2018. augusztus 9., csütörtök

Negyvenkettő

Mikor magamhoz tértem, úgy éreztem magam, mintha agyonvertek volna. Mégis mosolyra húzódott a szám.
 - Szia! - súgta az ágyam mellett ülő Robin, és azonnal a karjában tartott csomagra esett a pillantásom. Robin kérdés nélkül átadta nekem.
 - Ó! - szaladt ki a számon, mikor megpillantottam azt a kerek, kipirult arcocskát. - Hőseim, de gyönyörű vagy - suttogtam, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
   Mielőtt elmentél, megtanítottad nekem a csillagok bátorságát. Azt, hogyan tart ki a fény a végsőkig, még a halála után is. Egy lélegzet rövidsége alatt megmagyaráztad a végtelent: hogy milyen páratlan és milyen gyönyörű dolog egyáltalán létezni.
 - Pont, mint az édesanyja - mosolygott rám Robin, és éreztem, hogy túlcsordulnak bennem az érzelmek. - Gratulálok, életem! Theodore Patrick-Liam Wander háromezer-hatszáz grammos, ötvenhat centis, és makkegészséges.
   Egyszerre sírtam és nevettem a kezemben tartott kisfiamra és Robinra. A fejecskéjén vörös hajpihék meredeztek, és büszkén felemeltem a kezem, hogy lesimogassam őket. - Hősök hoztak, Teddy - üdvözöltem boldogan.
   Nem tudtalak nem megkérni, hogy mondd el az egészet újra. Megpróbáltam leírni, de sosem találtam hozzá tollat. Bármit megadnék, hogy csak még egyszer halljam a szádból, hogy az univerzum csak azért teremttetett, hogy én láthassam!
   Megszorítottam Robin kezét, ő pedig odahajolt hozzám és megcsókolt. - Szeretlek - nézett a szemembe, mikor elváltunk.
 - Én is szeretlek - mosolyogtam rá. Szerintem sugároztam a boldogságtól.
   És ami még ennél is jobb volt: Robin is.
   Theo mocorogni kezdett, és kinyitotta a szemét. Csak nézett rám, nagyokat pislogva azokkal a csillogó, élettel teli szemekkel - ugyanazokkal, amikkel az apukája.
 - Szia, Manó! - simítottam végig az arcán. - Már nagyon vártunk téged. Ugye, apu? - mosolyogtam Robinra, így még épp tanúja lehettem, ahogy letöröl egy könnycseppet az arcáról.
 - Igen - felelte rekedten, végig rám nézve. - Fogalmad sincs, mennyire.
   Egy lélegzet rövidsége alatt megmagyarázom majd a végtelent: hogy milyen páratlan és milyen gyönyörű is az, hogy egyáltalán létezünk...

Másnap hazaengedtek. Robin mintha újjászületett volna Theo világrajövetele óta - folyamatosan mosolygott, és mintha most nem rejtette volna álarc mögé a valódi érzéseit. Hiszen valódi volt a boldogság a szemeiben, az arcán, a mosolyában, a testtartásában és a hangjában. És ennél engem sem tehetett boldogabbá semmi. Talán csak az a parányi kisfiú, aki a karjaimban aludt el, mielőtt hazaértünk volna.
 - Szép álmokat - suttogtam, miközben a kiságyába fektettem és óvatosan betakargattam. Csak álltam ott, és nem bírtam levenni róla a szememet. Felfogni, hogy anya lettem.
   Ez a szív szerelmes beléd. A szavaid megint csendesek, de még mindig nem számít, mi történik, félek nélküled létezni. Együtt is külön vagyunk; az egész világ ellen kell kitartanunk. Ne csússz ki a kezeim közül! Félek nélküled létezni...
 - Olyan gyönyörű - karolta át a derekamat Robin, én pedig reflexszerűen a vállára döntöttem a fejemet.
 - Az - sóhajtottam kimerülten, de boldogan.
 - Köszönöm, Amy - szólalt meg halkan Robin.
 - Micsodát? - néztem rá kíváncsian.
 - Mindent - felelte komolyan. - Azt, hogy vagy nekem. Hogy megszülted a gyermekemet. Te jó ég, nem is tudok eléggé megköszönni mindent, amit tőled kaptam!
 - Én pedig neked köszönöm - karoltam át a derekát. - Különben is, nélküled nem lehetnék a világ legszebb kisbabájának az anyukája - mosolyogtam. Elértem a célomat: ő is elnevette magát.
 - Remélem, te tudod, hogyan tovább - puszilt a hajamba. - Én még egy pelenkát sem tudok kicserélni.
 - Nem lehet olyan nehéz, ha mindenki képes rá - érveltem vigyorogva. - És ahogy te mondtad, ketten tán csak elbírunk egy csecsemővel!

Mondani könnyű volt.
Az elkövetkezendő egy hónapban Teddy minden éjszaka háromóránként felordított, és addig nem hagyta abba, amíg meg nem etettem. Komolyan attól kezdtem félni, hogy én csinálom rosszul, és elhízik, ha folyamatosan enni adok neki, de mindenhol azt olvastam, hogy ez normális.
   Fagyott hullámokba merülünk, ahol a múlt újra életre kel. Leküzdjük a félelmet az önző fájdalomért - minden egyes alkalommal megérte! Maradj nyugton, mielőtt összeütközünk, hiszen mindketten tudjuk, mi lesz ennek a vége: egy óra addig ketyeg, amíg el nem töri a poharadat, és én ismét megfulladok benned... Mert te vagy az a darabom, amire bár ne lenne szükségem. Hajthatatlanul üldözlek, még mindig küzdök, és nem tudom, miért.
   Láttam Robinon, hogy nagyon szeretne segíteni, de kettőnk közül csak én szoptathattam meg Theót. A tehetetlensége felett érzett dacból viszont minden házimunkát következetesen megcsinált helyettem, hogy nappal is megpróbálhassak pihenni egy kicsit. Ennek ellenére viszont egy hulla voltam. De büszke.
   Theo kezdeti ráncai ebben az egy hónapban végleg eltűntek, és átvette a helyüket egy ellenállhatatlanul puha és sima bababőr, amit legszívesebben egész nap simogattam volna. Mintha kikerekedett volna az arcocskája, de ettől csak még bájosabb lett. Csodáltam, mennyi energiája van - ahányszor letettem, folyamatosan, szünet nélkül kapálózott a lábaival. Akkor volt a legédesebb, ha a hasára fektettem le, és égnek emelt popsival aludt el.
   Négyhetes korában pedig egy este, miután megszoptattam, és szokás szerint mosolyogtam rá és beszéltem hozzá, miközben a kiságyába fektettem és betakargattam, a szívem kihagyott egy ütemet - Theo visszamosolygott rám.
 - Pont úgy mosolyogsz, mint apukád - nevettem rá boldogan.
 - Hogy micsoda? - hallotta meg a nevét az említett, aki épp elviharzott volna a gyerekszoba ajtaja előtt, de erre megtorpant és odajött hozzánk. Teddy ismét elvigyorodott. Kísérteties volt látni ugyanennek a mimikának a tükörképét eluralkodni Robin arcán. Mondhat nekem akárki akármit, Theo az ő mosolyát örökölte.
 - Hőseim, milyen édes! - nevetett Robin. Azt hiszem, mindketten letörölhetetlen mosollyal aludtunk el aznap éjjel.
   Robin minden nap vett neki valamilyen játékot. Még csak másfél hónapos volt, amikor Teddy egy alkalommal már meg sem várta, hogy a kezébe adja az új, színes csörgőt, hanem kinyújtotta a karját, megragadta és kikapta az apja kezéből.
   Ha a szerelmünk tragédia, miért te vagy a gyógyírom? Ha a szerelmünk elmebaj, miért te vagy a világosságom? Belesétálunk egy felvonulás közepébe és nem vagyunk hajlandóak jóvátenni: ez mélyen szánt, és elfeledtet velünk minden józan észt. Ne beszélj, miközben távozni próbálok, mert mindketten tudjuk, hogy fogunk dönteni: ha te húzol, akkor én túlságosan taszítalak, és egyenesen a karodba zuhanok újra.
   Ahogy teltek a hónapok, Teddy már csak kétszer ébredt meg éjszakánként, így mindketten kipihentebbek és frissebbek voltunk napközben.
   Egy alkalommal, mikor az orvostól jöttünk haza, akármit énekeltem Teddy-nek, akárhogy ringattam, csak nem akarta abbahagyni a sírást. Láttam Robinon, hogy boldogan felajánlaná, hogy átveszi, de még mindig folyamatosan attól rettegett, hogy elejti a gyereket, és ez a bizonytalansága sosem kerülte el Theo figyelmét sem, ezért az ő kezében csak még jobban ordított volna.
   Tanácstalanul fektettem be a kiságyába, és a játékai között kezdtem keresgélni valami után, ami elterelheti a figyelmét - akármi volt a baja valójában. Az oltás csak nem fájhatott annyira, hogy fél órával később is üvöltsön miatta!
   Arra lettem figyelmes, hogy a fülsüketítő bőgés abbamaradt, és egy leírhatatlan kacarászásroham vette át a helyét. Értetlenül fordultam feléjük. Robin a gyerek fölé hajolt, és ott csikizte, ahol érte, Teddy meg teli torokból nevetett.
 - Ez hogy jutott eszedbe? - mosolyogtam rá.
 - Mikor az öcsém régebben sírt valami miatt, addig csiklandoztam, amíg már a nevetéstől folyt a könnye - vont vállat vigyorogva, és felhagyott Theo kínzásával. - Te pedig kimerült vagy - lépett oda hozzám, és azt hittem, csak a derekamra teszi a kezét; ehelyett most engem kezdett csikizni.
 - Hőseim, Robin, könyörgök, ne! - visítottam nevetve, és a falig hátráltam, de nem tudtam szabadulni. - Kérlek, nagyon csikis vagyok! - Próbáltam elhúzódni az ujjai elől, de a tekergőzésemmel csak annyit értem el, hogy a csípőjével a falnak szorított, egyetlen centi távolságot sem hagyva köztünk.
 - Hiányzol - suttogta, alig pár milliméterre az ajkamtól. Megborzongtam.
 - Te is nekem - feleltem. Az utóbbi egy hónapban szinte egymáshoz sem értünk. Egyszerűen nem volt rá alkalom.
   Robin lágyan megcsókolt, és ugyanezzel a mozdulattal a dereka köré fonta a lábaimat. Hirtelen eszembe jutott, hogy éppen Theót kéne megetetnem és lefektetnem aludni. Minden lélekjelenlétemet összeszedve húzódtam el Robintól annyira, hogy meg tudjak szólalni. - Theónak...
   Eddig jutottam a mondandómban, amikor Robin betapasztotta a számat. - Ha én hónapokig vártam, Theo is kibírja tíz percig - zihálta, miközben öles léptekkel cipelt a hálószoba felé. Már eszembe sem jutott tiltakozni.
   Mert te vagy az a darabom, amire bár ne lenne szükségem. Hajthatatlanul üldözlek, még mindig küzdök, és nem tudom, miért. Ha a szerelmünk tragédia, miért te vagy a gyógyírom? Ha a szerelmünk elmebaj, miért te vagy a világosságom?

Aznap, mikor Theo a negyedik hónapját töltötte, Robin a szokottnál tovább elvolt ajándékot venni neki. Úgy nézhettem ki, mint egy paranoiás, miközben a gyerekkel a karomban kétpercenként kinéztem az ablakon, hogy nem látom-e befordulni a kocsiját az utcába.
 - Te már megint éhes vagy? - ámultam el, amikor Teddy a pólóm elejét kezdte cibálni, és egyre lejjebb fészkelődött a kezemben. Beletörődően gomboltam ki a blúzomat, és igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy ismét kinézzek az ablakon. Rettenetes előérzetem volt, valahányszor Robin az indokoltnál egy perccel is tovább maradt távol. A múltbéli tapasztalataim nem voltak túl fényesek a távolléteiről.
   A bejárati ajtó nagy döndüléssel becsapódott, és Robin dübörgő léptekkel felviharzott a lépcsőn.
   Csukd be az ajtót, kapcsold le a villanyt! Veled akarok lenni, érezni akarom a szerelmedet, melletted akarok feküdni. Nem tudom eltitkolni, hiába próbálom. A szívem gyorsabban ver, az idő kicsúszik a kezeim közül. Reszkető kezek érnek a bőrödhöz. Ez csak megnehezíti, és a könnyek patakzanak az arcomon.
 - Hát itt vagy! - kaptam fel a fejem. Teddy zavartalanul evett tovább. - Történt valami?
   Válasz helyett csak átkarolta a derekamat és durván megcsókolt. Mindig szenvedélyesen csókolt, de ezúttal mintha a csókunkba akarta volna fojtani a haragját vagy az idegességét.
 - Mi a baj, Robin? - léptem el tőle, amikor annyira elfeledkezett magáról, hogy szinte kilapította Teddy-t, aki erre méltatlankodva sivalkodni kezdett. A felsőmhöz nyúltam, hogy begomboljam, de Robin lefogta a kezemet. - Történt valami? - álltam ellen.
 - Semmi, csak kívánlak - vetette oda, és megijesztett a hangja. Régóta ismertem már, így tudtam, hogy könnyedén álarc mögé tudja bújtatni az érzelmeit, amik így nem ülnek ki az arcára; a szeméből viszont ki tudtam olvasni, hogy legszívesebben őrjöngene. Csak azt nem tudtam, miért.
   Ha csak még egyetlen napig így élhetnénk! Bár visszafordíthatnánk az időt! Tudod, én leszek az életed, a hangod, a léted értelme. A szerelmem, a szívem ezért a pillanatért dobog. Időben megtalálom a szavakat, mielőtt ma elhagysz.
 - A játékboltba mentél, nem? - állítottam le, és védelmezőn magamhoz húztam Teddy-t, egyrészt azért, hogy eltakarjam a mellemet, másrészt azért, hogy felhívjam a figyelmét a gyerek jelenlétére. Ez ugyanis láthatóan hidegen hagyta. - Mit vettél Theónak? - mosolyodtam el. Egyetlen napon sem mulasztotta el, hogy vegyen neki valamit, de a hónapfordulókon mindig valami különlegeset szokott.
 - Faszom, azt elfelejtettem - túrt a hajába ingerülten. - Letennéd végre azt a gyereket? - csattant fel váratlanul. - Négy hónapja ahányszor rád nézek, vagy épp ott van az öledben, vagy fölé hajolsz és beszélgetsz vele! Eszedbe se jut, hogy néhanapján én is kurvára hozzád bújnék?
 - Robin, hallod te magad?! - háborodtam fel. Teddy nyöszörögni kezdett, amint megérezte a feszültségemet.
 - Na tessék! Hajrá, miattam ne fogd vissza magad, babusgasd csak, nehogy sérüljön a lelke! - Azzal sarkon fordult, és átcsörtetett a dolgozószobájába.
   Tátott szájjal meredtem utána. Elcsitítottam Teddy-t, aztán a kedvenc plüssmaciját a kezébe nyomva elaltattam. A máskor könnyedén kiénekelt altatódalok most remegő, hamis hangok voltak csupán, de Teddy meglepő módon így is gond nélkül elaludt rájuk. Kissé határozatlanul eredtem Robin után, egyszerre akarva megnyugtatni és jó messzire elkerülni őt, amíg ilyen. De arra születtem, hogy mellette legyek.
   Csukd be az ajtót, hajítsd el a kulcsot! Nem akarom, hogy emlékeztessenek, nem akarom, hogy lássanak. Nem akarok nélküled élni. Az ítélőképességem olyan felhős, mint a ma éjjeli égbolt. A kezek csendesek, a hang dermedt. Próbálom kiordítani a tüdőmet. Ez csak megnehezíti, és a könnyek patakzanak az arcomon.
 - Robin? - álltam meg bizonytalanul a dolgozószoba ajtajában. Ő az ablakpárkányra támaszkodva ácsorgott, és nem fordult felém. - Tudom, hogy történt valami - léptem oda hozzá makacsul, és a vállára tettem a kezem. - Szeretnél beszélni róla?
 - Nem történt semmi - rázta meg a fejét, de nem nézett a szemembe. Ennél ékesebben semmi sem árulhatta volna el, hogy hazudik. - Bocsánatkéréssel tartozom - fordult felém végre. Ez tehát már őszinte volt. - Nem tudom, mi ütött belém, én... Undorítóan viselkedtem - túrt a hajába. - Ne haragudj rám, Amy!
 - Nem haragszom, csak segíteni szeretnék, ha valami baj van - fogtam a tenyerembe az arcát. - Tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem, nem? Ok nélkül nem lettél volna ilyen, Robin, ennyire azért már ismerlek!
 - Minden rendben van, életem - csókolta meg a homlokomat. - Én csak... Egy gyermeteg idióta vagyok, és csak felhúztam magam azon, hogy többet vagy Teddy-vel, mint velem. Hülye vagyok, és kész.
   Tudtam, hogy nem erről van szó, de annyira nem akart beszélni a frusztrációja valódi okáról, hogy egyelőre inkább ennyiben hagytam.
 - Teddy egy négy hónapos csecsemő, Robin - mosolyodtam el. - Etetni és pelenkázni kell, nem tud egyedül fürdeni vagy felöltözni, és nem szeret egyedül lenni, mert az anyja jelenti számára a biztonságérzetet - magyaráztam. - Nyilván többet kell vele foglalkoznom, mint egy felnőtt férfival, aki nem mellesleg az édesapja, akit mindennél jobban szeretek - tettem hozzá. Végre sikerült mosolyt csalnom Robin arcára.
 - Bocsáss meg - sütötte le a szemét. - Szeretlek.
 - Ha akarnám, se tudnál olyasmit tenni, amit ne bocsátanék meg - idéztem az ő szavait.
   Villódzó fények az elmémben. Visszatérek oda, amikor még az utcán játszottam és labdákat rugdostam. Zsibbadt a lábujjam így, a peremen állva. A ruháim kupaca az ágyad lábánál. Miközben érzem, hogy zuhanok, elviccelem az egészet. Tudod, én leszek az életed, a hangod, a léted értelme. A szerelmem, a szívem ezért a pillanatért dobog. Időben megtalálom a szavakat, mielőtt ma elhagysz.
   Ezúttal lágyan csókolt meg. Úgy, hogy az egész világról elfeledkeztem. A hatodik világháború is folyhatott volna körülöttünk, én azt sem vettem volna észre.
   Mikor másnap felébredtem, egyedül voltam az ágyban. Illetve, mégsem teljesen egyedül - egy, jegyzetfüzetből kitépett cetli feküdt Robin helyén. Már akkor irtóztam attól a papírfecnitől, amikor megláttam. Félig transzban vettem a kezembe és futottam át a sorokat. Aztán még egyszer. De ötödszörre sem akartam hinni a szememnek.

El kell mennem. Ne várj vissza.
Bocsáss meg.
Robin

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése