2018. június 12., kedd

Harmincnyolc

Lionel meghagyta a számát, azzal az ultimátummal, hogy azonnal szóljak neki, ha megjön az eredmény. A szavamat nem adtam, csak kelletlenül rábólintottam, mert tudtam, hogy nem feltétlenül maradnék hű egy ilyen ígérethez.
   Angela szokta behozni a postát, és mikor dudorászva a kezembe nyomott egy borítékot a konyhában, a gyomrom egy apró gombóccá ugrott össze.
 - Minden rendben? - pillantott rám Jake, miután kifosztotta a hűtőt és meglátta, milyen fejet vágok.
 - Persze - feleltem remegő hangon, még épp időben a farzsebembe csúsztatva a levelet, amit Jake így nem látott meg.
   Hideg, mint a jég, és keserűbb a decembernél. Téli éjszaka - így bántam veled. És tudom, hogy néha hajlamos vagyok elveszíteni a fejem, és átlépek egy határt, ez az igazság. Tudom, néha nehéz, de sosem lennék képes elhagyni téged, nem számít, mit mondok. Mert ha el akarnék menni, mostanra már elmentem volna. De tényleg szükségem van arra, hogy a közelemben legyél, hogy megtarthassam a józan eszem. Ha el akarnálak hagyni, mostanra már elhagytalak volna. De te vagy az egyetlen, aki jobban ismer engem saját magamnál.
   Bevallom, elképesztően erős volt a kísértés, hogy széttépjem, elégessem, lehúzzam a vécén, mindegy, csak megsemmisítsem, anélkül, hogy elolvasnám. Ha negatív az eredmény, és nincs egyezés Manó és Robin DNS-e között - tehát Keviné -, akkor pont ugyanott tartok, mint akkor, ha pozitív.
   Kevin, a rémálmaim főszereplője, a Robinnal való kapcsolatom tönkretevője, a megerőszakolóm, mint a gyerekem apja. A gondolat is fájt. Ha még élne, Manó akkor is kapásból félárvának számítana, ha az derül ki, hogy Kevin az apja.
   És Robin, akit sosem tudtam megszűnni szeretni, akármilyen sokáig volt is távol tőlem, és akit csak még jobban tönkretenne, ha gyereke születne tőlem. Tőlem, akire nem bírna ránézni anélkül, hogy undorodna.
 - Felbontom helyetted, jó? - szegődött a nyomomba Angela, mikor elindultam a szobám felé.
 - Tessék? - torpantam meg.
 - A borítékra van írva, hogy a kórháztól jött; láttam - vont vállat. - És van egy sejtésem, hogy mi lehet. Ha úgy könnyebb, felbontom neked én, és megmondom az eredményt.
 - De... - Elszorult a torkom. - Mi van, ha nem akarom tudni az eredményt?
   Mindvégig próbáltam úgy tenni, mintha nem számítana, de mélyen legbelül tudom, hogy ha te nem lennél, egyetlen napig sem tudnám, merre forduljak, mert nélküled eltévedek. Tudom, néha nehéz, de sosem lennék képes elhagyni téged, nem számít, mit mondok. Mert ha el akarnék menni, mostanra már elmentem volna. De tényleg szükségem van arra, hogy a közelemben legyél, hogy megtarthassam a józan eszem. Ha el akarnálak hagyni, mostanra már elhagytalak volna. De te vagy az egyetlen, aki jobban ismer engem saját magamnál.
 - Azt hiszem, ideje a gyerekedre gondolnod elsősorban, kicsim - tűrt a fülem mögé egy hajtincset. - Neked talán mindegy, hogy ki az apja, de gondolod, hogy neki is az lesz? Mindegy neki, hogy erőszakból vagy szerelemből született? Vagy hogy apa nélkül nő fel, vagy apával?
 - Nem tehetem meg Robinnal, hogy odaállítok elé a hordónyi hasammal és a kész ténnyel, hogy apa lesz - tiltakoztam elgyengülve. - De ha megtudom, hogy tényleg az övé a kicsi, akkor csak még nehezebb helyzetbe hozom magam.
 - Nem ismerem túl jól Robint - fonta karba a kezét Angela. - Nem tudhatom, pontosan milyen ember, és hogy ilyen helyzetben hogy reagálna. De azt tudom, hogy nézett rád, mikor itt volt; most is előttem van - mosolyodott el. - Szeret téged, Amy, és ezen semmi nem változtathat, pláne nem egy olyan szörnyeteg, mint a testvére, aki fel sem tudná fogni, mi az a szerelem. És a gyereketeket is pontosan annyira fogja szeretni, ahogy téged.
 - Honnan tudod? - pislogtam ki egy idegesítően nagy könnycseppet a szememből.
   Kicsit sötét vagyok, mikor hagyom, hogy túl messzire menjek, sőt, néha utálatos vagyok, de próbáld a szívemet látni, mert szükségem van rád most, szóval ne hagyj cserben! Te vagy az egyetlen ezen a világon, aki nélkül meghalnék. Mert ha el akarnék menni, mostanra már elmentem volna. De tényleg szükségem van arra, hogy a közelemben legyél, hogy megtarthassam a józan eszem. Ha el akarnálak hagyni, mostanra már elhagytalak volna. De te vagy az egyetlen, aki jobban ismer engem saját magamnál.
 - Csak tudom és kész - nevetett rám, és gyengéden magához ölelt. Beszívtam az illatát. Az illatot, ami talán nem a vér szerinti anyámé volt, de számomra mindig is az lesz. - Na, hadd lássam azt a teszteredményt!

 - Meg tudnád mondani, hol van most Robin? - tudakoltam Lioneltől köszönés nélkül, amint felvette a telefont.
 - Corlosban van, ha ez érdekel - felelte gyanakodva.
   Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Akkor sem az országot nem hagyta el, sem a várost. Ez jelentősen megkönnyítette a dolgomat. Mármint, a Robin megtalálására vonatkozó részét. - Azon belül?
   Csapdába esek közted és a világod között. Megvágom egy kés élét, de csak egy kicsit fáj. És tudom, és tudom, és tudom, és tudom, hogy nem lehetek a barátod. Csapdába esek a fejem és a szívem között. A kezeim meg vannak kötve, de nem elég szorosra. Te vagy az égi, amiről nem tudok lemondani. Ó, Hőseim, essünk neki!
 - A Holdfény sugárút-végi bázisunkon vagyunk, miért? Mi lett az eredmény? - halkította el a hangját.
 - Csak szeretnék találkozni vele - kerültem ki a kérdését.
 - Oké, szólok neki, hogy jössz - felelte.
 - Ne! - tiltakoztam rögtön. Nem bírtam volna elviselni, ha Robin lelép, hogy ne kelljen találkoznia velem. Már épp sikerült elhatároznom magam; mindenképpen ki kellett mondanom, amit akartam. - Legyen... legyen meglepetés - nyögtem ki tompán.
 - Te tudod - hagyta rám, és kinyomott.
   Talán utálni fogom magam holnap, de ma éjjel már úton vagyok. Egy üveg alján te vagy a méreg a borban. És tudom, hogy nem tudlak megváltoztatni, és hogy én sem fogok változni. Talán utálni fogom magam holnap, de ma éjjel már úton vagyok. Legyünk magányosak együtt! Egy kicsit kevésbé magányosak együtt!
   Sóhajtva emeltem az egész alakos tükörben álló, feltűnően pocakos és a kelleténél talán soványabb, hitehagyott alakra a pillantásomat. A hajam mintha megfakult volna az elmúlt fél évben, bár lehet, csak azért láttam így, mert sötétebb színben láttam az egész világot. A szemeim sem csillogtak már úgy, mint valamikor nagyon régen. Az arcom beesett és sápadt volt, és a kulcscsontom élesen kitüremkedett a bőröm alól. Kételkedve méricskéltem a rajtam lévő, halványrózsaszín, térdig érő egyberuhát, majd arra jutottam, hogy akármit veszek fel, semmi jelentősége nincs. Gépiesen húztam a lábamra az első tornacipőt, ami a kezembe akadt, és belerámoltam pár zsepit, a kulcsaimat meg a telefonomat a táskámba.
   Ha egy percig is hagyom, hogy a gondolataim vagy az érzéseim eluralkodjanak rajtam, akkor inkább bebújtam volna az ágyamba és összegömbölyödve feküdtem volna a takaróm alatt; ezért igyekeztem még azelőtt elindulni, hogy ez megtörténne.
   A Holdfény sugárútról kivételesen pontosan tudtam, hol van, mert egyszer oda mentünk fagyizni egy barátnőmmel. Egy halk köszönés után kiléptem az utcára, és útnak indultam.
   Még Manó is felfigyelt a sietős tempóra, amiben végigsétáltam az utcákon. - Nincs semmi baj - simítottam a pocakomra a tenyerem, és pont éreztem, hogy pozíciót változtat. - Mindjárt bemutatok neked valakit. Jó lesz?
   Szorosra zárt szemek, és pont olyan, mint az első alkalom, mielőtt a vérem áramlása túl sok volt és meghaltunk. És tudom, és tudom, és tudom, és tudom, pontosan hogy ér ez véget. Most egy roncs vagyok, és pont olyan, mint az első alkalom. Talán utálni fogom magam holnap, de ma éjjel már úton vagyok. Egy üveg alján te vagy a méreg a borban. És tudom, hogy nem tudlak megváltoztatni, és hogy én sem fogok változni. Talán utálni fogom magam holnap, de ma éjjel már úton vagyok.
   Csend volt a válasz. Manó bealudt, gondoltam szórakozottan.
   Elég nehéz lett volna eltéveszteni az épületet, amiről Lionel beszélt. Látva a nyüzsgést és a tucatnyi őrt a bejáratnál, hálát adtam, hogy Lionel volt olyan rendes, és kijött elém. Az egyik rozoga kerítésnek támaszkodva cigizett épp, és kifürkészhetetlen tekintetettel nézett rám, miközben közeledtem.
 - Szia! - köszöntem halkan. Rosszallva néztem a kezében lógó, félig elszívott cigarettára, és arrébb léptem a füst elől.
 - Mi az, nem bírod? - vigyorgott lazán.
 - Nem tudom, jót tesz-e a babának - vallottam be.
 - Ja! - kapott észbe. - Ne haragudj, nem tudtam! - szabadkozott, miközben fürgén elnyomta a csikket. - Mehetünk?
   A szívem a torkomban dobogott, és egy akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy azt hittem, megfulladok, de bólintottam. Lionel könnyed léptekkel megindult a bejárat felé, én pedig igyekeztem tartani vele a lépést, hogy az őrök ne kérdőjelezzék meg az ottlétemet.
   Lionel végigvezetett pár folyosón, aztán benyitott egy szobába és kért, hogy várjak ott, amíg idehívja Robint. Kezem-lábam remegett, de nem voltam képes leülni, mert már így is épp elég tehetetlennek éreztem magam. Fel-alá járkáltam, és mikor már percek teltek el, megálltam a hatalmas ablak előtt, hogy a semmibe révedve várjam a sorsomat.
   Legyünk magányosak együtt! Egy kicsit kevésbé magányosak együtt! Legyünk magányosak együtt! Egy kicsit kevésbé magányosak együtt! A kezeim meg vannak kötve, de nem elég szorosra. Te vagy az égi, amiről nem tudok lemondani. Ó, Hőseim, essünk neki!
   Nyílt az ajtó, és egy iszonyatosan régen nem hallott, kicsit feszült hang ütötte meg a fülemet, amint rászól Lionelre, hogy mondja már, mit akar, mert nem ér rá egész nap. Egy pillanatra lehunytam a szememet, és még szorosabbra fontam a kezemet a hasam körül, majd összeszedtem minden erőmet és megfordultam.

 - Amy? - Robin arcából minden vér kiszaladt, és mintha alig észrevehetően megingott volna. Tágra nyílt szemmel kereste a pillantásomat.
   Egyszer muszáj lesz a szemébe néznem, gondoltam, és megacéloztam magam, hogy így tegyek. Már előre számítottam az undorra, a kelletlenségre, a fájdalomra, amit a látványom előidéz azokban a mélykék óceánokban.
   Robin tekintete végigsiklott rajtam, és, ha ez lehetséges, még inkább elkerekedtek a szemei, mikor meglátta az immár rettenetesen szembeötlő pocakomat. Most már tényleg meg kellett szólalnom.
 - Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul felbukkantam itt! - kezdtem. - Nem akarlak zavarni, csak... egyszerűen muszáj szólnom valamiről, mert, ha nem teszem, már a lelkiismeretfurdalástól fogok ébren forgolódni éjszakánként.
 - Miről? - szólt közbe türelmetlenül.
 - Én... gyermeket várok - böktem ki végre. Ez volt a második legnehezebb része. - Csináltattam DNS-tesztet, és...
 - Tőle? - tett felém egy lépést Robin, mire összerezzentem. A hangja üresen csengett, amiből azt szűrtem le, hogy nagyon erősen próbálja elrejteni az érzéseit.
   Kínlódva néztem vissza rá. - Nem - suttogtam erőtlenül.
   Robin arckifejezése megváltozott. Annyi érzelem ült ki a vonásaira, hogy már fogalmam sem volt, mi járhat a fejében, de volt egy olyan érzésem, hogy talán jobb is így. - Tőlem?
   Még mindig hallom a hangodat, mikor mellettem alszol. Még mindig érzem az érintésedet álmomban. Bocsásd meg a gyengeségemet: nem tudom, miért, de nélküled nehéz túlélnem!
 - Igen - böktem ki végre. - Muszáj volt elmondanom, mert nem titkolhattam el előled - folytattam, így, hogy a nehezén már túlestem, kicsit könnyedebben. - De nem fogom rád erőltetni magam, és azt sem bírnám elviselni, ha kötelességtudatból velem maradnál. Teljesen megértem, ha nem akarsz sem tőlem, sem a gyerekünktől semmit. Én...
 - Amy, miről beszélsz? - szakított félbe lágyan, az arcomat fürkészve.
 - Hogy érted?
 - Mi az, hogy rám erőltetni magadat? - vigyorodott el értetlenségében. - Hogy mondhatsz ilyeneket? Hogy nem akarok tőled és a... a gyerekünktől semmit? Hősök az égben! - lépett közelebb hozzám. - Amy, a legboldogabb embernek érzem magam!
 - Komolyan mondod? - Észre sem vettem, de könnyek szöktek a szemembe.
 - Amy, azt hittem, látni sem akarsz többet! - bukott ki belőle. - Azt is megértettem volna, ha elveteted a gyereket, amint megtudod, hogy tőlem van!
 - Hogy mondhatod ezt? - kérdeztem elképedve.
 - Azok után, ami... - Ökölbe szorult a keze. - Azok után, ami miattam történt veled, nem is hibáztatnálak érte.
   Mert valahányszor megérintesz, a hatalmába kerít ez az érzés, és valahányszor megcsókolsz, esküszöm, tudok repülni. Hát nem érzed, milyen gyorsan ver a szívem? Azt akarom, hogy ez örökké tartson. Szükségem van rád. Mert valahányszor megérintesz, érzem az elektromosságot, és valahányszor megcsókolsz, az ég felé nyúlok. Hát nem érzed, milyen gyorsan ver a szívem? Nem tudok lemondani rólad; akarom, hogy az életem része légy.
 - Nem hibáztatlak - ráztam a fejem makacsul.
 - Nem vártál volna eddig, ha nem hibáztatnál - fordult el, és a hangjában csengő él a csontomig hatolt.
 - Azért vártam eddig, mert... megtörtem! - feleltem élesen, és még jobban feldühített az, hogy könnyek szúrták a szemem. - Egy roncs voltam. Vagyok. Mit tudom én! És te szabadultál meg tőlem úgy, hogy el sem búcsúztunk, ezért feltételeztem, hogy látni sem akarsz, és teljesen meg tudtalak érteni!
 - Hogy a faszomba ne akarnálak látni?! - nézett vissza rám kikerekedett szemekkel. - Azért "szabadultam meg tőled", mert miattam történt az egész, és nem akartam látni az arcodon, hogy mennyire gyűlölsz érte! Nem bírtam volna elviselni, ezt még én sem!
 - Nem gyűlöllek érte, Robin - mondtam halkan. - Én csak... hittem Kevinnek - hunytam le a szemem. Az ember sosem szokja meg igazán a gyilkosa nevének hangzását.
   Robin a név hallatán úgy kapta fel a fejét, mintha áramütés érte volna, és az arcán a féktelen harag és a végtelen elkeseredés kifejezése vegyült. - Mit mondott neked?
 - Azt, hogy megkínoz és megöl téged, ha tiltakozom - suttogtam. - Hogy úgy kell tennem, mintha én is akarnám, hogy neked még jobban fájjon.
   A karjaid a kastélyom, a szíved az égboltom - ezek törlik el a könnyeimet. A jó és rossz idők, mi mindet megéltük: te emelsz fel, mikor elbukom.
   Meg sem próbáltam megállítani, amikor a sarokban álló szekrény felé fordult és akkorát ütött bele, hogy átszakadt a faajtó. De már belekezdtem, és nem bírtam tovább kimondatlanul hagyni mindezt. - Úgy tettem, mintha veled lennék - csuklott el a hangom. - Csak úgy tudtam végigcsinálni. Biztos ezt is így akarta, mert utána, a rémálmaimban és néha ébren is összekevertelek titeket. Mintha vele éltem volna meg azt, amit veled, és fordítva.
   Robin ordítása és egy üvegváza földet érése sértették a fülemet, de már alig láttam a könnyeimtől; ha el is akartam volna indulni felé, akkor sem találtam volna el hozzá. - És érintésfóbiás lettem, mert minden érintés Kevint juttatta eszembe. Ezért... Ezért vártam eddig. Mert féltem, hogy ahogy engem minden erre emlékeztet, úgy téged is emlékeztetnélek rá. Mert Kevinnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy soha nem fogsz tudni úgy rám nézni, hogy ne ez jutna eszedbe, és annyiszor fogsz meghalni, ahányszor rám nézel, én pedig látni fogom ezt rajtad, ezért én is mindig meghalok.
 - Ne mondd! - vágott közbe halkan, a tenyerébe temetett arccal.
 - Miért, talán nem így van? - nevettem fel keserűen, olyan hisztérikusan, mint egy elmebeteg. - Amióta megjelentem itt, rá emlékeztetlek, nem? Nem tudsz úgy rám nézni, hogy ne...
   Nem hagyta, hogy befejezzem, mert mire egyet pislogtam, már átszelte a szobát és az ajkaimra szorította az ajkait.
   Addig a pillanatig azt hittem, hogy nem tudnám elfelejteni Kevint; hogy Robin érintésétől is rettegnék, mert őt juttatná eszembe. De ahogy az a jól ismert elektromosság lángra lobbantotta a testem minden köbcentiméterét, eszembe sem jutott. Semmi és senki nem jutott eszembe - csak Robint éreztem. És ahogy a karjai közé zuhantam, már nem is értettem, miért vártam ezzel eddig. Elvégre nekem mindig is az ő ölelése volt a biztos pontom. Az otthonom. Mindig is az ő karjai tettek egész emberré; ő rakosgatta össze a darabjaimat mind a tízezer alkalommal, amikor szilánkosra törtem. Ha az egész föld megremegett, az ő vállába kapaszkodva akkor is tökéletes biztonságban voltam.
 - Az öcsém halott - közölte tompán, mikor levegő után kapkodva elhúzódtunk egymástól. - És csak rád gondolok, mikor rád nézek. Ha a kibaszott világ állna is lángokban körülöttünk, akkor is csak téged látnálak. Vagyis, most már még egyvalakit - pillantott le a közöttünk domborodó pocakomra, és egy olyan gyönyörű mosoly sugárzott az arcán, amiért a világ végére is elmentem volna. - Meg... megérinthetem?
   Mosolyogva ragadtam meg a kezét és helyeztem arra a pontra, ahol az előbb éreztem Manó rúgását. Robin forró tenyere remegett a bőrömön, miközben a kisfiunk a kezét rugdosta.
 - Ú! Milyen erős! - nevette el magát.
 - Ugye? - csatlakoztam hozzá én is. - Néha attól félek, hogy átrúg a bőrömön, és ki fog lógni a lába a hasamból! - csóváltam a fejem. - Egyszer álmodtam is ezt! Tisztára be voltam pánikolva, és egy takarót terítettem rá, mert féltem, hogy meglátják, és... - Robin ekkor újból megcsókolt, aztán térdre ereszkedett és a pocakomnak döntötte a fejét.
 - Tényleg, még azt sem tudom, hogy kisfiú-e vagy kislány! - nézett fel rám hirtelen. - Nem mintha számítana, nem azért, csak...
 - Kisfiú - vágtam közbe, és örömkönnyek patakzottak az arcomon. Robin puszit nyomott a bőrömre, majd felállt, hogy lecsókolja a könnyeimet.
 - Tudom, jobb apát érdemel nálam, de...
 - Senki nem érdemel nálad jobb apát - mondtam ellent határozottan, majd átkaroltam a vállát és lábujjhegyre álltam, hogy elérjem az ajkait.
 - Azt akarom, hogy jó apja lehessek - mormolta két csók között. - Azt akarom, hogy mindenben más legyek, mint az én apám volt.
 - Az leszel - simítottam végig a mellkasán.
   Mert valahányszor megérintesz, a hatalmába kerít ez az érzés, és valahányszor megcsókolsz, esküszöm, tudok repülni. Hát nem érzed, milyen gyorsan ver a szívem? Azt akarom, hogy ez örökké tartson. Szükségem van rád. Mert valahányszor megérintesz, érzem az elektromosságot, és valahányszor megcsókolsz, az ég felé nyúlok. Hát nem érzed, milyen gyorsan ver a szívem? Nem tudok lemondani rólad; akarom, hogy az életem része légy!
 - Azt akarom, hogy megérdemeljelek titeket - mondta, miközben puszikkal hintettem be a nyakát. - Azt akarom... Annyira akarom...
   A kezei a derekamra simultak, és könnyedén megemeltek, hogy a dereka köré fonhassam a lábaimat. Az ujjaim a hajába túrtak, mire felnyögött és a falnak döntött.
   Egy abszolút disszonáns hang ütötte meg a fülemet, és nagyon lassan, de felfogtam, hogy kopogtatnak. Sőt, egy ismerős hang mintha Robint szólította volna a túloldalról.
 - Leszarom - morogta a szóban forgó személy, folytatva, amit elkezdett. De a kopogás csak nem maradt abba, és a férfi egyre türelmetlenebbül szólongatta Robint.
 - A kurva életbe, Adam - sziszegte, miután pihegve elhúzódtam tőle, és ahogy feldúltan az ajtóhoz sétált, én kipirulva lerogytam a keskeny ágyra a fal mellett.
   Robin feltépte az ajtót, és már nyitotta a száját, hogy lehordja Adamet, amikor a torkára forrt a szó. Kíváncsian pillantottam a jövevény irányába, hogy lássam, mi lepte meg ennyire Robint, de csak egy vörös hajtincset és egy Robinra szegeződő, tágra nyílt, világoszöld szemet láttam belőle onnan, ahol ültem.
   Robin hitetlenkedő, rekedt hangja jeges vizet zúdított a nyakamba. - L-Lana?!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése