2018. június 22., péntek

Harminckilenc

 - Te... meghaltál! - dadogta Robin ugyanazt, ami az én fejemben is járt.
 - Hát, úgy tűnik, mégsem - felelte halkan Lana.
   Úgy éreztem, valaki egy szíjat tekert a mellkasom köré, és percről percre egyre szorosabbra húzza. Remegő lábaim alig tartottak, de valahogy sikerült talpra állnom, és az ajtóhoz botorkáltam.
 - Azt hiszem, most magatokra hagylak titeket - mondtam, és még én is meglepődtem, milyen élettelen a hangom.
   Robin földbe gyökerezett lábbal állt az ajtóban, mikor elmentem mellette, de aztán felocsúdott, és hallottam, hogy dübörögnek utánam a léptei. - Az ki van zárva! - állta el az utamat, mikor pár méterrel arrébb utolért. - Kérlek, ne menj el!
 - Nem tudsz egyszerre ennyi mindennel foglalkozni, Robin - érveltem. - Szerintem pont elég sokk neked egyszerre Lana is, nem kellek még én is a képbe.
 - Nem akarom, hogy elmenj! - jelentette ki konokul.
   Megint hallottam, hogy hívnak az angyalok. A partizásba menekültem, a piába és a feledésbe. Leállítottam a sikolyokat a fejemben. Emlékszem, amikor elérted, hogy a fellegekben járjak, ott, ahol a Hősök élnek.
 - Robin, ne velem foglalkozz! - próbáltam kikerülni. - Gondolom, Lanával lenne mit megbeszélnetek. Nem?
   Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán ismét megrázta a fejét. - Többé nem akarok elválni tőled. Legutóbb, mikor elváltunk... Nem!
 - Majd én vigyázok rá, Robin - lépett oda mellénk Adam. - Majd hívj, ha végeztél!
   Robin láthatóan tiltakozni akart, de aztán csak bosszúsan a hajába túrt és feladta.
   Hiába léptünk ki a friss levegőre, továbbra is úgy éreztem, fuldoklom. Adam mindig is csendes típus volt, nem pazarolta a szót soha, amiért hálás is voltam, mert nem tudtam volna koherens mondatokban beszélni.
 - Hogyhogy él? - bukott ki belőlem a kérdés, mikor már egy ideje szótlanul sétáltunk.
 - Csak annyit tudok, hogy eddig Kevinnél volt - hangzott a közömbös válasz. - És a görény halála után az emberei szétszéledtek, és Lanát is szabadon engedték.
 - Értem - mondtam halkan.
   Adam egy kávézó felé vette az irányt, és levágta magát az egyik kinti asztal mellé. Nekem is rendelt egy kávét, mert annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy nem is hallottam a pincér kérdését.
 - Min kattogsz? - térített magamhoz Adam, mikor az érintetlen kávém már teljesen kihűlt.
 - Én... mindegy - ráztam meg végül a fejem.
 - Nem tudom, miért izgulsz - vont vállat. - Azt gondolod, Robin őt választaná helyetted?
   Elgyötörten néztem fel rá, de nem tudtam sokáig állni a pillantását, így inkább az ölemben heverő kezeimet kezdtem tanulmányozni. - Teljesen megérteném.
 - Mondták már neked, hogy idióta vagy? - tudakolta.
 - Ezekkel a szavakkal szerintem még nem - feleltem őszintén.
 - Kellett volna - vonta fel a szemöldökét.
   Azt mondják, nem ez a megoldás, de én nem tudok továbblépni, mert nem mehetek sehová, nincs senkim; nélküled végem. És mikor nem vagyok itt, akkor is emlékezz, hogy te vagy az egyetlen nekem, és hogy az, hogy még küzdök, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy sosem tanultam meg, hogyan kell szeretni... Tudod, a démonok nem repülnek, szóval ne lepődj meg, ha elbukom. A démonok nem repülnek, de Hőseim, nekünk majdnem sikerült! De nekem láncaim vannak, míg neked szárnyaid. Tudod, az élet néha nem igazságos: a démonok nem repülnek, de én mégis megpróbálok.
   Talán folytatni akarta volna, de megszólalt a telefonja. - Robin az - közölte, és a füléhez emelte a készüléket. - A kávézóban vagyunk két utcával lejjebb - darálta le köszönés helyett, és szinte rögtön ki is nyomta.
   Robin pár percen belül odaért, és Adam szó nélkül átadta neki a helyét, majd lelépett. Szinte tapintani lehetett Robin feszültségét.
 - Beszéltetek? - törtem meg végül a csendet, mert már nem bírtam tovább magamba fojtani a kíváncsiságomat.
 - Én nem igazán tudtam mit mondani - felelte.
 - Azt mondtad, rálőttél - haraptam az ajkamba. - Hogyhogy...
 - Mint kiderült, az is az öcsém mesterkedése volt - csattant fel ingerülten. - Szerzett egy kaszkadőrt Lanának. Tudta, hogy ott vagyok, és hogy a sötétben azt fogom hinni, hogy Lana az. Aztán hagyta, hogy abban a tudatban éljek, hogy megöltem a feleségemet és a gyerekünket.
   A szavai nyomán végtelen ürességet éreztem a bensőmben. - Mi lett a gyereketekkel? - kérdeztem halkan. Lehet, hogy nem is akartam tudni a választ.
 - Lana elvetélt - felelte tömören.
   Csend telepedett ránk. Azt hiszem, egyikünk sem tudta, mit kéne mondania. Nekem csak sejtésem volt róla. - Megértem, ha vele akarsz lenni - szólaltam meg.
 - Tessék? - nézett rám értetlenül.
   Mit tehet egy lány, ha nem erős; ha mindenkit, aki fogja a kezem, megszúrják a tövisek? Valaha a falnak szorítottam a fülemet, hogy halljam a sikolyokat, halljam a bukást. Még több ok, hogy elmeneküljek mindezek elől. És nem ez a megoldás, de én nem tudok továbblépni. A legszebb mosolyomat viselem, az utolsó filléremet dobom el, de mindig elcseszem. Nem azért, mert fiatal vagyok, vagy mert összetört az otthonom. Talán csak azért küzdök, mert nem tudom, hová tartozom.
 - Azt akarom, hogy boldog légy. És ha vele vagy az... én kilépek a képből.
 - Amanda, te most viccelsz velem, ugye? - ragadta meg a kezemet. - Veled vagyok boldog, de ezt már tudod!
 - Nem vagyok benne biztos - ráztam meg a fejem. - Annyit szenvedtél Lana elvesztése miatt, de most visszakaptad őt, Robin! Azzal, hogy életben van, helyrehozta azt a sebet, amit az elvesztése ejtett rajtad.
 - Te hozod helyre azt a sebet - szólt közbe, és egyre jobban szorította a kezemet. - Amy, veled akarok lenni. Ez hogy lehet kérdés egyáltalán? Téged akarlak, és a gyerekünket!
 - Pont ez az! - ráztam meg a fejem. - Nem akarom, hogy kötelességtudatból velem legyél ahelyett, aki boldoggá tenne.
 - Ezt te sem gondolod komolyan! - háborodott fel. - A kurva életbe, Amy, nem igaz, hogy nem látod, hogy te vagy az, aki boldoggá tesz! Lana már semmit sem jelent nekem! És milyen kötelességtudat? Ha kötelességtudat az, hogy te teszel egész emberré, akkor ja, kurvára kötelességtudatból vagyok veled!
   A szavai hatására végre feloldódott a gombóc a torkomban. - Szeretlek - mondtam egyszerűen.
   Áthajolt az asztal felett, hogy lecsaphasson az ajkaimra, és mikor elhúzódott tőlem, sötétkéken csillogó szemekkel nézett rám. - Gyere velem!
   Felállt, és egymás kezét fogva elindultunk. Olyan fura érzés volt, hogy gondtalanul sétálhatunk kézenfogva az utcán, mert már nem kell attól tartanunk, hogy valaki el akar választani egymástól.
   Egy szép, fehérre meszelt emeletes ház előtt állított meg, és az arcomat fürkészte, mintha a véleményemet akarná leolvasni róla. - Tetszik? - kérdezte lelkesen.
 - Nagyon szép - feleltem. - A tiéd?
 - Aha - vágta rá. - Még régebben vettem... Azután, amikor megcsókoltál a kocsiban. - Feltűnően elpirult, és lesütötte a szemét. - Az idiótábbik felem akkor azt hitte, hogy... Vagyis csak álmodoztam róla, na - jött végleg zavarba.
   Átöleltem, és a mellkasára hajtottam a fejemet, hogy hallgassam a szívdobogását. Rögtön megéreztem a karjait a derekamon, és elmosolyodtam az érzéstől, ami mindig a hatalmába kerített, ha a közelemben volt. Hogy egész ember vagyok.
 - Körbevezetsz? - kérdeztem nevetve.
 - Még szép! - fogta meg a kezemet, és az a lelkes mosoly az arcán beragyogta az utcát.
   A ház már kívülről is meghittnek és lakályosnak tűnt, A fehérre meszelt téglafalon hatalmas ablakok ásítottak, jó rálátást engedve a teraszra, a takaros, tágas kertre és a kerítésre. Az előszobából egy tágas, stílusosan berendezett nappaliba léptünk.
 - Van garázs is egyébként - szólalt meg Robin. - Meg pár gyümölcsfa a kertben. A pincében meg a padláson még nem jártam. Idelent is van egy fürdőszoba, meg az emeleten is. A konyha szerintem tök jó, van benne minden. Meg van még egy vendégszoba is. Odafent meg két hálószoba, egy dolgozó, meg mosókonyha is, azt hiszem. Az egyik háló lehetne gyerekszoba - tette hozzá halkan.
 - Az csodás lenne - mosolyogtam rá boldogan.
   Felmentünk a lépcsőn, és Robin egy tágas erkélyre vitt, ahonnan ráláttunk a kertben lévő hintaágyra és a kerítés mentén sorakozó tujákra. - Tetszik? - kérdezte bizonytalanul.
 - Az egész ház gyönyörű, Robin - fordultam felé. - Nagyon otthonos, imádom!
 - Akkor jó.
   Jó volt látni, hogy ennyire felszabadult. Vigyorgott, mint a vadalma. Megszorítottam a kezét, és közelebb léptem hozzá, hogy megölelhessem. Robin az egyik kezét a hasamra simította, a másikkal a hajamba túrt. - Mi legyen a neve? - kérdezte rekedten.
 - Őszintén? Ötletem sincs - tártam szét a karom. - Egyetlen név sem jut eszembe neki. Vagyis de; én Manónak hívom - nevettem el magam.
 - Ezt íratjuk az anyakönyvbe, és kész - röhögte el magát.
 - Naná! Ez nem is kérdés! - Már fájt az oldalam.
 - De komolyan! - fogta a tenyerébe az arcomat. - És mikor megházasodik, a szertartásvezető full komoly arccal közli majd, hogy "És te, Manó, fogadod-e az itt megjelent nőt hites feleségedül?"!
 - Nem bírom - törölgettem a könnyeimet. - Majd csak kitaláljuk - tettem hozzá, mikor végre abba tudtam hagyni a röhögést.
   Robin bólintott, és lágyan az arcomat simogatta, miközben gyengéden közelebb húzott magához. Elsötétülő pillantásától megremegett a térdem, de tudtam, hogy ha földrengés venné is kezdetét, Robin karjában semmi bajom nem eshetne.
   Tudod, a démonok nem repülnek, szóval ne lepődj meg, ha elbukom. A démonok nem repülnek, de Hőseim, nekünk majdnem sikerült! De nekem láncaim vannak, míg neked szárnyaid. Tudod, az élet néha nem igazságos: a démonok nem repülnek, de én mégis megpróbálok. Az angyaloknak sosem kellett volna elbukniuk, és te a legédesebb voltál mind közül. Ha azt hinném, hogy a Hősök helyre tudják hozni, imádkoznék, hogy megbocsátást nyerj, de engem is taszítottak már le, hajítottak már ki, mikor átkeltem a túlvilágra...
 - Laknál itt velem? - kérdezte alig hallgatóan.
 - Tudod a választ - feleltem, és lehúztam magamhoz egy csókra. Robin a fenekem alá nyúlt, könnyedén felemelt és a hálószobába vitt. Olyan óvatosan fektetett le az ágyra, mintha porcelánból lennék, és hihetetlenül meghatott a figyelmessége. Annyira vigyázott Manóra, mintha a saját élete múlott volna rajta.
 - Biztos vagy benne? - ráncolta a szemöldökét. - Mármint... Manó nem bánja? - aggodalmaskodott.
 - Egyáltalán nem - nevettem el magam.
 - Biztos? - ráncolta a szemöldökét.
 - Ne aggódj! - húztam magamhoz. - Manó és én is jó kezekben vagyunk - biztosítottam.

Mikor felébredtem, a kezemmel ösztönösen Robint kerestem magam mellett. Amint megtaláltam a vállát, megnyugodva húzódtam mellé, hogy a mellkasára hajtsam a fejem. Félálomban szusszant egyet és a derekamat átkarolva magához ölelt. Mosolyogva aludtam vissza.
   Volt idő, amikor még apám szemébe tudtam nézni. Amikor egy boldog otthonban még király voltam, aranytrónnal. Az az idő elrepült, most az emlék a falon lóg. Hallom annak a helynek a dalait, ahol születtem.
   Valamivel később elgémberedve tértem magamhoz. Óvatosan kimásztam Robin mellől, hogy ne ébresszem fel, és miután magamra kapkodtam a ruháimat, felfedezőútra indultam. Vagyis, igazából csak az egyik helyiséget akartam felkeresni.
   Elgondolkodva álltam meg a még teljesen üres gyerekszoba ajtófélfájának dőlve. Olyan sok minden történt mindössze egy év alatt, hogy néha úgy éreztem, egy óriási fáziskéséssel fogom csak fel a dolgokat. Ott ácsorogtam a Robinnal közös házunkban, a születendő kisfiunk majdani gyerekszobájában. Nemsokára anya leszek, de el sem tudom képzelni, hogy az mégis... mit jelent.
   Egy dombon a kék tavon túl törték össze először a szívemet. Még mindig emlékszem, hogyan változott meg minden. Apám azt mondta, ne aggódj, ne aggódj, gyermekem, látod, a mennyeknek terve van veled. Ne aggódj, ne aggódj hát!
   Telefoncsörgés hangja ütötte meg a fülemet, ami a hálószobából jött. Hallottam, hogy Robin megmozdul az ágyon és álmosan felveszi. - Igen? Fasza. Oké, megyek.
   Elkomorodva az ajkamba haraptam.
 - Adam hívott, dolgunk van - viharzott be a szobába, félig már felöltözve.
 - Milyen dolgotok? - kérdeztem halkan. Utáltam, hogy számonkérően csengett a hangom.
 - El kéne intézni valakit.
 - Mindig rébuszokban beszélsz - ráztam meg a fejem. - Mikor lesz olyan, hogy nem kell attól tartanom, hogy bármelyik percben lelőhetnek?
   Volt idő, amikor megismertem egy másfajta lányt. A miénk volt az egész világ; azt hittem, sosem tévesztem szem elől. Annyira fiatalok voltunk! Néha-néha még gondolok rá. Hallom a dalokat, amik egy barátra emlékeztetnek. Egy dombon a kék tavon túl törték össze először a szívemet. Még mindig emlékszem, hogyan változott meg minden.
   Robin már épp szólásra nyitotta a száját, de a torkára forrt a szó. - Én... erre még nem gondoltam.
   Nem tudtam, hogy sírjak-e inkább, vagy nevessek. - Oké, tudom, hogy hirtelen jött ez az egész. De nemsokára apa leszel, Robin! - túrtam a hajamba. - Tudom, hogy mit csinálsz, és hogy miért csinálod. De nincs senki, aki át tudná venni a helyed?
 - Igazad van - mondta halkan. - Figyelj, írok egy üzenetet Adamnek, egy perc, jó?
   Bólintottam, mire kiment, és rövidesen visszatért. Látva, hogy mennyire elsápadtam, aggódva fürkészte az arcomat. - Hé. Gyere ide! - kért lágyan, és kitárta a karját. Gondolkodás nélkül döntöttem meztelen mellkasának a fejemet. - Mit szólnál, ha elmennénk babacuccokat venni? Mármint, mit tudom én, mi kell egy babának - tolt el magától, tanácstalanul rázva a fejét. - De egy babaágy meg pár ruha és játék csak nem jöhet rosszul, nem?
 - Jól hangzik - mosolyogtam rá vidáman. Aztán a homlokomhoz kaptam. - De... nekem egy fillérem sincs - nyögtem ki zavartan. Annak idején Sean azt mondta, dolgozhatok, ha szeretnék, de utáltam, hogy a lesifotósok mindenhova követtek, így leginkább csak akkor tettem ki a lábamat a házból, ha nagyon muszáj volt. Azóta pedig... hát, fogalmazzunk úgy, hogy mindig közbejött valami.
 - Ezt te sem gondolod komolyan - csóválta a fejét, és a fülem mögé tűrt egy szökevény hajtincset. - Ha lenne pénzed, akkor is én fizetnék.
 - Miért is? - vigyorodtam el.
 - Mert azzal akarok hízelegni magamnak, hogy a gondotokat viselem - közölte egyszerűen, és egy puszit nyomott a számra. - Felveszem a pólómat, és mehetünk. Ja, és a cuccodért is elmehetünk a pasidhoz!
 - Tudod, ki a pasim! - tettem csípőre a kezemet.
 - Na ki? - ment bele a játékba.
 - Hm, nem is tudom, kire tippelsz?
 - Ismerem?
 - De még mennyire!
 - Jóképű?
 - Piszkosul - haraptam az ajkamba.
 - Érdekes - döntötte oldalra a fejét, elfojtva a vigyorát. - Hogy is ismerted meg?
 - Azután láttam először, hogy az egyik embere elrabolt, és mikor először beszéltünk, épp az udvaron cigizett, miközben én szökni próbáltam.
 - Ó, igazán? - lépett közelebb hozzám. - És még mindig szökni próbálsz?
 - Nagyon is - bólogattam. - Az ölelésébe.
   Apám azt mondta, ne aggódj, ne aggódj, gyermekem, látod, a mennyeknek terve van veled. Ne aggódj, ne aggódj hát!
   Teljesítette a kérésemet, és a pocakomra vigyázva átkarolta a derekamat és magához húzott, amennyire tudott. A hajamba puszilt, és halkan elnevette magát.
 - Azt hiszem, Chris most épp otthon van - mondtam félve.
 - Nem érdekel - húzódott el tőlem, hogy a szemembe nézhessen.
 - De engem igen - tiltakoztam. - Balhézni fog. Nem akarom, hogy kihívja rád a rendőröket.
 - Nem tud nekem ártani, Amy - simított végig az arcomon, de nem hagyhattam, hogy elgyengüljek.
 - Pisztolya van! - vetettem ellen. - Kérlek, Robin, hadd menjek be egyedül a cuccaimért! Gyorsan összepakolok, és úgyis el kell még búcsúznom Angelától meg Jake-től!
 - Látod, talán beengedtelek volna egyedül, ha ezt a nevet nem mondod ki - engedett el. - Indulhatunk?
 - A francba már, Robin! - temettem a tenyerembe az arcomat. - Annyiszor megbeszéltük már, hogy...
 - Hogy csak a testvéred, és hogy semmi sincs köztetek? - vágott közbe. - Ja, és rendszeresen vele alszol, fogjátok egymás kezét, ölelget, hozzáér a hajadhoz, becézgetitek egymást, és úgy általában úgy viselkedtek egymással, hogy ezt nehezemre essen elhinni - nézett rám morcosan.
 - Tényleg csak a testvérem, és semmi sincs köztünk - fontam karba a kezem. - És megnyugtathatlak, azalatt a fél óra alatt már nem fogok vele aludni. - Látva, hogy nem nyugodott meg, türelmetlenül megragadtam a kezét. - Robin, pontosan tudod, hogy csak téged szeretlek - húztam a pocakomra az ujjait. - És Manó is csak a tiéd - simítottam végig az arcélén. - Indulhatunk - feleltem a korábban feltett kérdésére, egy puszi kíséretében az ajkaira.
   A szemöldökei közötti ránc kisimult, és megszorította a kezemet. Az előszobában álló komódról felmarkolt egy kulcscsomót, és a kezembe nyomta. - Tessék, most már neked is van kulcsod.
 - Köszönöm - tettem zsebre, egy levakarhatatlan, büszke mosollyal az arcomon.

 - Ha félóra múlva nem jössz ki, bemegyek utánad! - makacsolta meg magát Robin, miután megérkeztünk Jake-ék háza elé, én pedig már épp kiszálltam volna. - És ha a zsernyák beléd köt, rögtön üzensz!
   Mindig is nyers volt a modora, de most még idegességet is éreztem a hangjában, úgyhogy nem akadtam fenn túlzottan a hanghordozásán és azon, hogy gyakorlatilag utasításokat osztogat nekem. - Jó, de fél óra alatt a cuccaimat sem tudom összepakolni, nemhogy elköszönni! - méltatlankodtam.
 - Oké, akkor egy óra múlva - húzta el a száját. - De nehogy te cipeld a bőröndöket! Ha az a köcsög nem segít, csörgess meg engem!
 - Jake azt sem fogja hagyni, hogy a kisujjamat megmozdítsam - forgattam meg a szemem. - Robin! - tettem a kezére a kezemet. - Nyugodj meg! - néztem a szemébe. - Minden rendben lesz. Sietek.
 - Utállak szem elől téveszteni - fújta ki élesen a levegőt. A kezem ösztönösen szorosabbra zárult az ujjai körül, mikor eszembe jutott, mi történt, amikor legutóbb szem elől tévesztettük egymást.
 - Csak elsétálok a házig és vissza a kocsiig - érveltem.
   Robin egy sötét pillantást lövellt felém, és így is megértettem, mit akart mondani: egyetlen pillanat alatt is akármi történhet. Főleg, ha az ember lánya egy befolyásos bandavezérhez köti az életét.
 - Szia - mondtam halkan, és ahogy elhúztam a kezem, hirtelen hiányérzetem kezdett lenni.
 - Csak ne olyan hevesen! - húzott vissza, és áthajolt a kéziféken és a sebváltón, hogy megcsókoljon. - Szia - simított végig az arcomon kicsivel később, én pedig az érintése emlékétől izzó bőrrel és remegő térddel kászálódtam ki a kocsiból.
   Meddig foglak szeretni? Amíg csak csillagok vannak fölötted, és még tovább, ha képes vagyok. Meddig lesz szükségem rád? Amíg csak az évszakok követik egymást.
   Angela meglepetten jött elém, mikor beléptem az előszobába és köszöntem. - Hát te? Mi volt Robinnal? Ugye, hogy igazam volt?
   Nem tudtam nem nevetni a reakcióján. Azonnal elmúlt viszont a nevetésem, mikor komor arccal és egyetlen vékony vonallá préselt ajkakkal megállt az ajtóban Chris. Angela követte a pillantásomat, és alig láthatóan elfintorodott, persze úgy, hogy a férje ne lássa meg.
 - Nem zavarok ám sokáig, csak a cuccaimért jöttem - szegeztem a pocakomra a pillantásomat. Olyan esetlenül nézhettem ki a hordónyi hasammal, tehetetlenül és ostobán ácsorogva az előszobában!
 - Igazán? - Angelának kivirult az arca, és ahogy felnéztem rá, láttam, hogy úgy vigyorog, mint a vadalma. A tényből, hogy elköltözöm innen, már minden kérdésére választ kapott. - Te jó ég, akkor segítek pakolni! A fenébe, hogy Jake-nek pont most kellett elmennie!
   Angela már viharzott is be a szobámba, ignorálva az ajtófélfának támaszkodó Christ. Behúzott nyakkal követtem, és imádkoztam a Hősökhöz, hogy Chris ne rendezzen jelenetet.
   Anya olyan volt, mint egy szélvihar - a keze nyomán percek alatt megteltek a bőröndjeim a gondosan összehajtogatott ruháimmal és egyéb cuccaimmal. - Hősökre, annyira fogsz hiányozni nekünk, kicsim! - tartott szünetet két táska megtöltése között, hogy megölelhessen.
 - Ti is nekem, anya - öleltem vissza sután. Annyira idiótának éreztem magam. Soha nem mondtam igazán köszönetet mindazért, amit Angela és Jake értem tettek. Nem is tudtam volna szavakba foglalni. - Anya? - haraptam az ajkamba, mikor éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. - Én... tényleg nem tudom megköszönni... mindent - csuklott el a hangom.
 - De hiszen nem is kell semmit köszönnöd! - csodálkozott Angela, de ettől - hogy ő tényleg ennyire önzetlenül adta mindezt, mintha semmiség volna - csak még inkább gombóc nőtt a torkomba.
 - Már hogyne kéne! - ráztam a fejem. - Mikor kiderült, hogy az egész életem hazugság volt, Jake gondolkodás nélkül felajánlotta, hogy éljek veletek, pedig ez... ez több, mint amit valaha kérhettem volna! - töröltem meg a szemem. - És ahogy te is befogadtál engem, egy idegent, aki csak úgy idecsöppent, és folyamatosan úgy viselkedtél velem, mintha mindez természetes lenne, és megadtál nekem mindent, de tényleg, mindent a világon, én... Köszönöm, anya! Sosem fogom tudni eléggé megköszönni!
 - Édesem - szorított magához. - Mióta Jake megszületett, nem kértem mást a Hősöktől, csak azt, hogy hadd lehessen egy lányom is, hogy a kisfiam ne legyen egyedül a világban, ha Chris és én elmegyünk; hogy legyen valaki, aki még egy anyánál és egy apánál is több. És megadták nekem - simogatta meg a hajamat. - Inkább én nem tudom ezt eléggé megköszönni.
   Meddig leszek veled? Amíg a tenger kénytelen a homokot simogatni. Meddig foglak akarni? Amíg csak szeretnéd, és még sokkal tovább. Meddig foglak ölelni? Ameddig az apád mondta neked, ameddig csak tudlak.
   Egy ideig még ott álltunk, egymást ölelve, aztán Angela nyomott egy puszit az arcomra, majd folytatta a pakolást. Eddig is hiába próbáltam segíteni neki, mindig leállított, mondván, hogy én csak ne merészeljem megerőltetni magam semmivel.
 - Azt hiszem, minden megvan - állt meg előttem úgy tíz perccel később.
   Sosem volt túl sok cuccom, így négy bőröndbe belefért az összes ruhám, könyvem, fényképem, apróbb emléktárgyam és hasonló cuccom. De ahogy ott álltam a poggyászaim között, a kiüresedett szobámban, egyszerűen csak elsírtam magam. - Úgy fogtok hiányozni! - tört ki belőlem.
 - Te is nagyon, kicsim! - Már anya szája is sírásra állt. - De majd beszélünk telefonon, és nem utoljára látjuk egymást - mosolygott rám. - Azonkívül az unokámról is mindent tudni akarok majd - kacsintott rám, mire elnevettem magam.
 - Ez csak természetes - feleltem, aztán elszomorodtam, mikor eszembe jutott Jake. - Jake mikor jön? - Tőle is szerettem volna elbúcsúzni. Muszáj volt elbúcsúznom tőle!
 - A barátaival sátorozni mentek tegnap, Ardosba - biggyesztette le a száját Angela. - Azt mondta, három napig biztosan maradnak. Felhívhatom, de több órás az út, biztos nem érne haza...
 - Dehogy! Nem akarom zavarni, érezzék jól magukat - mosolyodtam el, azért kicsit csalódottan. Nem is értem magam: mintha a világ másik végére készülnék elköltözni, úgy nyűglődöm. Holnap is van nap, és azután is; akármikor láthatom Jake-et és Angelát! - Azt hiszem, indulnom kéne - pillantottam a telefonom órájára. - Robinnal egy órában egyeztünk meg, és az már mindjárt lejár - szabadkoztam.
 - Persze - kapta fel két bőröndömet Angela, és elindult vele kifelé. A másik kettőt én ragadtam meg, és már indultam vele az előszobába, amikor Angela visszaért, és felháborodottan meredt rám. - Teszed le rögtön! - ripakodott rám. - Az eszem megáll, Amanda Lilian-Zoey! Még csak az hiányzik, hogy itt cipekedj nekem!
 - De anya...
 - Felejtsd el! - vette ki a kezemből határozottan mindkét táskát. Én csak nevetve ráztam meg a fejem.
 - Várjatok, segítek! - ütötte meg a fülemet Chris hangja, és átvette Angelától a csomagjaimat. Meglepődve vettem tudomásul, hogy Chris, aki a kezdetektől ki nem állhatott engem, most kivételesen nem az életem megkeserítésén dolgozott. Ez szinte túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
   Mikor a férfi kinyitotta az ajtót, láttam, hogy Robin már ott áll, a kocsi oldalának támaszkodva. Rögtön felénk kapta a fejét, és megakadt a szeme a mostohaapámon. Láthatóan feszült lett, és meg mertem volna rá esküdni, hogy ökölbe szorult a keze. Elhatározásra jutott, és megindult felénk. Elment Chris mellett, és felkapta a maradék két bőröndöt.
   Chris türelmesen állt a csomagtartó mellett, míg Robin kinyitotta, és szótlanul bepakoltak. Chris ezután csak elindult vissza a ház felé, és nagy meglepetésemre megállt előttem. A szemem sarkából láttam, hogy Robin résnyire húzta a szemét, és, akár valami nagymacska, ugrásra készen állt.
 - Hát, akkor sok sikert kívánok - közölte szárazon Chris. Talán ez volt a leghosszabb idő az egész eddigi ismeretségünk során, amit kibírtunk egymás közvetlen közelében. - Minden jót, Amy!
 - Köszönöm szépen - mondtam zavartan, mire Chris kikerült és bement a házba.
 - Vigyázz magadra, drágám! - ölelt magához Angela könnyes szemmel. - Majd hívj! És ne feledd, ide bármikor jöhetsz!
 - Szeretlek, anya - szipogtam.
 - Én is szeretlek téged, kicsim - szorított magához még jobban. - Nagyon.
   Rettenetesen nehéz volt elengedni őt, de nem akartam tovább várakoztatni Robint, és ez különben sem örökre szólt.
   Úgy sétáltam el az autóig, hogy igyekeztem nem hátranézni, nehogy elgyengüljek. Csak mikor már beültem, akkor húztam le az ablakot, és integettünk egymásnak, amíg csak be nem fordultunk a sarkon, mert akkor már nem láthattam anyát.
 - A pasid nem volt itthon? - szólalt meg Robin szárazon.
   Pontosan tudta, hogy rühellem, amikor így utal Jake-re, és hogy semmi alapja sincs, mégsem szállt le a témáról. - De, csak annyira kifárasztottam, hogy nem bírt kimászni az ágyból - vágtam vissza.
   Olyan hirtelen fékezett le, hogy kis híján felkenődtem a műszerfalra. - Mit mondtál?! - förmedt rám Robin, mikor épp a helyéről kiugrott szívemet próbáltam képletesen visszagyömöszölni a helyére.
 - Megőrültél?! - hüledeztem, még mindig sokkban. - Karambolozhattunk volna!
   Egyikünk sem reagált a másik kérdésére. Robin fújtatva gázt adott, és az út hátralévő részében úgy szorította a kormányt, hogy az anyósülésről is láttam, hogy teljesen fehérek az ujjai. Abban a pillanatban, amikor kimondtam, csak bosszús voltam, és úgy éreztem, megérdemli. De fordított esetben nekem sem esett volna jól, ha valami ilyesmit mond. Sőt.
 - Robin? - szólaltam meg, mikor leparkolt egy áruház előtt.
 - Hm?
 - Ne haragudj! - szegeztem rá a tekintetem, szinte kérlelve, hogy nézzen rám. Megtette. - Én csak... feszült voltam a költözéstől, és valamiért rajtad vezettem le. Nem kellett volna.
 - Nem haragszom, életem - mondta halkan. - Én csak... faszom, rögtön komolyan vettem, és elképzeltem, amit mondtál, és... hagyjuk! - mosolygott rám. - Én vagyok a fasz, hogy még mindig a pasidnak nevezem. Te se haragudj rám!
 - Dehogy haragszom - mosolyodtam el én is. - És kérdésedre válaszolva: nem volt otthon, mert elment a barátaival sátorozni - tettem hozzá.
 - Hála a Hősöknek! - tette a szívére a kezét, mire oldalba vágtam.
 - Hülye - ráztam a fejem.
 - De a te hülyéd - vigyorgott, és az ajkához húzta a kezemet. - Na, vásároljuk fel Manónak az egész gyerekrészleget! - nevetett rám, és a lelkesedése pillanatok alatt rám is átragadt.
   Meddig fogom neked adni magam? Amíg csak élek, akármeddig csak szeretnéd. Meddig foglak szeretni? Amíg csak csillagok vannak fölötted, és még tovább, ha képes vagyok.
   Robin annyira felszabadultan viselkedett a gondolattól, hogy a gyerekünknek vásárolhat! Azonnal lecsapott egy összeszerelhető pelenkázóasztalra és egy kiságyra, és imádtam nézni a lelkesedést, amivel azt tervezgette, hogy hogyan fogja otthon összeszerelni őket a babának, és hogy a szoba melyik részére kerülnek majd.
   Közben én babaruhákból rámoltam be. Fogalmam sem volt, mire lesz szükség, ezért mindent összeválogattam, amin megakadt a szemem: body-kat, rugdalózókat, apró pólókat, nacikat, pulcsikat és zoknikat. Épp a babakocsikkal szemeztem, amikor Robin odaért mellém, és segített választani. Végül egy kényelmesnek tűnő, zöld babakocsi mellett döntöttünk, és annyit nevettünk közben, hogy már fájt az oldalam, és Manó is folyamatosan izgett-mozgott.
   A pelenkák, a popsitörlők és a popsikrémek hamar a bevásárlókocsiba kerültek, és azt hiszem, mindketten alig vártuk, hogy a játékokra kerüljön a sor. A plüssök, a különböző zenélő dobozkák és a többi különféle játék lassan kifolyt már a kocsiból.
 - Te jó ég, biztos egy vagyonba fog kerülni! - aggodalmaskodtam, mikor már a pénztár felé tartottunk.
 - Te jó ég, anyuka, nem tudom, mit csinálok veled, ha most komolyan a pénz miatt kezdesz aggódni! - fordult felém fenyegetően Robin, mire elnevettem magam.
 - Oké, te tudod, pénzeszsák - hagytam rá. Próbált komoly arcot vágni, de feladta: nevetve átkarolta a vállamat és magához húzott, hogy egy puszit nyomhasson a fejem búbjára.

Kiderült, hogy Robin egy kész ezermester. A nap hátralévő részében kimázolta a gyerekszobát, aztán a világossárga falakra méterenként különböző aranyos állatokat is festett.
 - Eddig fogalmam sem volt, hogy még festeni is tudsz! - álltam meg az ajtóban álmélkodva.
 - Á, dehogy tudok - rázta a fejét, és elsietett mellettem, hogy lemossa a festéket a kezéről a fürdőszobában.
 - Na persze - forgattam meg a szememet. - Seperc alatt kifestetted a szobát, és még ilyen imádnivaló állatkákat is festettél a falakra! - ellenkeztem. - Gyönyörű lett, Robin - mondtam őszintén.
   Azt mondta, tűnjünk el ebből a városból, vezessünk el messzire, el a tömegektől. Azt gondoltam, rajtam már a mennyek sem segíthetnek: semmi sem tart örökké, de ez le fog rántani a mélybe.
   Megtörölte a kezét és csókot nyomott a homlokomra. - Igazából kiskoromban néha zsírkrétával meg filccel rajzolgattam, ha épp nem... hát, ha apám nem talált ki nekem valamit - terelte a témát. - De festeni mindig jobban szerettem. A festett színek valahogy mindig... nem is tudom, élőbbnek tűntek nekem, mint a rajzoltak - vont vállat.
   Elgondolkodva követtem, miközben visszament a gyerekszobába, hogy felszedje a fóliát a padlóról. - Évekkel ezelőtt egyszer álmodtam az igazi szüleimről - idéztem fel. - Illetve, rengeteget álmodtam róluk, és még most is, de abban az egyben tisztán emlékszem, hogy apukám tiszta festék volt, mert épp a műhelyéből jött ki. És, mint később kiderült, azok az álmok valójában emlékek voltak, amiket az amnéziám miatt elfelejtettem - dőltem neki az ajtófélfának szórakozottan. - És apu tényleg művész volt. Már emlékszem, hogy néha még tanítgatott is engem.
   Ő annyira magas és pokolian jóképű! Annyira rossz, de nagyon jó benne. Már látom a végét, amikor kezdetét veszi. Az egyetlen feltételem: mondd, hogy emlékezni fogsz rám, ahogy egy szép ruhában állok a naplementét bámulva, szerelmem, piros ajkakkal és rózsás orcával. Mondd, hogy még látjuk egymást, még akkor is, ha csak a legvadabb álmaidban, a legvadabb álmaidban!
 - Próbáld meg! - nézett rám komolyan. - Fess valamit te is! - bökött a fal felé.
 - Á, nem szeretném elrondítani a mesterművedet! - tördeltem a kezem, mire Robin egy sokatmondó pillantást lövellt felém, felállt, és a kezembe nyomta az ecsetet.
   Hirtelen, szinte villámcsapásként jött az ötlet, és a sarokba sétáltam, amiről megbeszéltük, hogy a kiságy oda fog kerülni. Elgondolkodva kaptam ki Robin kezéből a festékpalettát, és már tisztán láttam magam előtt, mit fogok festeni a falra.
 - Azt a, Amy - tette a derekamra a kezét Robin kicsivel később, amikor végeztem. - Elképesztően tehetséges vagy!
   Azt mondtam, senkinek sem kell tudnia, mit csinálunk. A kezei a hajamban, a ruhái a szobámban. És a hangja annyira ismerős! Semmi sem tart örökké, de ez egyre jobb és jobb lesz...
 - Dehogy vagyok - tiltakoztam.
 - Fejezd be. Gyönyörű lett - karolta át a hasamat. Egy darabig csendben néztük a falra festett kiságyat és a benne alvó vörös hajú, apró kisfiút.
 - Szerintem a kiságy már ráér holnap - vetettem fel, elnyomva egy ásítást. Későre járt már.
 - Igazad van - mormolta a hajamba, és könnyedén a karjába emelt.
 - Mindenképpen meg akarod erőltetni a derekadat?! - háborodtam fel. Minden átkozott alkalmat megragadott, hogy felemeljen, pedig én napról napra egyre inkább egy vízilónak éreztem magam.
 - Olyan könnyű vagy, mint a pille, életem - vigyorgott rám.
 - Ha-ha, leszakad a plafon, ha ekkorákat füllentesz! - húztam össze a szemem, de ő csak nevetett, és a hálószobába vitt. - Le kéne zuhanyoznom - kaptam észbe, mikor gyengéden lefektetett az ágyra.
 - Jó ötlet - harapott az ajkába, és pajkosan nézett a szemembe. Kellett pár másodperc, mire rájöttem, mire céloz.
 - Robin James-Colton Wander, rettenetesen perverz vagy! - ráztam a fejem pánikolva. A legkevésbé sem nyújtottam vonzó látványt meztelenül, és ez főleg igaz volt, mióta a hasam egy luftballonná dagadt.
 - Te pedig, Amanda Lilian-Zoey Sherr, pont ugyanannyira; legfeljebb szégyelled bevallani - kacsintott rám, és hozzálátott lecsupaszítani a lábaimat. - Azt ne mondd, hogy szégyenlős vagy! - eszmélt fel, látva az arckifejezésemet, és összeráncolta a homlokát.
 - Egy kicsit..? - húztam el a számat. - Jelen pillanatban egy víziló is kecsesebb nálam - ködösítettem.
 - Tessék? - röhögte el magát. - Amy, te beverted a fejed? Egy, a gyermekünket hordod a szíved alatt, a Hősök szerelmére! Szerinted érdekel engem a derékbőséged, vagy mit tudom én, mid? És ha el lennél hízva, az sem érdekelne, te jó ég, úgy vagy nekem tökéletes, ahogy vagy! Kettő, hányszor szeretkeztünk már? Szerinted nem láttam még mindent? - húzta fel a szemöldökét.
 - Jó, de a fürdőszobában jobban látszik - hajtottam le a fejem, mire határozottan az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
 - Amy, tökéletes tested van, felfogtad? - csóválta a fejét. - Hősökre, te elfogadsz engem az egész testemet beborító hegekkel is, minden elcseszettségemmel, az összes elbaszott hiányosságommal és hibámmal együtt. Gondolod, hogy szégyellned kell előttem a testedet? Pont neked, aki a világot, az életet jelented nekem? Én nem hiszem. - Felállt, és a kezét nyújtotta felém. - Zuhanyzunk együtt? - mosolygott biztatóan.
   Ő annyira magas és pokolian jóképű! Annyira rossz, de nagyon jó benne. Már látom a végét, amikor kezdetét veszi. Az utolsó kérésem: mondd, hogy emlékezni fogsz rám, ahogy egy szép ruhában állok a naplementét bámulva, szerelmem, piros ajkakkal és rózsás orcával. Mondd, hogy még látjuk egymást, még akkor is, ha csak a legvadabb álmaidban, a legvadabb álmaidban!
 - Rendben - fogtam meg a kezét, mire felsegített, és mielőtt eszmélhettem volna, már fel is emelt. - Te... javíthatatlan vagy! - nevettem, feladva a harcot.
 - De te megjavítasz - mormolta még halkan, mielőtt megcsókolt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése