2018. május 14., hétfő

Harminchét

Tényleg szerettem volna elhinni Jake-nek és Angelának, hogy idővel jobban leszek. De hiába telt el öt hónap az óta a nap óta, konkrétan borzalmasabban éreztem magam, mint valaha. Nem akartam aludni, mert olyankor védtelen voltam, mégis folyton elnyomott az álom. Örökké álmos voltam, szinte a nap huszonnégy órájában émelyegtem, és nehézkesebbnek éreztem magam, mint valaha. De mentségemre legyen mondva, hogy már minden nap kimentem a kertbe anyával vagy Jake-kel, és már nem émelyegtem annyira, ha megfogták a kezemet - de előtte azért szólniuk kellett, hogy lélekben fel tudjam készíteni magam. Az érzelmi hullámvasutam azonban továbbra sem volt hajlandó leállni; hol görcsösen zokogtam, hol egész jól éreztem magam. Bár utóbbi sosem volt túl tartós.
   Egy nap, mikor én a padon ültem, Jake pedig épp akkor jött ki, hogy csatlakozzon hozzám, megtorpant, és zavartan a hasamra meredt. Értetlenül pillantottam le, de nem jöttem rá, min akadt meg a szeme. - Mi az? - néztem fel.
 - Amy, bocsásd meg az indiszkrét kérdést, de... amúgy le vagy fogyva, szóval csak egy tippem van... mikor volt meg utoljára a havid?
 - A... Mi van? - nevettem el magam. Nem vágtam, mire akar kilyukadni. De a kérdés elgondolkodtatott, ugyanis az utóbbi időben nem mondhatnám, hogy számontartottam ezt. Sőt, eszembe sem jutott. - Miért?
 - Pocakod van, Amy! - világított rá Jake, nekem pedig kellett pár másodperc, mire a szavai értelme eljutott az agyamig.
   Sosem hittem, hogy egy nap meg fogok őrülni; hogy irányíthatom majd ezt. Sosem hittem, hogy hátrahagynak; hogy én vagyok az erősebb kettőnk közül. Bár tudnád, mit tettem! Tudod, akkor már el is árulhatnád, és én lehozom a holdat és a napot csak azért, hogy megmutassam, mennyire törődöm veled.
   Riadtan simítottam a hasamra a kezemet, és tényleg ott volt. Egy nem túl nagy, de érezhető, szilárd dudor. Egészen olyan, mintha gömbölyödne a hasam.
 - Én... fogalmam sincs - emeltem fel a fejem, és minden vér kiszaladt az arcomból.
   Jake kikerekedett szemekkel nézett rám, és lehuppant mellém. - Oké-zsoké - dörmögte, mintegy nyugtatni próbálva. - Ne pánikolj be!
   Csak ültem ott, a hasamra kulcsolt kézzel, és annyi gondolat tolult a fejembe, hogy azt sem tudtam, ki vagyok.
 - El kell menned orvoshoz - jelentette ki Jake. - Megtudni, hogy hány hónapos. És...
   Rámeredtem, és kitaláltam, mi járt a fejében. - És megtudni, hogy még el lehet-e vetetni, mi? - fejeztem be keserűen.
 - Dehogyis! - ijedt meg. - Illetve, ha azt szeretnéd... Teljesen érthető lenne - jegyezte meg. - Hiszen nem lehet tudni, hogy... melyiküké.
   Nem tudtam, mit válaszolhatnék. Még fel sem fogtam igazán.
 - Magadra hagyhatlak, ha gondolod! - ajánlkozott. - Hogy... átgondold.
   A szavai nem jutottak el hozzám, úgyhogy választ sem várva felállt és bement a házba.
   Nem bírtam felfogni, hogy egy gyereket hordok a szívem alatt. Akiről azt sem tudom, hogy... hogy azé a férfié-e, akit szerettem, vagy azé, aki tönkretett. Aki már öt hónapos lehet, és én csak most szereztem tudomást a létéről. Az émelygés, az álmosság és a nehézkesség értelmet nyert.
   A csodálkozásom pillanatok alatt ijedségbe csapott át. Mégis mit kezdenék én egy gyerekkel, mikor semmit sem tudok róluk? A saját, valódi gyerekkoromra az amnéziámnak hála nem emlékszem, a hamis szüleimmel töltött részéről pedig nincsenek túl jó emlékeim. Soha semmi közöm nem volt a kisgyerekekhez. Hogy lehetne belőlem anya?
   De a gondolat, hogy egy új élet növekszik a hasamban, furcsamód biztonságérzettel töltött el. Már majdnem fél éve egy üres héjnak éreztem magam, akit megfosztottak mindenétől, de az elmúlt pár percben, a gyerekemmel már nem éreztem üresnek magam. Elvégre már nem voltam egyedül a fájdalmammal; a potyautasom is átélte minden fájdalmamat. Valamiért úgy képzeltem el, hogy ő megérthette ezt az egészet. Biztos butaság, de nem tudtam meggyőzni magam az ellenkezőjéről.
   Nem akarlak elveszíteni, drága; tudom, hogy megnyerhetjük ezt! Nem akarlak elveszíteni, nem, soha többet!
   Akaratlanul is felmerült bennem: mi van, ha Keviné?
   Aztán, nagyjából ezzel egyidőben az is: mi van, ha Robiné?
   Szerettem hinni, hogy egy gyerek nem az apja. Kevin sem elmebetegnek született; a környezeti hatások tették azzá. A gyereke talán külsőleg emlékeztet majd rá, de Kevin pont ugyanúgy néz ki, mint Robin.
   Robin gondolatára erősen kellett koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam. És ha az övé? Robin rám sem bír nézni, méghozzá teljesen érthető okból. Ha ő az apja, az sem változtat semmin.
 - Amy, jól vagy? - hallottam Jake hangját. Megállt mellettem, és aggódva fürkészte az arcomat.
 - Ezt te sem gondolhattad komolyan - néztem rá fanyarul, mire kényszeredetten elmosolyodott.
   Van egy olyan érzésem, hogy nem fogsz maradni; éget belülről. A veszteség félelme egyre közelebb és közelebb jön, drága! Bármi okom volt is élni eddig, most a helyem már mindig melletted van. És bár ne lenne rád ennyire szükségem! Az arcod szüntelenül kísért.

Az ablak előtt álltam, és az ultrahangfotót szorongattam a kezemben. Le sem bírtam venni róla a szemem. Egy egészséges, öt hónapos kisfiú szíve dobogott az enyém alatt, aki egy csapásra mindent megváltoztatott. Már csak azért is, mert miatta újra normálisan kellett ennem. Nem tunyulhattam egész nap vagy az ágyamban, vagy a padon a kertben. És muszáj volt az apjára gondolnom.
   Enyhült már? Vagy ugyanúgy érzek? Megkönnyítem a saját helyzetemet, ha van kit hibáztatnom? Azt mondod, egy szerelem, egy élet. Mikor az kell, az éjszakában megoszthatunk egy szerelmet. De elhagy, drága, ha nem törődsz vele.
 - Mikor szólsz neki erről? - kérdezte Jake, miközben hivatalosan a parkban kocogtunk, de igazából csak sétálgattunk.
 - És mit mondjak? Nem is biztos, hogy az övé - vontam vállat. Próbáltam úgy tenni, mintha hidegen hagyna ez az egész. A másik alternatíva túl fájdalmas lett volna.
 - Amy - állt elém, megállásra késztetve. - Tudnia kell róla - jelentette ki, mélyen a szemembe nézve. - Csak neki szólhatsz, vagy tévedek? A másik jelölt nem igazán jöhet szóba. És valakinek szólnod kell róla. Nem nézhetsz egyedül szembe ezzel is!
 - Jake, Robin nem kér belőlem, nem érted?
   Csalódást okoztam? Rossz ízt hagy a számban. Úgy teszek, mintha sosem kaphattam volna szeretetet, de most azt akarom, hogy enélkül menj el. Nos, már túl késő ma éjjel, hogy kirángasd a múltat a fényre. Egyek vagyunk, de nem vagyunk ugyanolyanok, de cipelhetjük egymást, cipelhetjük egymást egyként...
 - Nem, nem értem! Ha annyira szeret, ahogy elmondtad, akkor a történtek nem változtathattak ezen!
   Elfordítottam a fejem, és az egyik tuját kezdtem fixírozni. - Nem akarok fájdalmat okozni neki.
 - Szerintem pont az okoz fájdalmat neki, hogy nem lehet veled.
 - Ő küldött rögtön haza! - vetettem ellen keserűen. - Egy árva szó nélkül! És nem hibáztatom érte! De attól még ez van.
   Jake karba fonta a kezét. Felháborodva meredtem rá. - Te sem szólsz neki! - emeltem fel a hangom, mikor tudatosult bennem, hogy mit forgat a fejében. Nem válaszolt. - Jake, megértetted?! Nem szólhatsz neki erről!
   Ha megbocsátásért jövök, és hogy felkeltsem a holtakat? Ha Hőst játszani jövök a leprásoknak a fejemben? Túl sokat kértem? A soknál is többet? Én semmit nem adtam neked, de már nincs is semmim. Egyek vagyunk, de nem vagyunk ugyanolyanok. Bántjuk egymást, és újra megtesszük.
 - Akkor apa nélkül nőjön fel?
 - Fogd már fel, hogy talán nem ő az apja! - túrtam a hajamba, félőrülten a tanácstalanságtól. - Ha nem az övé, akkor szerinted hogy fogja érezni magát attól, hogy terhes vagyok? "Azt a, Amy gyermeket vár az elmebeteg öcsémtől, aki megerőszakolta, hű, de boldog vagyok!", vagy mi?
   Azt mondod, a szerelem egy templom, a szerelem egy felsőbb hatalom. A szerelem egy templom, a szerelem egy felsőbb hatalom. Arra kértelek, hogy lépj be, de aztán térdre kényszerítettelek. Nem kapaszkodhatsz abba, amim van, ha csak a fájdalmam van.
   Jake lemondóan megrázta a fejét. - Jó, nem szólok neki.
 - Köszönöm! - fújtam ki a levegőt.
   Ugyanebben a pillanatban pedig valami addig ismeretlen, leírhatatlan érzés kerített a hatalmába. A kisfiam megmozdult, és rúgott egyet. Úgy éreztem, szólnom kéne Jake-nek, aki épp elfordult, hogy folytassa a kocogást, de valamiért nem voltam rá képes. Túlságosan erős volt a kísértés, hogy kisajátítsam magamnak ezt a pillanatot. Magamnak és Neki.
   Egy szerelem, egy vér, egy élet, amit ki kéne használnom. Egy élet egymással. Nővérek, fivérek... Egy élet, de nem vagyunk ugyanolyanok. De cipelhetjük egymást, cipelhetjük egymást egyként...

Manó - így kezdtem utalni rá - már kereken hét hónapos volt, amikor egy nap kis híján szívinfarktust kaptam.
   Angela és Jake az utóbbi időben már egyedül mertek hagyni a lakásban. Egy ilyen alkalommal, mikor Jake végre ismét a barátaival lógott, mert addig rágtam a fülét, hogy hagyja abba az istápolásomat és élje az életét, amíg végre megtette, Angela pedig az egyik barátnőjével ment vásárolgatni, én a konyhában próbáltam elütni az időmet.
   Már az is fura volt, hogy bekopogtat hozzánk valaki. Ha régebben voltak is néha vendégeink, az utóbbi hét hónapban senki sem látogatott el hozzánk; Chris, Angela és Jake pedig értelemszerűen nem kopogtak volna. Bizonytalanul álltam meg az ajtó előtt.
 - Ki az? - szóltam ki.
 - Lionel vagyok, Amy. Beengednél?
   Mikor először találkoztunk, nem tévedhettem. Esküszöm, mindvégig ismertelek. A beszélgetés őszinte, és a szíve egyenes, szóval mit kívánhatnánk még?
   Évtizedeknek tűnő hónapok óta nem hallottam ezt a hangot, és nem tudtam, hogy készen állok-e a gazdája látványára. De Lionel hangjában volt valami, ami miatt kötelességemnek éreztem kinyitni előtte az ajtót. Mintha mondani akart volna valami fontosat. Ha idáig eljött, akkor csak emiatt tehette.
   Vettem egy mély levegőt, és kitártam az ajtót. Lionel felnézett a cipőjéről, és a pillantása megakadt a hasamon, mielőtt az arcomra vándorolt volna.
 - Te jó ég! - szaladt ki a száján. - Te... te terhes vagy?! - viharzott el mellettem, de közben kikerekedett szemekkel várta a válaszomat.
 - Zseniális megfigyelés - morogtam. Nem igazán tudtam, hogyan reagáljak erre.
 - Robin tudja? - vágta rá.
   A szívem kihagyott egy ütemet a név hallatán, és elsápadva meredtem a férfira. - Nem - súgtam végül megtörten. - És nem is kell tudnia.
 - Hogy mi van?
   Volt egy álmom, láttam egy ezermérföldes autóutat csak veled és velem. Senki sem próbálja megakadályozni ezt; nem látják, hogy te vagy az esetem. Ha te elmész, és én itt maradok, találkozhatnánk, találkozhatnánk! Ha eltévedsz és elesel, én alattad vagyok, alattad. Nem számít, hova menekülsz, én követlek a bukásba.
 - Honnan vagy benne olyan biztos, hogy az övé? - vágtam vissza.
 - Mégis kié... Ja! - Most Lionelen volt a sor, hogy elsápadjon. - Az kizárt! - rázta meg a fejét összeszorított állal.
 - Miért jöttél ide, Lionel? - szegeztem neki a kérdést türelmetlenül. Ösztönösen a hasam köré fontam a kezemet, mintha a bennem növekvő kisemberből akarnék erőt meríteni.
   Feldúltan rám meredt, és megrázta a fejét, mintegy emlékeztetve magát, hogy miért jött. - Azért, hogy szóljak neked, hogy Kevin halott.
   Öntudatlanul huppantam le egy székre, és magamban hálát adtam, amiért épp Manóba kapaszkodtam, mert magamtól biztosan nem maradtam volna eszméletemnél. Lionel ijedten nézett rám, és leguggolt elém, az arcomat fürkészve, amiből biztosan kiszaladt minden csepp vér.
 - Amy, minden rendben? - érintette meg a kezemet, mire összerezzenve húzódtam el tőle, amennyire tudtam. - Hé, nyugi! - értetlenkedett. - Miért félsz tőlem, kislány? Mi a baj? Reszketsz, mint a nyárfalevél!
 - Kérlek, mondd, hogy nem... Ugye nem... Robin tette? - Manó mocorgott egy sort, mintha még neki is feltűnt volna, mennyi erőfeszítésembe telt kiejteni ezt a nevet pánikroham vagy sírógörcs nélkül.
   Nem bírtam volna elviselni, ha kiderül, hogy Robin ölte meg. Már a gondolattól is, hogy annyi rémálom, annyi sérülés mellé a lelkiismeretes Robin kezét még a testvére vére is beszennyezze, a rosszullét kerülgetett. Az nem lehet, hogy Robin még emiatt is szenvedjen. Mert szenvedett volna, ebben biztos voltam. Akármit tett is az öccse, ő mindig az öccsét látta benne elsősorban, és nem a hóhérját.
   Mi lenne, ha hinnél nekem, és az enyém lennél? Mi lenne, ha egész életünkön át tartana? Mindazok ellenére, akik kételkednek bennünk, ez az otthon, ez a helyes. Ha te elmész, és én itt maradok, találkozhatnánk, találkozhatnánk! Ha eltévedsz és elesel, én alattad vagyok, alattad. Nem számít, hova menekülsz, én követlek a bukásba.
 - Nem ő - közölte szárazon Lionel, és felállt, majd fel-alá kezdett járkálni. - Mikor Adammel hazahozatott téged, tíz őrt állított a ház köré. Meghagyta nekik, hogy csak akkor keressék fel, ha bármi veszély fenyeget téged. - Lionel bizalmatlanul fürkészte a kezeim között domborodó Manót. - Ők biztos kiszúrták az... állapotodat, csak hát a parancs kifejezetten úgy szólt, hogy ne avassák be Robint minden percedbe. Nem mondott semmit, de kimatekoztuk, hogy azért, mert nem bírná elviselni, hogy csak távolról szemléli az életedet, úgy, hogy a közeledbe sem mehet.
   Lehunytam a szemem, és a falnak döntöttem a fejem, hogy Lionel ne lássa az arcomat.
 - Szóval vigyázott rád - összegezte. - Legalábbis jó kezekben hagyott, amíg ő... elindult levadászni az öccsét. - Lionel sóhajtva a tenyerébe temette az arcát. - Adam, Derek, Jason és még jó páran egybehangzóan egyetértettünk abban, hogy nem engedhetjük, hogy saját kezűleg vigye véghez, amit eltervezett.
   Ösztönösen megköszöntem volna neki, de még időben észbe kaptam. Robinnak semmi köze hozzám. Nem kell megköszöngetnem az embereinek, hogy jót tesznek neki. Különben sem miattam tették, hanem a vezérük miatt.
 - Úgyhogy mi páran összefogtunk, hogy előbb találjuk meg Kevint Robinnál - vont vállat. - Fred és Armand... Ők ottmaradtak - hajtotta le a fejét, és túlságosan is jól megértettem a hanghordozásából, hogy mire gondol. - De elkaptuk. És a világ összes kínzása sem lett volna elég neki, mi meg különben sem értünk rá, úgyhogy csak beleeresztettünk egy tárat a fejébe. És többször is csekkoltam, hogy tényleg kipurcant-e, mert az az állat alapjáraton kinyírhatatlan. Biztosra mentünk. Nem kell aggódnod miatta többé.
   Már nem csimpaszkodom álmokba többé: ez a valóság, és mindig itt maradok. Van valami a bőrödben, az arcodban, az illatodban, az ízedben. A szíved mocorog az ölelésemben. És túl régóta nem éreztelek már itt. Édes vagy, felhívlak és hallom a hangodat, és hallom a hangodat. Ha te elmész, és én itt maradok, találkozhatnánk, találkozhatnánk! Ha eltévedsz és elesel, én alattad vagyok, alattad. Nem számít, hova menekülsz, én követlek a bukásba...
 - Bárcsak ilyen egyszerű volna - suttogtam megtörten. Semmit nem változtatott a helyzeten az, hogy az az ember halott volt.
 - Nos, szóval... te mondod el Robinnak, vagy én mondjam el? - tette csípőre a kezét, a lakótársam felé biccentve.

 - Tessék? - kaptam fel a fejem. - Lionel, nem tudhatja meg! - pattantam fel rémülten.
 - Mi a fasz baj van veletek, nőkkel? - tárta szét a karját. - Hogy a picsába ne tudhatná meg? Avass már be!
 - Hát nem érted? - emeltem fel a hangomat elkeseredetten. - Hogyha... az öccséé, akkor az csak tönkretenné őt. Ha pedig az övé... - Itt elakadtam.
 - Na, szóval, ha az övé? - Lionel hangja számonkérőn csengett.
 - Az is tönkretenné, ha meglátna engem. Nemhogy az, ha a nyakába sóznék egy gyereket, aki már hét hónapos, úgy, hogy neki még esélye sem volt felkészíteni magát a gondolatra, hogy apa lesz. És... Robin rám sem bírna nézni, Lionel! Nem is hibáztatom érte, a történtek után. És én megsemmisülnék, ha látnom kéne a szemében, hogy a közelemben sem bír lenni. Honnan veszed, hogy még kellek neki... így? Hiszen egy kibaszott roncs vagyok, egy reszketeg árnyék! De az lenne talán a legrosszabb, ha mindezek ellenére szánalomból és kötelességtudatból velem maradna. Ha csak a kicsi miatt tartana ki mellettem. Nem kárhoztathatom őt erre, a Hősök szerelmére! És én sem bírnék úgy élni.
   Fura, hogyan képes az élet gyalogútja küzdelem nélkül leszedni. Oly sok év marad hátra sajnálkozva, míg el nem jön az idő, hogy felfogd: abban a pillanatban, hogy hátat fordítasz, már jövök haza, hogy újra lélegezzek, hogy újrakezdjek. Jövök haza a helyekről, ahol jártam, semmivel, csupán egy hanggal legbelül, ami haza, hazahív engem.
   Amit elmondtam, azt mind úgy is gondoltam, de arról hallgattam, hogy rám milyen hatással lenne, ha találkoznék Robinnal. Hogy még mindig az öccsét látom magam előtt, ha lehunyom a szemem, és hogy még mindig az ő érintését érzem a bőrömön, akárhogy próbálom levakarni. És ha meglátnám Robint, akkor akár Kevin is állhatna előttem.
 - Megmondom, mi lesz - ragadta magához a szót Lionel, egészen úgy, mint akinek el sem jutott az agyáig, amit eddig mondtam. - Én csórok Robintól pár hajszálat, te pedig csináltatsz egy DNS-tesztet, hogy az övé-e a gyerek. És ha az övé - tett felém egy lépést, és kihasználta, hogy felém tornyosul -, akkor vagy összeszeded magad és elmondod neki, vagy én fogom.
 - Nem tehetsz ilyet! - estem kétségbe.
 - Ó, dehogynem! - fonta karba a kezét.
 - Nem értetted, amit mondtam? - túrtam a hajamba feldúltan.
   Annak idején, mikor fiatalabb voltam, annyira elveszett és gőgös voltam; magamnak akartam a világot, de az soha nem érhet fel azzal, amit kaptam abban a csendes pillanatban, amikor a föld megáll. Jövök haza, hogy újra lélegezzek, hogy újrakezdjek. Jövök haza a helyekről, ahol jártam, semmivel, csupán egy hanggal legbelül, ami haza, hazahív engem.
 - De, értettem, és idióta vagy - röhögte el magát. - Robint az teszi tönkre, hogy nem láthat. Igen, lehet, elsőre nehéz lenne, de most komolyan azt hiszed, hogy nektek egymástól távol jobb, mint egymás mellett? Mert akkor nagyon el vagy tévedve! És Robin szerintem újjászületne, ha megtudná, hogy gyereke lesz. És hogy pont tőled... Amy, hogy nem látod, hogy ez mindent helyrehozhat? Ha az övé a gyerek, akkor pont, hogy a tenyerén fog hordozni és, nem "undorodna" tőled, ahogy te itt összehablatyoltad! Szerintem Robinnak te minden lehetséges módon és állapotban kellesz, Amanda. Hát semmit nem mondott el neked abból, hogy mit jelentesz neki? Te teszed őt egész emberré! Még hogy a gyerek miatt maradna veled... Ilyen faszságot is rég hallottam már, kösz az élményt, máskor ne. Na, majd jövök a hajjal - intett, és még azelőtt kilépett az ajtón, hogy egyáltalán felocsúdhattam volna, hogy még egyszer megpróbáljam lebeszélni a tervéről.

Mikor Jake, Angela és Chris már hazaértek, én direkt kiültem a kertbe, hogy Lionelnek ne kelljen bejönnie a házba, mikor ők is ott vannak. A férfi másfél órán belül visszajött, és, miután leült mellém a padra, a kezembe nyomott egy fóliába csavart hajtincset. Felvont szemöldökkel meredtem az oly jól ismert árnyalatú szálakra. - Álmában nekiestél egy ollóval, vagy mi? - kérdeztem, már-már egy mosolykezdeménnyel az ajkamon.
   Emlékszem, hogyan csorogtak a könnyek az arcodon, mikor azt mondtam, sosem mondok le rólad. Mikor az a sok árnyék majd' megölte a fényedet. Emlékszem, azt mondtad, ne hagyjalak itt egyedül. De mindez halott és tovatűnt és elmúlt már ma éjjel. Csak hunyd le a szemed! A nap már lemenőben. Rendben leszel; most senki sem bánthat. A reggeli fény jöttével te és én háborítatlanok leszünk.
 - Eltaláltad - vigyorgott rám Lionel. - De ne tudd meg, milyen kockázatos volt! Robint háromnaponta egyszer, ha rá bírjuk venni, hogy próbáljon aludni egyet, és csak egy mázsa altatóval sikerül neki. De akkor is vergődik meg kiabál álmában, és a legkisebb zajra felriad, úgyhogy az életemet kockáztattam érted, szóval becsüld meg! - kacsintott. - Elkísérjelek?
 - Lionel, nagyon rendes vagy, hogy ennyit foglalkozol ezzel, de tényleg nem érsz el vele semmit - unszoltam, és közben próbáltam nem kattogni Robin állapotán. - Az én helyzetemen egyik opció sem fog változtatni. Robin pedig mindkét lehetőséggel megszívja.
   Ne merészelj kinézni az ablakodon, drága! Minden lángokban áll. Az ajtónkon túli háború egyre csak tombol. Kapaszkodj ebbe az altatóba, még akkor is, amikor a zene már elhalkult, elhalkult.
   Lionel az orrnyergét dörzsölte, mintha egy értelmi fogyatékos hülyeségeit kéne hallgatnia. - Erre már nem is mondok semmit - rázta a fejét. - Na, pattanj, kismama, húzunk a kórházba, vagy hol a faszomban csinálnak ilyesmiket.
   Felállt, és várakozva nézett le rám. - Ha nem jössz, viszlek - vigyorgott rám, biztatásnak szánva a szavait.
 - Én... Lionel...
 - Na? - Komolyan nézett rám, és felém nyújtotta a kezét. Tétován meredtem a tenyerére, amit türelmesen tartott, az enyémre várva.
 - Addig nem hagysz békén, amíg bele nem egyezek, ugye? - húztam el a számat.
 - Eltaláltad! - kacsintott rám nevetve.
   Vettem egy mély levegőt, és minden lelkierőmet összeszedve megfogtam a kezét.
 - Na, most már lelki támaszod is van - összegezte, miközben határozott léptekkel elindult. - De ha el akarnál ájulni, előtte majd szólj! - tette hozzá.
   Még magamat is megleptem vele, de a szavai hallatán jóízűen felnevettem. - Jó, majd szólok! - feleltem, és útközben igyekeztem Lionel favicceire és humoros biztatásaira koncentrálni ahelyett, ami előttem állt.
   Csak hunyd le a szemed! A nap már lemenőben. Rendben leszel; most senki sem bánthat. A reggeli fény jöttével te és én háborítatlanok leszünk. Csak hunyd le a szemed! Rendben leszel! A reggeli fény jöttével te és én háborítatlanok leszünk.
   Egy alkalommal az ajkamba harapva a jobbik énemre pillantottam, és csak gondolatban avattam be a történésekbe. - Nemsokára megtudod, ki az apukád, Manó! Örülsz?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése