2018. április 18., szerda

Harminchat

Mikor legközelebb kinyitottam a szememet, a saját szobámban voltam, az ágyamban. Ettől a felfedezéstől azonnal felültem, és ijedten hordoztam körbe a pillantásomat a helyiségen. Hogy kerültem ide?
   Tarts most erősen, mert én akkor sem bírnám, ha megpróbálnám. Már vége van; gondolom, tényleg eljött az én időm. Nem akarok elmenni, de ideje búcsút mondanom, szóval tarts most erősen, mert ez lesz az utolsó alkalmunk!
   Egy pillanatra felmerült bennem a remény, hogy talán mindent csak álmodtam. De még mindig éreztem magamon azoknak a kezeknek az érintését, és az arcom furcsán érdes volt a rászáradt könnyektől.
   Az éjjeliszekrény felé fordultam, hogy megnézzem az ébresztőórámon, mennyi az idő, de ekkor megakadt a tekintetem egy cetlin, épp a szóban forgó órának támasztva. Girbe-gurba, hanyagul odavetett betűk virítottak a papíron: Robin azt kérte, hozzalak haza. Kérdeztem, hogy átadjak-e tőle valami üzenetet, de csak elküldött a francba. Adam.
   Lelassulok és nem hiszem, hogy képes vagyok küzdeni. Tudom, valahogy megtalálod majd a módját, hogy éld az életed. Csak arra emlékezz, hogy minden napot úgy élj meg, mintha az utolsó lenne! És tarts most erősen, mert azt hiszem, ideje eltávoznom!
   Kevés hiányzott, hogy hangosan felzokogjak. Ha valaki mindössze pár órával azt mondja nekem, hogy nemsokára olyan nyomorult leszek, mint még soha, akkor hülyének nézem. Pár órája még életem legszebb perceiben volt részem, Robinnal. Most pedig valahol még örültem is, hogy nem kellett találkoznom vele a történtek után, ugyanis... rá sem bírtam volna nézni. Ahányszor rád néz, annyiszor fog meghalni. És te mindig látni fogod ezt rajta, és ezért te is minden nap meg fogsz halni.
   Nem akarok meghalni; nem tudom, miért ez a sors jutott osztályrészemül. Erősnek kell lenned, tovább kell lépned - nem így kellett volna lennie... Mit is beszélek, sosem kellett volna így végződnie! Mit kell tennem? Eddig veled kellett volna megöregednem! De ez nem fog megtörténni. Nem, ez nem fog megtörténni.
   Kétségbeesetten karoltam át a térdemet, és olyan kicsire gömbölyödtem össze a takaróm alatt, amilyenre csak bírtam. Közben pedig hálát adtam a Hősöknek, hogy nem kellett látnom, hogy nézett rám Robin a történtek után. Ha nem küld el, akkor én menekültem volna el előle. Így volt a legjobb. Egyikünk sem bírt volna így a másikkal maradni. És nem is vártam el Robintól, hogy még így is akarjon. A puszta látványom olyan fájdalmat okozna neki, amit soha nem akartam látni az arcán.
   Annyira elvesztem ezek között a gondolatok között, hogy észre sem vettem, mennyire rázkódok a zokogástól. Még szorosabban átkaroltam magam, mert úgy éreztem, hogy a tátongó, sajgó lyuk a mellkasomon magába szippant. - Nincs semmi baj! - nyöszörögtem, és már megbékéltem a tudattal, hogy megőrültem, és magamban beszélek. - Minden rendben. Nem történt semmi. Álmodtad... igen, álom volt. Az egész.
   Csak feküdtem ott, percenként egyre több darabra széthullva a tudattól, hogy nem is tévedek nagyot. Nemrég azt hittem, boldogok leszünk. Na, az álom volt. Az egész.
   Tarts most erősen, mert az időm lejár! Nincs helye könnyeknek. Én csak érezni akarom, hogy a fejed a mellkasomnak dől, úgyhogy tarts most erősen, ahogy az utolsó lélegzetemet veszem. Nem akarok meghalni; nem tudom, miért ez a sors jutott osztályrészemül. Erősnek kell lenned, tovább kell lépned - nem így kellett volna lennie... Mit is beszélek, sosem kellett volna így végződnie! Mit kell tennem? Eddig veled kellett volna megöregednem! De ez nem fog megtörténni. Nem, ez nem fog megtörténni...

 - Amy? - ütötte meg a fülemet egy álmatag, bizonytalan hang az ajtóm előtt. Jake bizonyára felébredt a bőgésemre.
   Mielőtt reagálhattam volna valamit, már be is támolygott a szobámba, és elég volt egyetlen pillantást vetnie az arcomra, hogy teljesen felébredjen. - Amy? Mi történt? - ült le mellém.
   Ha eddig nyomorultul éreztem magam, akkor ez most rátett még egy lapáttal. Ha képes lettem volna beszélni róla, akkor sem tudtam volna elmondani Jake-nek - mert soha nem avattam be mindenbe. Nem is tudott Robin öccséről. Sőt, Robinról sem árultam el neki a teljes igazságot. Mégis hol kéne kezdenem a mesedélutánt, ha egyáltalán képes lennék rá?
   Hideg csontok... igen, ez a szerelmem. Elrejtőzik, akár egy szellem. Tudja vajon, hogy ugyanúgy vérzünk? Nem akarok sírni, de így török meg.
   Így csak feltápászkodtam, és a vállába fúrtam az arcomat. Már annyiszor bőgtem azon a puha, kényelmes vállon, hogy szinte hagyománnyá vált nálunk. De ahogy Jake válaszul átölelt, mintha áramütés ért volna, és úgy húzódtam el, mint aki megégette magát. - Mi a baj? - ráncolta a szemöldökét Jake.
   Beletörődően hátradőltem, és elfordítottam a fejem. Már Jake érintését sem bírom úgy elviselni, hogy ne jutna eszembe az az elmebeteg. A hányinger kerülgetett, és egyszerre rázott a hideg és gyöngyöztek izzadságcseppek a homlokomon.
 - Amy, idehívjam anyát?! - szólongatott Jake riadtan. - Mi a baj? Rosszul vagy? Amy, mi történt veled?
 - Megtört engem, érted? - szaladt ki a számon hirtelen. - Érzelmileg, testileg, lelkileg, idegileg, szellemileg; mit tudom én, hogyan. Én... én komolyan elhitettem magammal, hogy Robinnak és nekem lehet közös jövőnk, erre ő nemcsak Robint veszi el tőlem, hanem a méltóságomat, a tulajdon testemet és a szabad akaratomat is!
   Hideg ágynemű... Ó, hol a szerelmem? Égen-földön kutatok utána az éjszakában. Tudja vajon, hogy ugyanúgy vérzünk? Nem akarok sírni, de így török meg. Elfutott? Elfutott? Nem tudom. Ha elfutott, ha elfutott, jöjjön vissza, haza! Csak jöjjön haza!
 - Kiről beszélsz? - támaszkodott meg a fejem mellett Jake. - Amy, mondd meg! Kiről beszélsz?
   Kínomban elnevettem magam. - Pszt! Ha kimondom a nevét, megjelenik.
 - Oké - fújta ki a levegőt. - Idehívom anyát.
 - Semmi értelme - feleltem. - Ő sem tud segíteni. Sőt, így belegondolva senki nem tud segíteni.
 - Akkor felhívom Robint! Hol a telefonod? - nézett körül, és rögtön meg is találta.
 - Ne! - tiltakoztam kétségbeesetten. - Kérlek, csak őt ne!
   Jake figyelmen kívül hagyta a könyörgésemet, és már a füléhez is emelte a készüléket. Eltelt pár másodperc, aztán bosszúsan lecsapta. - Kinyomott az a szemétláda!
   Lehunytam a szemem, és egyszerre könnyebbültem meg és keseredtem el. Így könnyebb volt - elég volt a saját állapotom; Robin szenvedését nem bírtam volna elviselni még mellé. De egy gyermeteg, naiv kis darabkám titkon azt remélte, hogy Robinnak mindez nem számít annyira, hogy eldobjon magától miatta. Hogy rám bír majd nézni a történtek után. Hogy jelentek neki annyit, hogy még így is akarjon. De ez is csak ábránd volt.
   Rettegek, a csontomban érzem. Őt felvitték a felhők közé, messze az égbe. Ha véreztél, én ugyanúgy fogok vérezni. Ha félsz, már indulok is. Elfutottál? Elfutottál? Nem kell tudnom! Ha elfutottál, ha elfutottál, gyere vissza, haza! Csak gyere haza...

Napok teltek el. Legalábbis Jake ezt mondta - engem a maradék időérzékem is cserben hagyott. Csak ültem vagy feküdtem a szobámban, leginkább éberen bámulva a plafont, az álmaim ugyanis olyan emlékeket idéztek fel bennem, amiket próbáltam inkább kiszorítani az agyamból. De az erőfeszítéseim, hogy egy szürke, érzéketlen burokban lebegjek, szertefoszlottak, valahányszor anya vagy Jake megérintettek. Ha csak hozzáértek a vállamhoz, reflexszerűen elhúzódtam tőlük, és annak a napnak az összes pillanata felidéződött bennem.
   A napokból hetek lettek, és még mindig nem bírtam rávenni magam, hogy kimozduljak, vagy hogy megpróbáljam szavakba foglalni, mi történt. Sem arra, hogy Robinra gondoljak. Az is túl fájdalmas lett volna. A hisztérikus zokogást így hát felváltotta egy katatón, érzelemmentes állapot, amit már kicsivel könnyebb volt elviselni.
   Angela és Jake - miután hetek elteltével sem tudták kiszedni belőlem, hogy mi történt - folyamatosan győzködtek, hogy mozduljak ki, legyek a friss levegőn, a napon; ha nem teszem ki a lábam a házból, akkor legalább süssek valamit, azt úgyis annyira szeretem csinálni. De el sem tudtam képzelni magamat, ahogy a konyhában teszek-veszek. Konkrétan felfoghatatlan volt számomra, hogy valamikor még le tudott kötni az ilyesmi. Mintha az egy másik életben lett volna.
 - Oké, Amy, ez így nem mehet tovább - viharzott be a szobámba váratlanul, kopogás nélkül Jake, és lerántotta rólam a takarót. - Kelj fel!
   Nem kiabált, nem volt él a hangjában, mégis összerezzentem a közömbös állapotom hirtelen megzavarásától.
 - Kérlek, Amy! - nézett rám elkeseredetten. - A kedvemért!
   Remekül tudott hatni a bűntudatomra, annyi szent. Sóhajtva felültem, és erőtlenül feltápászkodtam az ágyról, ami hetek óta az otthonom volt.
 - Köszönöm! - mosolygott rám lelkesen, és energikus léptekkel a ruhásszekrényemhez caplatott. Értetlenül meredtem utána, és figyeltem, ahogy előkap egy rózsaszín farmert és egy fehér felsőt, majd felém fordul. - Ezeket vedd fel! - nyomta a kezembe. Értékeltem, hogy gondosan ügyelt arra, hogy ne érjen hozzám eközben.
 - Minek? - rémültem meg.
 - Azért, mert sétálni megyünk! - közölte vigyorogva.
 - Jake...
 - A-a, neked most nem osztottam lapot! - emelte fel a mutatóujját, és erről a mozdulatról önkéntelenül is eszembe jutott a sok idióta poén, amin anno a suliban könnyeztünk a nevetéstől.
   És időtlen idők óta először mosolyra húzódott a szám.
   Én uraltam a világot. Ezekkel a kezekkel tiportam a földre a mennyeket. Nyugovóra tettem az isteneket. A kezemben tartottam a királyság kulcsát. Oroszlánok őrizték a kastélyfalakat. Éljen a halál királya! Aztán mindent elveszítettem. Halott és megtört lettem. A hátamat a falnak döntöm. Vágj fel! Csak lélegezni próbálok, csak próbálom felfogni, mert azért építettem ezeket a falakat, hogy lássam őket leomlani. Azt mondtam: "aztán mindent elveszítettem". És ki menthet már meg?
 - Ez a beszéd, Csodalány! - nevette el magát Jake. - Elfordulok, amíg öltözöl.
   Így is tett, én pedig lenéztem a kezemben tartott ruhadarabokra. Halványan derengett, hogy valamikor régen ez a felső az egyik kedvencem volt, a puha, kényelmes anyaga és az egyszerű, mégis elegáns fazonja miatt. De a rózsaszín farmerről azt sem tudtam, hogy a birtokomban van. - Miért pont ezt a rikító gatyát kell felvennem?
 - Mert a rózsaszín vidám szín!
   A fejemet csóválva préseltem bele magam a szóban forgó göncökbe. - És most?
   Jake felém fordult, és elkomolyodva odalépett hozzám. Még arra is figyelt, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatokat, így volt időm lélekben felkészíteni magam a közelségére. Megállt előttem, és oldalra döntötte a fejét, mint mindig, amikor bizonytalan volt. - Meg szeretném fogni a kezedet - közölte lassan. - Hogy lelki támaszt nyújtsak séta közben - tette hozzá.
   A gondolatra gombóc nőtt a torkomban, és helyből nemet akartam mondani, de Jake annyira mellettem állt, annyira segíteni akart, hogy nem utasíthattam el a kérését. Hogy venné már ki magát, hogy nem engedem, hogy megfogja a kezem, mikor régen ez a legtermészetesebb dolgok közé tartozott a kapcsolatunkban?
   Eltökéltem, hogy rábólintok, de ekkor megint megállított a viszolygás annak lehetőségétől, hogy hozzámér. - Nem lehetne, hogy inkább én fogjam meg a te kezedet? - vetettem fel bizonytalanul. A végeredmény ugyanaz lenne, de attól nem volt fóbiám, hogy én érintsek meg mást, csak attól, hogy más engem.
 - Dehogynem, Csodalány - mosolyodott el, és oldalt fordult, várakozón felém nyújtva a kezét.
   Az ajkamat rágcsáltam, de összeszedtem minden maradék akaraterőmet, és a tenyerébe csúsztattam az ujjaimat. Jake szinte sugárzott a büszkeségtől, és már tett egy lépést előre, amikor észbe kapott és megtorpant: - Mehetünk?
   Felnéztem rá és könnyes lett a szemem attól, mennyire odafigyel mindenre. - Igen - bólintottam bizonytalanul, és Jake elindult, engem is maga után húzva.
   Furcsa volt ennyi idő után ismét kilépni a házból. De mikor ebbe belegondoltam, rögtön a gondolataim közé furakodott az is, hogy mikor legutóbb így tettem, hova tartottam és miért. Ha nincs Jake határozott, mégis gyengéd szorítása a kezemen, visszarohantam volna a vackomba, hogy soha ne tegyem ki belőle a lábam többet.
   Egy újabb háború, egy újabb drágakő felett álltam a koronán. Én voltam az emberek félelme, de vak voltam: nem láttam a világot az orrom előtt. De már látom... Mert mindent elveszítettem. Halott és megtört lettem. A hátamat a falnak döntöm. Vágj fel! Csak lélegezni próbálok, csak próbálom felfogni, mert azért építettem ezeket a falakat, hogy lássam őket leomlani. Azt mondtam: "aztán mindent elveszítettem". És ki menthet már meg? Hiszem, hogy néha mind elbukunk.
   Jake leült a kertünkben lévő fapadra, de a kezemet továbbra sem engedte el. Megvárta, míg én is elhelyezkedek, majd felém fordult. - Mára már csak egy kérésem lenne hozzád, Csodalány - kezdett bele lágyan.
 - Éspedig? - néztem vissza rá kíváncsian és egyben félve.
 - Az, hogy beszélj - felelte tömören, és finoman megszorította a kezemet biztatásul. - Nem is muszáj feltétlenül arról, ha nem szeretnél. Akármiről beszélhetsz, amiről szeretnél. Csak a tiéd vagyok, egész nap ráérek - ajánlkozott. - Csak lökjed, Amy!

A kezem remegni kezdett, és ezt Jake is érezte, mert az ölébe húzta és a két keze közé fogta. Rémülten figyelte, ahogy szétesik az erődöm, aminek falai mögött addig megrekedtem a közömbösségbe és a szürkeségbe süppedve. A gondolattól, hogy beszélnem kell róla, a falaim leomlottak, és az összes emlék és gondolat, ami elől hetek óta menekültem, a nyakamba szakadt.
   Nincs semmi baj; hagyd aludni! Most úgysem értheti. Nem, ne szólj hozzá! Már nem érzi ezt a szívet többé. Szél, te se mondd el; most nem értheti. Alszik, alszik, és nem akarja ezt a szívet többé soha.
   Ha képes lettem volna bármi másról beszélni, akkor inkább arról beszélek, mint arról a napról. De eszembe sem jutott semmi más téma; elárasztották az agyamat annak a napnak az emlékei. Valahol mélyen tudtam, hogy egy nap muszáj lesz elmondanom valakinek. Nem azért, mert ettől enyhülést reméltem volna. Nem is azért, mert bármit is megoldhatott, ha beszélek róla. Egyszerűen csak azért, mert nem tehettem mást. Muszáj volt kiadnom magamból, legalább egy részét. Jelen állás szerint ugyanis belefulladtam volna az átszakadt gáton át bezúduló keserűségbe.
 - Robinnak van egy öccse - fogtam bele. Még engem is megijesztett, milyen erőtlen, üres és reszketeg a hangom. Hetek óta nem ejtettem ki Robin nevét, és a gondolataimból is próbáltam száműzni. - A neve... - Lehunytam a szemem és összeszorítottam a szám. - ...Kevin.
   Négy szél, és egyedül vagyok. Az írásomat elhagyta a szerencse. Hagyd aludni, hagyd meghalni először ezt a szeretet nélküli lelket! Nem, nem segíthetsz rajta. Csendben az idő hadd múljon, szavak nélkül hadd szálljon, nincs mit mondani. Már tudod, mit akartam. Ami velünk történt. Amit még mindig érzek. Csak ha akarsz, nem is, csak ha tudsz, gyere vissza hozzám!
   Tudtam, hogy butaság, de abban a pillanatban annyira büszke voltam magamra, hogy ki bírtam mondani a nevét, hogy egy kicsit úgy éreztem, a nehezén már túl vagyok. Persze ez gyorsan elillant.
 - Ő egy őrjöngő őrült - folytattam. - És valami elmebeteg okból kifolyólag annak szentelte az életét, hogy Robinét tönkretegye. - Próbáltam szabályosan venni a levegőt, mert úgy éreztem, iszonyatos légszomjam van. - A legutóbbi ötlete az volt, hogy... - Elcsuklott a hangom, és Jake egy szempillantás alatt előkapott egy zsepit a zsebéből.
 - Megtörölhetem a szemed? - kért engedélyt.
 - Én... igen. - Megpróbálom, tettem hozzá gondolatban.
   Miközben Jake letörölte a könnyeket az arcomról, én próbáltam leküzdeni a hányingert az érintésétől a bőrömön. Nem tudtam tenni ellene, egyszerűen olyan feltétlen reflex volt, mint a lélegzés - már nem bírtam elviselni más érintését magamon.
 - Ha nem szeretnéd, nem kell most folytatnod! - biztosított. - Már eddig is sokat haladtunk. Nem kényszerítelek, ezt tudnod kell.
 - Már a gondolataim közé férkőzött, úgyhogy teljesen mindegy - hajtottam le a fejem. - Legutóbb elrabolta Robint, és felhívott, hogy megöli, ha nem megyek oda, egyedül.
   Jake keze összeszorult az enyémen. - Ilyenkor miért nem szólsz nekem?! - fakadt ki.
 - Mert nem hagytál volna elmenni! - feleltem.
 - Még szép, hogy nem! - túrt a hajába feldúltan.
 - Teljesen mindegy, Jake - ráztam a fejem lemondóan. - Ha nem megyek el, akkor most Robin halála miatt lennék ilyen állapotban.
   Erre nem tudott mit felelni, csak a térdére könyökölt és a tenyerébe döntötte a fejét. - És aztán?
   A kérdés fenyegetően visszhangzott a fülemben, és már nem bírtam tovább összefüggően beszélni. - Nem tudom eldönteni... ha csak megerőszakolt volna, akkor az jobb lenne, vagy rosszabb - vallottam be, immár csak hangosan gondolkodva. - Azt mondta, hogy megkínozza és megöli Robint, ha tiltakozom - pislogtam ki a könnyeket a szememből, de azonnal újak kerültek a helyükbe. - Vissza kellett csókolnom, és úgy tenni, mintha önszántamból csinálnám. Robin szeme láttára... Ezt nem bírtam ép ésszel elviselni. Muszáj volt úgy tennem, mintha Robinnal lennék! - mentegetőztem, hiába tudtam, hogy sosem fogom megbocsátani magamnak. - Máshogy nem bírtam volna végigcsinálni. És ha nem csinálom végig, akkor Robin meghal. Nem volt más választásom... És különben is, külsőre annyira hasonlítanak egymásra, mint két tojás! Csak a szemük színe más. Minden érintése Robinra emlékeztetett, főleg, hogy közben Robint képzeltem oda! De még ezzel is csak Kevin kezére játszottam - töröltem meg a szememet ügyetlenül. - Mert most keverem őket. Amit Robinnal éltem meg, azt álmaimban Kevinnel, és fordítva. Hősök az égben, konkrétan undorodom Robin gondolatától, olyasmik miatt, amiket nem ő tett velem, érted?! - Hisztérikusan a hajamba túrtam, és legszívesebben kitéptem volna. - De tök mindegy, mert mindenkinek az érintésétől hisztérikus rohamot kapok, hiába próbálok küzdeni ellene - ráztam a fejem. - Folyton azt hiszem, hogy Kevin ér hozzám. Vagy fogalmam sincs, mit hiszek. Nem is hiszek semmiben. A Hősök, a mi mindenható, jóságos isteneink magasról szartak Robinra és rám. Egy percig lehettünk csak boldogok, azt is hagyták tönkretenni. Méghozzá végleg.
   És ha szereted a szívemet, maradj itt! Csak csukd be a szemed, és meglátod... Meglátod, megtalálod. Egyszerre éneklünk és gondolkodunk. Sóhajok és könnyek egy szerelemből, ami már nem létezik. Te voltál a szerelmem... Szél, hadd őrüljek meg! Előbb vagy utóbb vissza kel térnie. Hadd szenvedjek egyedül, hadd felejtsek végre! Ennek a léleknek szüksége van rád, hadd kapjon meg! Az idő telik, és ő nem akar engem; az idő telik, és nem találkozunk. Te repülj, ne fogd vissza magad! Egyedül, egyedül kell lennem. Hadd legyen a napon; nekem a sötétben kell maradnom. Te repülj, ne fogd vissza magad! Ő nem szerethet engem. Csendben az idő hadd múljon, szavak nélkül hadd szálljon, nincs mit mondani.
 - Ez nem így van! - szólt közbe Jake. - Még semmi sincs veszve. Helyre fogsz jönni, Amy, tudom, hogy igen! Most úgy érzed, ez lehetetlen, de nem igaz! Az idő minden sebet begyógyít! Itt van neked anya, és itt vagyok neked én! Csak idő kérdése, és olyan leszel, mint régen!
   Keserűen elnevettem magam. - Sosem leszek már olyan, mint régen, Jake - közöltem hidegen. - Kevin minden létező módon darabokra tört engem, amit csak el tudsz képzelni, és mindent elvett tőlem, amit ember embertől csak elvehet. De a méltóságom, a testem, a szabad akaratom elvétele nem is fájna, ha... ha nem veszi el tőlem Robint is. - Kihúztam a kezemet Jake-éből, és eltakartam az arcomat.
 - Robin szeret téged, nem? - vetette ellen halkan. - Akkor nem veheti el őt tőled.
 - Már megtette, Jake. Azzal, hogy végignézette ezt Robinnal... - Nyeltem egyet, de a torkom annyira összeszorult, hogy úgy éreztem, megfulladok. - Ahogy én nem tudom elfelejteni Kevin érintését, úgy Robin sem tudja elfelejteni azt a látványt. Ahogy nekem fóbiám van az érintéstől, mert az érintés Kevinre emlékeztet, úgy Robinnak fóbiája van tőlem, mert a látványom arra a napra emlékezteti, érted? - Már elfogytak a könnyeim. - És erre Robin is rájött, ezért szabadult meg tőlem rögtön, búcsú nélkül. - Ökölbe szorult a kezem. - Kevin jól tudta, hogy ezek után rá sem bírunk majd nézni egymásra. Ahányszor rám néz, annyiszor fog meghalni. És én mindig látni fogom ezt rajta, ezért én is minden nap meg fogok halni. És teljesen mindegy, hogy az idő mit gyógyít be vagy mit nem, mert a saját fájdalmamat elviselem, de Robinét nem akarom látni. Ha választhatok, hogy soha többé nem látom, vagy fájdalmat okozok neki, akkor inkább azt választom, ami nekem okoz több fájdalmat, de neki az a legjobb. Eleget szenvedett már.
   Jake lehajtotta a fejét, és erre már nem tudott mit válaszolni.
   Már tudod, mit akartam. Ami velünk történt. Amit még mindig érzek. Csak ha akarsz, nem is, csak ha tudsz, gyere vissza hozzám! És ha vissza akarsz térni, tudod, csak csukd be a szemed, és meglátod... Meglátod, megtalálod. Egyszerre éneklünk és gondolkodunk. Sóhajok és könnyek egy szerelemből, ami már nem létezik. Te voltál a szerelmem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése