2018. március 24., szombat

Harmincöt

Robin egy idő után elaludt, én viszont álmatlanul bámultam a plafont. Azt hiszem, annyira boldog voltam, hogy egyszerűen nem ment az alvás. Magamra kapkodtam a ruháimat, és előszedtem a legnagyobb bőröndömet, hogy belehajtogassam a cuccaimat. Még mindig kicsit kótyagos volt a fejem, és alig akartam elhinni, hogy az elmúlt órákat nem álmodtam. És hogy ezentúl Robinnal lehetek.
   Egy érzésként indult, ami aztán reménnyé nőtt, az pedig egy csendes gondolattá lett, majd az egy halk szóvá. És aztán az a szó hangosabb és hangosabb lett, mígnem csatakiáltás lett - visszatérek, mikor hívsz engem; nincs szükség búcsúzkodásra.
   Hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, és Jake olyan hangot adott ki, mintha belerúgott volna a cipősszekrénybe. Önkéntelenül is mosollyal az arcomon sétáltam ki. - Szia! - köszönt, ahogy meglátott, és ugyanebben a pillanatban megcsapta az orromat egy összetéveszthetetlen illat.
   Elfintorodtam. - Melyikőtök ötlete volt a kocsma? - tudakoltam, miközben lesegítettem a válláról a dzsekijét, mert már egy fél perce azzal bajlódott, sikertelenül.
   A kérdésem hallatán idétlenül vihogni kezdett - ez a nevetés önmagában is biztosított volna róla, hogy illuminált állapotban van -, és a falnak támaszkodott, mikor a fogasra akasztottam a kabátját. - Nem nagyon emlékszem - ismerte be, és vállat vont. - Mit számít?
 - Gyere, muszáj enned valamit! Gondolom, megint éhgyomorra ittál - csóváltam a fejem. - Rántotta jó lesz?
 - Hősnő vagy - vágta rá, és ingatagon lerogyott egy székre. - Amúgy mizu? Hogyhogy végül nem jöttél?
 - Közbejött... valaki - vallottam be. Nem volt értelme titkolni; Robin akár ebben a percben is kitámolyoghatott volna a hálószobámból. - Emlékszel Robinra?
   Csak mert minden változik, az még nem jelenti, hogy így még sosem volt korábban. Nem tehetsz mást, mint törekedni arra, hogy tudd, kik a barátaid, miközben a háborúba vonulsz. Válassz egy csillagot a sötét horizonton és kövesd a fényt! Vissza fogsz térni, mikor vége van; nincs szükség búcsúszkodásra.
   Jake az arckifejezéséből ítélve rendesen megerőltette az agytekervényeit, de nem ugrott be neki semmi. Hogy húzzam az időt, serpenyőt kerestem és felütöttem pár tojást. - Ő az a bandavezér, akinek az egyik embere pár éve elrabolt - mondtam lassan.
   Félve hátrapillantottam a vállam fölött, de Jake láthatóan nem akadt ki annyira, mint józanul tette volna. Inkább meglepett arcot vágott. - Ó! - esett le neki a dolog. - Itt van?
 - Itt - előzött meg a válaszadásban egy rekedtes, de éber hang a konyhaajtó felől. Elzártam a gázt és egy tányért meg egy villát raktam Jake elé, amire rálapátoltam a rántottáját.
 - Te is kérsz valamit enni? - érdeklődtem Robintól. Erre egy sötét pillantást vetett rám, és megrázta a fejét. Karba tett kézzel, az ajtófélfának dőlve állt, és valamiért rosszallást véltem kiolvasni a testbeszédéből. Ötletem sem volt, hogy mi lehet a baj. - Jake, nem tudod, Chris meddig dolgozik ma?
 - Hm? - nézett fel a tányérjáról értetlenül Jake. - Ja, apu? Mit tudom én. Anya azt mondta, elviszi valami filmre. Legalábbis úgy emlékszem. Asszem, akkor már lent volt pár feles. Idepasszolnád a ketchupot?
   Odaadtam neki, és közben Angela akcióján derültem. Tényleg mindent megtett, hogy Robint és engem ma senki ne zavarjon. Ennél a nőnél álmodni sem lehetne főnyereményebb anyát.
 - Köszi, Csodalány! Nincs itthon valami pia?
 - Felejtsd el! - tettem csípőre a kezem rosszallóan. - Eddig is pont eleget piáltál, bratyó. Vizet kapsz, aztán lefekszel aludni!
   Jake csak röhögött rajtam. - Értettem, főnökasszony! - szalutált, majd belapátolta az utolsó falat kajáját is. A kezébe nyomtam az ígért pohár vizet, és gyorsan elöblítettem a tányérját. Mikor megfordultam, láttam, hogy még mindig ott áll, és reménykedő pillantásokat vet a hűtő felé.
 - Mondtam, hogy felejtsd el! - álltam el az útját nevetve. - Sipirc kialudni magadból azt a hektoliter mérget, Firkász! Ugye arra még emlékszel, melyik a te szobád?
   Egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, aztán elvigyorodott. - Szerintem megtalálom... vagy nem - tért jobb belátásra.
 - Reménytelen vagy - karoltam belé, és Robint kikerülve a szobája felé kezdtem vezetni a támolygó Jake-et. - Te jó ég, mikor raktál itt utoljára rendet?
 - Őszintén? Már a napját sem tudom - vetődött vihogva az ágyára. A fejemet csóválva betakargattam.
 - Szép álmokat! - húztam be magam mögött az ajtót, és még mindig nem tudtam letörölni a képemről a vigyort. - Biztos nem kérsz semmit? - kérdeztem Robint, miközben elmentem mellette, a hűtőt véve célba.
   Meglepődtem, amikor ujjai elkapták a csuklómat, és finoman megállítottak. Felé fordultam, mire átkarolta a derekamat és a szabad kezével a hajamba túrt. - Tényleg soha... nem volt köztetek semmi? - kérdezte lágyan, és az arcomat fürkészte.
 - Ki... Jake-kel? - esett le. - Robin, mire esküdjek meg, hogy elhidd végre? Soha semmi nem volt köztünk barátságon és testvériségen kívül! Egyikünk sem úgy gondol a másikra - biztosítottam, mire az arcvonásai kisimultak. - Soha senkit nem szerettem így rajtad kívül, hiszen tudod - tettem hozzá halkan.
   Most megint a kezdetnél tartunk: még csak egy érzés, és még senki sem tudja. De csak mert ők nem érezhetik, nem jelenti, hogy neked el kéne felejtened. Hagyd, hogy az emlékeid erősebbé és erősebbé gyarapodjanak, míg a lelki szemeiddel nem látod őket! Vissza fogsz térni, mikor hívnak téged; nincs szükség búcsúzkodásra. Vissza fogsz térni, mikor hívnak téged; nincs szükség búcsúzkodásra...
   Alig láthatóan elmosolyodott. - Akárhányszor mondod el, szerintem sosem fogom tudni teljesen felfogni - vallotta be. - Veled mindig úgy érzem, mintha csak egy álomban lebegnék, ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ezért állandóan attól rettegek, hogy felébredek.
 - Hát, ha ez egy álom - simítottam végig az arcán -, akkor szerintem sosem bocsátok meg annak, aki felébreszt minket.

 - Tényleg nem szeretném, hogyha Chris itt találna - győzködtem, miközben a már telepakolt bőröndöt próbáltam becsukni. - Már miattam is balhézott; nem vagyok rá kíváncsi, mit csinálna, ha itt találna téged!
 - Mit tudna csinálni? - kérdezte flegmán Robin.
   Az út széles, és a vizek mindkét oldalán áramlanak, és az árnyékom a halványuló fénnyel ment, az éj felé nyúlva. Mert a Nap alacsonyan jár, de mégis sok van még hátra az utamból. Magányos szívem a csodába oly' belefáradtan ver!
 - A fenébe már, Robin, rendőr! Fegyvere is van! - aggodalmaskodtam. Tényleg nem hiányzott a lelkivilágomnak, hogy a pisztollyal felfegyverzett mostohaapám fegyvertelenül itt találja a bandavezért, akit gyűlöl. Ha semmilyen fegyver nincs a dologban, akkor is rettegtem volna a találkozásuk kilátásától.
   Robin már nyitotta a száját, gondolom, hogy közölje, neki is van, amikor bizonyára eszébe jutott, hogy nem hozta magával. - Ha most lelépek, az úgy fogja kivenni magát, mintha elmenekülnék az elől a faszfej elől - nézett rám morcosan. Nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy ne nevessem el magam.
 - Nem, az úgy fogja kivenni magát, hogy nem keresed fölöslegesen a bajt, és hogy megteszed, amire kérlek - néztem rá bociszemekkel.
   De van egy jelzés előttem, habár azt hiszem, megint ugyanaz az. És az egyetlen barátomra gondolok, így megtalálom a hazautamat. Mikor haza kell jutnom, te vagy a vezérlő fényem, te vagy a vezérlő fényem.
 - Picsába! - adta fel.
 - Köszönöm szépen! - hajoltam le, hogy puszit nyomjak a szájára.
 - Csak ennyit kapok hálád jeléül? - tudakolta, és mire észbe kaptam, már ott állt mögöttem és átkarolta a hasamat.
 - Már megint? - nevettem fel a meglepetéstől. - Fáradhatatlan vagy, mondták már?
   A hajamba kuncogott. - Te tehetsz róla - nyögte ki, mikor végre sikerült legyűrnie a nevetést. - Nem tudom, hogy csinálod, de folyamatosan akarlak. Nem tudok betelni veled.
   Megfordultam, és a vállait ölelve lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a száját. - Még szerencse, mert fordított esetben nimfomániásnak kéne éreznem magam - suttogtam.
   A levegő hideg, és amott alvó lelkem nyugszik. A csontokként eltört ágakkal ez az elgyengült fa már nem tart ki soká. De az éj nyugodt, és még nem veszítettem el az akaraterőmet. Ó, és tovább fogok haladni, míg, míg meg nem találom a hazautamat! Mikor haza kell jutnom, te vagy a vezérlő fényem, te vagy a vezérlő fényem.

Szinte már a megszállottjának éreztem magam, annyira kétségbe ejtett a gondolat, hogy akár rövid időre is, de el kell válnom tőle. Ezzel valószínűleg Robin is így volt, mert nagyon nehézkesen indult el. 
 - Leszel a feleségem? - mormolta az ajkamra, miközben már legalább negyedszer öleltük meg egymást búcsúzóul.
   Elakadt a lélegzetem, és a megdöbbenéstől ösztönösen tenni akartam egy lépést hátra, de a derekam köré font karjának szorítása nem engedett. Olyan komolyan és várakozóan nézett a szemembe, hogy tudtam: nem viccelt.
   Elutazom valamerre. Ez egy magánjellegű dolog. Hova? Amikor már nem tudok felállni ebben a ketrecben, akkor sem bánok semmit. Nem kell nekem ennél jobb, beérem a kevesebbel. Ez is egy bónám. Kénytelen leszek egyedül bebarangolni ezt a világot.
 - Igazából már akkor igent mondtál, amikor elfogadtad tőlem anyám gyűrűjét - mondta rekedten, egy halvány mosollyal. - És nem mondanám, hogy egy darab papírtól bármi is megváltozna köztünk. De, mint azt már tudod is, frusztrál, ha nem vagy minden elképzelhető tekintetben teljesen az enyém - harapott az ajkába. - Szóval... hozzám jönnél feleségül?
 - Teljes szívemből - bólintottam, és éreztem, hogy könnyek szúrják a szememet. - Igen!
   Büszkén elmosolyodott, és újból megcsókolt. - Akkor holnapután este jövök - emlékeztetett. - Addigra csomagolj össze és légy készen!
   Állj meg, mielőtt beleesel a lyukba, amit ide ástam! Pihenj meg, még akkor is, mikor már úgy érzel, ahogy egykor én. Nem kell nekem ennél jobb, hogy zavarodottnak tűnjek. Ne beszélj mindenkiről! Nem vagy szórakoztató!
 - Rendben - feleltem, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a torkomban növő, hideg gombócot, miután Robin egy utolsó "szia" és a kezem megszorítása után kilépett az ajtón. Lehangoltan, ugyanakkor még soha ennyire boldogan tettem rendbe az ágyamat és zuhanyoztam le. Robin most ugyan elment, hogy ne legyen balhé, és elbúcsúzzak a családomtól, de utána visszajön, és kezdetét veszi a közös életünk. Még mindig túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
   Épp egy kedvenc dalomat dudorászva fésültem ki a hajamat, amikor a telefonom csörögni kezdett. Ötletem sem volt, ki lehet. A készülékhez siettem, és Robin nevét láttam villogni a kijelzőn. Alig fél órája váltunk el, miért hívhat?
 - Szia, Robin! - emeltem a fülemhez, ösztönösen mosolyogva.
 - Nem talált - felelt egy hang, ami a legsötétebb rémálmaimban szokott visszhangozni a fülemben.
   Mert el foglak veszíteni. Igen, el foglak veszíteni. Ha el foglak veszíteni, akkor már végleg el foglak veszíteni...

Elejtettem volna a telefont, de hirtelen mintha az egész testemből kiszaladt volna a vér, és az ujjaim fagyosan fonódtak a mobil köré. Megtántorodtam, és lerogytam az ágyra. Csengett a fülem.
 - Te... Hol van Robin?! - Magam is meglepődtem azon, mennyire érzelemmentes a hangom. Azt hiszem, sokkot kaptam.
 - Ó, ne aggódj, nem esett semmi komoly baja! - csitított Kevin, és meg mertem volna esküdni, hogy az az elmebeteg, sorozatgyilkost szégyenítő vigyor ül az ajkán. - Épp a tekintetével próbál meggyilkolni - ciccegett rosszallóan. - Robin, köszönj a kedvesednek!
 - Amanda, ide ne gyere, akármit mond is! - kiabálta Robin, és az, amitől a legjobban féltem, beigazolódott. Kevin elkapta őt. Ti jó Hősök, még csak fegyver sem volt nála!
 - Mindig elérzékenyülök, amikor így védelmez téged! - mulatott Kevin a vonal másik végén. - Pedig tudnia kéne, hogy túlságosan szereted ahhoz, hogy hallgass rá, igaz, édes?
 - Mit akarsz?! - fakadtam ki.
 - Shh, nem kell kiabálni! Semmi különöset. - Olyan könnyedén, nyugodtan beszélt, mintha az időjárásról lenne szó. - Nem akarok én semmi rosszat. Megválthatod a szerelmedet úgy, hogy egyikőtöknek sem esik bántódása, hát nem csodás?
 - Bökd már ki végre!
 - Egyszerűen lenyűgöz, mennyire lassú a felfogásod, édes! - nevetett fel hidegen. - Ha nem jössz ide egy órán belül, akkor fejbe lövöm a szerelmedet.
   A szó a torkomra fagyott. Remegni kezdtek a végtagjaim, és olyan intenzíven szédültem, hogy forgott velem a szoba. - Miért csinálod ezt? - suttogtam megtörten.
 - Micsodát? - kérdezett vissza ártatlanul.
 - Miért okoz örömet, ha tönkreteheted az egyetlen testvéred életét?
 - Á, szóval én teszem tönkre az ő életét? - kérdezett vissza, gúnytól és keserűségtől csöpögő hangon. - Pont hogy én voltam az, aki mindkettőnk életét jobbá akarta tenni, de ez az idióta nem hagyta, hogy végigvigyem, mert a kibaszott lelkiismerete túl nemes volt ahhoz! - ordította.
 - Ha az apánk megölése lett volna az a fasza jobbá tétel, akkor ugyanúgy nem hagynám most sem, akármit tett is - hallottam Robin higgadt, de erőteljes hangját a háttérből. - Az öcsém voltál, a picsába már! Akkor lettem volna jó testvér, ha hagyom, hogy fejbe lődd álmában? Ha hagyom, hogy gyilkossá legyél, és pont a saját apád gyilkosává?
 - Szerinted ez számított? - röhögte ki Kevin. - Csak hónapok kérdése volt, és mindenképp gyilkost csinált belőlem. Ez volt a mániája, ha emlékszel.
   Szállj be a hajómba; vihar készülődik, és közeleg az éjszaka. Hova szeretnél menni? Egyes-egyedül sodródsz a vízen.
   Mindketten elhallgattak egy percre, és hallottam, hogy Kevin fújtatva veszi a levegőt a vonal másik végén, majd a nyugalmát visszanyerve folytatta. - Nos, Amanda. - A hangja megint érzelemmentes, műkedvességgel teli és negédes volt. - Megírom SMS-ben a címet, te pedig szépen idejössz. De ha nem egyedül jössz... ha értesíted akár a rendőrséget, akár a bátyám valamelyik seggnyalóját... Nos, fogalmazzunk úgy, hogy annak egyrészt semmi értelme lenne, másrészt ugyanúgy fejbe lövöm utána a szerelmedet, meg téged is.
 - Amanda, a Hősök verjék meg, ide ne gyere! Hallottál?! - Még sosem hallottam Robint ennyire felbőszültnek és kétségbeesettnek.
 - Ó, hallgass már el, bratyó! - emelte el a szájától a kagylót Kevin. Nem volt ideges, nem is zavartatta magát, sőt, érezhetően mulattatta inkább a dolog. - Megértettük egymást, édes? - irányította ismét rám a figyelmét.
   Úgy éreztem, a végtagjaim egy-egy méretes jégtömbbe fagytak, és mintha valaki fejbe vágott volna egy hentesbárddal. Félig öntudatlanul a hajamhoz emeltem a kezemet, hogy kitapogassam a lüktető fejbőrömön lévő esetleges vérfoltokat. Nem volt ott semmi, de ha lett volna, akkor sem érezhetem, annyira élettelennek tűntek az ujjaim.
 - Igen - suttogtam erőtlenül, és Kevin még megajándékozott egy elégedett kuncogással, mielőtt kinyomta.
   Kiesett a kezemből a telefon. Kétségbeesetten próbáltam összeszedni a gondolataimat, valahogy kijózanítani magamat, de továbbra is egy olyan tudatállapotban voltam, ami valahol félúton lehetett az őrület és a sokk között. Erőszakkal igyekeztem rávenni magam, hogy szabályosan vegyem a levegőt - be-ki, be-ki.
   Kevin elfogta Robint. Robin annak az elmebetegnek a kezei között van, és ki tudja, már eddig is mit művelt vele. Azonkívül egy elmebetegről beszélünk; amellett, hogy teljesen kiszámíthatatlan, még ráadásként semmilyen gátlása sincsen, szóval még csak elképzelésem sem lehet arról, hogy mit meg nem tenne a tulajdon testvérével.
   Választhatok, hogy nem megyek, és azért öli meg Robint, vagy megyek, és talán mindkettőnket megöl, de előtte még azt csinál velünk, amit akar. Időközben pittyent a mobilom, hogy üzenet érkezett, és halványan derengett a fejemben, hogy bizonyára Kevin írta meg a címet. Nem hívhatom fel Adamet, nem kérhetek segítséget Robin egyik emberétől sem, de még Christophernek sem szólhatnék, mert a rendőrség bevonásával ugyanazt érném el. Arról nem is beszélve, hogy Chris inkább meghal, minthogy Robinnak vagy nekem bármiben is segítsen.
   A józan eszem - és az életösztönöm - fába szorult féregként ordított, hogy maradjak a seggemen, és ne menjek oda, ahova egy őrült akarja, hogy menjek. De a gyávaságom sem kerekedhetett felül a gondolaton, hogy Robinnak baja eshet, ha nem megyek oda. Igen, baja eshet akkor is, ha odamegyek, de akkor legalább ott vagyok és tudom, mi történik - így, hogy nem állhattam mellette egy ilyen helyzetben, még elviselhetetlenebb lett a tudat, hogy Kevin kénye-kedvére van utalva. Azonkívül soha az életben nem bocsátottam volna meg magamnak, ha Robin azért hal meg, mert egy gyáva féreg vagyok.
   Ki fogja majd a kezed, mikor a mélybe ránt? Hova szeretnél menni? A hideg tengeren nincsenek partok.
   Csak akkor eszméltem rá, hogy feltápászkodtam és a kezembe szorítottam a telefonomat, mikor már a kilincsen voltak az ujjaim. Hajnalka utca 48. És az mégis hol a francban van? Valamiért ódzkodtam attól, hogy taxival menjek egy ilyen helyzetben, úgyhogy remegő ujjakkal gépeltem be a telefonomba az utcanevet, és a homlokomat ráncolva próbáltam felfogni az elém táruló térképet. Azt hiszem, odatalálok. Ha addig nem esek össze.
   De már az ajtóban meghiúsult az összeesés elkerüléséről szőtt tervem, ugyanis Chris pont akkor érkezett meg, amikor én ki akartam lépni a házból. A mostohaapámtól mindig is kirázott a hideg, de az, hogy még neki is mentem, és megajándékozott egy, a szokásosnál is gyűlölködőbb pillantással, nem segített sokat az ellenérzéseimen.
 - Megtudhatnám, hova igyekszel annyira? - állta el az utamat.
   Sosem mertem tegezni, de igazán a magázás sem állt a számra, ezért - meg amúgy is - folyton csak dadogásra futotta tőlem, ha vele kellett beszélnem. - Én... kérl... kérem, engedjen, sietnem kell! - Nem néztem meg az időt, mikor Kevin egy órát adott nekem, de valamiért úgy éreztem, hogy az az egy óra vészesen fogyadozik. Talán a rettegés miatt.
 - Mindjárt beesteledik! - förmedt rám.
   Könyörögve néztem fel rá, és mintha egy pillanatra megrökönyödött volna az arckifejezésemen, mert becsukta a száját, mielőtt tovább mondta volna a magáét. - Jól van, menjél csak! A sarkon már biztos hiányolnak!
   Most még ezt is megkönnyebbülve hallottam, mert végre félreállt, és én elviharzottam mellette.
   Szállj be a hajómba; az őszi szél feszíti a vitorláimat. Most ott állsz a lámpásnál és könnyes az arcod. Napvilág süt oda, és az őszi szél tisztára söpri az utcát.
   Egy idegroncs voltam, így alapból nem voltam túl biztos abban, hogy merre megyek, de még ráadásnak azzal sem számoltam, hogy a sötétben annyira sem tudok tájékozódni, mint egyébként. Csak úgy sacc per kábé haladtam arrafelé, amerre kellett, időnként csekkolva a telefonomon, hogy mégis hol a francban lehetek, de egyébként csak caplattam előre, mint egy megrögzött mániákus. Fél óra telhetett el, mikor egyszer csak mellém szegődött két férfi talpig feketében. Balról egy magas, vékony, középkorú férfi karolt belém, jobbról egy alacsonyabb fiatalember.
 - Sétálj tovább! - közölte a baloldali. - Te vagy Amanda Sherr?
 - Igen - feleltem gépiesen. Eszembe sem jutott letagadni, sem tiltakozni az ellen, hogy közrezártak.
 - A főnök parancsára meg kell motoznunk - tájékoztatott a jobbos, és mielőtt egyáltalán hozzászólhattam volna a dologhoz, már hozzá is láttak. Összeszorított foggal nyeltem vissza a megjegyzéseimet, de amikor végeztek és ismét vezetni kezdtek, nem bírtam tovább.
 - Kevin Wander fél egy fiatal lánytól? - érdeklődtem gúnyosan.
 - Az a "fiatal lány" - visszhangozta a megfogalmazásomat az idősebbik - Robin Wander kurvája. Bocsásd meg, ha elővigyázatossággal tekintünk rád.
   Christopher mellett már valósággal immúnis lettem a folyamatos lekurvázásomra, úgyhogy erre nem is kívántam reagálni semmit. De semmivel sem tett engem veszedelmesebbé a tény, hogy Robinnal voltam. Hirtelen eszembe jutott, hogy egyszer régen még lőni is meg akart tanítani, de az elmaradt. Azt sem tudtam, hogyan kell megfogni egy pisztolyt. A konyhakés használata is csak az említett helyiség berkei között ment. Különösebben izmos sem voltam, a verekedést igazából még sosem próbáltam. Semmilyen szempontból nem jelentettem veszélyt senkire. Valójában eszembe sem jutott, hogy valami fegyvert hozzak magammal, még ha módomban állt volna is. Ha képes lennék a használatára, akkor sem mennék sokra egy pisztollyal ebben a helyzetben.
 - Tudjátok, hogy elmebeteg, nem? - érdeklődtem tőlük, őszinte kíváncsisággal. Csend volt a válasz; két őrizőm nem méltatott egy pillantásra sem. - Hogy vagytok képesek mellette állni? Végignézni, hogy mit művel a saját bátyjával?
   Most ott állsz a lámpásnál és könnyes az arcod. Az esti fény elkergeti az árnyékokat, az idő megáll és kezdetét veszi az ősz. Szállj be a hajómba; a sóvárgás lesz a kormányos.
   A suhanc vetett egy elbizonytalanodott pillantást a feljebbvalójára, de az csak egy rideg, érzelemmentes, lenéző fejrázással reagált. - Á, értem, nem szólhattok hozzám, mert az már felségárulás lenne. - Igazából magam sem értettem, honnan jutnak eszembe ilyesmik. Mit reméltem? Szerintem kezdek begolyózni, tényleg. Együttérzést, empátiát, esetleg belátást vártam két idegentől pár szavam hatására? Ezt még én sem gondolhattam komolyan.
 - Mindjárt ott vagyunk, úgyhogy megtennéd, hogy elkussolsz? Kösz! - vakkantotta az ellenszenvesebbik gerilla, és már nem volt hangulatom vitába szállni vele, ugyanis a térdeim megújult erővel kezdtek remegni.
   Ahogy megláttam a hatalmas épületkomplexust, amit horrofilmbe illően baljóslatúvá festett a késő alkony, a gyomrom egyetlen apró gombóccá ugrott össze, és a gondolatra, hogy mi vár rám odabent, kishíján kidobtam a taccsot. A kísérőimmel nem törődve leguggoltam, és próbáltam minél kisebbre gömbölyödni, hogy visszatartsam a hányingert, ami valójában az elmondhatatlan rettegésemnek volt betudható.
 - Sajnálom - mormolta egy hang a fülemhez egészen közel, és mire feleszméltem, a fiatal srác már a karjaiba emelt. Túl zilált lelkiállapotban voltam ahhoz, hogy tiltakozzak, vagy akár feleljek.
 - Kuss legyen már, Axel! - ripakodott rá a másik, és a kapunál álló alakok utat nyitottak nekünk. A kért kussban vágtunk át a további őröktől hemzsegő udvaron. Valami ostoba ösztöntől vezérelve igyekeztem feltűnésmentesen szemügyre venni a terepet Axel karjai közül nézelődve, de a jobbik eszem tisztában volt vele, hogyha szereznék valami használható infót, azzal sem mennék sokra adott helyzetben.
   Az épület belülről egy ódon várkastélyra emlékeztetett: azonnal feltűnt az általam előszobának vélt helyiség falát díszítő, óriási hímzett faliszőnyeg és a padlóra terített prémes kárpit. A mennyezet vagy négy méterrel a fejem fölé magasodott, és ha ez lehetséges, még elveszettebbnek és jelentéktelenebbnek éreztem magam.
   Az előszobából egy még hatalmasabb helyiségbe léptünk, amit már nem volt időm szemügyre venni, ugyanis azonnal kiszúrtam a fal mellett ülő Robint, kábé akkor, amikor ő is engem. Azonnal megmoccantam, és bosszúsan meredtem Axelre, aki láthatóan tanácstalan volt azt illetően, hogy most elengedhet-e, vagy sem. Robinnal egyszerre fejeztük ki a véleményünket ezzel kapcsolatban:
 - Kibaszott gyorsan vedd le róla a kezed!
 - Kérlek, tegyél már le!
   Axel ijedten tett le a földre, én pedig gondolkodás nélkül odarohantam Robinhoz és lerogytam mellé a földre. Rögtön konstatáltam, hogy azért nem kelt fel, mert a falhoz volt láncolva. - Mit csinált veled? - kérdeztem elkeseredetten, ahogy végignéztem rajta, és feltűnt, ami eddig nem: hogy az ökléről csöpög a vér, a lábát pedig valami iszonyatosan természetellenes pózban tartja.
 - Az nem az én vérem - közölte, megnyugtatásnak szánva a szavait, miközben a keze felé biccentett. - A lábam meg eltört. De nyugi, nem nyílt törés, úgyhogy volt már rosszabb is. A kurva életbe, Amanda - lövellt felém egy haragos pillantást. - Nem megmondtam, hogy ne gyere ide?!
   Szállj be a hajómba; úgy esett, hogy én vagyok a legjobb tengerész. Most ott állsz a lámpásnál és könnyes az arcod. Tüzet szerzel a gyertyáról: az idő megáll és kezdetét veszi az ősz.
 - Á, szóval megérkezett a díszvendégem! - ütötte meg a fülemet a hang, aminél semmit sem gyűlöltem jobban ezen a világon. Robin karja erősebben feszült a derekamra, és ha ez lehet, még közelebb húzott magához, mintha ezzel elrejthetne előle vagy megvédhetne Kevintől. - Nagyszerű! Édes, megtennéd, hogy velem jössz egy kicsit? Van egy kis megbeszélnivalónk, mielőtt a parti kezdetét veszi.
 - Nem kell vele neked semmit megbeszélned, Kevin! - szólt vissza Robin. - Neki semmi köze ehhez az egészhez, hát nem érted? Miért nem velem rendezed le, amit le akarsz rendezni?
 - Nincs köze ehhez az egészhez? - vágott vissza gúnyosan a férfi, és megállt előttünk. - Anyád gyűrűje van az ujján. És ne akard nekem bemesélni, hogy semmi sem maradt meg apánk bölcs tanításaiból, bratyó! - nevette el magát. - Már ovis korunkban tudtuk, hogy az embert a szerettei szenvedése kínozza a legjobban. Na, pattanj már, édes! Nem érünk rá egész éjszaka! - mosolygott rám.
   Csupán az édesanyádról beszélgettek; csakis az éjszaka ennyire könyörtelen. Végül egyedül leszek; az idő megáll, és fázom.
   Nem láttam, mikor mozdult; csak akkor kaptam észbe, amikor a pisztolya markolatával úgy fejbe vágta az erre a felszólításra sem engedő Robint, hogy egy artikulálatlan kiáltással engedte el a derekamat, és félig eszméletlenül dőlt el. Kevint nem hatotta meg a sikolyom, megragadta a csuklómat és talpra rántott. Pár ajtóval később, egy kisebb helyiségben állt csak meg, és becsukta az ajtót. Próbáltam figyelmen kívül hagyni az émelygést, ami akkor kerített a hatalmába, mikor tudatosult bennem, hogy kettesben vagyok vele.

 - Elmondom, mi a menetrend, de csak egyszer, úgyhogy figyelj nagyon, édes! - Láthatóan nyeregben érezte magát, és nagyon is élvezte a kialakult helyzetet. Élvezetet okozott neki, hogy kínozhat bennünket. A saját testvérét is. Nem először suhant át az agyamon a kérdés, hogy vajon mi történhetett vele gyerekkorában, amitől belőle eszelős őrült lett, míg a bátyja érző ember maradt. - Szeretkezni fogunk - jelentette ki, mire kikerekedtek a szemeim.
 - Tessék? - Meg voltam győződve róla, hogy nem értettem jól.
 - Máris kezded - forgatta meg a szemeit. - Mondtam, hogy csak egyszer mondom el, nem? A hallásoddal tudtommal nincs semmi gond; nem kell eljátszanod a süketet. Pontosan azt mondtam, amit értettél. Ja, és Robin szeme láttára, ha esetleg ez nem lenne nyilvánvaló.
 - Ne haragudj, nem teljesen világos, mi van - néztem rá, és tényleg igyekeztem nem felfogni a szavait, mert ha felfogom, akkor talán elájulok, sokkot kapok, esetleg mindkettő. - Tehát... meg fogsz erőszakolni, miközben Robin végignézi? - A szavak furcsán érzelemmentesen hagyták el a számat; mintha nem is én ejtettem volna ki őket, hanem csak külső szemlélőként néznék le magamra.
 - Te tényleg félreértettél - kuncogott. - Nem erőszak lesz.
   Mondj valamit, lemondok rólad! Én leszek számodra az egyetlen, ha azt szeretnéd. Bárhová követtelek volna... Mondj valamit, lemondok rólad! És én... olyan kicsinek érzem magam! Túl sok volt ez nekem. Semmit sem tudok. És én... majd megbotlom és elesem. Még mindig tanulom, hogyan kell szeretni - csak most kezdek kúszni...
 - Ja, hogy szerinted képes lennék önszántamból akár egy háromméteres bottal is hozzád érni? - meredtem rá.
   Elnevette magát, és máskor talán úgy gondoltam volna, hogy őszintén jót derül rajtam. - Kénytelen leszel, ha nem akarod, hogy egyesével letépjem Robin körmeit, aztán eltörjem az ujjait, és még sorolhatnám. De én boldogan golyót röpítek a végtagjaiba, ha azt szeretnéd. Ki is herélhetem, vagy kivághatom a nyelvét, ha az jobban tetszik. Vagy mit szólnál egy fogatlan Robinhoz? Sőt, inkább egy halott Robinhoz?
   A pillantásom a szoba berendezési tárgyai között cikázott, miközben azt latolgattam, hogy vajon fejbe tudnám-e ütni olyan erővel, hogy elveszítse az eszméletét, ha találok valami erre alkalmas tárgyat. Kevin észrevette a dilemmámat, és vigyorogva tett felém egy lépést, mire én egyet hátra.
 - Nem kell fáradnod, Amanda - közölte csendesen. - A ház hemzseg az embereimtől, csak megkértem őket, hogy hagyjanak minket magunkra. De ha szükség lenne rájuk, csak egy szavamba kerülne. A ház is körül van véve, bár ezt valószínűleg tudod. Kábé feleannyit nyomhatsz, mint én, úgyhogy egy verekedésből sem kerülhetnél ki győztesen, a három pisztolyomról nem is beszélve. Robin meg van láncolva, és elhiheted, hogy abból a cuccból még a te szuperhősöd sem szabadulhat ki a kulcs nélkül, ami meg elég elérhetetlen helyen van.
 - Miért kell ezt csinálnod?! - vágtam közbe, mert nem akartam hallani az eszmefuttatását. Eddig is pontosan tudtam, mennyire reménytelen a helyzetünk.
 - Mit? - kérdezett vissza ártatlanul, és legszívesebben felpofoztam volna.
 - Mi hasznod származik abból, ha a testvérednek végig kell néznie, hogy megerőszakolsz?
 - Nem azt fogja végignézni, hanem azt, ahogy szeretkezel velem - helyesbített. - Ahányszor nem viszonozod a csókomat, eltolsz magadtól, tiltakozol, vergődsz, kiabálsz, annyi golyóval vagy késsel ajándékozom meg a szerelmedet. Szóval kénytelen leszel bevetni a pornószínésznői képességeidet, és úgy tenni, mintha élveznéd, értesz engem?
 - Nem - ráztam a fejem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az arcomon csorgó dühkönnyeket. - Még mindig nem mondtad meg, miért kell ezt csinálnod a testvéreddel és velem.
   Előrehajolt, hogy az arcunk egy magasságban legyen, én pedig annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy már hátra sem hőköltem. Egy túlságosan ismerős félmosolyra húzta az ajkát, amitől megint összefacsarodott a szívem, annyira Robint láttam a vonásaiban.
   Mondj valamit, lemondok rólad! Sajnálom, hogy nem tudtam elérni hozzád. Bárhová követtelek volna... Mondj valamit, lemondok rólad! És én... lenyelem majd a büszkeségem. Téged szeretlek, mégis búcsút veszek.
 - Ha Robinnak beleég az emlékezetébe a kép, ahogy szeretkezel velem, akkor soha többé nem fog tudni rád nézni anélkül, hogy ez jutna eszébe - magyarázta nyugodtan. - Így ahányszor rád néz, annyiszor fog meghalni. És te mindig látni fogod ezt rajta, ahányszor csak ránézel, és ezért te is minden nap meg fogsz halni.
   Végső elkeseredésemben felemeltem a kezem, hogy teljes erőből pofán vágjam, de könnyedén elkapta a csuklómat és nevetett rajtam. Amikor először találkoztunk, feltűnt, hogy a testvére forróságával ellentétben az ő bőre jéghideg - most az övé is perzselt. Látszólag nem is szándékozott elengedni: ráérősen fürkészte az arcomat, és minden erőfeszítés nélkül magához húzott, és így a teste az enyémhez simult. Még sosem zavart ennyire a testi hasonlóság közte és Robin között. Ugyanis hiába tudtam pontosan, hogy ő nem Robin, a testem csak az ismerős forróságot, az ismerős tenyeret, illatot és testet érzékelte, és ezeknek, hogy a Hősök vernének meg érte, sosem tudtam ellenállni. Az elmém sikítva tiltakozott, de a lelkem feladta. Hiszen nem volt más választásom. Kevin megfosztott a szabadságomtól, a szabad akaratomtól, a döntés jogától, és kész tények elé állított; egy olyan helyzet elé, amiből csak Robin vagy mindkettőnk halálával menekülhetnék ki. Így amikor megcsókolt, már csak az utolsó menedékemre számíthattam. Becsuktam a szemem, és azt képzeltem, hogy Robin az. Hogy ez az egész borzalom csak egy álom volt, és Robin a karjaiba zár, hogy elfeledtesse velem.
 - Látod, menni fog ez! - húzódott el tőlem Kevin, és a fülem mögé simította egy hajtincsemet. - Gyere; a nézőnkről se feledkezzünk meg!
   Úgy léptem be a szobába, ahol Robint hagytuk, hogy csak néztem ki a fejemből, de nem láttam azt, ami az orrom előtt volt, és nem jutott el az agyamig, amit hallottam. Próbáltam kizárni az elmémet, a gondolataimat, mert tudtam: másképp nem bírom ki. Szinte fel se fogtam, hogy Kevin keze a derekamra simul. Elmenekültem a valóság elől.
   Mondj valamit, lemondok rólad! És sajnálom, hogy nem tudtam elérni hozzád. És bárhová követtelek volna... Mondj valamit, lemondok rólad! Mondj valamit...

2 megjegyzés:

  1. "Ha Robinnak beleég az emlékezetébe a kép, ahogy szeretkezel velem, akkor soha többé nem fog tudni rád nézni anélkül, hogy ez jutna eszébe - magyarázta nyugodtan. - Így ahányszor rád néz, annyiszor fog meghalni. És te mindig látni fogod ezt rajta, ahányszor csak ránézel, és ezért te is minden nap meg fogsz halni."

    Ez a rész több ponton is megölt. A részlet. Csak ez az egy részlet... noha maga a fejezet is majd' könnyeket csalt ki szemeimből - dühkönnyeket, csak mint Amy esetében. Istenem, Hősök az égben, valaki mentse meeg ezt a lányt! Hogy reménykedem én abban, hogy Chris gyanút fog és a segítségére kel, vagy bármi más opció, mellyel elszabadulhatnának... és élnének. Nem olyan értelemben, mintha Kevin terve megvalósulna, s így Robin és Amy is életben maradnak, még ha belül porig alázva és háromnegyed részt meg is halva... Istenem, de remélem, hogy pozitív lecsengésű lesz a következő rész! Mindketten több, mint eleget szenvedtek már! :(

    Ne csináld ezt velem, te lány! :( <3 xxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hősökre, hogy az én szadista fejem mennyire rettegett attól, hogy vajon hogy fogsz reagálni erre! :/ Szerintem nem akarom megtudni, mit csinálnának velem a szereplőim, ha egyszer csak életre kelnének...
      Nagyon büszke vagyok, hogy ilyen hatást váltott ki belőled a fejezet, pontosan ez volt a célom, de remélni sem mertem, hogy el is sikerül érnem!
      Kíváncsi vagyok, mi lesz a véleményed a folytatásról! <3
      xx

      Törlés