2018. február 5., hétfő

Harmincnégy

Nagyjából félperces fáziskéséssel érzékelhettem, hogy a telefonom megállás nélkül csörög. Levegő után kapkodva váltam el Robintól, és remegő ujjakkal igyekeztem elővenni a táskámból a készüléket. Újabb fáziskéséssel, mikor már a fülemhez emeltem, akkor jutott el az agyamig, hogy Jake neve villogott a kijelzőn.
 - Szia - nyögtem ki végre, igyekezve figyelmen kívül hagyni Robint, aki egy cseppet sem lazított az ölelésén, sőt, épp az arcát a nyakamba temetve hintette be apró csókokkal a bőrömet. Nem könnyítette meg a dolgomat.
 - Amy, minden rendben? Hol vagy?
 - Ühüm... - Robin eközben könnyedén az előszobaasztalra ültetett, és kezei bejárták a combom külső ívét. - Jake, nagyon haragszol, ha mégsem megyek? - kérdeztem, bűntudattal a hangomban.
 - Dehogy haragszom, de történt valami?
 - Nem! Tökéletesen vagyok - ismertem be, mire Robin csillogó szemekkel és fülig érő vigyorral jutalmazta a helyzetjelentésem meglehetősen pozitív kicsengését. - Érezzétek jól magatokat!
 - Köszi! Szia!
 - Végre letette - mormolta Robin szórakozottan, a pólóm alatt a derekamra simítva a kezét. Ösztönösen kapaszkodtam meg fölém magasodó, széles vállában, és úgy éreztem, mintha forogna velem a világ.
   Habár percek óta feltűnhetett volna már, csak most jöttem rá, hogy miért részegítőbb még a szokásosnál is a csókja. Azért, mert erőteljes alkoholízt éreztem a nyelvén.
 - Robin, te részeg vagy? - tudakoltam, mikor egy pillanatra sikerült felszabadítanom a számat az ostroma alól. A beszéde nem tűnt akadozónak, de a racionálisabb felem valahol mélyen tudta, hogy Robin józan állapotban soha nem ment volna el velem ilyen messzire. Ha csak megcsókolt és utána bűntudattal elviharzott volna, arra azt mondom, ez Robin; ez így reális. De ujjai az előző pillanatban már a pólómat húzogatták felfelé, hogy megszabadítsanak tőle.
 - Miből jöttél rá? - duruzsolta lágyan a kulcscsontom fölött.
 - Onnan, hogy most nem hajtogatod azt, hogy köztünk soha nem lehet semmi, mert mindenki az életével fizet, aki közel kerül hozzád. - Finoman eltoltam magamtól. Szívem szerint bármit megadtam volna, hogy Robinnal legyek, de cseppet sem vonzott a gondolat, hogy ő később, kijózanodva lelkifurdalással, bűntudattal gondoljon az első együttlétünkre. Azt nem bírtam volna elviselni. - Miért ittál?
 - Amikor meghallottam, hogy találkozód lesz egy csapat sráccal, elég nehéz volt ellenállni a kísértésnek, nem gondolod? - Bárgyún vigyorgott rám, és pillantása minduntalan az ajkamra vándorolt. Hogy nem tűnt fel korábban, hogy ittas? - Utána meg már volt elég önbizalmam, hogy idejöjjek. Próbáltad már? Ilyenkor nem érdekelnek a gátlásaim! Hát nem fasza? - Felszabadultan rám nevetett. - Most is tudatában vagyok, hogy nem helyes, amit teszek, csak jelen pillanatban valahogy nem tud érdekelni. Többet kéne innom, vagy nem t'om.
   Az életünk történet, ami arra vár, hogy elmeséljék. Ezüstbélést kerestünk, és aranyra leltünk. És az ítélkezők megtanították, hogy a szívünk tévedett; de rájuk csak lefelé fogunk nézni.
   Lázasan törtem a fejem, hogy most mégis mit csináljak. Angela nemsokára hazaér a boltból; az is csoda, hogy ilyen sokáig elvolt. De mégsem küldhettem el Robint, mert eléggé ingatag állapotban lehetett, és elképzelni sem tudtam, mit csinálna, miután kilépett az ajtón.
 - Robin, anyukám nemsokára hazajön - böktem ki tanácstalanul.
 - Mi az, szégyellnél bemutatni neki? - vigyorgott rám, és csak most tűnt fel, hogy egészen összekócolódott a haja, annyiszor beletúrtam.
   Meglepett a kérdése. Ezek szerint ő nem bánná, ha találkoznia kéne Angelával?
 - De... nem baj, ha meglát? - értetlenkedtem fennhangon. - Mármint, ha esetleg kihívja a rendőrséget? Mégiscsak hírhedt bandavezér vagy!
 - A rendőrség már rég nem packázik velem, mert megtanulták, hogy nem érdemes - vont vállat. - Azonkívül már nem vagyok annyira közgyűlöletnek örvendő személyiség, nem? - Megint nevetett, és közben a hajamba túrt, az ujjaival a tincseimet csavargatva. Szemmel láthatóan nem volt tisztában vele, mennyire libabőrös leszek ettől az egyszerű mozdulatától. - Az én emberem vette át egy szadista állat helyét a város élén. És nemcsak Corlosnak nyílt fel a szeme a történtek után; a környező városokba, sőt, a fővárosba is eljutott a hír, és az emberek egyre türelmetlenebbül várják, hogy valaki végre eltakarítsa a diktátort a trónjáról.
 - Akkor közeledsz a győzelemhez? - pillantottam rá, büszke mosollyal az arcomon.
 - Attól függ, mit értünk győzelem alatt - lépett közelebb hozzám, pillantásával egyértelműen utalva arra, mi jár a fejében. Jellegzetes illata olyan váratlanul furakodott az orrlyukaimba, és olyan intenzíven hatott rám a közelsége, hogy megrogyott a térdem. Robin megnyalta az ajkát, én pedig konkrétan szédülni kezdtem a levegő izzásától körülöttünk.
 - Robin, józanon... - Nem fejezhettem be a mondandómat, mert a fenekem alá nyúlva felemelt, és én reflexszerűen a dereka köré fontam a lábamat. A körülményekhez képest határozottan indult meg a szobám felé, és még az is eszébe jutott, hogy becsukja magunk mögött az ajtót, mielőtt az ágyra fektetett.
 - Mintha mondani akartál volna valamit - mormolta pajkos mosollyal, miközben könnyedén levette a pólómat.
   A szabályok azt mondják, az érzéseink nem helyesek, de mi halálunkig dacolunk a szabályokkal. Úgyhogy legyünk bűnösök, hogy szentek lehessünk, és legyünk véletlenül győztesek! A világ talán helyteleníti, de az én világom csak te vagy, és ha bűnösök vagyunk is, nekem ez mennyországnak tűnik.
   Meg kellett erőltetnem magam, hogy eszembe jusson, mit is akartam, de aztán fejbe vágott a gondolat. - Robin, ha megtesszük, akkor józanon ostorozni fogod magad miatta - gyötrődtem, és a nadrágomat húzó keze csuklójára fontam az ujjaimat. - Semmit sem akarok jobban, ezt remélem, tudod - vallottam be. - De...
 - Mi de? - vágott közbe lágyan.
 - De te mindig is eltaszítottál magadtól, mert szerinted mindenkinek baja esik, aki közel kerül hozzád. - Idiótának éreztem magam, amiért látszólag pont én tiltakozom, és azt magyarázom, hogy Robin milyen kifogással utasított el mindig, miközben valójában majd' megvesztem a vágytól, hogy folytassa, amit elkezdett.
 - Tudod, szerelmem, akármilyen messzire rohantam is tőled eddig, valahogy mindig visszarántottál magadhoz - emelte rám egészen elsötétült, már minden viccelődéstől mentes pillantását. - Úgy vagyok vele, hogy menekülhetnék tovább, és hallgathatnék a lelkiismeretemre, de már átkozottul belefáradtam, érted? Szóval inkább lefékezek és életemben először azt teszem, amiről tudom, hogy a legnagyobb szükségem van rá. Lelkiismeret, bűntudat, megbánás nélkül. - Szája keserű félmosolyra húzódott. - Akkor is, ha aztán nem marad lelkem, mert örökké nálad hagyom. És akkor is, ha a pokol vár rám azért a rövid boldogságért. Már akkor is ölelni akarlak, ha utána soha többet nem leszek képes elengedni, és akkor is, ha mind a ketten meghalunk érte. Most meg miért könnyes a szemed? - ráncolta össze a homlokát. - A picsába, Amy, tudod, hogy a sírásoddal nem tudok mit kezdeni! Ennyire nyálas hülyeségeket mondtam?
 - Annyira hülye vagy, Robin! - nevettem el magam, és felkönyököltem, hogy elérjem a száját. Ez váratlanul érte, de aztán érzékeltem, hogy elmosolyodik, majd felbátorodva viszonozta a csókomat.
 - Drágám, megjöttem! - hangzott fel Angela hangja az előszobából, mire olyan erősen összerezzentem, hogy még Robin is magához tért, aki láthatóan meg sem hallotta anyám érkezését.
 - Anya! - kaptam észbe, és lázasan a felsőmet kezdtem keresni a pillantásommal. Robin segítőkészen a kezembe nyomta. - Szia! - nyögtem ki nagy sokára, miután remegő kezekkel felráncigáltam magamra a ruhadarabot. Sietve feltápászkodtam az ágyról, és segélykérően néztem Robinra. Még felkészülten is tanácstalan lettem volna afelől, hogy ezzel a helyzettel mégis mit kezdjek, de az, hogy még mindig kába voltam és szabálytalanul kapkodtam levegő után, pláne nem segített. Robin csak összekulcsolt kezekkel, a térdére támaszkodva ült az ágyam szélén, egyértelműen rám hárítva a felmerülő probléma megoldását.
   Bosszúsan megragadtam a kezét, és magam után húztam. Ne egyedül nézzek már szembe anyámmal! Ő a nagy bandavezér; biztosan nem eshet nehezére bemutatkozni Angelának.
 - Szia, anya! - ismételtem meg a köszönésemet, immár összeszedettebben. Angela meglepetten Robinra kapta a pillantását, majd kifürkészhetetlen arccal vette szemügyre összekulcsolt kezeinket.
 - Jó napot! - szólalt meg végre Robin. Magamban hálát adtam a Hősöknek, hogy az ő hangja az enyémmel ellentétben egyáltalán nem remeg. Legalább csak egyikünk viselkedik úgy, mint egy rakás szerencsétlenség. - Robin James-Colton Wander vagyok, örvendek a találkozásnak - nyújtotta ki a szabad kezét anyukám felé.
   A nő szemében mintha felismerés csillant volna, és egy pillanatra rám nézett, mintegy megerősítést várva a gyanújában. - Angela Grace-Katherina Chandler, Amy anyukája. Úgyszintén - fogadta el Robin kezét. - Minek köszönhetjük a látogatását, Mr. Wander?
 - Kérem, tegezzen! - vágott elgyötört arcot a férfi, majd felém fordította a fejét, és szórakozottan elmosolyodott. - Amanda is magázott, mikor először meglátott, pedig annyira azért nem vagyok öreg.
   Nem mondott semmi különöset, mégis elpirultam és lesütöttem a szemem a szavai hallatán. Mi van ebben a sebzett, összetört férfiban, ami miatt tökéletesnek érzem őt? Ami miatt a puszta jelenléte is boldoggá, gondtalanná, felszabadulttá tesz, amellett persze, hogy gyorsabban kezd verni a szívem?
   Olyan érzéseket mutattál nekem, amiket még sosem éreztem korábban. Ellenségeket szerzünk magunknak, az ördög ajtaján kopogtatva. De hogy várhatod el, hogy ne egyek, mikor a tiltott gyümölcs oly édes? Úgyhogy legyünk bűnösök, hogy szentek lehessünk, és legyünk véletlenül győztesek! A világ talán helyteleníti, de az én világom csak te vagy, és ha bűnösök vagyunk is, nekem ez mennyországnak tűnik.
 - Rendben van... Robin - mosolyodott el Angela, és ebből a mosolyból már tudtam, hogy megolvadt a jég. Angela csak azokra sugározta ezt a kedvességet, akiket jó embernek tartott. Ezek szerint Robin aurája nemcsak engem tudott pillanatok alatt bevonzani. - De a kérdésem még áll - tette hozzá kedvesen.
 - A látogatásomat? - Robin olyan idétlenül vigyorodott el, hogy szerintem még anyának is leesett, hogy nem teljesen józan. - Hát... azt hiszem, már nem bírtam tovább Amy nélkül.
   Letörölhetetlen vigyorral az arcomon csóváltam a fejem, és megszorítottam a kezét. Olyan csodás érzés volt végre nyugodtan, szabadon fogni azt a kezet!
   Angela erre láthatóan nem tudott mit mondani, úgyhogy csak mosolygott ránk, aztán meghívta ebédre Robint. Azonnal ajánlkoztam, hogy segítek a főzésben, így Robin az asztalnál ülve dobolt az ujjaival, miközben Angela és én tettünk-vettünk. Nem bántam, hogy nem ajánlotta fel a segítségét, mert még mindig elég ingatagnak tűnt. Ebéd közben szinte egy szót sem szóltunk, valahogy mégsem éreztem kínosnak a csendet.
   Evés után láttam, hogy Robin már szinte ülve elalszik, úgyhogy sietve kimentettem magunkat és a szobám felé kezdtem támogatni. Angela hangját hallva megtorpantam.
 - Én mindjárt indulok - jelentette be. - Ha Robin felébred, nem szeretnék... útban lenni - mosolygott rám.
 - Anya! - vörösödtem el. - Mi nem...
 - Nem most jöttem le a falvédőről, drágám - nevetett.
 - De Robin... - A vállamra támaszkodó férfire pillantottam, aki már alig volt eszméleténél, és a szemei is le-lecsukódtak. - Robin józanon sosem érne hozzám.
 - Ne legyél ebben olyan biztos - csóválta a fejét anya. - Na, fektesd le, mindjárt összerogy! Én megyek. Vigyázzatok magatokra! - kacsintott.
   A szívünk túl könyörtelen ahhoz, hogy összetörjön - hát gyújtsunk tüzet a mennyekért! És ha bűnösök vagyunk is, nekem ez mennyországnak tűnik!
 - Szia, anya - mosolyogtam rá kínomban. Robin egyre inkább elernyedt, és lássuk be, másfélszer annyit legalább nyomhatott, mint én. Talán kétszer annyit is.
   Erőlködve betámolyogtam vele a szobámba, és miután ledőlt az ágyra, elrendezgettem a feje alatt a párnát és betakartam egy pléddel. Kiszáradó torokkal foglaltam helyet mellette, és nem bírtam levenni róla a szememet. Így csak ültem ott kővé dermedve, és megbabonázva bámultam őt, aki az életet jelentette számomra.

Körülbelül egy óra múlva érzékeltem, hogy Robin enyhén fészkelődni kezd; ébredezett. Addigra már elgémberedtem az üléstől, és lefeküdtem mellé. Mikor kinyitotta a szemeit, pillantásával azonnal keresni kezdett valamit, míg a tekintete meg nem állapodott rajtam.
 - Jó reggelt, álomszuszék! - köszöntöttem rekedten, és kétségbeesetten próbáltam memorizálni az érzést, hogy mellettem van. Tudtam, hogy nem tarthat sokáig: Robin már kijózanodott.
 - Jó reggelt, Amy - mormolta lágyan. A pillantásunk találkozott, és egyikünk sem volt képes megszakítani a szemkontaktust.
 - Nem fáj a fejed? - tudakoltam. Álmosan megrázta a fejét. - Akkor jó - mosolyodtam el.
 - Nagyon elviselhetetlen voltam ittasan? - kérdezte, már valamivel éberebben.
 - Épp ellenkezőleg - feleltem szomorkásan. Bár józanul is elfelejthetné a gátlásait és a falakat, amiket maga köré épített!
 - Ha az emlékezetem nem csal, letámadtalak - röhögött fel erőtlenül.
 - Azt nem bántam - ismertem be, és nem tudtam elfojtani egy halvány félmosolyt. - Csak azt, hogy kijózanodva megbánnád, és haragudnál rám, amiért hagytam.
   Összeráncolt szemöldökkel hallgatott, aztán hirtelen felkönyökölt, és mielőtt bármit mondhattam volna, lehajolt, hogy megcsókoljon. Puha ajkai mintha elvették volna az eszemet. Ösztönösen emeltem fel a kezemet, és még csodálkoztam is, hogy engedelmeskedtek a végtagjaim, mert annyira elzsibbadtam, hogy azt hittem, örökre ugyanabba a testtartásba fagytam. A teste forró volt az érintésem alatt. Robin zihálva húzódott el tőlem pár centire, és csillogó szemekkel nézett rám.
 - Látod, már nem kell pia, hogy letámadjalak - döntötte oldalra a fejét. - Hanyatló tendenciát mutatok?
 - Szerintem épp ellenkezőleg - nevettem fel, és az ujjaim köré csavartam néhány tincsét. - Mi változott?
 - Rájöttem, hogy már túl régóta küzdök ellened - hangzott a válasz. - És hogy te vagy az egyetlen, aki össze tudja rakni a darabjaimat. És már leszarom, ha tönkreteszlek a létezésemmel; akkor is veled akarok lenni. Ez önzés, nem?
 - Ha az, akkor én is önző vagyok - vontam vállat. - Ugyanis te meg az én darabjaimat rakod össze.
   A mai lesz az a nap, amit az arcodba fognak vágni. Mostanra már rájöhettél volna valahogy, hogy mit kell tenned! Nem hiszem, hogy bárki is úgy érez irántad, mint most én.
 - Akkor majd ezt mondom a Hősöknek, mikor a pokol kapujában állok - suttogta, és megcsókolta a homlokomat. - Hogy összeraktam egy angyalt, csak mert nem tudtam létezni az érintése nélkül.
   Reflexszerűen nyújtottam ki a kezem és húztam magamhoz. Amikor a szánk összeért, teljesnek, egésznek éreztem magam, mint mindig, amikor vele lehettem. Ujjaim ügyetlenül keresték a pólója alját, hogy lehúzhassák róla. Végighúztam a kezemet izmos, forró vállain, majd lassan learaszoltam a mellkasára, végigsimítva puha, göndör szőrzetén. Robin szorosan magához vont, és tenyerei bejárták a combjaim külső ívét, majd éreztem, hogy lehúzza rólam a felsőmet. Végigsimítottam a hátán, és bár elvileg már tudtam róluk, meglepett a hosszú, érdes bemélyedések tapintása a bőrén.
   Robin érzékelte, hogy megtorpantam, és elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Mikor rájött, mi jár a fejemben, eltorzult az arckifejezése, és éreztem, hogy megfeszül. Utáltam ezt a feszengő testtartását. Eszembe juttatta a gátlásait. És úgy éreztem, mintha hideg zuhany zúdult volna a nyakamba, mikor elhúzódott tőlem és az ágy szélére ült.
 - Undorítónak látod a testemet, mi? - vetette oda, és nem volt szemrehányás a hangjában, sokkal inkább... bűntudat? Robin szégyellte a sérüléseit?
 - Te ilyenkor komolyan beszélsz? - tápászkodtam fel én is. - Eszméletlenül jó tested van! - fakadtam ki őszintén. - És az undorító az utolsó, ami eszembe jut a sebeidről!
 - Akkor mi jut eszedbe róluk? - fordította felém a fejét.
   Hangsúlyozom: a hír, hogy kialudt a szívedben a tűz, már az utcán száguld. Ezt biztos mind hallottad már, de soha nem kételkedtél igazán. Nem hiszem, hogy bárki is úgy érez irántad, mint most én.
 - Ez. - Hirtelen merült fel bennem az ötlet, de eltökéltem, hogy véghezviszem. - Valamit ki szeretnék próbálni. Megtennéd, hogy egy helyben maradsz? - kértem, miközben felkeltem és megálltam előtte. Értetlenül bólintott, mire letérdeltem elé és munkához láttam.
   Tisztán szóltak a fejemben a levele szavai arról, hogy hol és milyen eredetű sebhelyei vannak. Meg akartam mutatni neki, hogy a hegek miatt csak még jobban szeretem, és hogy nem "undorítóak", ahogy ő gondolja. Így egyesével végig szándékoztam csókolni mindegyik sérülését.
 - Amy, mit művelsz? - rezzent össze ijedtében, mikor a mellkasán éktelenkedő lövésnyomhoz érintettem az ajkaimat.
   Figyelmen kívül hagytam a tiltakozását, és áttértem a felkarja nyílt törésének nyomára. Mikor a kulcscsontja feletti késnyommal folytattam, Robin élesen kifújta a levegőt, és mindkét kezével a hajamba túrt. Ujjaim rátaláltak a késszúrások helyeire az oldalán, így lehajoltam, hogy azokat is megpuszilhassam. Ezután a jobb keze égésnyomát és csuklóján lévő heget vettem kezelésbe, majd a további nyílt törések helyét az alkarjain. Eszembe jutott, hogy a kisujját egyszer visszavarrták, mert valaki ellőtte, így arra még visszatértem.
   Felkucorodtam az ágyra Robin mögé. Nem nyitottam ki a szemem, hátha lefagyok a korbács nyomai láttán; egyszerűen csak a hátának döntöttem a fejem és végighúztam az ajkam a mély árkokon. Bevillant, hogy Robinnak a bal füle mögött is van egy mély hege, úgyhogy azzal folytattam. Kis híján felsikkantottam a meglepetéstől, amikor Robin hátranyúlt, az ölébe rántott és az ajkaimnak esett. Úgy éreztem, hőemelkedésem van, és nem voltam száz százalékosan magamnál, de minden akaraterőmet összeszedve elváltam tőle, levegő után kapkodva. - Még nem végeztem! - mosolyogtam rá, és ha már ott voltam, csókot nyomtam az orrára, amiről külsőleg is meg tudtam volna állapítani, hogy többszörösen törött.
   A karjain lévő szúrásnyomok után a hasán lévő volt a soros, és Robin hangosan kifújta a levegőt, mikor a nadrágja kigombolásával kezdtem foglalatoskodni, hogy a lábán lévő sebekre is sort keríthessek. Emlékeztem a tizenöt centis vágásnyomra a bal combján, a nyílt törésre a jobb lábszárán és a lövésnyomra a lábfején. A levelében arra sajnos nem tért ki, hogy pontosan hol lőtték már meg, úgyhogy reméltem, hogy nagyjából azokat a sebeket is lefedtem már.
 - Most én jövök - közölte, mikor felegyenesedtem, és egy könnyed mozdulattal az ágyra döntött és fölém hajolt. Megszabadított a nadrágomtól és a melltartómtól is, majd csókokkal árasztotta el az arcomat, a nyakamat, a vállamat, a mellemet, a hasamat és a combom belső ívét.
   És az összes út, amit be kell járnunk, kanyargós, és az összes fény, ami odavezet minket, vakító. Sok dolgot szeretnék mondani neked, de nem tudom, hogyan tegyem. Mert talán te leszel az, aki megment engem, és végtére is te vagy az életem.
 - Hőseim az égben - nyögtem fel. Puha haja csiklandozta a lábam közét; mintha Robin szándékosan kínozni akart volna.
 - Legalább visszakaptad a kölcsönt - emelte fel a fejét. A hajába fúrtam a kezemet, és magam felé húztam, hogy megcsókolhassam és közben megszabadítsam az alsójától. Robin pedig, értve a célzást, a bugyimat távolította el. - Tényleg biztos, hogy akarod? - állt le hirtelen.
 - Te ilyenkor játszod a hülyét? - kacagtam fel. - Mindennél jobban akarlak, Robin!
   Már azért a boldog, büszke, megkönnyebbült pillantásért megérte. Csókot leheltem az ajkaira, és közben felemeltem a csípőmet, hogy magamba fogadjam.
   Robin artikulálatlanul felnyögött, és az arckifejezése miatt egy másik élethelyzetben azt hittem volna, hogy épp csillagokat lát a fájdalomtól. - Hőseim... - nyögte ki. - Annyira szeretlek, Amy!
   A szavai még sokáig visszhangoztak a fejemben, és teljesen biztos voltam benne, hogy még sosem voltam ilyen boldog. - Én is szeretlek téged, Robin - mondtam.
   Szabályosan lefagyott, és úgy meredt rám, mintha két fejem nőtt volna. - Tényleg?
   A mai lett volna az a nap, de soha nem fogják az arcodba vágni. Mostanra már rájöhettél volna valahogy, hogy mit nem szabad tenned! Nem hiszem, hogy bárki is úgy érez irántad, mint most én.
   Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek azon, hogy ő tényleg ennyire nem hisz abban, hogy valaki szeretheti. - Igen - feleltem nyugodtan, a tenyerembe fogva az arcát. - Mindennél jobban - biztosítottam. Ha olyan vak, hogy nem tudja magától, akkor tudatnom kellett vele. - Szeretlek, Robin!
   Az arckifejezése ellágyult, és az ajka egy halvány mosolyra húzódott. - Kérlek... elismételnéd? Csak annyira... jó hallani, vagy nem tudom.
   Nevetni akartam, de féltem, hogy gúnynak venné. Úgyhogy csak a derekát átkarolva mozgásra ösztönöztem, és minden egyes alkalommal, mikor teljesen eggyé váltunk, elismételtem, hogy szeretem. Mert tudnia kellett, hogy így van.
   És az összes út, amit be kell járnunk, kanyargós, és az összes fény, ami odavezet minket, vakító. Sok dolgot szeretnék mondani neked, de nem tudom, hogyan tegyem. Mondom, talán te leszel az, aki megment engem, és végtére is te vagy az életem.

Számítottam rá, hogy Robin farkaséhes lesz, így az ő pólóját viselve kisasszéztam a konyhába, hogy összeüssek valamit. Nem gondoltam nagy durranásra, mert sietnem kellett vissza, ha nem akartam, hogy rémálma legyen, amíg én elvagyok.
   Rátettem a fedőt a kész rántottára, és sarkon fordultam, hogy visszamenjek a szobába és felébresszem, de már ott állt az ajtófélfának támaszkodva, és mosolyogva figyelte a ténykedésemet.
   A szemeidben élek - belül gyönyörű vagy. Van valami annyira szokatlan a szemeidben! Tudom, otthon vagyok. Minden könny, minden félelem elszáll, mikor eszembe jutsz és megváltoztatod azt, amiről azt hittem, tudom. Ezer életen át a tiéd leszek.
 - Szia! - viszonoztam a mosolyát. - Épp siettem vissza, nehogy...
 - Nehogy álmodjak valamit? - fejezte be a mondatomat. - Egy rémálmom sem volt. Úgy aludtam, mint a tej. Hála neked.
   Úgy éreztem, a boldogságtól a szívem majd kiugrik a torkomból. - Annyira örülök! - mondtam őszintén, majd odaléptem hozzá és átöleltem. - Csináltam rántottát - néztem fel rá.
 - Gondolatolvasó vagy - nyomott csókot a homlokomra, és játékosan felborzolta az amúgy is madárfészekre emlékeztető hajamat. - Olyan éhes vagyok, mintha egy hete nem ettem volna.
   Szabad vagyok, mint egy madár, mikor a te ketrecedbe repülök. Mélyre merülök, és fék nélkül vezetek. És szerelemmel vérzek; te úszol az ereimben. Már elkaptál. Egy életen át vártam rád, egy életen át törtem meg miattad. Nem kerestem szerelmet, míg rád nem találtam. Szerelmet, míg rád nem találtam. Bőr simul bőrhöz; lélegezz be! Érzem a csókodat rajtam. Az ajkaid eksztázisból vannak. Ezer éjen át a tiéd leszek.
 - Angela direkt lelépett, hogy kettesben maradhassunk - újságoltam evés közben. - Célozgatott, hogy nem akar útban lenni - vigyorodtam el.
 - Anyukád nagyon jófejnek tűnik - röhögött.
 - Az is - helyeseltem. - Biztos Jake-nek is leadta a drótot, hogy ne jöjjön haza bowlingozás után - álltam fel, hogy elmossam a tányérjainkat.
   Miközben egy szivacsot kerestem, Robin mögém lépett és átkarolta a hasamat. Hátranéztem rá, mire az alkalmat kihasználva az ajkaimra hajolt. Felé fordultam, mire a combjaimnál fogva felemelt és a konyhapultra ültetett. - Amikor kimondod egy másik férfi nevét - mormolta a hajamba -, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy magam alá gyűrjelek és valami nagyon mocskosat műveljek veled.
   Felkuncogtam. - Nekem nincs ellene kifogásom - karoltam át a csípőjét a lábaimmal, hogy közelebb húzhassam magamhoz.
 - Gondoltam - vigyorodott el, és mindenfajta erőfeszítés nélkül felemelt és bevitt a szobába.
   Szabad vagyok, mint egy madár, mikor a te ketrecedbe repülök. Mélyre merülök, és fék nélkül vezetek. És szerelemmel vérzek; te úszol az ereimben. Már elkaptál. Egy életen át vártam rád, egy életen át törtem meg miattad. Nem kerestem szerelmet, míg rád nem találtam. Szerelmet, míg rád nem találtam.

 - Bár örökké tarthatna ez a nap! - sóhajtottam fel, félig abban reménykedve, hogy már elaludt, és nem is hallja, amit mondok.
 - A számból vetted ki a szót - felelte komolyan Robin.
 - Most mi lesz? - kérdeztem, és félve vártam a válaszát. Annyira megszoktam, hogy mindig menekül előlem, hogy már szinte számítottam rá, hogy megint így fog tenni. De komolyan, mi lesz velünk?
   Alulról nézek felfelé; a tengeren repedezett holdfény. A tükörképek még mindig ugyanolyannak tűnnek nekem, mint amikor alámerültem. A mélyben békés. Egy katedrális van ott, ahol nem tudsz lélegezni. Nem kell imádkozni, nem kell beszélni: már mindent alulmúltam.
 - Fogalmam sincs, Amy - karolta át a derekamat, mintha tőlem várna biztonságérzetet. - Annyira... új nekem ez.
 - Micsoda?
 - Ez a felhőtlen, szinte már abszurdul nagyfokú boldogság. - Egy tincsemmel játszadozott; újra és újra az ujja köré tekerte. - Tanácstalan vagyok miatta, mert még sosem volt részem benne, és nem tudom, hogyan kéne kezelnem, mit kéne lépnem.
 - Maradj velem! - vetettem fel. Nem bírtam volna elviselni, ha megint elhagy. Egyszerűen nem tudtam elképzelni az életemet nélküle. Az úgy nem élet. Nem számít, ha Chris kiakad, mikor hazajön, és mind a kettőnket kidob; akkor legalább együtt maradnánk. Irreleváns, hogy Robin Jake látványát sem bírja elviselni. Bármi áron, de azt akartam, hogy velem maradjon.
   Robin szórakozottan az ujjaimat kezdte birizgálni, külön figyelmet szentelve a tőle kapott gyűrűnek. - A mostohaapád és a pasid nem díjaznák túlzottan, ha ideköltöznék. - Le tudtam volna csapni, amiért így utalt Jake-re, de kivételesen elengedtem a fülem mellett. - Azonkívül ez a hely Corlosban van. Nem tudnék nyugodt lenni, amíg... - Összeszorította a fogát. - Amíg az öcsémmel egy városban kell, tudjalak.
   És áttör rajtam, a tengerágyig, ezer mérföldön át. Megtaláltam a helyet, ahol megpihenhet a fejem. Soha ne eressz el, soha ne eressz el, soha ne eressz el, soha ne eressz el! Majd az óceán karjai felemelnek engem, és ez a sok odaadás kiront belőlem. És az ütközések mennyországok egy olyan bűnösnek, mint én; de az óceán karjai megszabadítottak.
 - Akkor menjünk el innen! - kérleltem, és felkönyököltem, hogy a szemébe nézhessek. - Bárhová - tettem hozzá. És így is gondoltam. Robinnal a világ végére is elmennék, mert csak az számítana, hogy vele tehetem ezt. Igen, Jake és Angela rettenetesen hiányoznának, de máshogy, mint ahogy Robin hiányozna, ha nem lehetnék vele. Mikor Robin volt távol tőlem, úgy éreztem, hiányzik a másik felem.
 - Komolyan mondod? - ráncolta a szemöldökét. - Mármint... te velem szeretnél élni?
 - A francba már, Robin, nem igaz, hogy nem látod, mennyit jelentesz nekem! - fakadtam ki dühömben. - A világ végére is elmennék, szerintem embert is ölnék, hogy veled lehessek, hát nem látod? Mindenemet odadobnám érted, gondolkodás nélkül! Amikor évekig távol voltál tőlem... nem voltam egész ember. - Még most is elszorult a torkom, ha arra az időszakra gondoltam. - Nélküled élőhalottként, félemberként léteztem. Mindig is csak melletted éreztem magam teljes egésznek. Csak melletted érzem úgy, hogy tartozom valahova, és hogy biztonságban vagyok. Te adsz nekem erőt - vallottam be. - Szóval amikor azt kérdezed, hogy szeretnék-e veled élni, az azért nevetséges, mert semmit sem szeretnék jobban.
   Bár a nyomást nehéz elviselni, csak így szökhetek meg. Nehéz döntésnek tűnik, és már mindent alulmúltam. És áttör rajtam, a tengerágyig, ezer mérföldön át. Megtaláltam a helyet, ahol megpihenhet a fejem. Soha ne eressz el, soha ne eressz el, soha ne eressz el, soha ne eressz el!
   Mosolygott, és már azért az egy mosolyért is bőven megérte az egész. - Szeretlek - mondta rekedten.
 - Én is téged - fúrtam a mellkasába a fejem.
 - Hova szeretnél menni? - kérdezte lágyan.
 - Ahova te szeretnél - hagytam rá. Nekem tényleg mindegy volt, csak vele lehessek.
 - Zesához mit szólnál? Vagy Souverhez?
 - Zesába mindig is el szerettem volna menni - ismertem be. - Az egyik kedvenc regényem ott játszódott, és utánaolvastam, gyönyörű város.
 - Akkor Zesába megyünk - lehelt csókot a hajamba. - De azért egyik napról a másikra mégsem léphetsz le az ország másik végébe - aggodalmaskodott. - Anyukád kinyírna engem.
   Elnevettem magam. - Majd beadagolom neki a dolgot - mondtam. - De addig ugye itt maradsz?
   Majd az óceán karjai felemelnek engem, és ez a sok odaadás kiront belőlem. És az ütközések mennyországok egy olyan bűnösnek, mint én; de az óceán karjai megszabadítottak. És vége van, alámerülök. De nem feladom, csak megadom magam. Lecsúszok - annyira hideg és olyan édes!
 - Viccelsz? - Az állam alá tette az ujját, és felemelte, hogy a szemébe nézzek. - Végre észhez tértem, és nem menekültem előled tovább, és kiderült, hogy te valami felfoghatatlan okból velem akarsz lenni. Ha akarnálak, se lennék képes elhagyni ezek után. Úgyhogy most már akár akarod, akár nem, egy életre a nyakadba varrom magam - vigyorodott rám.
 - Nagyon helyes! - nyomtam puszit a szájára. - Ezt vehetem ígéretnek?
   És az óceán karjai olyan édesek és annyira hidegek. És ilyen sok odaadást soha egyáltalán nem ismertem. És az ütközések mennyországok egy feloldozott bűnösnek, s az óceán karjai megszabadítottak.
 - Igen. Megígérem... szerelmem. - A tenyerébe fogta az arcomat, és aznap talán ezredszerre is megcsókolt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése