2017. december 13., szerda

Harminckettő

A tömegben sem okozott gondot követni Robin vörös üstökét, ami messze kimagaslott a többi ember közül; nem először fordult meg a fejemben, hogy ez az ember félig óriás.
   Nem izgattam fel magam túlzottan - tudtam, hogy csak álmodom. Robin szinte minden éjjel eljött hozzám álmomban, úgyhogy már hozzászoktam, és próbáltam nem engedni, hogy a boldogság, hogy láthatom, átvegye felettem az uralmat, mert úgyis csak pofára esek a végén. A képzelőerőm javára írtam, hogy ez az álom most nagyon életszerű volt: meg mertem volna esküdni, hogy tényleg kiléptem a ház ajtaján, tényleg a piacon vagyok, és tényleg ott van előttem pár méterrel Robin, aki öles léptekkel tör előre, gondolom, egy félreeső, elhagyatott hely felé.
   Felmerült, hogy találkozzunk, hogy megmondhassam: sajnálom. Te nem tudod, milyen bájos vagy! Muszáj volt, hogy megtaláljalak és elmondjam, hogy szükségem van rád; elmondjam, hogy félredobtalak. Áruld el a titkaidat és tedd fel nekem a kérdéseidet; ó, térjünk vissza a kezdetekhez!
   Türelmesen, komótosan lépdeltem utána, mert számítottam rá, hogy, mint mindig, most is pont akkor fogok felébredni, mikor már épp odaérnék hozzá. Már rég magunk mögött hagytuk a nyüzsgő tömeget, és Robin pár utcával arrébb, egy elhagyatottnak tűnő, romos ház előtt állt meg, hogy bevárjon. Egyértelműen látszott rajta, hogy türelmetlenkedik, és legszívesebben megragadna és betaszigálna az épületbe.
 - Ez rémálom lesz, vagy olyan álom, amiből fel sem akarok majd ébredni? - kérdeztem egykedvűen, mikor beértünk az omladozó helyiségbe.
   Egészen valószerű, nyugtáztam magamban. Kék szemei épp úgy szikráztak és izzottak, mint ahogy emlékeztem rájuk majdnem három év távlatából. A haja rövidebbnek tűnt, mint ahogy az emlékeimben élt, de neki minden frizura egyformán jól állt, ahogy a párnapos borosta is, ami most az arcán meredezett.
   A kérdésem hallatán egy vékony, függőleges vonal jelent meg a két szemöldöke között, és mintha váratlanul érték volna a szavaim.
 - Jó, akkor csak azt áruld el, hogy mikor fogok felébredni? Szerintem már elég régóta alszom. Nem kéne szólnia már az ébresztőmnek? - kezdtem komolyan aggodalmaskodni. Aztán eszembe jutott, hogy talán Sean nyomta ki, hogy ne keljek fel korán, hadd aludjam ki magam. Erre a gondolatra elmosolyodtam, amit az álom-Robin valószínűleg félreérthetett.
 - Amanda, te most szívatsz engem? - rándult meg a szája sarka. - Nem értem a dilemmádat.
 - Jaj már, mindketten tudjuk, hogy ez nem a valóság, úgyhogy akár hagyhatnád is a francba a színjátékot! - legyintettem türelmetlenül. - Ez a legidegesítőbb álmom, amire emlékszem, pedig volt pár. Mit csináljak, hogy felébredjek?
   Körbe-körbe futunk, mindig ugyanazokra a következtetésekre jutva, de mindig ellentmondva egymásnak. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz! Micsoda szégyen, hogy különváltunk! Senki sem mondta, hogy könnyű lesz... soha senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz! Ó, térjünk vissza a kezdetekhez!
 - Amy... - mosolyodott el, de csak egy pillanatra; aztán megint annyira elkomorodott, mint ahogy a derült ég egy pillanat alatt beborul. - Ha ezt azért csinálod, hogy tereld a témát, akkor nem szükséges fáradnod. Azt akartam kérdezni, hogy mit csinált veled az... az az állat.
 - Na jó, én ezt nem hallgatom tovább! Milyen állat? Elég volt, fel akarok ébredni! - Sarkon fordultam és elindultam volna kifelé, amikor Robin elkapta a csuklómat. És ezzel egyidőben egy villám csapott belém.
   Csak tippelgettem, számokra és formákra bökve, szétszedve a kirakósdarabkákat. Tudományos kérdések - a tudomány és a haladás nem beszélnek olyan hangosan, mint a szívem. Mondd, hogy szeretsz, gyere vissza és kísérts, ó, és én sietek a kezdetekhez! Körbe-körbe futunk, mindig ugyanazokra a következtetésekre jutva, de mindig ugyanazok maradunk. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz! Ó, micsoda szégyen, hogy különváltunk! Senki sem mondta, hogy könnyű lesz... soha senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz! Én visszatérek a kezdetekhez.
   Álmomban ritkán ért hozzám, és az akkor is távolinak, valótlannak tűnt. De abban a pillanatban, amikor az a tűzforró, erős, jól ismert kéz gyengéden, mégis határozottan a csuklómra fonódott és finoman visszahúzott, a szívem a torkomba ugrott, és az évek óta kihűlt pillangók csapdosva keltek új életre, hogy elárasszák a gyomromat.
   Robin tényleg ott állt előttem. Nem álmodtam.

 - Hősök az égben, te tényleg itt vagy! - nyögtem ki, miután elengedte a kezemet. - Ho... hogyan? - dadogtam, szinte eszemet vesztve.
 - Azt hitted, álmodsz? - Megrázta a fejét, mintegy mellőzve a témát. - Mindegy. Azt kérdeztem, mit csinált veled.
 - Kicsoda? - kérdeztem vissza, igyekezve értetlenkedést sűríteni a hangomba, miközben lesápadtam. Honnan tudhat Robin Adrianról és arról, amiket csinált velem? Hiszen Alexanderen és kettőnkön kívül senki sem tudott róla; honnan szerzett tudomást erről Robin, aki közben itt sem volt?
 - A francba, Amanda, már megint kezded?! - csattant fel, és ez olyan váratlanul ért, hogy összerezzentem és ösztönösen hátráltam egy lépést. Ezt látva Robin két kézzel a hajába túrt és a tenyerébe temette az arcát, próbálva lenyugtatni magát. - Ha játszani akarod a hülyét, felőlem azt is lehet, csak akkor próbálj hazudozás közben odafigyelni a hangodra, az arcodra és a testbeszédedre is, hogy legalább félig elhiggyem!
 - Robin, esküszöm, hogy nem tudom, miről beszélsz! - Valószínűleg elszoktam a modorától, mert már ennyitől is elkezdett sírásra görbülni a szám. Bűntudatom volt, hogy hamisan esküszöm, hogy hazudok Robinnak, de abban igazat mondtam, hogy nem tudom pontosan, miről beszél - Adrianról ugyanis kizárt dolog, hogy tudott.
   Hangosan kifújta a levegőt, türelmet és látszólagos nyugalmat erőltetve magára. - Kevin éjszaka felhívott, hogy nála vagy, és hogy azt tesz veled, amit akar. - Lassan, halkan ejtette ki a szavakat, és tisztán éreztem, hogy milyen érzelmek dúlnak benne valójában. Boldogsággal töltött el, hogy ennyi idő után is ugyanúgy képes vagyok az érzelemmentes álarca mögé látni. De az, amit mondott, már épp ellenkezőleg. - Azonnal idejöttem, de több órás volt az út, és annyi idő alatt... Hőseim - fordította el a fejét. - Azt akarom tudni... mit csinált veled.
   Szeretve és küzdve, vádolva és tagadva sem tudok elképzelni egy olyan világot, amiben te nem vagy ott. Az öröm és a káosz, a démonok, amikből vagyunk, és én is annyira elveszett lennék, hogyha egyedül hagynál! Bezárkóztál a fürdőszobába, és a padlón fekszel, mikor betörök. Magamhoz húzlak, hogy halljam a szívverésedet: hallod, hogy azt üvöltöm, "kérlek, ne hagyj el!"?
   Az ajkamba haraptam, és erősen próbáltam rájönni, hogy miről beszél Robin, de nem jártam sikerrel. Tévedés történhetett. - Robin, én már kábé három éve nem találkoztam az öcséddel - vallottam be őszintén.
 - Amy, ha ezt azért csinálod, hogy a törékeny, érzékeny lelkecskémet óvd, akkor szólok, hogy nem szükséges! - fonta össze a karját a mellkasa előtt, és egy óvatlan pillanatban láttatni engedte, mennyire remeg a keze az idegességtől.
 - Nem óvom a lelkedet - fontam karba én is a kezemet, és álltam a pillantását. - Ha engem kérdezel, Kevin átvert téged. Nem rabolt el sem tegnap éjszaka, sem máskor, azt a régi esetet leszámítva.
   Robin pillantásából kiolvastam, hogy azt az utolsó pontosítást nem lett volna feltétlenül szükséges hozzátennem, és azonnal megbántam, hogy felemlegettem ezt a régi borzalmat. Rettenetesen magamhoz akartam ölelni, megcsókolni, vagy egyszerűen csak megfogni a kezét, hogy elmúljon az a sebezhetőséget, törékenységet sugalló remegés a végtagjaiból, de nem tettem egyiket sem - nem lett volna helyes. Nem azért, mert férjnél voltam; az akkor épp eszembe sem jutott. Hanem azért, mert Robin ellökött volna magától, és az csak apró darabokra tört volna engem - nem bírtam volna elviselni.
 - Akkor miért sápadtál el, mint egy tetten ért bűnöző, mikor először megkérdeztem, mi történt? - döntötte oldalra a fejét, és megint az az érzésem támadt, ami régen szinte állandóan: hogy belém lát azokkal a röntgenszemekkel.
   Összeszorított fogakkal álltam a pillantását, és kétségbeesetten törtem a fejem valamin, amivel témát válthatnék. Abban halálosan biztos voltam, hogy nem fogom megosztani Robinnal mindazt, amit Adrian és Alexander műveltek velem. Tudtam, hogy akkor meggondolatlanul cselekedne és hatalmas bajba kerülne. Plusz lehet, hogy Seant hibáztatná, amit szintén passzoltam volna inkább.
 - Mert megijesztettél - tudtam le ennyivel a dolgot. - De nem kellett volna fáradnod, akkor sem, ha tényleg csinált volna velem valamit. Nem tartozol felelősséggel értem.
   Tarts ki, még mindig akarlak; gyere vissza, még mindig kellesz! Hadd fogjam meg a kezedet, hadd hozzam helyre! Megesküszöm, hogy egész életemben szeretni foglak, csak tarts ki, még mindig kellesz!
 - Hogy... mi van?! - tört ki. - Mi a fasz? Ezt mégis hogy gondoltad? Mi az, hogy "nem kellett volna fáradnom"? És már hogy a picsába ne tartoznék felelősséggel... Hőseim, Amanda! - Már szinte őrjöngött. - A gondolatra, hogy Kevin elrabolt, és ott van a közeledben, és azt csinál veled, amit akar, és hozzád ér, és... A rohadt életbe, azt hittem, belehajtok egy falba, csak hogy ne kelljen erre gondolnom, ezt látnom magam előtt! Ha miattam bármi bajod esett volna, én... én...
   Úgy nézett ki, mint aki mindjárt zokogásban tör ki. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt egy hasonló helyzetben talán elgyengültem és a nyakába vetettem volna magamat, hogy enyhítsek a fájdalmán. És valahol megijesztett, hogy már nem is fontolgattam, hogy ilyesmit tegyek. Na, nem mintha nem szerettem volna mindennél jobban a karjaiban lenni - de még mindig igyekeztem elfojtani magamban ezt az érzést, mert csak magamat kínoztam volna még több elutasítással.
 - Ha itt lettél volna velem - mondtam halkan, mielőtt átgondolhattam volna a szavaimat -, akkor tudtad volna, hogy semmi bajom, mert mellettem lettél volna, hogy vigyázz rám.
   A szemei elkerekedtek, mintha még a felvetés is sértő lenne. Rögtön megbántam. Miért kérem számon, amiért elhagyott? Hiszen azóta már évek teltek el - ő valószínűleg már rég továbblépett, és csak bűntudatból jött ellenőrizni, hogy jól vagyok-e. Különben is Sean a férjem, és nem lenne szabad még ennyi idő után is ennyire fájnia annak, hogy nem lehettem Robinnal. Nem lenne szabad még mindig ilyen hatással lennie rám, a francba is!
   Nem lenne szabad még mindig ugyanúgy éreznem iránta.
   Egy hosszú, végtelen országúton te csendes vagy mellettem. Egy olyan rémálomban vezetek, amiből nem szabadulhatok. Tehetetlenül imádkozom; nem halványul a fény, miközben elrejtem a sokkot és a hideget a csontjaimban. Egy asztalon vittek el téged. Fel-alá járkálok, miközben te mozdulatlanul fekszel. Magukhoz húznak, hogy hallják a szívverésedet: hallod, hogy azt üvöltöm, "kérlek, ne hagyj el!"?
 - Bocs, hülyeségeket beszélek - ráztam meg a fejem lemondóan. - Nem tartalak fel tovább! - mosolyogtam rá keserűen. - Már biztos vár rád valaki ott, ahonnan idejöttél - tettem hozzá, miközben a kijárat felé fordultam.
 - Tessék..? Amy, állj már meg! - előzött be, hogy elállhassa az utamat. - Te most... Ez azt akarta jelenteni, hogy azt hiszed, van valakim? - kereste a pillantásomat értetlenül.
 - Nincs ezzel semmi baj! - mosolyodtam el, miközben valójában már a puszta gondolat is felemésztett. - Boldog vagyok, hogy nem vagy egyedül - folytattam, és ez igaz is volt. - Kell, hogy legyen valaki, aki előtt ki tudsz tárulkozni. És akit nem "sodorsz veszélybe" a puszta létezéseddel - idéztem fel, amit egyszer mondott nekem.
 - Te jó ég! - vigyorodott el. - Honnan szedted ezt a sok marhaságot? Nem vagy vicces, Amy; a humor nem az erős oldalad.
 - Mondták már neked, hogy szadista vagy? - kérdeztem keserűen. - Pontosan tudod, hogy összetörtél, és most képes vagy poénkodni azon, hogy míg te továbbléptél, addig én még mindig reménytelenül, idiótán, naivan, ostobán arról álmodozom, hogy egy nap megjelensz és megfogod a kezem és azt mondod, felejtsük el azt a sok szart, ami és aki közénk áll?
 - Hogy én... továbbléptem? - értetlenkedett. - Ezt te sem gondolhatod komolyan!
   Tarts ki, még mindig akarlak; gyere vissza, még mindig kellesz! Hadd fogjam meg a kezedet, hadd hozzam helyre! Megesküszöm, hogy egész életemben szeretni foglak, csak tarts ki, még mindig kellesz!
 - El szeretnék menni - közöltem, és kikerültem volna, de a derekamra tette a kezét.
 - Még mindig ugyanúgy el tudod érni, hogy minden maradék józan eszem elhagyjon - suttogta, és miközben a tarkómra szorította a kezét, könnyedén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, az arcomhoz hajolt és lecsapott az ajkaimra.
   Szinte már el is felejtettem, milyen érzés, mikor az egész testem összes köbcentimétere egyszerre lobban lángra, és az agyam egyszerűen megszűnik funkcionálni. Ahogy azt is, milyen, amikor végre úgy érzem, otthon vagyok, és nem csak egy üres, céltalanul lebegő szellemként létezem egyik percről a másikra.
   Még mindig ugyanolyan hatással volt rám, hogy a Hősök vernének meg érte! A testem ugyanolyan ösztönösen mozdult, hogy a lehető legközelebb lehessen az övéhez. Az ajkam éppolyan természetességgel viszonozta a csókját. És ugyanúgy pattogtak az elektromosság szikrái a bőrömön, miközben az egész belsőm cseppfolyóssá olvadt az érzésektől, amiket kiváltott belőlem.
   Nem akarom feladni, mert tudom, hogy nem vagyok annyira erős. Csak hallani akarom, hogy azt mondod: drágám, menjünk haza! Menjünk haza! Igen, haza akarlak vinni! Tarts ki, még mindig akarlak; gyere vissza, még mindig kellesz!
   Fogalmam sincs, hogyan bukkant felszínre egy másodperc törtrészére a józan eszem és a lelkiismeretem, de mégis megtörtént, és ettől azonnal sóbálvánnyá dermedtem, majd Robin szabálytalanul emelkedő és süllyedő mellkasára tettem a kezemet, hogy eltoljam magamtól.
   A pillantása zavaros volt, és szaggatottan, pihegve vette a levegőt, ezzel még jobban az arcomba tolva a tényt, hogy egy szörnyeteg vagyok.
 - Sean! - fakadtam ki, a hajamba fúrva az ujjaimat, mint egy elmebeteg.

 - Mi... tessék? - Robin még mindig kissé fókuszálatlan tekintettel nézett rám, de kezdett kitisztulni előtte, amit mondtam.
 - Hőseim az égben! - suttogtam összefüggéstelenül, és kevés hiányzott, hogy elbőgjem magam. - Komolyan képes voltam megtenni ezt vele!
 - Amy, mi a baj? Miről beszélsz?
 - A férjemről! - fakadtam ki hisztérikusan. - Sean... te jó ég... - A falnak dőltem, mert úgy éreztem, valaki kirántotta a lábaim alól a talajt. - Hogy viszonozhattam a csókodat, mikor én Seannak tettem hűségesküt..? - Könnyek táncoltak a szemem körül, és a halántékomra szorítottam a kezemet, mintegy száműzni próbálva a gondolataimat.
 - Te...
   Robin úgy ejtette ki ezt a szót, hogy az állapot ellenére, amiben voltam, felkaptam rá a fejem. És akkor megláttam a pillantását. Az arckifejezését. Azt a testtartást, ami némán üvöltötte nekem, hogy elárultam őt.
 - ...férjhez mentél - fejezte be a mondatot, hasonló hangon. Az arca szürkés színűre változott, és komolyan attól féltem, hogy elájul vagy kidobja a taccsot. - Ahhoz a Seanhoz, akire gondolok?
 - Robin... - rebegtem, mintegy könyörögve, hogy ne tegye azt, amit hiszek, hogy forgat a fejében.
 - Te hozzámentél Sean kibaszott Lewingtonhoz?!
   Szorosan becsuktam a szemem, és éreztem, hogy két meleg, óriási könnycsepp szánt végig az arcomon, miközben lecsúszom a padlóig.
 - Válaszolj már, Amy! - folytatta, ugyanolyan hangerővel, mint addig, és leguggolt elém. - Te... férjhez mentél?
 - Igen! - hüppögtem, és kivételesen bármit megadtam volna, hogy ne kelljen látnom őt és azt, ahogy nézett rám.
   Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt valaki azt mondta, legyek óvatos, mikor szerelemre kerül a sor; hát így tettem. És te erős voltál, míg én nem. Az én illúzióm, az én hibám, hogy óvatlan voltam, és elfelejtettem; hát így tettem. És most már mindennek vége és nincs mit mondani; te elmentél és olyan könnyedén! Te nyertél - mehetsz előre és elmondhatod nekik.
   Úgy pattant fel, mint akit puskából lőttek ki, és átszelte a helyiséget, hogy erőből öklözzön egyet a szemközti falba. Felnyögtem, és szavak nélkül könyörögtem, hogy hagyja abba. Meglepő módon így is tett, és visszafordult felém.
 - Te vádolsz engem azzal, hogy továbbléptem - közölte élesen, annyi szemrehányással a hangjában, hogy akkor is szilánkokra törtem volna tőle, ha eddig tökéletesen éreztem volna magam. - Mintha egyáltalán lehetséges lenne, hogy ki tudjalak verni a fejemből, vagy hogy ne téged kívánva riadjak fel minden álmomból! Mintha képes lennék ránézni akár csak egy nőre is úgy, hogy ne rád gondoljak! - Dühösen megrázta a fejét. - Itt papolsz nekem arról, hogy rólam álmodozol, erre kiderül, hogy kurvára férjhez mentél, hogy a Hősök vernének meg, te... A kibaszott kurva életbe! - Megfordult, és ütött még egyet a falba. Mikor visszafordult, még ezerszer szemrehányóbb volt a pillantása; ha ez egyáltalán lehetséges. - Pontosan tudod, hogy én az ország másik végéből is megveszek érted, erre pont én léptem tovább? A férjhezmenetelt akkor minek nevezed, ha te nem léptél tovább? - őrjöngött tovább.
 - Továbbléptem volna? - horkantam fel, és a könnyeim is elálltak, annyira igazságtalannak éreztem, amit mondott. - Mit gondolsz, hogy éreztem magam, mikor közölted, hogy sosem látlak többet?! - engedtem szabadjára az összes felgyülemlett haragot és csalódottságot, amit az óta a nap óta éreztem. Még Robin is elhallgatott és megtorpant a hangszínemtől. - Elhagytál engem, csesződj meg! Kurva sokra megyek a szerelmeddel, ha az ország másik végébe menekülsz, hogy soha ne is láthassalak! Egy akkora kibaszott űrt hagytál magad után bennem, ami teljesen magába szippantott volna, ha nincs ott Sean, aki veled ellentétben nem menekült el tőlem, hanem minden rohadt nap éreztette velem, hogy ott van nekem, és hogy rá számíthatok! Szóval, ha muszáj ezt a szót használnod, akkor igen, "továbbléptem", te idióta!
   Már az sem érdekelt, ha kicsit igazságtalan is voltam Robinnal, egyszerűen csak muszáj volt kiengednem magamból azt a rengeteg felgyülemlett sérelmet és fájdalmat, ami azóta halmozódott bennem, hogy kilépett a nyavalyás életemből.
 - Felnézek Seanra, mert minden értelemben több, nemesebb, értékesebb és jobb ember nálam, de akárhogy próbálkoztam, nem tudtam beleszeretni. Pedig elhiheted, hogy rohadtul akartam - ismertem be. - Mindennél jobban belé akartam szeretni, hogy végre ne érezzem azt a reménytelen szerelmet egy férfi iránt, akit sosem láthatok viszont!
   Elmondhatod nekik mindazt, amit már tudok, kikiabálhatod a háztetőkről, felírhatod a láthatárra, hogy mindenünk, amink volt, odalett már, és hogy boldog voltam, most a szívem össze van törve, minden sebem felnyílt. Megmondhatod nekik, hogy amit én reméltem, az lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen lett volna.
   Ezen a ponton vettem észre, hogy patakzanak a könnyeim, de Robin, szokásával ellentétben, nem jött oda, hogy leállítsa őket. Kőszoborrá dermedve állt a szoba másik végében, és merően bámult rám, rezzenéstelen tekintettel, pislogás nélkül.
 - Szóval igen, kihasználtam őt, de eddig is tudtam, hogy szar ember vagyok, szóval már nem is akadok fenn ezen. De amikor rájöttem, hogy meg készül kérni a kezem, akkor mindent megtettem, hogy megakadályozzam. De ő már ittas volt, én pedig... - Nyeltem egy nagyot, és izzott az arcom a szégyentől. - Valójában, mikor lehunytam a szemem, úgy tudtam tenni, mintha te csókolnál. El tudtam hitetni magammal, hogy te húzol magadhoz.
 - Nem akarom hallani! - tiltakozott Robin megtörten, és így én is észbe kaptam. Most jött volna az a rész, amikor Sean apja belezsarolt engem ebbe a házasságba, de Robinnak erről ugyanazért nem szabadott tudnia, amiért Adrianról sem. Ahogy őt ismerem, elborul az agya és képes bajba keveredni, miközben bosszút áll, mert elveszi az eszét a harag. És egyértelmű volt, hogy Robin halála és az én halálig tartó gyötrődésem közül mit választok.
 - De az, hogy hozzámentem, nem változtatott a tényen, hogy csak téged akartalak - közöltem nyugodtan. - Minden éjjel rólad álmodok, tudod? Mindig rettegek, hogy a nevedet is mondom álmomban, de Sean még nem tette szóvá... bár nyilván nem tenné szóvá, mert elég kínos lenne - emeltem az égre a pillantásomat elgyötörten. - Ezért hittem ma azt, hogy álmodlak. Hiszen a valódi Robin nem állhat előttem, elvégre őt soha nem látom viszont, mert nem akar bajt hozni a fejemre, ugye? - Ingerülten töröltem le a könnyeimet. - Szóval kibaszottul nincs jogod felróni nekem, hogy "továbbléptem", mert kibaszottul te hagytál el és kibaszottul te törted össze a szívemet, úgyhogy kibaszottul kvittek vagyunk, ha engem kérdezel!
 - Nem akartam - szólalt meg végre, remegő hangon. - Sajnálom, Amy. Annyira sajnálom!
   Kizuhanni a szerelemből nehéz, az árulásnak bedőlni rosszabb. Összetört bizalom és összetört szívek; tudom, tudom... Mikor azt hiszed, mindened megvan, és szerelemre és szavakra építed a hitedet, akkor az üres ígéretek megbosszulják magukat; tudom, tudom. És most már mindennek vége és nincs mit mondani; ha letudtad a zavarbahozatalomat, akkor mehetsz előre egyedül és elmondhatod nekik.
 - Dehogy sajnálod! - legyintettem, és elfordítottam a fejem. - Újra megtennéd. És újra és újra. Mindig azt az utat fogod választani, amin a lehető legtávolabb vagy tőlem. Nem érdemes tagadnod.
 - Pedig sajnálom - ismételte makacsul.
 - Már ne is haragudj meg, Robin - néztem fel rá -, de egy pöppet elkéstél a sajnálatoddal. Sőt, legyünk őszinték, kábé mindennel.
   Erre elfordult tőlem, és az egyik kezét csípőre tette, a másikkal pedig az omladozó téglafalnak támaszkodott maga előtt. Én azon gondolkodtam, hogy fel tudnék-e tápászkodni és ki tudnék-e osonni az épületből anélkül, hogy zajt csapnék. Teljesen céltalan volt ez a találkozás. Mikor rájöttem, hogy nem álmodom, akaratlanul is felébredt bennem egy halvány reménysugár, hogy talán azért jött, mert észhez tért - de az a reménysugár már meghalt. Mondjuk, ha azért jött volna, akkor sem lennénk előrébb, mivel nekem sosem lesz lehetőségem elválni Seantól.
 - Mióta vagy a... felesége? - szólalt meg csendesen, és a kérdése olyan váratlanul ért, hogy elkerekedtek a szemeim.
   Számolgatnom kellett egy kicsit, mert néha összefolytak a hónapfordulós "ünnepségeink".
 - Hat hónapja - feleltem, és a hangom erőtlenebb volt, mint gondoltam.
 - Szóval már fél éve az övé vagy - fordult meg, kifejezéstelennek álcázott arccal, amiről pontosan tudtam, hogy csak törékeny álarc.
   Nem bírtam elviselni a pillantását, és mikor lesütöttem a szemem, újabb rohadék könnycseppek gördültek le az arcomon.
 - Legalább ő boldoggá tesz? - kérdezte, őszinte törődéssel a hangjában.
   Gyakorlatilag hallottam, ahogy a szívem meghasad Robin szavaitól. Ezekről is ordított, hogy Robin jobb ember nálam. Én sosem tudtam volna felülkerekedni a féltékenységemen, ha azt láttam volna, hogy mással van. Neki pedig az a második kérdése a házasságommal kapcsolatban, hogy Sean boldoggá tesz-e.
   De mégis mit válaszolhattam volna erre? Sean egy csodálatos ember volt - törődő, figyelmes, gyengéd, őszinte, jó humorú és odaadó, minden szempontból, ami csak létezik. És másodlagosan persze észveszejtően jól nézett ki. És könnyedén a fellegekbe tudott repíteni, sokféle értelemben. Ugyanakkor még mindig magamon viseltem a véraláfutást és a nyílt törés hegét, és a keletkezésük története eléggé megnehezítette, hogy értékelni tudjam a férjemet. Tudtam, hogy Sean nem Alexander és nem Adrian, de valahol mélyen egy sötét részem mindig is Seant okolta azért, amit az apja és a mostoha-nagybátyja jóvoltából át kellett élnem. Ha nem ragaszkodik hozzám annyira - egek, most komolyan azért kárhoztatom, hogy szeret engem? -, akkor mindez nem történik meg.
   És akkor most nem kéne látnom Robin elgyötört arcát sem.
   Elmondhatod nekik mindazt, amit már tudok, kikiabálhatod a háztetőkről, felírhatod a láthatárra, hogy mindenünk, amink volt, odalett már, és hogy a szívem össze van törve, minden sebem felnyílt. Megmondhatod nekik, hogy amit én reméltem, az lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen lett volna.
 - Ő mindig - feleltem végül. Nem hazudtam: Sean önmagában mindig képes volt felvidítani és elfeledtetni velem minden nyomorúságomat. Inkább a körülmények és az, hogy nem voltam képes beleszeretni, tettek boldogtalanná.
 - Értem. - Fordult el tőlem ismét, és rájöttem, hogy azért, mert azt hitte, arra utaltam a válaszommal, hogy ő, Robin nem mindig tett boldoggá. De már nem magyarázkodhattam, mert úgysem számított semmit. - Azt, hiszem, akkor én lassan indulok vissza.
   Kevés hiányzott, hogy gúnyosan felnevessek, de uralkodtam magamon.
 - Szóval megint elhagysz. - Inkább megállapítás volt, mint kérdés; tisztában voltam vele, hogy erről van szó.
 - Örök hálára köteleznél, ha nem így fogalmaznál. De... azt hiszem, igen. Sajnálom. Ne haragudj.
   Sajnálom. Ne haragudj. Ismét nevethetnékem támadt esetlen, értelmetlen szavai hallatán.
 - Hagyjuk! - tápászkodtam fel. Megijesztett, hogy mennyire reszketnek a végtagjaim. - Vigyázz magadra, Robin! - néztem rá szomorkásan.
   Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt valaki azt mondta, legyek óvatos, mikor szerelemre kerül a sor; hát így tettem. Elmondhatod nekik mindazt, amit már tudok, kikiabálhatod a háztetőkről, felírhatod a láthatárra, hogy mindenünk, amink volt, odalett már! Mondd meg nekik, hogy boldog voltam, most a szívem össze van törve - amit én reméltem, az lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen, lehetetlen lett volna.
 - Valamit eltitkolsz előlem, ugye? - szólt utánam.
 - Nem - rezzentem össze. - Honnan veszed?
 - Amy, olyan borzalmasan hazudsz, hogy egy vak és siket ember is kiszúrná - lépett közelebb hozzám. - Azt állítod, Kevin hazudott, ennek ellenére valamiért csak elsápadtál, mikor feltettem a kérdést; mint aki rejteget valamit. Azonkívül elég csak rád néznem, hogy lássam, hogy valami nyomja a szívedet. Mármint, azokon a dolgokon kívül, amikről már tudok. Szóval?
   Az ajkamba haraptam és a cipőimet kezdtem fixírozni. Sürgősen ki kellett találnom valamit, amivel lerázhatom Robint erről a témáról. - Szerintem semmi közöd hozzá - préseltem ki magamból, és még én is éreztem, hogy ez nem kicsit volt hiteltelen.
 - Aha - fonta karba a kezét. - Ugye tudod, hogy úgyis megtudom, ha kutakodok egy kicsit?
   Őszintén reméltem, hogy nem így van, és hogy Alexander és Adrian jól el szokták rejteni a nyomaikat. Ha Robinnak eldurran az agya, akkor nem kis kalamajkába keveri magát azzal, hogy bele próbál avatkozni a dolgokba.
 - Nincs mit megtudnod - erősködtem, és elindultam az ajtó felé. - Szia, Robin! - köszöntem el, miközben kiléptem a szabadba és sietve hazafelé vettem az irányt.

2 megjegyzés:

  1. Ah, hogy a Hősök vernének meg, te lány! :'( Most miért kellett ezt? Vagyis persze értem, hogy miért és kib@szottul tetszett is, de kib@szottul fel is húzott ez a kib@szott rész. Hahah oké na, tetszett ez a rész! :"D
    Annyira remélem, hogy amikor Robin kutakodni kezd és talál is valamit - mert úgyis megteszi és tuti, hogy sikeres lesz -, eldurran az a csodás agya és BA DUMM TSSS, Alexander és Adrian kinyiffannak, vagy minimum eltűnnek a fenébe. Oh mhm, tudom: szadista vagyok. De annyira élvezem!
    Szabályszerűen vigyorogtam, amikor Robin végre megcsókolta - gyönyörűen leírtad, ahhh azok az érzések és mozdulatok... mffft imádom őket, tényleg! mihamarabbi folytatást kérek, köszönöm szépen. :) <3 xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ah, hogy én mennyire vártam a véleményedet! *-* Annyira boldoggá tesz, amikor ilyen vegyes érzelmeket sikerül kiváltanom! :D Szóval szerintem bennem is van valami szadista-hajlam XD
      Ahj, lebuktattál, hogy ez a tervem a jövőre nézve; mármint, a kutakodás és Robin eldurrant agya :D A többit pedig majd meglátod, remélhetőleg minél előbb, ha sikerül összehoznom a következő részt. :3
      Itt vigyorgok, mint egy idióta, hogy elnyerte a tetszésedet! *-* xD Mindig félek az ilyen jelenetektől, mert olyan érzéseket próbálok szavakba önteni, amiket ép ésszel felérni sem tudok, nemhogy megfogalmazni, és annyira örülök, mikor pozitív a visszajelzés rá! ♥
      Millió puszi: Nessa

      Törlés