2017. október 30., hétfő

Harmincegy

Az esküvőm napján, mikor az ágyamból kitámolyogva a tükörbe néztem, olyan kisírt szemek pillantottak vissza rám, amilyeneket még sosem láttam.
   Ahelyett, hogy ismét engedtem volna a sírógörcsnek, inkább csak sóhajtottam egyet, és próbáltam kerülni az esküvői ruhámat a tekintetemmel. Szinte bemenekültem a fürdőszobába, és addig engedtem magamra a jéghideg vizet, amíg már - végre - nem is a sírás rázott. Normál esetben sikítoztam volna egy ilyen zuhanytól, de már elment a hangom. És valami elmondhatatlan fásultság lett úrrá rajtam.
   Nehezen, de legalább már a fehérneműmet magamra ráncigáltam, mikor Angela kopogott és bedugta a fejét az ajtón. Hálásan elfogadtam a segítségét, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy ennyire reszkető és merev ujjakkal fel tudnám venni azt az egyébként tagadhatatlanul fenséges, rám mégis a hányingert hozó ruhakölteményt.
 - Amy? - szólalt meg halkan Angela, miközben a hajamat fésülte. Igyekeztem minél merevebben bámulni az arcomat a tükörben, hogy ne kelljen a ruhámra pillantanom és elsírnom magam. Én nem lehetek menyasszony. Nem lehetek Sean menyasszonya.
   Mi volt az, ami eltört benned? Ami arra késztetett, hogy üres sugárutakon kutass? Hideg és füstös szobákon botladoztál keresztül, valahogy egy kis igazságot keresve. Remélem, már megtaláltad. Remélem, már megtaláltad.
 - Igen? - erőltettem meg magam, hogy ne remegjen a hangom.
 - Ha nem akarod őt - kezdett bele -, akkor miért csinálod ezt?
   Először értetlenül vissza akartam kérdezni, hogy kit nem akarok, mit miért csinálok. De rájöttem, hogy nincs értelme az időhúzásnak többé. Angela úgysem tud mit tenni; fél órán belül feleség leszek. Ennyi erővel legalább bizonyos szempontból hadd könnyebbüljek meg, nem?
 - Mert az apja megöl titeket, ha nem játszom el a sajtó előtt, hogy szeretem a fiát - tört ki belőlem. - Mert annyira szeretem őt - csak nem úgy, ahogy ő engem -, hogy nem vagyok képes összetörni a szívét. És mert egyszerűen muszáj valahogy megpróbálnom elfelejteni őt! - Még szerencse, hogy a könnycsatornáim már elapadtak, mert ezen a ponton máskülönben biztosan felzokogtam volna.
   Ha Angela tudott is volna válaszolni valamit, én nem hagytam: már túljutottam azon a ponton, hogy elhallgassak. Előtört az a rengeteg gondolat, érzés, amit annyi időn keresztül senkinek sem mondhattam. Talán még mindig nem mondhattam. Mégis megtettem. - Mellette egésznek éreztem magam, tudod? Leszarom, ha klisés, de ő volt a másik felem. És semmit nem akartam vagy akarok jobban ebben a rohadt életben, mint az ő mosolyát látni, az ő nevetését hallani, az ő könnyeit letörölni, de soha még csak esélyem sem lesz rá, mert ő egy kibaszottul összetört, elárult, mindenétől megfosztott... gyáva fasz! - Túrtam két kézzel a hajamba, tönkretéve az eddigi frizura-kezdeményt.
   Mintegy hatásszünetet tartva levegőért kapkodtam, és kerültem a sóbálvánnyá dermedt nevelőanyám pillantását. Nem telt el sok idő, és hisztérikus nevetésbe kezdtem. - És én az életemet is odaadnám azért, hogy csak legalább még egyszer láthassam ezt az összetört idiótát - sóhajtottam megtörten, és kimerülten megdörzsöltem a homlokomat.
   És mi volt benned az, amit a szerelem sosem elégített ki? Az a vékony cérna, ami tartott téged, hogyan oldódott ki? A kegy, ami elől menekültél, a hidak, amiket felégettél; a szellemi béke, ami nélkül is megtanultál élni. Remélem, már megtaláltad. Remélem, már megtaláltad.
 - Amy..! - guggolt le a székem mellé Angela elgyötört arccal, mikor nyílt az ajtó, és Alexander lépett be rajta.
   Ha ez lehetséges, a gyomrom még inkább görcsbe rándult, de ezúttal a rettegés, az undor és a megvetés együttesétől. Angela talpra ugrott, és tanácstalanul ácsorgott mellettem.
 - Kettesben hagyna minket a jövendőbeli menyemmel? - tudakolta Angelától mézesmázosan a szadista állat, és a gondolatra is elkapott a hányinger, hogy magamra kell maradnom vele.
   Angela habozva pillantott rám, majd vissza Sean apjára. A férfiban volt valami - nem tudom, talán a szemében, a tartásában vagy a kisugárzásában -, amitől az ember ereiben megfagyott a vér, és a gondolattól is félt, hogy ellentmondjon neki. Angela futólag megszorította a kezemet, aztán biccentett Alexandernek és kisietett a szobából.
 - No lám, mégsem kedves neked annyira a nevelőanyád és a fogadott testvéred élete, mint gondoltam? - lépett közelebb, azzal az undorító félmosollyal az arcán.
 - Mi a fenéről beszél? - kérdeztem vissza ellenségesen. Valójában csak azért igyekeztem elutasítóan beszélni, hogy ne zokogva könyörögjek, hogy hagyjon békén. Vele csak ez a két opció létezett. Vagy fent tartottad a pajzsodat, és igyekeztél hasonló hangnemet megütni, mint ő, vagy rimánkodni kezdtél, hogy keressen mást, akinek tönkreteheti az életét.
 - Komolyan gondoltad, hogy kisírt, táskás szemekkel és bőgésre álló szájjal fogsz a vőlegényed elé vonulni? - fonta karba a kezét, de a hangja továbbra is hideg és nyugodt volt. - Hemzsegnek a közönség soraiban az újságírók. Elfelejtetted, hogy el kell hitetned a sajtóval, mennyire boldog vagy? - vigyorgott rám.
 - Sajnálom, de amíg egy légtérben vagyok magával, addig a hányinger kerülget, és kevés hiányzik, hogy öklendezni kezdjek - döntöttem oldalra a fejem, hogy felnézzek rá. - Valahogy nem marad gyomrom a mosolyomra koncentrálni.
   Elnevette magát, és szinte szórakozottan a vállamra tette a kezét. Mielőtt lesöpörhettem volna, szorítani kezdte, de olyan erővel, hogy azt hittem, a csontomat is eltöri. Feljajdultam, de nem tudtam lefejteni az ujjait magamról. Fel se tűnt neki a küzdelmem. Egy idő után viszont elengedett, és ismét kivillantotta hibátlan fogsorát.
 - Nagy mosolyt, menyasszony! - nevetett rám. - Gondolj bele, milyen szerencsés vagy! Végtére is, nem sok külvárosi cafka mondhatja el magáról, hogy a helytartó fia veszi el feleségül.
   Még utoljára elnyomtam a késztetést, hogy felpofozzam, majd végre kihúzta a lábát az ajtón, és egyedül maradtam.
   Miután Angela segítségével elkészültem - és a sminkem is tökéletesen elfedett mindent, amibe az újságírók beleköthettek volna -, jövendőbeli apósom újból megjelent, az eddigieknél is sugárzóbb mosollyal, és ahogy kényszeredetten belékaroltam - mivel a nevelőapám, Chris nem volt hajlandó az oltárhoz kísérni, ezért vele kellett beérnem -, vidáman a fülemhez hajolt: - Sok boldogságot! - suttogta.
   Én pedig úgy éreztem, hogy soha nem volt még elérhetetlenebb számomra az a sokat emlegetett boldogság.
   A terhek, amiket cipelsz, és az összes hibád: egy helyet keresel, ahova megpihenni fektetheted őket. És remélem, már megtaláltad... Remélem, már megtaláltad! Remélem, már megtaláltad...

Vannak idők, amik holmi múló délutánként sétálnak el tőled. Nyár melengette a nászútja nyitott ablakát, és választott egy udvart, amit felgyújthat, de a talaj emlékszik rá. Fakanalak - a gyermekei felélesztik a murvafürt-virágait.
   Sean Lewington sugárzó vőlegény volt. Valójában minden egyes élethelyzetben és öltözékben jól nézett ki, de a fehér öltöny tagadhatatlanul lekörözött minden eddigit. Abszolút hihetetlennek, valószerűtlennek tűnt, hogy ő lesz a férjem. Alexander elképzelésével ellentétben nem azért, mert egy helytartó örököse volt, és ilyen szempontból jobb "partit" soha nem remélhettem volna; egyszerűen azért, amilyen embernek megismertem őt. És tudván, hogy nem vagyok szerelmes belé, csak még nyomorultabbul éreztem magam. Elképzeltem, hogy egy másik lány, aki igenis szerelmes Seanba, amiatt nem lehet vele, mert ő olyasvalakit vesz el, aki nem szereti őt úgy, ahogy megérdemelné.
   Arról már nem is beszélve, hogy Sean sem engem érdemelne, hanem valaki olyat, aki igazán boldoggá teheti.
   Vannak dolgok, amik elsodródnak, akár végtelen, megszámlált napjaink. Ősz fújta egyenesen le a takarót a tökéletes ágyról, amit ő vetett meg. És úgy döntött, hinni fog a zsolozsmákban, amiket az édesanyja énekel. A vasárnap kihúzza a gyermekeit a lehullott levélkupacaikból.
   De amikor Alexander karján az oltár felé sétáltam, nem Seant láttam ott állni és tejbetökként vigyorogni örömében, hanem olyasvalakit, akivel már évszázadoknak tűnő idő óta nem találkoztam, és valószínűleg nem is fogok már soha. A szívem kihagyott egy ütemet, és, ha a leendő apósom nem tart éppen, valószínűleg megtántorodom. A jelenés olyan valóságos volt, hogy minden racionális gondolkodást felülírt: hiába tudtam, hogy Sean az, meg mertem volna esküdni rá, hogy Robint látom talpig fehérben az oltárnál, rám várva, büszkén, boldogan mosolyogva.
   Vannak vitorláshajók, amik elhaladnak mindannyiunk teste mellett a fűben. Tavaszidő hívja a gyermekeit, mígnem végül elengedi őket. És ő döntött arról, hogy hol legyen, habár a jegygyűrűjét elvesztette, valahol az elhányt murvafürt-magos üveg közelében.
   Ugyanilyen villámcsapásszerűen a kép eltűnt, és visszatért a helyére a valódi vőlegényem.
   Vannak dolgok, amikre nem emlékezhetünk, vakok lévén, mint az éjszaka, ami mindünket megtalál. Tél rakja el a gyermekeit, az ő törékeny porcelánbabáit. De a kezeim emlékeznek az övéire, ahogy végigsimítottak az árnyékos páfrányokon. Csupasz karok - a titkai még mindig, akár dalok, amiket sosem ismertem ki.
   Nekem pedig az egész szertartás alatt az az ősrégi mítosz járt a fejemben, hogy mikor a menyasszonynak egy másik férfi alakja jelenik meg az esküvőjén a vőlegényéé helyett, akkor azt a házasságot a Hősök már azelőtt halálra ítélték, hogy egyáltalán megköttetett volna.
   Vannak nevek a tengeren át, csak most már elhiszem, hogy néha, mikor be van csukva az ablak, ő majd leül és rám gondol. De megfoltozza a férje rongyos ruháit, és úgy fognak csókolózni, mintha tudnák: egy kisbaba alszik minden csontunkban, aki annyira fél az egyedülléttől..!

Hiába lettem Amanda Lewington, Robin gyűrűjét továbbra sem voltam képes lehúzni az ujjamról. Valójában amióta megkaptam, le sem vettem, és Sean sosem kérdezett rá, hogy honnan van - ötletem sem volt, mit gondolt, kitől kaptam. Azért sem szólt meg, hogy az egész nászutunkon rajtam volt, ebből gondoltam, hogy nem kerített neki túl nagy feneket, vagy nem tartotta fontosnak.
   De az apósom annak tartotta, mikor két héttel az esküvő után megjelent egy cikk az egyik legismertebb szennylapban, hogy Amanda Lewington két jegygyűrűt hord egyszerre.
   Szívesen mondanám, hogy jól vagyok, de nem vagyok. Próbálkozom, de elbukom. Zárd be az elmémet, kapcsold ki! De nem tudok józan maradni, nem tudok aludni. Te megkaptad a békédet - de velem mi van?
   Én a cikkről utólag szereztem tudomást, ugyanis semmilyen újságot nem szoktam olvasni, pont az ilyen írások elkerülése végett. Viszont egy este, amikor Sean épp üzleti úton járt, és csak holnaputánra volt várható, kopogtak az ajtómon. Mikor pedig kinyitottam, Adrian Harrington sunyi, fekete szemeivel találtam szembe magam. Jobban mondva a kulcscsontjával; csak akkor tudtam a szemeibe nézni, ha erősen hátradöntöttem a fejemet.
 - Te... - Akárkire számítottam is, az biztosan nem az anyósom erősen pszichopata benyomást keltő mostohaöccse volt.
   Azt hittük, életünk, életünk delét éljük, de te így már nem öregszel, öregszel tovább. Nem búcsúztunk el, így most belefagytam az időbe, és egyre hidegebbé és hidegebbé válok. Egy utolsó szó, egy utolsó pillanat, hogy megkérdezzelek: miért hagytál így hátra?
 - Ejnye, Amandy, milyen dolog az ajtóban várakoztatni a vendégedet? - ciccegett, és cseppet sem volt zavarban, miközben ráérősen végigpásztázott a szemeivel. - Üzenetet hoztam neked.
 - Üzenetet? - értetlenkedtem. - Kitől?
 - Beengedsz még ma? - váltott türelmetlenre a hangja, és időközben a mustrálásomat is befejezte.
   Sok választásom nemigen volt, mert már én is kezdtem fázni egy szál hálóingben és mezítláb a nyitott ajtóban. Félreálltam az útból, mire Adrian vigyorogva belépett. Becsuktam magunk mögött az ajtót, és felé fordultam, hogy essünk már túl azon az üzeneten, amikor minden előzmény nélkül gyomorszájon vágott.
   Azt mondtad, velem fogsz megöregedni! Terveink voltak, látomásaink voltak, de most az orromig sem látok. Egyek voltunk, te aranyból voltál. Örökké, azt mondtad. De nem tudok józan maradni, nem tudok aludni. Te megkaptad a békédet - de velem mi van?
   Nem sikoltottam fel, mert nem kaptam hozzá elég levegőt. A földre zuhantam, és összegörnyedve kapkodtam oxigén után. Mikor végre levegőhöz jutottam, megéreztem a fájdalmat, amitől elemi erővel tört rám a hányinger. Nem volt időm kiheverni sem ezt, sem a történtek felett érzett döbbenetemet, mikor Adrian már a hajamra szorította a kezét és hátrahúzta azt, hogy felnézzek rá. Csillagokat láttam, táncoltak a szemeim előtt Adrian kegyetlenségtől villogó szemei, és legfőképp nem értettem, hogy mi történik.
 - Az apósod azt üzeni, hogyha jót akarsz magadnak, mától csak a férjedtől kapott jegygyűrűvel mutatkozol. - Minden szót erősen artikulálva, hangsúlyozva ejtett ki, nehogy elkerülje a figyelmemet valami. A hangja rideg volt, és semmilyen érzelmet nem engedett megmutatkozni az arcán. - És persze azt, hogy ne feledkezz el a megállapodásotokról sem. Még mindig tudja, hol lakik az imádott mostohabátyád.
   Azt hittük, életünk, életünk delét éljük, de te így már nem öregszel, öregszel tovább. Nem búcsúztunk el, így most belefagytam az időbe, és egyre hidegebbé és hidegebbé válok. Egy utolsó szó, egy utolsó pillanat, hogy megkérdezzelek: miért hagytál így hátra?
   Elengedett, és mikor zihálva és még mindig sokkos állapotban a padlóra kuporodtam, éreztem, hogy végigsimít a hajamon. Nem hallottam a távozását, de tudtam, hogy már nincs jelen, ugyanis elmúlt az a hideg vibrálás, amit mindig éreztem a jelenlétében. A helyébe a rettegés, az elkeseredés és a sokk lépett.
   Azt mondtad, velem fogsz megöregedni! Azt hittük, életünk, életünk delét éljük, de te így már nem öregszel, öregszel tovább. Nem búcsúztunk el, így most belefagytam az időbe, és egyre hidegebbé és hidegebbé válok.
   De, mire Sean két nappal később hazajött, már összeszedtem magamat, így esélye sem volt látni rajtam, hogy valami nincs rendben. Robin gyűrűje pedig rég a tőle kapott levél, telefon és kabát mellett hevert, gondosan elrejtve a dobozba, amiben tartottam őket. Mikor lehúztam az ujjamról azt a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró ékszert, úgy éreztem, egy lételememtől fosztottak meg, mint amilyen a levegő vagy a víz. Csupasznak éreztem magam nélküle; mintha abban a gyűrűben rejlett volna az erőm utolsó maradéka.
   Csak egy utolsó szó, egy utolsó pillanat, hogy megkérdezzelek, miért hagytál így hátra. Azt mondtad, velem fogsz megöregedni..!
   A részem, amit Robin magával vitt, társaságot kapott annak a részemnek a személyében, amit a gyűrűvel együtt abba a dobozba rejtettem. És én napról napra kevesebbnek, üresebbnek éreztem magam nélkülük.

Egy hónap telt el, mióta Adrian Alex utasítására megrendszabályozott engem, amikor a boltból hazafelé jövet utolért néhány lesifotós. Arról magyaráztak, hogy az utóbbi időben feltűnően sokat fogytam, és a mikrofonjaikat lengetve kérdezgettek, hogy beteg vagyok-e, vagy történt-e valami.
   Elkeseredetten kutattam menekülőút után. Mégis mit mondhattam volna? Hogy minden rendben? Valamiért csak lefogytam; erre muszáj lett volna valami magyarázatot adnom nekik, különben spekulálni kezdenek, és legközelebb azt hozzák le a hírek, hogy halálos beteg vagyok.
 - Én... én csak... - Olyan nevetségesen képtelen volt a helyzet, hogy eszembe jutott: Robin mindig is olvasott a gondolataimban, olyan átlátszó volt az arcom; annyira nem tudtam hazudni. - Mostanában nincs étvágyam. De már voltam vele orvosnál, és nincs semmi bajom! - bizonygattam.
   A paparazzik közül többen sokatmondóan, hitetlenül egymásra néztek, és nagyon rossz emberismerő voltam, emiatt ritkán tudtam olvasni az emberek arckifejezéseiből, de most egyértelműen szánalmat véltem felfedezni a vonásaikban.
   Kihasználtam a pillanatnyi tanácstalanságukat és leléceltem. De a legutóbbi eset még élénken élt az emlékezetemben, így másnap rögtön az internetes pletykaoldalakat kezdtem böngészni, hogy rögtön tudomást szerezzek róla, ha esetleg Adrian újabb látogatása fenyeget.
   Nem csalt a megérzésem. Rögtön a legelső cikkek között felfedeztem egy "Valami borzalmas zajlik a színfalak mögött Lewingtonéknál" címűt. Több fotót is mellékeltek hozzá az ijedt, tanácstalan arcomról, és volt egy videó is, amin épp dadogva próbálom kimagyarázni magam.
   Egész nap úgy jártam-keltem a házban, mint egy élőhalott, és rettegtem attól, hogy a következő percben talán megszólal a csengő. Számoltam a perceket Sean hazatértéig, mert tudtam, hogy akkor biztonságban leszek. A legkisebb neszre is összerezzentem, és a mirelit kaja hamunak tetszett a számban.
   Mintegy végszóra szólalt meg késő délután a csengő. A csontjaimban éreztem, hogy mi következik. Sean épp dolgozott, és nem vártam vendéget - csakis Adrian lehetett az.
   Első lépés: mondd, "beszélnünk kell". Ő megy tovább, te mondd, "ülj le, csak beszélgetünk". Ő udvariasan visszamosolyog rád, te udvariasan egyenesen keresztülnézel rajta. A jobbodon valamiféle ablak van, miközben ő balra fordul, te pedig továbbra is jobbra tartasz. A félelem és a szemrehányás vonalai között azon kezdesz tűnődni, miért jöttél. Hol rontottam el? Elveszítettem egy barátot valahol a keserűség mentén. És egész éjjel fennmaradtam volna veled, ha tudom, hogyan kell megmenteni egy életet.
   Úgy éreztem, a székemhez fagytam. A csengő újból megszólalt, ezúttal türelmetlenebbül, erőszakosabban. Remegő végtagokkal vánszorogtam ki az előszobába.
 - Kérlek, menj el! - szóltam ki elkeseredetten. Nem kellett megkérdeznem, ki az: már méterekről megéreztem a férfiból áradó hidegséget.
 - Ugyan, Amandy! - Affektálva ejtette ki az általa rám aggatott becenevemet, és meg mertem volna esküdni, hogy ebben a pillanatban is az a sunyi mosoly játszik az ajkain, ami mindig, ha kínozhatott valakit. - Még a végén elterjed az a pletyka, hogy nem engeded be a férjed házába a családtagjait. Hát milyen dolog lenne az? Ne felejtsd el, hogy a hátsó ajtón is jöhetnék, és anélkül is, hogy te beengednél, szóval inkább ne bonyolítsd túl, mert idegesen nem vagyok ennyire kenyérre kenhető.
   A gondolatra, hogy Adrian felhecceli magát, és már dühös, amikor szembekerülök vele, reflexszerűen nyitottam ki az ajtót. A dermesztően fagyos férfi alapjáraton is a frászt hozta rám; nem akartam megtudni, milyen, amikor ez a jégszobor felhúzza magát.
   Egy nyájas, önelégült mosolyt villantott rám, és nemes egyszerűséggel kikerült engem, miután átlépte a küszöböt.
 - Kérlek! - rebegtem, mikor szembefordultam vele. - Én nem akartam bajt okozni, csak borzalmasan hazudok, és sarokba szorítottak..!
 - Már majdnem megszántalak - döntötte oldalra a fejét. - Ja, mégsem. Tudod, kislány, Alexander Lewingtont nem érdekli, milyen hazugságot találsz ki, milyen álarcot mutatsz a sajtónak - mindaddig, amíg nem hozod rossz hírbe a családunkat.
 - Én... nem akartam! - tiltakoztam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
 - Eláruljak egy titkot? - hajolt közelebb hozzám. - Ez a világon senkit sem érdekel. Az újságírók jelen pillanatban azon spekulálnak, hogy valami nagyon nagy gáz van a családunkban, és hogy Sean erőszakkal tart téged maga mellett, és hogy az egész románcotok egy kirakatbaba. Egyszóval kurva nagy kárt okoztál, kislány, amit rohadt nehéz lesz kibeszélni, és nem úszhatod meg büntetlenül. Szóval választhatsz... A karodat törjem el, vagy a lábadat?
   A torkomra fagyott a szó, és úgy éreztem, a hamunak tűnő kaját, amit órákkal ezelőtt letuszkoltam a torkomon, pillanatokon belül viszontlátom.
 - Megismételjem a kérdést? - kérdezte vigyorogva, és közelebb lépett hozzám. - Nem, szerintem elsőre is hallottad. Ja, hogy a válaszon dilemmázol? Szerintem nagyon egyszerű döntés - csücsörített, mintha tűnődne. - Szerintem én a helyedben a karomat választanám. Elvégre egy törött láb igazán megnehezíti a közlekedést, egy törött karral ehhez képest könnyű funkcionálni. Jobbkezes vagy, kincsem? Mert akkor rendes leszek, és a balt töröm el. Mit szólsz?
   Könnyek csorogtak végig az arcomon. - Adrian, kérlek, ne - suttogtam.
   Tudasd vele, hogy te tudod a legjobban, mivel végtére is tényleg te tudod a legjobban. Próbálj bejutni a védelme mögé anélkül, hogy az ártatlanságát feltételeznéd. Szedd listába, hogy mi helytelen - minden, amit valaha mondtál neki. Imádkozz a Hősökhöz, hogy meghalljon, és én is imádkozom a Hősökhöz, hogy meghalljon. És hol rontottam el? Elveszítettem egy barátot valahol a keserűség mentén. És egész éjjel fennmaradtam volna veled, ha tudom, hogyan kell megmenteni egy életet.
 - Mit ne? - vágott értetlen arcot. - A fájdalom miatt aggódsz? Nyugi, gyors leszek, és egy csonttörésbe végső soron még senki nem halt bele. Az odaadó férjed fél órán belül végez a munkával, ő biztos azonnal elcitál majd a kórházba. Majd azt mondod neki, hogy a szekrények tetejéről törölted a port, és megszólalt a telefon, te pedig annyira megijedtél, hogy lezuhantál a székről, amin álltál. Mivel amúgy is rémült és zavarodott leszel, ezért nem lesz nehéz beadni ezt neki. Nem fog feltűnni, hogy kamuzol.
 - Sean jól ismer engem - próbálkoztam erőtlenül. - Látja rajtam, ha valami nincs rendben.
 - Tényleg? Az feltűnt neki, hogy már nincs rajtad a másik gyűrűd? És a véraláfutás a hasadon?
   Adrian ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy a válasz nem.
 - Én is így gondoltam - döntötte oldalra a fejét. - Szerintem lássunk neki, nem gondolod?
   Sarkon fordultam és rohanni kezdtem a bejárati ajtó felé, de könnyedén utolért. Amikor a karomnál fogva megragadott, visszarántott és satuba szorított, hogy ne tudjak megszökni, szinte azonnal elájultam, így azt már nem kellett végignéznem, ahogy eltöri a karomat.
   Ahogy elkezdi felemelni a hangját, te halkítsd el a tiédet, és állítsd egy utolsó választás elé: addig mentek, amíg el nem tévedtek, vagy szakítotok azokkal, akiket követtetek. Két dolgot tehet: mindent beismer, vagy azt mondja, hogy már nem ugyanaz az ember. És azon kezdesz tűnúdni, hogy miért jöttél. Hol rontottam el? Elveszítettem egy barátot valahol a keserűség mentén. És egész éjjel fennmaradtam volna veled, ha tudom, hogyan kell megmenteni egy életet, hogyan kell megmenteni egy életet. Hogyan kell megmenteni egy életet?
   És mire Sean rám talált, már annyira a csontjaimba ivódott az Adriantól és az apósomtól való rettegés, hogy eszembe sem jutott mást mondani, mint az általuk kitalált fedősztorit a "balesetemről". A rettegés megtanított hazudni.

 - Jó munkát, Sean! - kiáltottam utána észbe kapva, mikor már az udvar másik felén járt.
   Hátranézett a válla fölött, és egy csókot dobott felém. Elmosolyodva nyújtottam ki a kezemet, úgy téve, mintha "elkapnám" a képzeletbeli puszit. A nevetése hangja még sokáig csengett a fülemben, mikor a hideg szél ellen védekezve becsuktam a bejárati ajtót.
   Te beszélsz hozzám, és én figyelek, mintha a szavaid meggyógyítanának. Tudom, messzire kóboroltam, mígnem már nem láttam mindazt, amire szükségem van.
   Sean utálta, hogy "fáradozom", de a mézesheteinkről visszatérve már az első napon kijelentettem, hogy nem fogom hagyni, hogy bejárónők végezzék a házimunkát. Felmértem a hűtő állapotát, azon tűnődve, mit tudnék főzni ebédre a rendelkezésre álló dolgokból. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a pénztárcámat, a kulcsaimat és a kabátomat, és a házból kilépve a piac felé vettem az irányt, mert hiányzott pár hozzávaló Sean kedvenc kajájához.
   A házasságunk hat hónapja alatt a lesifotósok fokozatosan ráuntak arra, hogy minden lépésemet kövessék, pedig azelőtt minden mozdulatom szenzációnak számított és címlapsztori lett. Gondolom, egy hat hónapos feleség életét már nem tartották annyira érdekesnek. Vagy csak Alexander intézett valamit, hogy egy lesifotós se merjen a közelembe jönni. De azért időről időre, mondjuk, havonta egyszer még fel-felvillant egy-két vaku, ritkábban pár mikrofont toltak az arcomba, a kérdéseiket hadarva, amikre úgysem válaszoltam, mert egyértelműen megtiltották, hogy önfejűen, saját kútfőből nyilatkozatokat tegyek. És néha még mindig szúrt a bal karom, ha hirtelen mozdulatot tettem, szóval eszembe sem jutott meggondolatlanul cselekedni.
  A piacra érve rögtön a gyümölcsárushoz indultam, mert Sean és én is éltünk-haltunk a mandarinért, és a mandarinevés afféle hagyománnyá nőtte ki magát nálunk. Pár zöldséget is akartam venni, hogy Seant a kedvenc levesével várhassam haza.
   Egy idő után az az érzésem támadt, hogy valaki figyel. És valamiért úgy éreztem, ismerem az illetőt.
   Visszatartom a lélegzetemet; a félelem magához ragad, és nem tudom lerázni. De a megkönnyebbülés, az ledönt a lábamról. Mikor beszélsz, semmi másra nincs szükségem. Vissza fogok, vissza fogok találni. Vissza fogok, vissza fogok találni!
   Körbenéztem, és a pillantásom megakadt rajta. Kellett hozzá pár pillanat, hogy az agyam egyáltalán felfogja, amit látok. Akit látok.
   Olyan érzés kerített a hatalmába, mintha először látnám őt. Ezt az énjét valójában tényleg először láttam, hiszen mióta is nem találkoztunk? Három éve? Sokkal többnek tűnt. De ki tudja, mi történt vele ennyi idő alatt? Három év alatt egy teljesen más ember is válhatott belőle. Nem tudhattam. Talán soha nem is ismertem; de abban a percben egészen biztosan nem.
   Aztán láttam, hogy megszólal, de mivel több méterre voltunk egymástól, csak annyit érzékeltem ebből, hogy mozog a szája. De nem kellett törnöm a fejemet azon, hogy mit mondhatott; az ajkairól is le tudtam olvasni, hogy "kövess!".
   És én követtem. Elvégre ő volt a végzetem, én pedig egy feneketlen szakadékba is gondolkodás nélkül utánaugrottam volna.
   Próbáltam látni: bolondként azt gondoltam, hogy egyedül is elbánok ezzel. De nélküled úgy süllyedek le, mint egy kő. Csak rád van szükségem. Nem akarok elmenni most, nem akarok eltévedni, de nincs szükségem fényre, hogy lássam az arcodat ebben az én, az én sötétségemben. Nem kell megmentened itt engem, csak a nevedet akarom tudni, mert a Hősök tudják, hogy amikor feladom a keresésemet, te már itt vársz rám. Vissza fogok, vissza fogok találni. Visszatalálni... Vissza fogok, vissza fogok találni!

2 megjegyzés:

  1. ÚRISTEN. EZAZ. DE... MIEZ OMGGGGGGGG :o O.o

    Adrian egy állat, és sosem undorodtam még EGYETLEN karaktertől sem ennyire, mint tőle és Alexandertől. No kiddin’!! Kiválóan leírtál mindent, basszus... Majd’ rámjött a hányinger is, a rész végén viszont, mint valami szivárvány a hatalmas zuhé után, feltűnt bennem a remény. Van még egy kevés, basszus! Még Amynek is! Légyszi, Mrs Lewington (ughh bwahh), ess neki azoknak az ajkaknak, melyekről még “látatlanban” is tudsz olvasni! PLS PLS PLS
    kicsit nagyon nagy érzelmi kavalkádot alkottál most bennem, csajos, de igyekszem lenyugodni. :”D xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na jó. Félig már megírtam a választ, amikor valahogy sikeresen félrenyomtam (ne kérdezd, hova; fogalmam sincs), és eltűnt az egész, úgyhogy kezdem elölről - ha meg ezután két válaszom lesz, akkor tényleg nem nekem való a technika...

      Ne haragudj, hogy mindig ezzel nyitok, de én meg a kommenteidtől kerülök érzelmi kavalkádba :D Komolyan, a drogommá váltak :D Olvasom a soraidat, és a felhők fölött lebegek, rózsaszínt látok, és egy letörölhetetlen, idióta vigyorba rándul a képem :D
      Víííí, akkor sikerült elérnem a célomat Adriannal és Alexanderrel :3 És hű, ha tőlük jobban undorodsz, mint Kevintől, akkor Kevinnel nem végeztem elég jó munkát... Hmm... *spekulálni kezd, hogy hogyan lehetne még undorítóbbá tenni Kevin Wander karakterét*
      Nagyon boldog vagyok, hogy ezt írod, mert kicsit féltem, hogy túlzásba vittem, vagy épp nem írtam le elég érzékletesen azt a sok negatív benyomást, amit ez a két állat kelt Amy-ben (és bennem). :3
      Istenem, ne csináld, mert kicsordul a könnyem :"D XDD Hát, spoilerezni nem szabad, de annyit elárulhatok (nem mész vele sokra, nohate), hogy én egyértelműen pontosan azt tenném Amy helyében, amit leírtál *-*
      Ezer köszönet, hogy továbbra is hűségesen kommentelsz, drága! ♥
      xx

      Törlés