2017. szeptember 24., vasárnap

Harminc

Tudtam, hogy meg akarja kérni a kezemet, épp ezért minden erőmmel kapálóztam ennek megakadályozásáért. De mintha ezzel ő is tisztában lett volna, és emiatt annál inkább próbálkozott. Valahányszor úgy alakította a beszélgetést, hogy éreztem, egy lánykérésre akar kilyukadni, azonnal élesen témát váltottam.
   Egy ilyen alkalommal Sean arca megrándult, és az asztalra könyökölve előredőlt, lehajtotta a fejét és láttam, hogy az ajkába harapva gondolkodik. Ha érezhettem volna magam még nyomorultabbul, akkor ezt látva megtettem volna.
   Megteszünk mindent, mindent egyedül. Nincs szükségünk semmire és senkire. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Nem igazán tudom, hogyan mondjam meg, hogy érzek. Az a szót túl sokszor mondják; az nem elég. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Elfelejthetnénk, amit mondanak nekünk, mielőtt túlságosan megöregszünk - mutass nekem egy kertet, ami életre kelt!
 - Nem akarod, hogy feltegyem a kérdést, mi? - kérdezte halkan, enyhe humorral a hangjában.
 - Sean... - Összeszorítottam a fogamat. Ha valaki, hát ő pontosan tudta, hogy nem szeretem őt. Illetve de, teljes szívemből szerettem őt, mert egy csodálatos ember volt, és többek között miatta nem lettem élőhalott már olyan két évvel azelőtt. De nem voltam belé szerelmes. Miért pszichoakarja mégis megkérni a kezemet? Hogy akarhat egy ilyen önző roncsot a feleségéül?
 - Ne haragudj! - vágott közbe, hasonló arckifejezéssel. Ahogy felpattant, olyan hangosan csikordult meg a széke, hogy minden tagomban összerezzentem.
 - Te ne haragudj..! - Látva, hogy kivágtat a konyhából, ingerültebben tettem hozzá: - Ne menekülj el, Sean! Kérlek, beszéljük meg!
   Követtem őt a nappaliba, ahol a szekrényhez lépett, és elővett belőle egy üveget. Még mindig nem voltam képben az alkoholokkal, mert az úgynevezett együttlétünk nagyjából másfél éve alatt ez a téma egyszer sem merült fel - nekem mind egyre ment. Határozottan teletöltött magának egy poharat, és egy hajtásra lehúzta.
 - Nem akarok beszélni róla - vallotta be, mintha az alkohol bátorságot adott volna neki, hogy kimondja, amit józanul nem tudott.
 - Jó, akkor tölts nekem is! - határoztam el, és karba font karokkal odaálltam mellé.
 - Mi van? - vigyorodott el szórakozottan.
 - Ha abban az üvegben van a megoldás a problémára, akkor engem se hagyj ki belőle! - biztattam gúnyosan.
   Továbbra is csak állt és bámult rám, úgyhogy kikaptam a kezéből az üveget, szereztem magamnak egy poharat, és teletöltöttem. Az volt a szándékom, hogy hozzá hasonlóan én is lazán ledöntöm egyszerre, de az első korty után köhögve gondoltam ezt át. Sean kinevetett, és nem tudtam nem vele mosolyogni - mindketten elismertük, mennyire komikus, hogy még mindig nem vagyok hozzászokva az alkoholhoz.
 - Azért nem akarok beszélni róla, mert szégyellem magam, Amy - magyarázta. - Én... ne kérdezd, mit gondoltam. Hiszen tudom, hogy te nem érzed azt irántam, mégis elhitettem magammal, hogy ha eléggé szeretlek, akkor majd te is fogsz, és mit tudom én. - Itt elakadt, és összeráncolt homlokkal újratöltötte a poharát, majd hasonló sebességgel eltüntette a tartalmát.
   A szívem mintha meghasadt volna érte, ahogy ott állt előttem, sértetten, összetörten, zavartan. Bármit megadtam volna, hogy ne vágjon ilyen fejet. Hogy ne kelljen még nagyobb rohadéknak éreznem magam.
   Esküszöm, próbáltam belé szeretni. De a férfi, akinek a nevét már gondolatban is igyekeztem soha nem kiejteni, mintha minden áldott nap minden percében ott állt volna kettőnk között, és nevetett volna a vergődésemen, hogy sosem tudok továbblépni rajta.
   Hirtelen elhatározástól vezérelve lábujjhegyre álltam, átöleltem a vállát és megcsókoltam. Mikor elhúzódtam tőle, már mosolygott, és nem nézett a szemembe.
 - Ettől csak még szánalmasabbnak érzem magam, Amanda - közölte, újabb tőrt döfve a szívembe.
 - Sajnálom - ráztam a fejem. - Sajnálom az egészet. Sean, te vagy az egyik legcsodálatosabb ember, akit ismerek, és nem ezt érdemled. Nem... engem! Olyasvalakit érdemelsz, aki képes viszontszeretni. Mert senki nem érdemli meg nálad jobban, hogy szeressék..!
 - Csak Robin James-Colton Wander, igaz? - szólt közbe, rosszindulatú kifejezéssel az arcán.
   Vesztegessük az időnket autók üldözésével a fejünk körül! Szükségem van a kegyedre, ami emlékeztet, hogy meg kell találnom a sajátomat. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Elfelejthetnénk, amit mondanak nekünk, mielőtt túlságosan megöregszünk - mutass nekem egy kertet, ami életre kelt!
   Ennyi erővel fel is pofozhatott volna. Elvörösödtem, a kezem ökölbe szorult, és kevés hiányzott, hogy dühömben és szégyenemben sírva fakadjak. Neki kellett a legjobban tudnia, milyen hatással van rám ez a név.
   Ahogy azt is, hogy igaza van. Csakis őmiatta nem tudtam beleszeretni ennyi idő elteltével sem.
 - Sa... sajnálom - dadogtam sután, aznap már sokadszorra. Komolyan, mint egy papagáj. Csak ezt az egy szót vagyok képes ismételgetni?
 - Hát, én is - felelte Sean, és, már nem bajlódva ezzel tovább, az asztalra ejtette a poharát és nagy kortyokban inni kezdett az üvegből.
   Tudtam, hogy nem kéne ott hagynom ilyen állapotban, és hogy le fogja inni magát, amitől komoly baja is lehet. De többé nem tudtam ott lenni vele, szégyentelenül kihasználva az érzéseit. Ha maradok, kiverem a kezéből az üveget és addig csókolom, amíg el nem feledkezik az italról. Viszont, ha így teszek, azzal megint csak kihasználom őt, elhitetve vele, hogy még van remény számunkra.
 - Amy? - szólt utánam, olyan erőtlen, reményvesztett, összetört ember hangján, hogy minden elhatározásom ellenére megálltam az ajtóban, és a keretnek kellett támaszkodnom, hogy ne remegjek meg.
 - Igen?
 - Ne menj el! - kért.
 - Muszáj - tiltakoztam, de mire egy lépést tettem, már ott állt mellettem, és a karomra kulcsolta az ujjait. Meglepett a gyorsasága és az ereje, mert valamiért úgy számoltam, hogy ennyi pia után lépni sem tud majd, nemhogy erővel visszatartani.
   El sem jutott az agyáig, amit mondtam, mert a tenyerébe fogta az arcomat és megcsókolt. Szinte én is megrészegültem az alkoholtól a nyelvén és az ajkain - csak ezzel tudom magyarázni, hogy a hajába túrtam és visszacsókoltam. Egyik kezét a derekam köré fonta, és felbátorodva húzott magához. Fel sem tűnt, mikor húzta át a fejemen a felsőmet, de forró tenyere érintésétől a bőrömön áramütésként ért a felismerés.
 - Ezt te sem akarhatod! - ziháltam szaggatottan, mikor végre sikerült vagy három másodpercre eltolnom magamtól. Ismertem őt. Nem olyan ember volt, aki, ha elutasították a lánykérését, beérte azzal is, ha az illető lefekszik vele.
 - Hát, ebben kurvára tévedsz - vigyorodott el futólag, majd ismét az ajkaimra hajolt.
   Minden, ami vagyok, minden, ami valaha voltam, ott van a tökéletes szemeidben, és csak őket látom. Nem tudom, hol; az is zavaros, hogyan; de tudom, hogy ezek a dolgok számunkra sosem fognak változni, egyáltalán. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot?
   Próbáltam tisztán gondolkodni, de egyre kevésbé ment. Mikor behunytam a szemem, egészen úgy éreztem, mintha egy göndör, vörös hajtincs érne az arcomhoz, és egy erős, bőrkeményedéses kéz simítana végig az oldalamon. Ha megteszem, a pokolban fogok elégni, és sem én nem bocsátok meg magamnak soha, sem Sean.
   De már rég elvesztettem a józan eszemet, és amúgy is egy földi pokolban éltem, szóval ennyi erővel akár meg is tehettem, nem?

Még sosem éreztem magam olyan lelketlen, áruló szörnyetegnek, mint másnap reggel, miközben a hálóban és a nappaliban szétdobált ruháimat szedegettem össze és ráncigáltam magamra, igyekezve nem felébreszteni a bűntársamat. A hajam egy madárfészekre emlékeztetett leginkább, de inkább meghaltam volna, mintsem Sean fésűjét használjam. Így is eleget... használtam már őt. Nem kell még a fésűjét is.
   Nyárra van szükségem, de a nyár eljött és el is ment - nyárra van szükségem, de a szívemben tél van. Minden ugyanolyan: az elbaszott játék is, amit játszol velem. Ölelnem kell téged, de te sosem jössz vissza.
   Mikor felöltöztem és megtaláltam a táskámat is, valami megállított Sean ágya mellett. Csupasz mellkasa nem volt betakarva, fekete haja a szélrózsa minden irányába meredezett, és rég láttam ilyen nyugodtnak az arcát. Talán - sőt, valószínűleg - azért, mert még sosem láttam álmában.
   Tétován kinyújtottam a kezem, és ügyetlenül feljebb húztam a takaróját. Egy pillanatra megijedtem, hogy felébredt, mert megmozdult, majd az oldalára fordult, de nem nyitotta ki a szemét. Az ajkamba haraptam, és hirtelen nem bírtam tovább egy szobában lenni vele. Vele, akit ennél jobban már készakarva sem használhattam volna ki. Vele, akivel az elsőt éltem meg, pedig másvalakivel akartam.
   Túl későn jöttem rá, hogy a főbejárat felé tartok, pedig legtöbbször a hátsó ajtón távoztam, ha nem akartam felhívni magamra a figyelmet, ami még sosem volt inkább érvényes, mint ma. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy ez csak akkor tudatosult bennem, amikor kiléptem az udvarra, és egyszerre három lesifotós vakuja vakított el.
   Földbe gyökerezett a lábam. Ott álltam, Sean házából kilépve hajnali négykor, kócos hajjal és gyűrött ruhában három paparazzi kamerája előtt. Már aznap tudni fogja mindenki, hogy... mi történt köztünk.
   Ennél lejjebb már nem kerülhetek. Nem találom meg az összetört életem minden darabját. Nyárra van szükségem, de a nyár eljött és el is ment - nyárra van szükségem, de a szívemben tél van. Ennél lejjebb már nem kerülhetek. Nem találom meg az összetört életem minden darabját, de próbálom - még mindig próbálom, még mindig próbálom...
   Összébb húztam magamon a pulóveremet, ha már elsüllyedni úgysem tudtam. Jake-nek mit mondok? És Angelának? Ők is olvasnak újságot, és hótbiztos, hogy az összes lap kész tényként fogja lehozni, hogy Sean és én lefeküdtünk egymással. Ez is történt, nyilván, de attól még égett az arcom a gondolattól. Jobb, ha tőlem tudják meg, mint egy szennylapból, de mégis hogy mondjak el ilyesmit a fogadott anyámnak és bátyámnak?
   És magamnak?

Még nem értem haza, mikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem, Sean az, de nem ismertem a számot. Hezitálva vettem fel.
 - Szervusz, Amanda. - Még nem is mondott semmi érdemlegeset, de már kirázott a hideg Sean apjától. Párszor találkoztam csak vele az elmúlt két évben, és alig szólalt meg, de sosem tudtam volna elfelejteni a hangját.
 - Jó reggelt! - vettem erőt magamon. Hirtelen az eddiginél is jobban szédülni kezdtem.
   Ó, ne, hova tűnt el ez a sok év? És igazán megérte mindaz a szívfájdalom, amit kaptam? A kitartásnak egyszerűen nincs értelme. De a lemondás legnehezebb része az, hogy megpróbálom valahogy a tudtodra hozni: hát csak sírjunk, sírjunk egymás vállain, sírjunk, míg vége nem lesz! Nem lehetne már vége? És csak sírjunk, sírjunk, sírjunk, amíg mindennek vége, így is túl sokáig tartottunk ki; ideje továbblépnünk. Már meguntam az okok keresését, úgyhogy csak sírjunk!
 - Megtennéd, hogy meglátogatsz, ha küldök érted egy sofőrt? - kérdezte mézesmázosan, rögtön rátérve a hívása céljára.
   Legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy "van más választásom?", de aztán mégsem tettem. Sean apja ritkán szólalt meg, de akkor végigfutott az ember hátán a hideg. És akaratlanul is olyan érzésem volt, hogy akármit mond, jobban teszem, ha engedelmeskedem.
 - Persze - feleltem, kiszáradó torokkal.
 - Remek! - vágta rá, és letette a telefont, mielőtt egyáltalán megkérdezte volna, hol vagyok éppen.
   Konkrétan megfagyott az ereimben a vér, mikor nem sokkal később egy fekete autó leparkolt mellettem, és a sofőr kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Sean apja tehát mindig pontosan tudta, merre járok. Napi huszonnégyben követtet, vagy csak mindenható? Vagy valamelyik lesifotós az ő embere?
   A Lewington-rezidenciát kétszer láttam addigi életem során, és nem mondhatnám, hogy különösebben megmelengette volna a szívemet. Kit áltatok - szabályosan rettegtem a helytől. Annyira rideg, hatalmas és üres volt! Nem azért, mert nem voltak benne berendezési tárgyak; abban nem volt hiány. Egyszerűen csak hiányzott belőle az, ami egy család otthonát általában otthonná teszi. Na nem mintha nekem olyan sok részem lett volna igazi családban vagy otthonban, de Jake és Angela a legjobb tudásuk szerint kárpótoltak mindenért, ami gyerekkoromban nem adatott meg nekem. Ez a ház azonban talán sosem látott szeretetet.
   Sean apja, Alexander Lewington pedig... hát, a legnagyobb jóindulattal is ijesztő jelenség volt, egyszóval tökéletesen illett a háza légkörébe. Fekete haját egészen rövidre nyírva hordta, és az öltönye olyan hivatalos megjelenést kölcsönzött neki, hogy az ember egyetlen pillanatra sem tudott felengedni a közelében, mert úgy érezte, egy bíró előtt áll. Világoskék szemei pedig olyan kegyetlenek és érzelemmentesek voltak, hogy szinte átdöfték azt, akit fürkésztek. Jelen esetben engem.
 - Üdvözöllek! - húzta vigyorra a száját. Hihetetlenül tehetséges volt abban, hogy mindenfajta öröm vagy kedvesség nélkül mosolyogjon.
 - Jó reggelt! - feleltem automatikusan. Tudtam, kapásból a lényegre fog térni, úgyhogy gondolatban felvérteztem magam a legrosszabbra. Ha Sean apja idehívott, akkor abból én biztosan nem jövök ki jól.
 - Szeretném, ha alaposan átgondolnád a válaszodat Sean lánykérésére - vágott a közepébe.
   Úgy álltam ott, mint akit gyomorszájon vágtak. A szavai talán önmagukban még nem lettek volna ijesztőek, de a hang és az arckifejezés, amivel kiejtette őket, szinte feldaraboltak. Az egész férfiból sugárzott a kegyetlenség, és valahogy mindig, minden mozdulatáról azt hittem, hogy épp a nyakam felé készül nyújtani a kezét, hogy megfojtson. De ezzel a mondattal is elérte ugyanezt a hatást.
 - Honnan tud erről? - Még én is éreztem, milyen hülyén hangzik ez a kérdés. Nyilván Sean mondta el neki.
 - Arról, hogy meg akarja kérni a kezedet? Onnan, hogy nem vagyok teljesen vak, és ennyire azért ismerem a fiamat. Már az első bálotokon is láttam, hogy néz rád, és csodálkoztam, hogy az ő idiotizmusával ilyen sokáig eltartott, mire megvette a gyűrűt. És mivel ma fordult először elő, hogy a fiamnál töltötted az éjszakát, gyanítom, ez lehetett a nagy nap. Ahogy azt is tudom, hogy mindezek ellenére nemet mondtál neki.
 - Mégis... Hogyan?
 - Robin Wandertől nem lehet megszökni, ő pedig nem arról híres, hogy elengedi azt, aki egyszer a kezei közé került - vetette oda mintegy félvállról. De legalább kivételesen nem az ő neve volt az, ami jeges zuhanyként ért. Nagyobb gondom is volt most annál. - Én pedig, mivel nem most jöttem le a falvédőről, kimatekoztam, hogy ezt figyelembe véve csakis úgy szabadulhattál meg tőle, hogy ő engedett el.
 - Téved - próbáltam menteni a menthetőt. Végtére is, Robin tényleg nem engedett el. Kevin tette. Robin pedig visszavihetett volna, mikor legközelebb találkoztunk, de nem tette.
 - Ó, hogyne - legyintett. Mintha egy zavaró rovar lennék, ami befészkelte magát a szobájába, és zavarja a zümmögése. - Minden lány él-hal Seanért. Valamiért döglenek érte, ne kérdezd, miért, én sem értem; de így van. Téged kivéve: téged teljesen hidegen hagy a fiam, ezt le sem tagadhatnád. Szóval, hacsak nem egy másik bolygóról jöttél, neked is döglened kéne érte... kivéve, ha már másért döglesz - vigyorodott el gúnyosan.
   Majdnem megint rávágtam, hogy téved, de már az agyam is elzsibbadt a végtagjaimmal együtt. Megbénított a tehetetlenség, a sarokba szorítottság.
 - Mit akar tőlem? - kérdeztem erőtlenül.
 - Tényleg ennyire lassú a felfogásod, vagy csak próbálod húzni az időt? - ráncolta össze futólag a szemöldökét. - Azt, hogy menj vissza Seanhoz, engeszteld ki, és mondj igent, mikor megint megkéri a kezedet. Hitesd el vele, hogy szereted, vagy mit tudom én.
   Megtántorodtam, és kénytelen voltam a falnak dőlni, hogy ne a padlóra zuhanjak. Túl sok volt már nekem a mai nap.
 - Nem - feleltem egyszerűen, minden bátorságomat összeszedve.
 - Nem? - mosolygott negédesen Alexander. - Nem tettem fel kérdést.
 - Pedig nem teszem meg - fejtettem ki az álláspontomat.
 - Nem hinném, hogy lenne választásod a kérdésben - döntötte oldalra a fejét. - Ugyanis a kis családod bánhatja, ha engedetlenkedsz.
   Ha eddig az ájulás kerülgetett, akkor abban a pillanatban megsemmisültem. Olyan érzésem volt, mintha sosem szabadultam volna meg Kevintől, és még mindig egy embertelen, eszelős elmebeteg mondaná meg, mit kell tennem, ha nem akarok meghalni vagy épp holtan látni a szeretteimet.
 - Hogy tehet ilyet? - nyögtem ki végül. - A fiáról van szó! Hogy kényszeríthet, hogy verjem át, és legyek a felesége úgy, hogy nem is szeretem? Hogy tehet ilyet a fiával?
 - Magasról teszek arra, hogy Seant szerető feleség várja-e haza, mindaddig, amíg a sajtó odáig van azért a feleségért - hangzott a válasz.
 - Ezt nem értem.
 - Pedig hihetetlenül egyszerű. Mióta Robin a szabadságról és az egyenlőségről papolt a városban, azóta mindenki elégedetlenkedik. De téged valamiért szeretnek. Biztos reménnyel tölti el őket, hogy egy ilyen külvárosi senki a leendő helytartó körül legyeskedhet. Valahányszor Seannal látnak téged a fotósok, kevesebb a nekünk szánt rosszindulatú megjegyzés. Ha hozzámész Seanhoz, ismét megnyugszik mindenki, és nyugodtan élhetjük tovább az életünket.
 - Már úgy érti, maga - mondtam keserűen. - A fia boldogtalan lesz. És én is, bár tudom, hogy ez nem számít. De Seant miért áldozza fel..?
 - Sean érdeke, hogy a városlakók szeressék, mikor átveszi a helytartóságot - vont vállat. - Az pedig csak rajtad áll, hogy boldogtalan lesz-e - tette hozzá.
 - Szóval nem zavarja, ha a fia hazugságban él - összegeztem. - Az se baj, ha a fia egy olyan nővel él, aki csak színleli, hogy szereti őt. Jól mondom?
 - Lassan, de tanulsz - felelte. - Most elmehetsz. A sofőröm elvisz Sean házához.
 - De...
 - Komolyan próbára akarod tenni a türelmemet? - csattant fel, én pedig összerezzentem.
   Feltűnt, hogy reszket a kezem. - Nem - válaszoltam halkan, szinte suttogva.
 - Örülök. Jót beszéltünk. A viszontlátásra!
   Fogalmam sem volt, végül hogyan jutottam el Sean lakásáig. Az sem rémlett, ahogy levonszoltam magam a Lewington-rezidencia udvarára és beültem a kocsiba a sofőr mellé, nemhogy az odaút. A sofőr egy ideje már leparkolhatott, amikor én még mindig nem eszméltem fel.
 - Hölgyem? - kérdezte óvatosan, mire összerezzentem.
 - Igen? - néztem rá értetlenül.
 - Megérkeztünk!
   Ijedten az ablak felé kaptam a tekintetemet, és rájöttem, hogy igaza van. Már nem fordulhattam vissza.
   De ha belépek azon az ajtón, végképp nem fordulhatok vissza - soha többé.
   Gondolkodtam az életemen, és hogy mennyi időt pazaroltam el. Készen állok mindet magam mögött hagyni - legyen mindez a tegnapé! De a lemondás legnehezebb része az, hogy megpróbálom valahogy a tudtodra hozni: hát csak sírjunk, sírjunk egymás vállain, sírjunk, míg vége nem lesz. Nem lehetne már vége? És csak sírjunk, sírjunk, sírjunk, amíg mindennek vége, így is túl sokáig tartottunk ki; ideje továbblépnünk. Már meguntam az okok keresését, úgyhogy csak sírjunk!
   Sean még nem ébredt fel, mióta leléptem, úgyhogy nehézkesen, az ajkamba harapva kibújtam a ruháimból, és visszafeküdtem mellé az ágyba. Az oldalára fordult, és a derekam köré fonta a kezét. Nagyon erősen kellett összeszorítanom a számat, hogy ne zokogjak fel.
 - Amy? - nyitotta ki a fél szemét Sean.
 - Szia! - szedtem össze a hangomat.
 - Mi a baj?
 - A válaszom igen - böktem ki válasz helyett, mielőtt megint meggondolom magam.
 - Igen? Mi igen? - könyökölt fel homlokráncolva.
 - Hozzád megyek feleségül - kockáztattam meg egy erőtlen mosolyt.

2 megjegyzés:

  1. MIIIII
    NEEEEEE
    ISTENEEEEEEM
    tuti lehozzák a hírek és Robin... és Robin ISTENEM ne menj hozzá, Amy :( Ne menj hozzá :( Nem szereted, és szerintem ő sem önmagadért szeret, vagy hogy is mondjam :'( Robin viszont igen :(
    istenem, miért adtad oda magad neki?! Robin érdemelte volna meg :(

    lol ez a komment eddig kettőből állt: Robin és istenem. De ha egyszer Robin Isteni... hehe <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Imádtam olvasni a soraidat, szokás szerint, drága :3
      Ugye? Haragudjunk Amy-re együtt, és reménykedjünk, hogy Robin is megtudja :D (Ez spoilermentes - olvasói szemmel is reménykedhetek ebben, nem?)
      Imádlak <3

      Törlés