2017. augusztus 23., szerda

Huszonkilenc

Jake még sokáig próbálkozott, és én is, de nem voltam képes rábírni magam, hogy elmeséljem neki ezt az egészet. Nem azért, mert nem bíztam benne, hanem azért, mert nem akartam hangosan Robinról beszélni, senkinek. Úgy éreztem, megsérteném őt, ha kiteregetném a múltját a mostohatestvéremnek, akit ő mellesleg ki nem állhatott. Jake nem érthette, milyen ember Robin, mert én nem tudtam volna rendesen elmondani - a levelét pedig semmi pénzért nem mutattam volna meg senkinek. Az Robiné volt, és az enyém. Senki másra nem tartozott.
   Ugyanezért nem vettem fel a telefont Seannak sem. Mert akkor érezte volna a hangomból, hogy valami nincs rendben, és ő nem hagyná annyiban, ahogy Jake tette, addig faggatna, amíg el nem mondom. Nem hittem, hogy készen állok erre.
   Így telt el a hét. Aztán, mikor pénteken kicsengettek az utolsó óránkról, Sean várt rám az udvaron, egy kocsinak támaszkodva, amit még nem láttam, de feltételeztem, hogy a sajátja. Gondosan maszk mögé rejtette a gondolatait, és közömbösen elmormolt egy sziasztokot, mikor Jake és én odaértünk hozzá. A mostohatestvéremmel még nem találkozott, úgyhogy kínosan bemutattam őket egymásnak. Jake érezte a szenvedésemet, de készségesen kimentette magát, hogy kettesben hagyhasson minket, és hogy Sean kihúzhassa belőlem azt, amit neki nem sikerült. Elmész te a francba, Jake Chandler!
 - Amanda? - szólalt meg Sean nagy sokára, mikor felfogta, hogy nem szándékozom beszélgetést kezdeményezni. Abbahagytam a murva fixírozását, és ránéztem.
   Láthatóan megijesztettem. Nem csoda; nem nyújtottam valami szép látványt, és a tekintetemből sem olvashatott ki sok kedvességet. Nem volt már erőm kedvesnek lenni, hiába érdemelt volna Sean legalább ennyit.
   Ez a magányosaké, azoké, akik kutatnak és találnak, csak hogy időről időre csalódjanak. Ez a leromboltaké, a bukásban szakértőké: gyerünk, barátaim, keljetek most fel, egyáltalán nem vagytok egyedül. És ez a rész érte volt, és ez a rész érte volt, ez a rész érte volt: emlékszik vajon? Hullámokban jön és megy.
 - Hőseim, Amanda, mi történt veled? - fakadt ki, a hangja tele aggódással. Bizonytalanul kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen, de aztán megremegtek az ujjai, és ügyetlenül visszaengedte maga mellé a karját. Az ajkába harapott. - Rohadtul aggódtam, tudod? Azt hittem, valami rosszat tettem, és azért büntetsz. Vagy, hogy valami bajod esett, és nem akarod elmondani, vagy csak nincs időd rám.
 - Ne... ne haragudj - préseltem ki magamból. - Nem akartalak megbántani.
 - Nem bántottál meg, csak a frászt hoztad rám! - vágott közbe ingerülten. - Amy, utállak így látni! Ha elmondanád, talán tudnék segíteni, vagy mit tudom én! Lehet, az is segítene, ha elmondanád valakinek! Nem is feltétlenül nekem; nem kényszerítelek. De itt vagyok neked, oké?
   Elsírtam magam. Sean is itt van nekem, akárcsak Jake. Legalább ők. Még ha nem is rájuk volt a leginkább szükségem.
   Sean megint hezitált, nem mert magához ölelni, mire kitört belőlem a nevetés. Idiótán hangozhatott, hogy egyszerre szipogok és röhögök, de ez az én formám. - Megölelhetsz, te hülye - szaladt ki a számon, látva a szerencsétlenkedését.
   De nem vette zokon. Kisimult az arca, és elmosolyodott, miközben széttárta a karjait, én pedig az ölelésébe léptem és a vállába fúrtam az arcom. Pontosan tudtam, milyen fölösleges és egyben szánalmas, amit csinálok, mégsem tudtam abbahagyni a bőgést, már napok óta. Hősök, mi lesz, ha sosem múlik el a sírógörcs, és már mindig ilyen nyomorult leszek?
   Sean szólongatott, és a hátamat meg a hajamat simogatta, megnyugtatásnak szánva a gesztust. De, ahogy mindenről, erről is Robin jutott eszembe, és az, hogy ő egy ideges rakás szerencsétlenséggé változik, ha valaki sírni kezd előtte.
 - Gyere - szorította meg a kezemet, és tompán érzékeltem, hogy beültet az autóba az anyósülésre.
   Mire észbe kaptam, a lakásán voltunk, és egy csomag zsepit és egy tábla csokit nyomott a kezembe, miközben a kanapéján ültem. Ez megmosolyogtatott.
 - Amy - ült le velem szemben, és a térdeire könyökölt. - El kell mondanod, mi történt veled. Már csak azért is, mert addig nem engedlek sehova, amíg nem teszed - próbált viccelni, és normál esetben értékeltem volna a próbálkozását, de nehezemre esett, figyelembe véve a kérését. - Nem akarom, hogy azt hidd, egy nyomulós, érzéketlen fasz vagyok, hogy így erőltetem, amiről láthatóan nem akarsz beszélni, de leginkább segíteni szeretnék, és az egyrészt nem megy úgy, hogy azt sem tudom, mi a baj, másrészt már az is segíthet neked, ha elmondod valakinek. Tudhatod, hogy nem adom tovább senkinek. Tudod, ugye?
 - Tudom - sóhajtottam.
   Valójában igaza volt. Titkon talán arra vágytam a leginkább, hogy elmondhassam valakinek. Jake-nek nem mondhattam, mert ő - az ő szempontjából jogosan - rühellte Robint, és vice versa. Jó, Seant is elrabolta, de Seannal nem éltem egy fedél alatt. Ha Sean elítél engem a történtekért, üsse kő, elveszítek egy barátot, aki közel áll hozzám. De ha Jake ítél el, az már teljesen más tészta. Elvégre ő a testvérem, a szülei a nevelőszüleim - azt nem bírnám elviselni, ha ő ferde szemmel nézne rám. Nem volt rosszindulatú, de ha elmondaná például az anyjának, aki ugyanígy továbbadhatja - akár véletlenül is - Christophernek, akkor minden tönkremenne.
   A másik pedig, hogy Robinról nem bírtam beszélni... Tudtam, egy idő után úgyis muszáj lesz. Elvégre hosszú még az élet ahhoz, hogy soha többet ne beszéljek valakiről, aki kilépett belőle.
 - Hallgatlak - döntötte oldalra a fejét Sean, és várakozóan nézett rám.
   És én elmondtam, ő pedig tényleg meghallgatott. Néha megrándult közben az arca, vagy úgy összeszorította a fogát, hogy féltem, széthasad az állkapcsa, de egyszer sem szólt közbe. Az elejétől elmeséltem - az elrablásomat, Lionelt, Robint... Jaredet kihagytam a történetből. És persze szép sorban elmondtam pár dolgot Robinról, ami ahhoz kellett, hogy megértse a helyzetünket. Azt például nem, hogy az apja napi rendszerességgel félholtra verte, és hogy a tulajdon öccse rabolta el a feleségét - utóbbira azt mondtam, egy ellensége tette. Azt sem, hogy hasonlítok egy kicsit Lanára. És a levelét meg a gyűrűt sem árultam el, csak egyértelművé tettem, hogy Robin elmondta: szeret. Így Sean pontosan annyit tudott meg, ami a jelenlegi állapotomat közvetlenül okozta. Hogy Robin, akit tiszta szívemből szeretek, kilépett az életemből, mert úgy ítélte, hogy így nagyobb biztonságban vagyok.
 - Hű - fújta ki a levegőt a férfi, mikor egy ideje abbahagytam a beszédet.
   Felállt, és járkálni kezdett. Megállt a nyitott ajtóban, és az ajtófélfának döntötte a fejét, a hallottakat emésztve.
 - Azt gondolod, megőrültem - csóváltam a fejem, és felpattantam a kanapéról. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Végül is, eleve ki olyan hülye rajtam kívül, hogy beleszeret a bandavezérbe, aki elrabolta? Nem haragudtam emiatt Seanra, csak nem bírtam tovább elviselni, hogy így nézzen rám.
   Ki akartam kerülni, de elkapta a csuklómat és megállított. Mikor felfogta, hogy hozzámért - az ígérete ellenére, hogy csak akkor teszi, ha engedélyt adtam rá -, úgy húzta el rólam a kezét, mint aki megégette magát, és lesütötte a szemét.
 - Nem gondolom azt - ráncolta a homlokát. - Miért gondolnám így?
 - Hát... Mert beleszerettem egy birtoklásmániás bandavezérbe, aki valószínűleg egy halom embert megölt már? - kérdeztem vissza tanácstalanul.
 - Ha így fogalmazol, valóban nem hangzik jól, de egyáltalán nem ezen gondolkodtam - vigyorodott el. - Hanem azon, hogy csinálta. Úgy értem, hogy volt hozzá elég akaratereje.
 - Mihez? - értetlenkedtem. Egyre inkább az volt a benyomásom, hogy kettőnk közül Sean gárgyult meg hirtelen.
 - Hát ahhoz, hogy elhagyjon! - felelte Sean, mintha magától értetődő lenne. - Ha annyira szeretett... - Elhallgatott, és a gondolataiba merült. - Pont ez a lényeg! Rohadtul szerethet, ha lemondott rólad azért, mert úgy gondolta, hogy neked így a legjobb!
   Ez a hitetleneké, azoké, akik meglepődtek; ott vannak, ahol vannak, hiába küzdenek. Ez azé, aki hisz, még ha nincs is értelme: gyerünk, barátaim, keljetek most fel, szeretkezésen a sor. És ez a rész érte volt, és ez a rész érte volt, ez a rész érte volt: emlékszik vajon? Hullámokban jön és megy - egyre csak azon tűnődöm, miért hullámokban jön és megy, egyre csak azon tűnődöm, miért, miért, miért próbálkozom.
 - Nem könnyíted meg a helyzetemet - mutattam rá. Sokat értem Robin szeretetével, ha sosem láthatom többet. Ezt neki is tudnia kellett. És azt is, hogy én mennyire szeretem őt. Mégis a menekülést választotta, pedig tudnia kellett, hogy mekkora fájdalmat okoz vele. - Tudom, hogy szeret. De ha erre gondolok, csak még rosszabb. Sosem látom többé, hiába szeret, és hiába szeretem.
 - Próbáltad már hívni?
 - Igen, de biztos eldobta a kártyát, mert nem tudtam elérni. - Adammel is ugyanez volt a helyzet. Minden megszűnt, ami még köteléket képezhetett Robin és köztem. Valószínűnek tartottam, hogy maga Robin rendezte így, hogy még véletlenül se tudjam felvenni vele a kapcsolatot.
 - Sajnálom - húzta el a száját Sean. - Hát, ne haragudj, Amy, de semmi olyat nem tudok mondani, ami segítene. Ha azt mondom, elmúlik, az nem segít, ugye?
 - Nem - ráztam a fejemet, keserű mosollyal az arcomon.
 - Pedig tapasztalatom szerint idővel tényleg elmúlik - karolta át a vállamat vigasztalóan. - És legrosszabb esetben is sírhatsz a vállamon, ameddig csak akarsz.
   Felnevettem. - Kösz.
 - Komolyan, Amy - tűnt el a mosolya. - Ha bármi van, ne csináld még egyszer ezt! Ha eleged van belőlem, akkor mondd meg! De ha azért nem veszed fel a telefont, mert valami baj van, akkor nem hagyom annyiban - vigyorgott rám. - Ne is várd tőlem.
 - Ne haragudj - hajtottam le a fejem.
 - Viszont, mivel elrángattalak, ezért tartozom neked egy vacsorával - csapta össze a tenyerét, fátylat borítva az eddigiekre. - Segítesz?
   Nevetve bólintottam, és követtem őt a konyhájába. Természetesen a legmodernebb gépekkel volt felszerelve, amiknek egy részéről azt sem tudtam, mire való.
 - Na, és mit terveztél?
 - Hát... - jött zavarba. - Spagettit - fordult felém, vörös arccal.
 - Oké - vontam vállat nyugodtan. Biztos arra számított, hogy kinevetem, mert hitetlenkedve rázta a fejét.
 - A főzés nem szerepelt a megtanulandó dolgaim listáján, oké? - védekezett, miközben az egyik szekrényben matatott.
 - Megtanulandó dolgok listája? - ráncoltam a homlokom. - Ez komoly?
 - Ezt csak én találtam ki. Azért, mert apám néha úgy viselkedett, mintha listát vezetne arról, hogy mit tudok már, mit nem, és mi az, amire alkalmatlan vagyok.
   Ez azoké, akik felállnak; azoké, akik újra megpróbálják; azoké, akiknek elkél a segítség; azoké, akik azt hiszik, megtehetik. Hullámokban jön és megy - egyre csak azon tűnődöm, miért hullámokban jön és megy, egyre csak azon tűnődöm, miért, miért, miért próbálkozom...

Azt azért nem állítottam volna, hogy Sean alkalmatlan a főzésre - a spagettije valami hihetetlenül finom lett. Figyeltem őt, miközben tevékenykedett; időnként szitkozódott, ha valami nem jött össze elsőre, de egyébként teljesen otthonosan mozgott a konyhában. Vagy csak azért éreztem így, mert Sean valahogy minden környezetbe illett: egy átlagos iskola menzájára éppúgy, mint egy hibátlanul felszerelt, extra konyhába. Volt a testtartásában, a mozgásában valami könnyedség, kiegyensúlyozottság; olyan ember benyomását keltette, aki mindenhol, minden élethelyzetben megállná a helyét.
   Valószínűleg azért éreztem így, mert tényleg minden élethelyzetben megállta volna a helyét. Kiskorától arra nevelték, hogy elviseljen annyi stresszt, amennyinek más az ötödét sem bírná. Hiszen mindenféle megbeszélésekre járt; arra készítették fel, hogy egy város helytartója legyen, igazgasson, kormányozzon... Nekem annyi is elég volt a politikából, amennyit a tévéből vagy az újságokból véletlenül elkaptam - ő mégis kibírta, hogy az egész életének ez a téma legyen az alapköve.
   Talán túlságosan elmerültem a gondolatmenetemben, mert azon kaptam magam, hogy már felém fordult, és valószínűleg mondott is valamit, én pedig még mindig őt bámultam. Hiába, nem tudtam tenni ellene, hogy vonzott a kisugárzása. Nem a jóképűsége vagy az izmos testfelépítése - bár nyilván ezek is hozzájárultak -, hanem a puszta kisugárzása.
 - Mi az? - vigyorgott, miközben én elvörösödtem.
   Senki sem tökéletes, soha nem is próbálok majd az lenni, de ígérem, érek annyit; csak ki kéne nyitnod a szemedet. Nincs szükségem második esélyre, egy barátra van szükségem, valakire, aki mellettem fog állni a legvégsőkig. Ha a szívem legjavát akarod, csak látnod kell a jót bennem, mert lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem.
 - Semmi!
 - Valamire csak gondoltál - unszolt, és tett egy lépést felém, arcán letörölhetetlen mosollyal.
 - De nem! Csak elbambultam - ráztam a fejem, de nekem is vigyoroghatnékom támadt.
   Lehetnék a napod, mikor hideg van odakint, lehetnék a sziklád, mikor nincs hova rejtőzni, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem. Ahogyan szeretsz engem. Azt kapod, amit adsz, ez az egyszerű igazság, úgyhogy csak add a kezed, és adok valakit, akibe kapaszkodhatsz! Nincs szükségem második esélyre, egy barátra van szükségem, valakire, aki mellettem fog állni a legvégsőkig. Ha a szívem legjavát akarod, csak látnod kell a jót bennem, mert lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem.
   A spagetti sisteregni kezdett, mire Sean a tűzhely mellé pattant, és így nem tudtam meg, mit mondott volna. Vacsora közben nem sokat beszéltünk; megdicsértem a kaját, de ennyi. Utána hazavitt, még egyszer megígértette velem, hogy legközelebb felveszem a telefont, és elköszöntünk egymástól.
   Épp, mikor búcsúzóul megöleltük egymást, fura villanásra lettem figyelmes. Ha lett volna rá okom, azt hittem volna, hogy egy vaku az.
   Aztán rájöttem, hogy tényleg az volt.
 - Hé, maga ott! - engedett el Sean, és a sövény felé indult, majd a pólója nyakánál fogva előráncigált onnan egy fiatal, sovány férfit, aki egy indokolatlanul nagy kamerát szorongatott a kezében. - Honnan veszi a bátorságot, hogy az engedélyünk nélkül fotózzon? - förmedt rá, és egészen meglepett, hogy Sean ilyen hangnemben is tud beszélni. Bár így belegondolva eszembe jutott, hogy egyszer már hallottam ilyennek őt - amikor Fred magával ráncigált, és Sean azt kiabálta, hogy vegye le rólam a kezét.
   A srác hebegett valamit, és a hangja ébresztett rá, hogy fiatalabb, mint gondoltam. Úgy éreztem, biztos nem rosszindulatból fotózott, és nem is csinált olyan rosszat, hogy Sean bajba keverje miatta.
 - Sean - léptem oda hozzá, a vállára téve a kezemet. - Semmi baj - mondtam.
 - Már hogyne lenne baj..! - protestált, de azért elengedte a paparazzit.
 - Köszönöm, hölgyem - dadogta a lesifotós. - Bocsánatot kérek. Nem alkalmatlankodom többet. Viszlát! - azzal elszelelt.
 - Hihetetlen vagy! - vigyorodott el Sean.
 - Miért? - értetlenkedtem.
 - Az egyik bálban volt egy olyan nő, aki beperelte a lesifotóst, aki képeket csinált róla előtte az utcán.
 - Hát, én nem ő vagyok, ugye? - mosolyogtam rá.
   Elmosolyodott. - Hát, az biztos.
   Lehetnék a napod, mikor hideg van odakint, lehetnék a sziklád, mikor nincs hova rejtőzni, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem. Ahogyan szeretsz engem. Ó, tudod, hogy lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem!

Biztos voltam benne, hogy az ember képes hozzászokni ahhoz, amihez hozzá szeretne. De én nem akartam hozzászokni Robin hiányához. Még csak elfelejteni sem akartam őt; minden szabad percemben arról álmodoztam, hogy egy nap meglátom majd valahol: az iskolám előtt, a parkban, az utcán, a kertben. Ha épp magamra maradtam pár percre, akkor a bőrkabátjába fúrtam az arcomat, mert még éreztem rajta az illata egy-két foszlányát. Állandóan a tőle kapott mobiltelefont szorongattam, mintha az akaratommal rá tudnám bírni, hogy megszólaljon. Le sem vettem az édesanyja gyűrűjét, és szinte percenként köré fontam az ujjaimat, mintegy ellenőrizve, hogy megvan-e még - többet ért nekem, mint az életem. És főként minden este újraolvastam a levelét elalvás előtt. Nemcsak azért, mert a szavai váltak a lételememmé, hanem azért is, mert tudtam, ha ennyire ő jár a fejemben, mielőtt lefekszem, akkor vele fogok álmodni. És úgy legalább egy nagyon közvetett, távoli módon velem volt egy ideig. Igaz, emiatt még nehezebb volt reggel arra ébredni, hogy még mindig távol van tőlem - így hát kezdődött az egész körforgás elölről.
   Emlékszel mindarra, amit akartunk? Most az összes emlék, mind kísértetjárta. Mindig is a búcsú volt a végzetünk. Hiába tartottuk magasra az öklünket, sosem működhetett volna jól, nem. Sosem az volt a sorsunk, hogy kompromisszumra jussunk. Nem akartam, hogy kiégjünk, nem azért jöttem, hogy bántsalak, s most nem tudom abbahagyni. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok.
   Egy napon, mikor már egy év telt el így, arra ébredtem, hogy hiába álmodtam vele, nem tudom pontosan felidézni Robin arcát. Ettől konkrétan pánikba estem. Hogy felejthettem el..? Egyik percben még előttem volt leírhatatlan árnyalatú, vörös haja, ami rendetlenül keretezte számomra tökéletes arcát, de mire felébredtem, már nem tudtam magam elé vetíteni, milyen is volt pontosan az az arc. Kétségbeesetten hunytam be a szememet, és erőlködve idéztem fel szintén meghatározhatatlan színű szemeit, a ráncokat hibátlan, rózsaszín ajkai és gyönyörű szemei körül. Legtöbbször gondterhelt kifejezés ült az arcán, emiatt a szája sokszor egyetlen vonalnak tűnt, arccsontjai pedig feltűnően kidomborodtak, annyira megfeszült a bőre.
   Megnyugodva hanyatlottam vissza a párnára, mikor felidéződött bennem káprázatos mosolya és az a ritkán látott, csintalan arckifejezés is, amitől az egész testem képes lett volna elolvadni. Tudtam, hogy könnyebb lenne nekem, ha elfelejteném őt. Mégsem voltam képes rábírni magam.
   Ha rád nézek, az megnehezíti, de tudom, hogy találsz majd egy másikat, aki nem hozza ki belőled mindig a sírhatnékot. Akkor a tökéletes csókkal kezdődött: éreztük, ahogy a méreg hatni kezd. De a "tökéletes" nem tudta életben tartani ezt a szerelmet. Tudod, hogy annyira szeretlek... eléggé szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok. És már itt sem vagyok, már itt sem vagyok: nem tudod elérni, hogy helyesnek érezzem, mikor tudod, hogy helytelen. Már itt sem vagyok, itt sem vagyok - nincs továbblépés, ezért már itt sem vagyok.
   Nyílt az ajtó, és Sean lépett be rajta. Tátva maradt a szám a meglepetéstől, mire ő csak kuncogott, és fölém hajolt, hogy megcsókoljon üdvözlésül.
 - Te meg hogy kerülsz ide? - értetlenkedtem kipirulva, és az ingujját húzogattam, hogy üljön le mellém az ágyra.
 - A születésnapod alkalmából megkértem Angelát, hogy vegyen ki téged a suliból, hogy együtt ünnepelhessünk - vigyorgott. - A Hősök éltessenek!
   Nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról. Felültem, és kérdés nélkül átöleltem. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy ettől elmosolyodik.
 - Köszönöm, Sean - mondtam halkan.
 - Ne köszönd - felelte. - Szeretlek. Boldog szülinapot, Amy. - Eltolt magától. - Odakint várlak. Piknikhez öltözz! - kacsintott.
 - Sietek - nevettem fel boldogan.
   Ahogy kilépett a szobám ajtaján, lelohadt a mosolyom. Sean és én már több hónapja jártunk, de még mindig újra és újra visszatért az a fojtogató érzés, hogy helytelenül cselekszem. Hiszen én nem vele akartam lenni; nem róla álmodtam, nem ő volt az, akivel a jövőmet boldognak képzeltem el. Ezt neki is tudnia, vagy legalább sejtenie kellett, mégsem mondott le rólam, mégis megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője.
   Te pedig igent mondtál neki, tettem szemrehányást magamnak, miközben ingerülten a hajamat fésültem. Annak ellenére, hogy nem szerettem, mégis igent mondtam neki, mert ő szeretett, és mert egy önző dög voltam.
   Nem akartam elfelejteni Robint. De a hiányának a tudatával sem akartam együtt élni. Innen jött Sean kihasználásának az "ötlete". Amíg ő velem volt, addig kevésbé fájt az, hogy Robin nem volt.
   Emlékszel mindarra, amit akartunk? Most az összes emlék, mind kísértetjárta. Mindig is a búcsú volt a végzetünk. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok. És már itt sem vagyok, már itt sem vagyok: nem tudod elérni, hogy helyesnek érezzem, mikor tudod, hogy helytelen. Már itt sem vagyok, itt sem vagyok - nincs továbblépés, ezért már itt sem vagyok.
   Sóhajtva fogtam lófarokba a tincseimet. - Robin nincs, és soha nem is lesz veled - közöltem a tükörképemmel, igyekezve meggyőzően hangzani. - Robin nem létezik.

2 megjegyzés:

  1. Neeeeee, ne szívass :c Amyt és Robint szeretnék, nem Amyt és Seant. Egyre szimpatikusabb a srác, s talán éppen emiatt kedvelem mégkevésbé. Ajj :c Imádom az írásmódodat és a sztorit - mondjuk hiányolom a másikat ;) -, reménykedem Robinban, de azért van pár ötletem, mi kesz itt ^^ légyszi pls pls, legyen igazam!!!!!! xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Áááá, nagyon hiányoltalak már! :D Mintha évekre tűntél volna el, a letörölhetetlen vigyort eredményező kommentjeiddel együtt.
      Én személy szerint rettenetesen örülök, hogy így érzel; pont ez volt a célom, lévén egy érzéketlen pszichopata, aki imádja kínozni a karaktereit és az olvasóit :3
      Ó, hát, a Truth or Lie..?-al jelenleg nem tudom, hányadán állok. Amennyi ihletem és ötletem van ehhez a történethez, annyira tanácstalanul nézek most Can és Hope sztorijára. :(
      Ne is add fel a reményt, mert esküszöm, sokat hallasz még majd Robin felől - ha nem is az elkövetkezendő egy-két fejezetben, de valamikor biztosan ;)
      Köszönöm, hogy írtál, szokás szerint feldobtad a napomat ♥
      xx

      Törlés