2017. július 20., csütörtök

Huszonöt

Pár nap múlva, mikor reggel épp azon tűnődtem, melyik házimhoz fogjak hozzá először, megszólalt a csengő.
 - Amy, kinyitnád? - kiabált ki a fürdőszobából Angela.
 - Megyek!
   Átviharzottam a nappalin és az előszobán a bejárati ajtóig, azon tűnődve, hogy ki lehet az - és álmaimban sem gondoltam volna, hogy vele fogom szembetalálni magam.
   Aludnunk kellene most, maradnod kéne éjszakára. Én ébren leszek, hogy lássam a világot körülöttünk élni és halni. Most a fűben fekszünk, most táncolunk a csillagoknak: talán egy majd lenéz és elárulja, kik vagyunk. Talán elbukunk, talán elbukunk, talán elbukunk.
 - Adam? - értetlenkedtem. Nem hittem, hogy valaha látom még.
   A férfi határozottan állta a pillantásomat sötét szemeivel, és biccentett köszönésképp. - Velem tudnál jönni? Csak mondanom kell pár dolgot, egy kevésbé szem előtt lévő helyen.
 - Én... persze - feleltem meglepődve, és visszamentem szólni Angelának, hogy elmegyek. Felkaptam a telefonomat és a kabátomat, és magam után behúzva az ajtót követtem Adamet, aki öles lépteivel pár utcányival arrébb vezetett, és közben egyszer sem nézett rám vagy szólalt meg. Már sejtettem, Robin jobbkeze kitől tanulta a szófukarságát.
   Egy eldugott, néptelen park padjára vágódott le, látszólag arra várva, hogy helyet foglaljak mellette. Így is tettem, és érdeklődve néztem rá. A kezeit egy pillanatra sem vette ki a dzsekije zsebeiből, és úgy tűnt, nagyon gondolkozik valamin. Talán azon, hogyan kezdjen bele a mondandójába.
 - Amanda, Robin és az emberei nem jártak sikerrel Corlosban - szólalt meg hirtelen, mikor már azon morfondíroztam, hogy meglengetem a kezemet az arca előtt. - Nem sikerült félreállítanunk a helytartót, és... a múlt héten Robint elkapták. - Szavai hideg villámcsapásként értek. - Valaki ránk hívta a rendőrséget, és Robin nem volt elég figyelmes, ezért lefogták és börtönbe csukták.
   Nem hagyta, hogy közbeszóljak, mintha még a gondolat is idegesítené, hogy hallania kell a hangomat. Azonnal folytatta, nem hagyva időt, hogy feldolgozzam az eddig hallottakat. - Nem kellett sok idő, hogy a bíróság kimondja a halálbüntetését. Holnapután kivégzik.
   Furcsa, elfúló zokogásszerű hangot hallathattam, mert Adam felém kapta a fejét és összeráncolta a homlokát. - Te... őszintén úgy nézel ki, mint akit lesújtott a hír - méregetett.
 - Mert így van! - meredtem rá teljes értetlenséggel. De a pillanatnyi zavarom után ismét egész testemben remegni kezdtem a pániktól. Robint elfogták. Holnapután kivégzik.
   De hiszen annyi embere van, akik egy rakás lehetetlenséget vittek már véghez! - De te és a társaid meg tudnátok menteni, nem?! - keltem ki magamból. Az idegeim rég felmondták a szolgálatot.
 - Meg tudnánk - hajtotta le a fejét Adam. - De Robin megtiltotta.
 - Tessék..? - Elakadt a szavam. Nem hittem, hogy jól hallottam a szavait.
 - Bementem meglátogatni - mesélte Adam. - Írt neked egy levelet. Kibaszott hosszú levelet, a vastagságából ítélve.
   Kivette a kezeit a zsebéből. Az egyikben egy borítékot szorongatott, amiben a formájából ítélve egy levélen kívül valami apró tárgy is lehetett, mert középen élesen kitüremkedett a tartalma. A kezembe nyomta, és mondta tovább. - Robin úgy viselkedik, mint aki feladta. Amikor megtiltotta, hogy kihozzam onnan, olyan... ijesztően beszélt, érted? A hideg futkosott a hátamon, és még most is beleborzongok, ha eszembe jut. Robin meg akar halni, mert már nem bírja elviselni a fájdalmat.
   Egy könny csordult le az arcomon, hogy egy tucat másik kövesse. Remegő ujjaim úgy szorongatták Robin búcsúlevelét, mintha az életem múlt volna rajta. Ha létezik ilyen, akkor a szívem abban a pillanatban meghasadt, mert túlságosan is igaznak éreztem Adam szavait. Szinte láttam magam előtt Robin arcát, ahogy ezeket a szavakat mondja; és lepergett a szemeim előtt a sok borzalom, amit elmesélt már az életéből. Más ember már tucatszor öngyilkos lett volna, ha csak a felét át kell élnie annak, amit Robinnak.
 - A lelkemre kötötte, hogy csak a kivégzése után adjam oda neked ezt - könyökölt a térdeire Adam. - Robin olyan, mintha a testvérem lenne. Ismerem őt, Amanda. - Olyan ritkán mondta ki a keresztnevemet, hogy ez még több komolyságot kölcsönzött a szavainak. És a pillantása annyira sokatmondó volt, mintha belém látott volna. Átsuhant az agyamon, hogy vajon Robin elmondta-e neki, hogy megcsókoltam. Vagy azt, amikor ő csókolt meg engem. - Ebben a levélben egészen biztosan olyasmiket írt le, amiktől összetörnél, ha csak a halála után tudhatnád meg. És talán a megmentésére sietsz, ha úgy olvasod el, hogy még él - fordult felém egész testével. - Én már mindent megpróbáltam, de... én nem te vagyok - nézett mélyen a szemembe, egészen úgy, mintha azt hinné, hogy Robin az én kérésemre bármit megtenne. - Szóval életemben először megszegtem a főnököm és szinte testvérem parancsát, és elhoztam neked ezt a levelet, mikor még nem késő. Arra kérlek, olvasd el, és... csak... Mentsd őt meg, rendben?
   Csatlakozhatnék a cirkuszhoz, te meg eladhatnád a hajadat; megtanulhatnék kötéltáncolni és medvéket idomítani! Mondd, őrültek vagyunk? Tetszett a hideg? Mondd, kellemesnek találtad egyáltalán? Talán elbukunk, talán elbukunk, talán elbukunk.
   A szavai annyira összezavartak, hogy alig tűnt fel a kérdő hangsúly. Pislogtam, mikor eljutott az agyamig a kérése. Nem tudhatta, mi állt Robin levelében; én sem tudtam. Mégis annyira hitt abban, hogy Robin az én kérésemre meggondolja magát, hogy azzal engem is meggyőzött. Nem mintha bárkinek is meg kellett volna győznie engem arról, hogy legalább megpróbáljam. Robinról volt szó: bármit odaadtam volna, hogy megmenthessem.
 - Rendben - bólintottam.
 - Köszönöm - mosolyodott el halványan. - A Corlosi Szigorított Fegyházban van. Hivatalosan nem fogadhat látogatókat, de a portás lefizethető - nyomott a kezembe egy kisebb köteg bankót. - Ne add neki oda rögtön az egészet, mert lehet, hogy többet fog akarni a vén semmirekellő. Itt van a telefonod? - kérdezte.
   Elővettem a zsebemből, mire kikapta a kezemből és pötyögött rajta egy kicsit, majd visszaadta. - Beírtam a számomat. Mikor meggyőzted Robint, hívj fel és szólj. Addig igyekszem nem összetörni vagy elhagyni ezt a telefonomat. Vagy szeretnéd, ha elkísérnélek a börtönig?
 - Nem kell, taxival odatalálok - ráztam a fejem.
 - Rendben. Ha bármi van, hívj. Most menj, és olvasd el a levelet! Utána pedig ne késlekedj; fogytán az időnk.
 - Megértettem.
   Felálltam a padról, kezemben a borítékkal, de rázkódó térdeim csak vonakodva engedelmeskedtek.
 - Akkor... szia! - intettem sután Adamnek, aki csak biccentett válaszképp.
   Most, hogy idősebbek vagyunk, már emlékszem rád: te nyújtottad a kezedet, hogy megmutasd mindazt, amit tennem kell. Most, hogy idősebbek vagyunk, emlékszem a fiatalkorra - most, hogy közeledünk a halálhoz és az igazság megtalálásához. Talán elbukunk, talán elbukunk, ó, hé, most talán elbukunk!
   Hazaérve bezárkóztam a szobámba és reszkető ujjaimmal nagy nehezen felbontottam a levelet. Ahogy kihúztam a vastag papírköteget, abból egy csillanással az ágyra esett egy gyűrű. Bármennyire is érdekelt a levél tartalma, ahogy megláttam az ékszert, szinte a rabja lettem. Látszott rajta, hogy régi és sokat hordták, de volt benne valami megfoghatatlan szépség. Az ékkő még mindig elevenen ragyogott a közepén. Önkéntelenül is a gyűrűsujjamra húztam, mintha vonzana magához. Egy kicsit nagy volt nekem, de nem csúszott le az ujjamról.
   Aztán széthajtogattam a levelet, és olvasni kezdtem - minden szavától egyszerre érezve azt, hogy először élek, és azt, hogy egyre inkább meghalok.

2 megjegyzés:

  1. Azta 😍
    Neee, pont itt abbahagyni :c
    Annyira kíváncsi vagyok hogy vajon mit írt Robin 😱
    Az az érzés, amikor frissítgeted a blogot, hogy hátha van rész és tényleg van 😍
    Feldobtad a napom 😁
    Puszillak, Kincső ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy kíváncsi vagy :3
      Jaj, köszönöm ♥
      Ennek nagyon örülök! :D
      Ölel: Nessa
      U.I.: Csak azért nem mentegetőzök a csapnivalóan rövid rész miatt, mert a következő 7441 szavas lett xD

      Törlés