2017. július 30., vasárnap

Huszonhét

A portás tényleg megvesztegethető volt, és tényleg addig alkudozott, amíg az összes pénzt oda nem adtam neki, amit Adamtől kaptam.
   Kirángathatnálak az óceánból, kihúzhatnálak a tűzből, és mikor az árnyékokban állsz, felnyithatnám az eget és tiéd lehetne az odaadásom az idők végezetéig. És sosem merülsz feledésbe, amíg én az oldaladon állok.
   Az engem körülvevő börtön légköre elképesztő súllyal nehezedett rám, a tény pedig, hogy Robin itt raboskodott, csak ezerszer jobban. Nehezen küzdöttem le az émelygésemet és bírtam mozgásra a lábaimat. A folyosó végéhez érve megtorpantam, és kérdőn néztem az őrre, aki kísért.
 - Ez lenne az - erősítette meg a ki nem mondott kérdésemet, és a kulcscsomójával matatva az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa azt.
 - Köszönöm - mondtam halkan, ahogy utat engedett nekem. Még a gondolat is fájt, hogy egy olyan ember, mint Robin, rácsok mögött sínylődik, tehetetlenül, magányosan, bezárva, a kivégzését várva.
   Összeszorítottam a fogamat és beléptem. Az őr halkan becsukta mögöttem az ajtót.
   Magánzárka volt, és az egyetlen fényforrást az aprócska tetőablak jelentette. A helyiség közepén rácssor meredezett, ami mögött egy, a sarokban kuporgó alak körvonalait véltem felfedezni. Biztos voltam benne, hogy hallotta az érkezésemet, de a füle botját sem mozdította; nem nézett fel rám.
 - Robin? - suttogtam bátortalanul. Nem akartam megijeszteni.
   Továbbra sem emelte fel a fejét. Feldúltan léptem oda a rácsokhoz. - Robin! - szólítottam meg, immár határozottabban.
 - Elég volt! - mordult fel, még mindig mozdulatlanul. - Nem kell több álom.
 - Mi? - értetlenkedtem, aztán leesett, mit mondott. Azt hitte, álmodik, mert nem gondolta, hogy valóban idejövök. - Robin, tényleg itt vagyok! Nem álmodsz!
   Makacsul csóválta a fejét, majd köré fonta a karjait, mintha száműzni akarna a gondolataiból.
 - Adam elhozta nekem a leveledet, Robin! - markoltam meg izzadó kezemmel az egyik hideg, kemény fémrudat. - Azonnal eljöttem hozzád.
   Úgy kapta fel a fejét, mintha áram rázta volna meg. A sötétben inkább sejtettem, mint láttam hatalmas, még most is gyönyörű szemeit.
   Óvatosan, bizonytalanul tápászkodott fel, és úgy lépdelt felém, mintha félne, hogy elnyeli a föld, ha a padlóra helyezi a súlyát. Kis késéssel rájöttem, hogy azért botorkál, mert a bezártság miatt a börtön sötétjében úgy érzi, akármelyik percben eltévedhet.
   És nincs szükségem erre az életre. Nem maradt már miért élnem, de még nincs okom meghalni. Viszont mikor az akasztófánál állok, az égre bámulok majd, mert nem számít, hova visznek, a halált túl fogom élni - mert sosem merülök feledésbe, amíg te az oldalamon állsz.
   Kétségbeesetten nyújtottam felé a kezemet. A tenyerem a vállaira simult, és ahogy megérezte az érintésemet, egy utolsó, immár határozott lépéssel megszüntette a köztünk maradt távolságot, és olyan lendületesen ölelt magához, hogy az egész testem a rácsoknak ütődött. De én csak a karjaival foglalkoztam magam körül, és csak a haját éreztem a hajamon.
 - Tényleg itt vagy - nyögött fel, és két kézzel a hajamba túrt. - Hőseim, itt vagy!
 - Miért, mire számítottál? - nevettem örömtelenül. - Tudhattad, hogy azonnal idejövök, amint elolvasom a leveledet.
 - Először is, külön Adam lelkére kötöttem, hogy azt csak a kivégzésem után adja oda neked! - vált el tőlem. - Másodszor... Az a levél nem kötelezett semmire. Miért jöttél mégis?
   Tőle tanultam, hogyan kell figyelmen kívül hagyni azt, amire nem akarsz reagálni, úgyhogy csak felkaptam a vizet. - Ó, valóban? - háborodtam fel az első mondatán. - Szóval kiírtál magadból mindent, ami a lelkedet nyomta, én meg csak akkor tudhatom meg, ha már meghaltál? Én meg éljek ezzel a fájdalommal, az téged nem érdekel?
 - Nem kell fájdalmat érezned miattam - rázta a fejét elutasítóan. - Tudom, hogy te mindenkinek a szíveden viseled a sorsát, de nem kell egy olyan miatt gyászolnod, mint én.
 - Szóval nem kell? - hitetlenkedtem. - Nem kell gyászolnom miattad, mi? Egy olyan vak idióta miatt, mint te - tettem hozzá haragosan.
 - Minden szidalmadat megérdemlem, de ezt most hogy érted? - ráncolta a szemöldökét.
 - Szerinted mégis miért viszonoztam a csókodat? És utána miért csókoltalak meg? - csóváltam a fejem kétségbeesve.
 - Fogalmam sincs. Mert be voltál rúgva és mert terelni akartad a témát?
 - Nem, és megint nem - temettem a tenyerembe az arcomat, mire Robin elkapta a bal kezemet.
 - Te felvetted a gyűrűt! - szélesedett ki egy mosoly az arcán. Semmi sem tett annyira boldoggá, mint az, hogy őt mosolyogni láthattam.
 - Még szép, hogy felvettem! - vágtam rá. - Nekem legalább annyira értékes, mint neked.
 - Miről beszélsz, Amy?
   A szemébe néztem. Én már minden gondolatát ismertem, hiszen az emlékezetembe égett a levele minden szava - és tartoztam neki annyival, hogy, ha már egyszer olyan hülye, hogy magától nem jön rá, akkor elárulom neki, én mit érzek.
 - Arról, hogy soha nem dobnék el valamit, ami ennyire gyönyörű, és neked ilyen sokat jelent - vallottam be. - Azért, mert... - Itt elakadtam. Hogyan fogalmazzam meg, mit érzek iránta, amikor még magamnak sem voltam képes?
 - Miért? - kérdezte halkan, és lehunytam a szemem rekedt, talán reményteli hangját hallva.
   Kinyitottam a szemem, és viszonoztam a pillantását, amibe szinte belefulladtam. - Azért, mert a te nevetésedet hallani a legboldogabb emberré tesz a világon. Mert amikor neked fáj, nekem is. Mert hiányzol, ha nem vagy velem, és mert mágnesként vonzasz, ha igen. Azért, mert szeretlek.
   Ajkai elnyíltak, és kifürkészhetetlen szemei tágra nyílva meredtek rám. Sejtettem, mit fog mondani, ha magához tér. Hogy köztünk soha semmi sem lehet, mert veszélybe sodor engem. Nem hittem, hogy meg tudnám győzni érvekkel, de fogytán volt az időnk, úgyhogy amúgy sem lett volna rá esélyem. Most nem ez volt az elsődleges.
 - Szóval ha most felhívom Adamet, hogy mentsenek ki innen - nyomatékosítottam -, akkor nem fogsz tiltakozni, és hagyod, hogy megmentsék a hülye segged. - Láttam, hogy szólásra nyitja a száját. - Ne merd azt mondani, hogy nem! - figyelmeztettem. - Nem halhatsz meg. Nem teheted. Az embereid kijuttatnak.
 - Amy, nem érted - túrt a hajába eltorzult arccal. - Nekem... muszáj meghalnom.
 - Mindent leírtál abban a levélben - ráztam a fejem. - Ha valaki, hát én értem. Tudom, min mentél keresztül. Tudom, hogy én a felébe is belehalnék.
   Elfordította a fejét. - Nem való nekem az élet, tudod? Unom. Belefáradtam. Már nem bírom. Nem akarok élni. Nem akarok emlékezni a múltamra. És nem akarok úgy élni, hogy nem lehetek veled.
 - De velem lehetsz, te idióta! - nyújtottam át a kezemet a rácson, hogy az arcára simítsam. - Semmit nem akarok jobban, mint hogy veled lehessek. De ehhez ki kell jutnod innen. Robin, kérlek...
 - Ha kijutok innen, akkor sem lehet közöm hozzád - szorította össze a fogát, és eltolta a kezemet az arcától. - Amikor Kevin még csak megsejtette, hogy szeretlek, elrabolt és megfenyegetett, hogy ha nem teszed, amit mond, akkor megerőszakol és megöl. Amy, nem érted, hogy a gondolatot sem bírom elviselni, hogy valami bajod essen miattam? Akár Kevin, akár valamelyik másik ellenségem, akár egy áruló emberem, akár az én kezem által?
 - Jaj, hagyd már ezt a dumát! - dühöngtem. - Senki mellett nem vagyok nagyobb biztonságban, mint melletted. Megvédesz mindentől, tudom. És a te kezed által meg pláne nem esik bajom. Sosem bántanál.
 - Az anyám, a feleségem és a gyermekem nem ezt mondanák.
 - Robin, te... - Úgy éreztem, megőrülök. - Újszülött voltál, amikor az édesanyád meghalt. Nem vagy felelős a haláláért, értsd már meg! És Kevinre céloztál, nem Lanára, amikor ő meghalt! Az egy baleset volt, ami csakis az öcséd lelkén szárad. Fogadd már el, hogy nem öltél meg senkit, akit szerettél!
 - Ha így lenne - hunyta le a szemét, és sóhajtott -, akkor is meghalnak azok, akiket túl közel engedek magamhoz. Megöli őket a létezésem. Bármennyire akarom is, nem foghatom meg a kezedet, mert amint egy ellenlábasom meglátja, ellenem fordítja a gyengeségemet.
 - De megfoghatod! - gördült le egy keserű könnycsepp az arcomon a tehetetlen dühtől. Két kézzel megszorítottam az ujjait. - Amíg élek, mindig veszélyben leszek. Legurulhatok a lépcsőn és kitörhetem a nyakam. Lehetek figyelmetlen és elüthet a busz. Ez nem lehet így, Robin, nem mondhatsz le valamiről, ami még el sem kezdődött, csak azért, mert rosszul is végződhet..!
 - De igen, lemondhatok, Amanda - felelte, könyörtelen hangot erőltetve magára. - Meg is tettem, már nagyon régen. Méghozzá azért, mert a legutolsó nőt, akit szerettem, a tulajdon öcsém miatt ugyan, de én öltem meg. És talán egy önző, lelketlen, birtoklásmániás megszállott vagyok, de túlságosan szeretlek ahhoz, hogy ugyanennek a veszélynek tegyelek ki téged, a kurva életbe!
   Elmondhattam volna neki újra, ezredszer is, hogy nem ölte meg Lanát. Hogy az nem az ő lelkén szárad, hiszen baleset, és csakis Kevin hibája volt. De már belefáradtam, és nem voltam pszichiáter sem, hogy rá tudjam vezetni az igazamra. És abban a pillanatban annyira dühös voltam, hogy valami egészen más jutott eszembe.
 - Jó. Rendben van. Nem fogom rád erőszakolni magam - mosolyogtam rá gúnyosan. - De mivel te megmentettél, ezért arról nem tudsz lebeszélni, hogy én is megmentselek téged, ha már te magadat nem vagy hajlandó.
 - És hogy akarsz megmenteni? - röhögött ki. - Leütöd az őröket?
 - Nem nyert - szélesedett ki a mosolyom. - Mivel a saját embereidnek nem engeded, hogy kijuttassanak, ezért másvalakihez fordulok. Én arra gondoltam, hogy beszélek a börtönigazgatóval, vagy a bíróval, ha kell. - Reméltem, a hangom legalább olyan magabiztosnak tűnt, mint szerettem volna. - És megkérdezem, mit tudnék tenni, hogy kiengedjenek téged - búgtam a lehető legmézesmázosabb stílusban.
   Mielőtt feleszméltem volna, Robin olyan erősen a derekam köré fonta a karját, hogy a rácsok a húsomba nyomódtak.
 - Felejtsd el, Amanda! - sziszegte dühösen. - Nem! - nyomatékosította, már hangosabban.
 - Te mondtad, hogy nem lehet közünk egymáshoz - feszítettem tovább a húrt, mosolyra húzva az ajkamat, ami csak pár centire volt az övétől. - Akkor miért bánnád egy percig is, ha lefekszem...
 - Hallgass el! - kiabált az arcomba.
 - Ha nem engedsz el, szólok az őrnek, hogy akadályozol - néztem rá negédesen.
 - Köpök az őrre! - rázta a fejét; vörös fürtjei csak úgy csapdostak az arca körül. - Nem... Nem teszel ilyet, Amy. Megértetted?! Felejtsd el!
 - Édes vagy, mikor aggódsz a tisztaságomért - mosolyogtam rá gúnyosan. Pedig belül tényleg pillangók repdestek a gyomromban a gondolatra.
 - Ígérd meg! - szórt szikrákat a szemeivel. - Ígérd meg, hogy nem... hogy nem teszed meg, amit mondtál!
 - Egy feltétellel megígérem - döntöttem oldalra a fejem.
   Fújtatva meredt rám, mint aki meg tudna fojtani egy kanál vízben. - Éspedig?
 - Hagyod, hogy az embereid kijuttassanak innen téged.
   Pár néma másodperc után elengedett, és hátrébb lépett a cellájában. Szinte azonnal hiányozni kezdett a közelsége, de igyekeztem nem mutatni, hogy ennyire a megszállottja vagyok.
 - Nem fogom... rád erőszakolni magam - csuklott el a hangom, miközben lesütött szemmel a hátához beszéltem. - De azt ne kérd tőlem, Robin Wander, hogy elsétáljak a halálod mellett - nyeltem vissza a könnyeimet. - Ne merd. Ahhoz nem vagyok elég erős.
   A szemközti falhoz ért, és nekidöntötte a homlokát.
 - Úgy tudok élni, hogy te valahol máshol vagy; nehezen, de talán még úgy is, hogy valaki mással vagy boldog. De...
 - Áruld már el, hogyan lehetnék boldog nélküled! - vágott közbe, továbbra sem nézve rám. Éreztem, hogy cseppfolyóssá válik a térdem ettől az egy mondatától.
 - De úgy nem - folytattam nagy nehezen -, hogy meghalsz, és ezzel elveszed az egyetlen embert, aki mellett úgy érzem, vagyok valaki - ráztam a fejem hisztérikusan. - Úgy nem megy, Robin.
   Egyetlen pisszenést sem hallatott. Csak felém fordult, egy ideig méregette az arcomat, majd nehézkesen bólintott. Felnevettem a megkönnyebbüléstől. - El tudod érni Adamet, nem? - tudakolta halkan.
 - Igen - bólintottam, és kevés hiányzott, hogy felvisítsak örömömben. - Köszönöm. Most megyek és szólok neki, mert nincs sok időnk.
 - Amy? - szólalt meg bátortalanul, mikor már a kilincsen volt a kezem.
 - Igen? - fordultam vissza.
 - Én... - Hirtelen elhallgatott és csak legyintett. - Mindegy.
 - Viszlát, ha majd szabad leszel! - mosolyogtam rá.
 - Én sosem leszek.
 - De igen. Megígérem. Ja és Robin! Szeretlek - jelentettem ki határozottan.
   Megremegett az ajka, és úgy nézett ki, mintha mondana valamit, de végül nem szólalt meg.
 - Szeretlek - ismételtem, hogy biztosan az emlékezetébe véssem. Tudnia kellett. - Szeretlek - suttogtam újra.
   Mert nincs szükségem erre az életre, csupán valakire, akiért meghalhatok, akiért sírhatok, mikor magányos vagyok. Mikor a tűzben állok, a szemébe fogok nézni, és tudatom az ördöggel, hogy elég bátor vagyok meghalni, és hogy nem tud nekem olyan poklot mutatni, ami mélyebb az önhittségemnél. Mert sosem merülök feledésbe; örökké küzdeni fogok. És nincs szükségem erre az életre, csupán valakire, akiért meghalhatok, akiért sírhatok, mikor magányos vagyok. Ne légy gyengéd, mikor leszáll az a jó éjszaka: dühöngj tovább a haldokló fény ellen!
   Alig léptem ki az épületből, hívtam és értesítettem Adamet. Elküldi az embereit. Robin ki fog szabadulni.

4 megjegyzés:

  1. Hősökre! Nem lehet ilyen... Itt van előtte, megkaphatja. Az övé lehet, hiszen szeretik egymást.
    Najó. Legszívesebben elküldeném Robint egy pszichológushoz.
    Amy pedig.. Hát,ha nekem lenne ennyi bátorságom, annak elmondhatatlanul örülnék.
    Ha meg Robin kiszabadul, akkor előbb utóbb úgyis együtt lesznek, ez nem is kérdés.
    Egy dolgon akadtam fenn... Melyik is ez a zene?🤔
    Puszik, Kincső ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hősökre, ugye, milyen elcseszett a főhősöm? Nem is, imádom őt. :3 Ugye? Én is!
      Somebody To Die For, Hurts-től. Esküszöm, nem tudom, mi a baja a bloggernek a zenelejátszómmal. Ott van a kódja az elrendezésben, és nem jelenik meg az oldalon. -_- :(
      Sok puszi: Nessa

      Törlés
    2. Úristen, megint megpróbáltam helyrehozni a zenelejátszót, és majdnem sírva fakadtam örömömben, hogy sikerült *-*

      Törlés
    3. Én is örülök, hogy sikerült 😍♥

      Törlés