2017. június 29., csütörtök

Huszonnégy

Nem voltak nagy terveim arra a napra, így leginkább a kötelező olvasmányokkal birkóztam, majd Angelának segítettem az ebéd és a sütemény elkészítésében.
 - El a kezekkel! - csaptam a fakanállal Jake kezére, mikor már legalább negyedszer lopott a piskótába szánt ribizliből.
   Eltúlozva fájlalta az ujjait, de azért még a szájába tömte a marok gyümölcsöt, amit szerzett. Vigyorogva ráztam a fejem, és tovább vertem a tojásfehérjét, amíg hab nem lett belőle.
 - Ebből hiába lopsz, nem valami finom - figyelmeztettem Jake-et, mikor láttam, hogy a mutatóujjával a tálam tartalma felé közelít.
 - Tudom, hugicám - vetett rám egy fenségesen lekezelő, pajkos pillantást, majd nemes egyszerűséggel az orromra kente a kezében maradt habot.
 - Jake! - rázta nevetve a fejét Angela.
 - Hogy te mekkora egy... - kezdtem volna a monológomba, mikor letettem a tálat és a vállába öklöztem, amikor a csengő hangja szakított félbe. - Igazán kinyithatnád, Firkász, ha már én neked hála nem vagyok szalonképes! - tettem csípőre a kezemet.
 - Igenis, úrnő - szalutált, majd az ajtó felé vette az irányt. Angela és én egy sokatmondó mosolyt váltottunk, miközben letöröltem az orromról Jake kedvességének nyomát.
 - Öhm, Amy? - dugta be a fejét Jake a konyhába. - Azt hiszem, hozzád jöttek vendégek.
 - Hozzám? - értetlenkedtem, és megtöröltem a kezemet a kötényembe, mielőtt levettem és a fogasra akasztottam volna azt.
   Az ajkamat rágcsálva indultam a bejárati ajtó felé, és azon tűnődtem, hogy kik jöhettek hozzám. Nem sok eshetőség jutott eszembe, de az állam határozottan a padlót súrolta, mikor megláttam, kik állnak az előszobában.
   Elég nehezen sikerült rendbe szednem a vonásaimat, de amikor sikerült, magam is meglepődtem, mennyire jeges és elutasító a hangom. - Ti mit kerestek itt?
   Tarts, szoríts, kapaszkodj belém, mert egy kicsit bizonytalan vagyok... Mami, gyere ide, közelíts, jelenj meg! Apu, egyedül vagyok, mert ezt a házat nem érzem az otthonomnak. Ha szeretsz, ne engedj el!
 - Eltűntél, Zoei - nézett a szemembe egyenesen a nemrég még az apámnak hitt férfi. - Már hetekkel ezelőtt.
 - Minden jogod megvan, hogy azt gondolj rólunk, amit akarsz, de úgy éreztük, legalább egy magyarázattal tartozunk - szólalt meg végre Madison is, az állítólagos anyám.
 - Igazán? Milyen kedves tőletek - fontam karba a kezem. Már a nyelvem hegyén volt pár csípős megjegyzés, amikor lépéseket hallottam magam mögül.
 - Drágám, ne ácsorogjanak a vendégeid idekint - tette a csuklómra a kezét, és röviden megszorította azt, támogatása jeléül. Hálásan mosolyogtam rá ezért az apró, mégis sokatmondó gesztusért. - Jöjjenek csak beljebb!
   Angela beterelt minket a nappaliba, majd bezárta az ajtót, hogy semmiképp ne zavarjon minket - a saját házában. A nevelőanyám hihetetlen nő.
 - Hogy találtatok meg? - szegeztem az álszüleimnek a kérdést, amint leültek a kanapéra. Én állva maradtam.
 - Laylát kérdeztük, és ő mondta, hogy mostanában állandóan Jake-kel jössz iskolába. Felhívtuk az osztályfőnöködet, és megkérdeztük a fiú címét - magyarázta a mostohaanyám.
 - Csodás - vigyorogtam, ami a hangulatom ismeretében inkább vicsorgásnak tűnhetett. - Nem érek rá egész nap, úgyhogy akár túl is eshetnétek rajta.
 - Nézd, Zoei - hajolt előre John, a térdére könyökölve. - Tisztában vagyunk vele, hogy nem voltunk a legszeretőbb szülők a világon. De ezt leszámítva soha semmiben nem szenvedtél hiányt. Mondd, volt olyan egyszer is, hogy ne vettem volna neked meg, amire szükséged volt? Vagy nem kaptál rendesen ételt?
 - Kösz, sokat jelent - vágtam vissza durván.
 - Tudjuk, hogy a múlton nem változtathatunk, Amy, és azon sem, ahogy irántunk érzel - vette át a szót Madison. - De a lelkiismeretünk nem hagyott nyugodni. Ne aggódj, nem magunkat akarom mentegetni. Csak úgy gondoltuk, hogy talán jól esne hallanod néhány dolgot, amit más nem mondhat el neked. Az igazi szüleidről.
   Úgy éreztem, le kell ülnöm. Tompa puffanással és hitetlen arckifejezéssel dőltem a fotelbe, és végre egyenesen a mostohaszüleim szemébe néztem, jelezve, hogy folytassák. Sikerült felkelteniük a figyelmemet.
 - Először ezt akarom odaadni, mielőtt elfelejtem - kezdett a kabátja zsebében kutatni John. Előhúzott egy kicsi, törékenynek tűnő dobozkát, és óvatosan, mintha félne, hogy leharapom az ujját, a térdemre helyezte. - Az árvaházban adták nekem. A te személyes tárgyaid, csak nem adták oda neked, mert még kicsi voltál. Benne van egy levél, amit apád a halála előtt írt neked, meg néhány családi fényképetek és más apróságok.
   Anya, tudom, hogy belefáradtál az egyedüllétbe; apa, tudom, hogy próbálkozol, amikor repülhetnéked van.
   Minden erőmre szükségem volt, hogy ne zokogjak fel hangosan. Olyan óvatosan fogtam a kezembe a dobozt, mintha bármelyik percben felrobbanhatna. Mert így volt. Felrobbanthatta az egyébként is törékeny lelki nyugalmamat.
 - A másik dolog pedig - vette át a szót Madison. - Amnéziával kerültél az árvaházba, tudtad? Az utcán találtak rád, és véres volt a fejed, mert valószínűleg elestél és beverted valahova. Az árvaház igazgatója azt mondta, hogy semmire nem emlékszel az addigi életedből.
 - Felesleges szépíteni; épp ezért esett rád a választásunk - folytatta John. - Gondoltuk, ha nem emlékszel a családodra, akkor talán kevésbé fáj, ha hozzánk kerülsz. Mert valljuk be, nem voltunk a legjobb szülők a világon. Te viszont egész jól viselted, ahhoz képest - mosolyodott el halványan.
   Szavak nélkül maradva meredtem rájuk. Fogalmam sem volt, mit kéne mondanom. - Én... Köszönöm, hogy ezeket elmondtátok. Azt hiszem.
   Miközben gépiesen elbúcsúztunk egymástól és a mostohaszüleim végleg távoztak az életemből, én már alig vártam, hogy kinyithassam a dobozkát. Ahogy John mondta, főleg fényképek meg pici tárgyak voltak benne, de engem legelőször apám levele érdekelt. Regényhosszúságúra számítottam, de csak egy pársoros üzenet volt.

Drága, egyetlen kislányom, Amy!

Iszonyatosan kapkodva írom ezt a levelet, de mindenképp meg kell írnom most, mert félek, talán sosem lesz már rá alkalmam. Ha lenne bármim, amit hagyományozni tudnék, azt mondanám, ez a végrendeletem. De valójában csak búcsú. És a halállal szembenéző ember már be meri vallani a hibáit és nem szépíti a dolgokat - innen tudhatod, hogy az igazat írom.
Az életben mindent azért tettem, hogy az édesanyád és te a lehető legjobbat kapjátok mindenből. De egyszer nagyon elcsesztem. Tudod, régen kártyáztam, csak miattatok leszoktam róla... Nos, aznap "visszaestem", és eljátszottam az összes pénzemet, amiből abban a hónapban élnünk kellett volna. A rossz emberhez fordultam kölcsönért, és mire felocsúdtam, már a tartozásom négyszeresét követelték tőlem, a ti megölésetekkel fenyegetve.
Annyira szeretném ezt jobban megmagyarázni, de menekülnünk kell, és ha valami balul sül el, talán nem fogom már tudni. Ezért futotta csak ilyen rövid magyarázatra. Én csak egy dolgot kérek tőled, kicsim: tudd, hogy teljes szívemből szeretlek, és az anyukádat is - vele nemsokára úgyis találkozom. Bár ő lehet, jobb helyet kapott az égben, mint én fogok.
Légy mindig önmagad, és soha ne mondj le arról, aki fontos neked! Én sem tettem, és te ezért születhettél meg.
Szeretlek. Édesanyád is szeretett, de szerintem még most is.

Ezerszer csókol:
Apa

 - Amy? - szólt be Angela, mikor már nem tudtam visszatartani egy kitörő zokogást. - Hőseim, drágám, mi történt? - viharzott be a szobába, és leült mellém az ágyra. 
   De ha szeretsz, ne engedj el! Tarts, szoríts, kapaszkodj belém, mert egy kicsit bizonytalan vagyok...
   De, miközben a könnyeimmel küszködtem, már javában azon kattogtam, hogy muszáj többet megtudnom a valódi családomról. Nem tudom, eddig miért nem volt erre igényem, de Madison és John látogatása felébresztett bennem valamit. És már tudtam is, hol fogom kezdeni a kutatást.

 - Teljességgel ki van zárva! - csapott az íróasztalára Chris, mikor aznap este megkörnyékeztem a kérésemmel. - Ha tudnék, se turkálnék olyan aktákban, amikhez semmi közöm, és pláne nem pont a te kedvedért!
   Számítottam erre, de azért muszáj volt megpróbálnom, mielőtt a másik módszerrel próbálkoznék. A nyakamat behúzva biccentettem Christopher felé, miszerint tudomásul vettem, majd kiviharzottam a dolgozószobájából és magamra zártam a saját szobám ajtaját.
   Robin adott nekem egy mobiltelefont, amiben benne volt az ő száma. Nem igazán értettem Robin státuszát - hogy ő most bandavezér, keresztapa, vagy sima bandita. De nekem teljesen mindegy volt, mert egyikről sem tudtam, mit jelent. Elreteszeltem az ajtót, hogy senki ne zavarjon, és az ágyamra kuporodtam, miközben kicsengett.
 - Mi történt? - vette fel zaklatottan úgy egy perc után.
   Felébredek, hogy megcsókoljalak, de senki nincs ott - a parfümöd illata még mindig a levegőbe ragadva... Nehéz. Tegnap azt hittem, az árnyékodat láttam körbeszaladni. Vicces, ahogy a dolgok sosem változnak ebben az öreg városban, ami olyan messze van a csillagoktól.
 - Szia! - Már ott tartottam, hogy leteszem, és nagyon örültem, hogy mégis hallom a hangját.
 - Valami baj van, Amy? - kérdezte sürgetően, és a hangjában őszinte aggodalmat és idegességet véltem felismerni.
 - Dehogyis! Nincs semmi bajom, Robin - ráncoltam a szemöldökömet. - Miért?
 - Azt mondtam, akkor hívj, ha valami baj van - fújta ki a levegőt, és szinte láttam magam előtt, ahogy a hajába túr.
 - Ne haragudj. De csak hozzád tudok fordulni ezzel, úgyhogy muszáj volt megpróbálnom.
 - Mivel?
 - Említettem, hogy azok, akiket a szüleimnek hittem, nem is azok? - nyögtem ki nagy nehezen. - A valódi szüleim Emily és Arnold Chrush voltak, akiket meggyilkoltak. Apám tartozott valami bandavezérnek, és mikor nem tudott fizetni, megölték anyát. Mikor el akart menekülni velem, apát is. Az érdekel, ki tette.
   Robin olyan mélyen hallgatott, hogy már aggódni kezdtem, letette. Egy másodpercen belül viszont felelt. - Biztos, hogy ezt akarod? Én utánanézetek, de lehet, hogy nem fognak tetszeni a válaszok, Amy.
 - Tudni akarom az igazságot arról, hogy kik voltak a szüleim - makacsoltam meg magam.
 - Rendben - sóhajtotta. - Akkor majd hívlak, ha megtudok valamit.
 - Robin, várj!
 - Mi az?
 - Hát csak meg akarom köszönni - nevettem fel kínosan. - Hálás vagyok, hogy miattam ezzel is foglalkozol, mikor biztos lenne jobb dolgod is.
 - Jobb dolgom? - röhögött. - Ki sem látszom a mocsokból, Amanda. A te szüleid után kutatni ezerszer jobb elfoglaltság, mint amihez szoktam. Vigyázz magadra!
   És el akarok mondani neked mindent: a szavakat, amiket sosem tudtam kinyögni az első napon. És mindenre emlékszem onnantól, amikor mi voltunk a gyerekek, akik ezen a piactéren játszottak. Bár ott lehetnék most veled! Ha az egész világ figyelne, én akkor is veled táncolnék; hajtanék autópályákon és mellékutakon, hogy ott lehessek veled - újra és újra az egyetlen igazság: minden hozzád vezet vissza.
   Már nyitottam a szám, hogy azt mondjam, ő is vigyázzon magára, amikor bontotta a vonalat. Pár percig még tanácstalanul bámultam a telefon kijelzőjére. Alapjáraton sem egy szószátyár, azt meg kell hagyni, de telefonon konkrétan úgy beszél, mintha emberéletekben mérnék a percdíjat.
   Nem sokáig volt időm ezen gondolkodni, ugyanis megcsörrent a mobilom, középen Sean nevével. Megígérte, hogy keresni fog, de azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar.
 - Szia! - mosolyogtam, pedig nem láthatta.
 - Szia, Amy - felelte, érezhetően ugyanezzel a kifejezéssel az arcán. - Gondoltam, érdeklődöm, hogy élsz-e még, Adrian nem mérgezett-e meg valamivel - viccelődött.
 - Jól vagyok - nevettem fel. - És te?
 - Igazából az apám sikeresen kikészített, és azon gondolkodtam, hogy nem tudnál-e átjönni, hogy megnézzünk egy filmet - hadarta egy szuszra, hogy alig tudtam követni. Emiatt is majdnem kitört belőlem a nevetés, de még időben észbe kaptam, nehogy félreértsen és azt higgye, kinevetem.
 - Miért ne? - vontam vállat. - Hol laksz?
 - Küldök egy sofőrt, negyed óra múlva ott lesz, rendben?
   Kicsit tátva maradt a szám, de nem kellett volna meglepődnöm. - Rendben.
   Láttam, hogy továbbléptél valaki mással: a kocsmában, amiben találkoztunk, átkarolt téged. Annyira nehéz. Nagyon nehéz. Még mindig ideges leszek, amikor besétálsz a szobába, és a pillangók életre kelnek, mikor melletted vagyok. Újra és újra az egyetlen igazság: minden hozzád vezet vissza. És tudom, helytelen, hogy nem tudok továbblépni; de van benned valami!
   Át kellett öltöznöm, mert még mindig lisztnyomok tarkították a ruháimat a sütögetéstől. Megfésültem a hajamat is, hogy mégse nézzek ki úgy, mint egy madárijesztő. Angela természetesen elengedett, kérnem sem kellett. Az a nő egy áldás, egy Hősnő.

A sofőr egészen pontosan tizennégy perc múlva már ott parkolt a házunk előtt, és nem tudtam, hogy megijedjek ettől, vagy örüljek, hogy Seant megbízható alkalmazottak veszik körül. Még mindig elképesztően idegen volt tőlem az az egész, amiben ő születése óta otthonosan mozgott: a bálok, a sofőrök, a puccos ruhák, az egzotikus nyaralások. De mikor mellette voltam, ezekről sikerült elfeledkeznem, egyszerűen azért, mert az ő jellemét nem tudta elrontani a gazdagság, és egy rendes, őszinte, két lábbal a földön álló, szerény férfi lett belőle. Épp ezért már vártam, hogy odaérjek hozzá, és egyúttal kiszállhassak a makulátlan, tágas kocsiból, ami jobban frusztrált, mint azt elsőre gondoltam volna.
   Nem telt el sok idő, és egy emeletes ház előtti fekete, kovácsoltvas kapun hajtottunk be. A jó nagy telket a kapuhoz hasonló színű kerítés vette körül. Ahogy kiléptem, megakadt a szemem a kertben díszelgő, szépen rendben tartott tujákon és rózsabokrokon. A háztól jobbra egy medence is volt, és ahhoz meg az épülethez is kacskaringós, macskaköves ösvény vezetett, mely az utóbbinál pár fokos lépcsősorban végződött.
   Nem ilyennek képzeltem Sean otthonát. Egy fényűző villát vártam, vagy legalábbis egy kacsalábon forgó palotát, de elszégyelltem magam az előítéletességemért. A háznak egyszerű, fehérre meszelt falai és nagy ablakai voltak, a bejárati ajtó fényesre csiszolt fának tűnt. Az otthonos talán az első jelző, ami eszembe jutott róla.
 - Erre, hölgyem. Szüksége van még valamire? - tudakolta a sofőr, látva, hogy még mindig az autó mellett ácsorgok.
 - Ja, nem, köszönöm - kaptam észbe. - Viszontlátásra!
   Beszívtam az egyenletesre nyírt gyep finom illatát, és lassan elindultam a bejárati ajtó felé. Meg sem kellett nyomnom a csengőt, mikor Sean már ajtót nyitott.
 - Hallottam a kocsi hangját - magyarázta. - Hősök hoztak! - tárta szét a karját.
   Boldogan mosolyodtam el, látva, hogy még mindig nem feledkezett el a kérésemről. Megölelni sem mert anélkül, hogy beleegyeztem volna.
 - Túlságosan úriember vagy - vetettem a szemére vigyorogva, ahogy átkaroltam a derekát és a vállára hajtottam a fejemet. - Nyugodtan megölelhetsz az engedélyem nélkül is!
 - Akkor jó - kuncogott, és eltolt magától. - De gyere csak beljebb!
   A ház belülről sem olyan volt, amilyenre számítottam. Balra egész alakos tükör a falon a cipős szekrény és a fogas mögött, jobbra ízléses faliszőnyeg. A kis előszobából boltíves folyosó nyílt a nappalira, benne dohányzóasztallal, körülötte sarokdíványokkal, szemközt plazmatévével. Ez utóbbitól és négy hatalmas ablaktól eltekintve a fal minden szabad négyzetméterét plafonig érő könyvespolcok fedték, megannyi különböző könyvvel teletömve. Három ajtó nyílt más helyiségekre.
 - Gyönyörű a házad! - ámultam el.
 - Örülök, hogy ezt mondod, mert az utolsó könyvig én rendeztem be az egészet - büszkélkedett lelkesen. - Apám annak idején rám szabadított vagy fél tucat lakberendezőt, de elküldtem mindet. Feltett szándékom volt, hogy magam rendezem be a saját házamat.
 - Jól tetted - szorítottam meg a vállát. - És? Választottál már filmet?
 - Hősök óvjanak, dehogy - nevetett rám. - Természetesen te választasz. Még a végén elalszol az unalomtól vagy épp kirohansz a házból, ha én döntök.
 - Ezt erősen kétlem, Sean Lewington, de meglátom, mit tehetek - csóváltam a fejemet, és nem értettem, miért nem tudom az ő jelenlétében soha egy percre sem letörölni a gondtalan vigyort az arcomról. - Mutasd a DVD-idet!
 - Erre - indult el előttem, én pedig követtem még pár, hasonlóan lakályos helyiségen keresztül, mígnem egy házimozi szobában kötöttünk ki.
 - Nem tudom, miért lepődök meg - hitetlenkedtem.
 - Én se - vágott vissza, és egyszerre nevettünk fel. - Itt vannak a filmek.
   Egy embermagasságú szekrényhez vezetett, ami roskadásig volt DVD-kkel. Azt se tudtam, hol kezdjem a nézelődést.
 - Amíg választasz, pattogatok kukoricát, oké?
 - Oké - bólintottam.
   Végighúztam az ujjaimat az egyik polcon, és megakadt a szemem egy krimin, amit még a suliban néztünk egyszer, mikor közvetlenül a nyári szünet előtt már úgysem lehetett a diákokat tanulásra bírni. Akkor nagyon tetszett.
 - Szereted a krimiket? - kiabáltam Sean után.
 - Sértésnek veszem a kérdést is - hangzott a válasz. - A krimi a kedvencem. Te is szoktál nézni?
 - Nem nézek filmet gyakran, de a krimik mindig lenyűgöztek - ismertem be.
   Mikor mindkét kezében egy hatalmas adag popcornnal és egy-egy üveg üdítővel visszatért, letette a szerzeményeit, majd elvette a kezemből a tokot és bekapcsolta a mennyezetig érő tévét.
 - Jó választás - biccentett elismerően felém, miközben elindította a filmet, én pedig leültem az egyik székre. - Emlékszem, mikor megjelent, alig vártam, hogy lássam, mert mindenhol kint voltak a plakátjai.
   Magamban számoltam kicsit, és arra jutottam, hogy kábé két éves lehettem, mikor ez a film kijött. Néha hajlamos voltam elfeledkezni arról, hogy Sean mintegy tizenöt évvel idősebb nálam.
   Tudom, nem voltam ott, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Tudom, nem érdekelt, és féltem közelebb kerülni. Ma éjjel nehéz elaludnom, mert kitisztult a kép és rájöttem, hogy mindenem darabokra hullott, és nem tudom visszafordítani.
   Mikor a film elkezdődött, már semmi nem maradt bennem az addigi feszültségemből. Időnként felszabadultan vettem a pattogatott kukoricámból, hangosan nevettem a poénokon és együtt izgultam, örültem és gyászoltam a nyomozókkal és az áldozat családjával. Arról is elfeledkeztem, hogy Seannal nézem a filmet, amikor egy oda nem illő hang hirtelen kizökkentett. Rájöttem, hogy a telefonom az, és amíg meg nem láttam Robin nevét a kijelzőn, addig elképzelni sem tudtam, ki hívhat. Ilyen hamar talált volna valamit?
 - Ne haragudj, muszáj felvennem - szabadkoztam. - Ne állítsd le, te csak nézd nyugodtan, mindjárt jövök!
   Kisiettem a teremből, és csak akkor vettem fel a telefont, mikor már elég távol voltam Seantól ahhoz, hogy egy szót se halljon a beszélgetésből.
 - Utánanéztem a szüleidnek - vágott rögtön a közepébe. - Otthon vagy? Találkoznunk kéne, mert ezt nem mondhatom el telefonon.
 - Én... Nem, de mondd, hol találkozzunk, és odamegyek - próbáltam menteni a menthetőt.
 - Amanda, hol vagy? - érkezett a kérdés, amitől rettegtem.
   Nem voltam túl nagy tehetséggel megáldva a terelést illetően, úgyhogy nem tudtam tovább húzni a választ. - Egy barátomnál.
 - Aha, barát - gúnyolódott Robin. - Annál a gyökérnél vagy, nem? Ki kellett volna tépnem a tüdejét és lenyomnom a torkán, amíg még megvolt rá a lehetőségem.
 - Robin, könyörgöm, ne beszélj már így! - fakadtam ki.
 - Oda nem mehetek érted - vágott közbe. - Lépj le, és majd szólj, hol vagy, ha elhagytad azt a kerületet - utasított. - Ja, és még egy dolog: ha megérzem rajtad annak a selyemfiúnak az émelyítő pacsulibűzét, akkor rám ne számíts!
   Legszívesebben toporzékoltam volna a szavai hallatán, de inkább csak kinyomtam, és visszamentem Seanhoz.
 - Ne haragudj - kezdtem bűnbánóan -, de közbejött valami. Muszáj mennem.
   Ijedten megállította a filmet és felpattant. - Történt valami? Olyan fura vagy.
 - Minden rendben, nem történt semmi, Sean, csak az bánt, hogy így faképnél hagylak!
 - Emiatt ne aggódj, hallod? - szorította meg a kezem. - Már így is az adósod vagyok. Egy ideg voltam, mielőtt jöttél, és most tök jól érzem magam - mosolygott rám.
 - Ennek örülök - viszonoztam, és szorosan megöleltem. - Bepótoljuk.
 - Remélem is! - nevetett. - Kikísérlek. Hívjak sofőrt?
 - Dehogy, jól fog esni a séta! - tiltakoztam sietve, és mosolyt erőltettem az arcomra. - Vigyázz magadra! - köszöntem el tőle, amikor kiértünk.
 - Te is, Amy - intett.
   Mikor kiértem a harmadik kerületből, felhívtam Robint.
 - Hol vagy? - kérdezte rögtön.
 - A Lenwé fasornál - feleltem.
 - Öt perc. - Azzal letette.
   Öt perc múlva egy fekete, sötétített üvegű, ezért kívülről átláthatatlan autó fékezett majd parkolt le mellettem, és kivágódott az anyósülés. - Szállj be! - szólt ki Robin.
   Engedelmeskedtem, figyelmen kívül hagyva a hangsúlyt, amivel akár a kutyáját is utasíthatta volna. Mikor beszálltam, akkor éreztem meg szinte azonnal, hogy valami nagyon nincs rendben.
   Robin bizonyos szempontból a szokásosnál is levertebbnek tűnt, és volt a tartásában, az arckifejezésében valami erősen fogva tartott feszültség, ami miatt egy robbanásra készülő bombára hasonlított.
 - Jól vagy? - tudakoltam félve. - Idáig érzem, hogy valami baj van. Nincs "pacsulibűzöm", ha ez aggaszt - próbáltam elviccelni a dolgot.
 - Megkérdeztelek, hogy biztosan akarod-e tudni az igazságot. Most én nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e, hogy tudd - vallotta be, és megdörzsölte az orrnyergét.
 - Megijesztesz - fordultam felé az egész testemmel. - Robin, mit találtál?
   Lesütötte a szemét, hogy véletlenül se kapjam el a tekintetét.
 - Kérlek, Robin - unszoltam. - Bármi is az, elviselem, miattam ne aggódj!
 - Végül is az egész mindegy - csattant fel váratlanul, és összerezzentem. El sem tudtam képzelni, miért dühös. - Amúgy is egy utolsó vadállat vagyok, amúgy is két külön világ vagyunk, mit számít egy újabb ember vére a kezemen?
   Úgyhogy csak egy dolgot mondanék még: sajnálom a fájdalmadat, sajnálom a könnyeidet, minden kis dolgot sajnálok, amit nem tudtam, sajnálom a szavakat, amiket nem mondtam. De egyvalami igaz maradt - még mindig szeretlek.
 - Hé! - Minden bátorságomat és önbizalmamat összeszedve felé nyúltam és széthajtogattam a térdén ökölbe szorított keze ujjait. - Az a Robin, akit én ismerek, nem vadállat - közöltem. - És így már még inkább hallani akarom, mit tudtál meg. Úgyhogy rajta, mert addig nem tudsz lerázni magadról! - kockáztattam meg egy halk nevetést.
   Elértem a célomat, mert egy pillanatra mintha megenyhült volna az arca, és a szája sarka felfelé görbült, majd sóhajtott. Az ablakon kifelé nézve beszélt, de a kezét nem húzta el. - A bandavezér, akinek az édesapád tartozott, az én apám volt - mondta, annyira összeszorítva a fogát közben, amennyire csak lehetséges. Erőlködnöm kellett, hogy ki tudjam venni a szavait. - Ő ölette meg az édesanyádat, és ő végeztette ki végül az édesapádat is.
   Az agyam mintha megszűnt volna működni. Korábban azt mondtam, tudni akarom az igazságot, és úgy éreztem, bármi is az valójában, átvészelem. Ha Robin mondott volna egy nevet, hogy ez és ez felelős a szüleim megöléséért, akkor az nem lett volna rám olyan hatással, mint az, hogy pont egy általam ismert személy, és pont Robin apja volt az.
 - Miért fogod még mindig a kezemet, Amy? - kiáltott fel Robin, és ellökött magától, majd dühösen a műszerfalra csapott. - Miért nem nézel rám gyűlölettel? Miért bírod elviselni, hogy itt ülök melletted, hogy bírsz a közelemben lenni?
   Sosem szoktam érteni Robin hirtelen kifakadásait, és ez most sem volt másképp. Megráztam a fejem, hátha ezzel működésre bírhatom az agyamat. - Te most... Miről beszélsz?
 - Én elraboltalak. Az egyik emberem kis híján megerőszakolt. Meglőtt az egyik ellenségem. Az úgynevezett testvérem a frászt hozta rád, és egy életre elegendő rémálmot hozott a fejedre, amennyire őt ismerem. És most megtudtad, hogy az apám felelős a szüleid meggyilkolásáért. Ja, és rólam már régóta tudod, hogy egy anyagyilkos, feleség- és gyerekgyilkos, a világon mindenféle ember gyilkosa vagyok. - Kísértetiesen felnevetett, olyan hangon, hogy zokogásnak is beillett volna. - Azt kértem - fordult felém, és megijesztett az arckifejezésével és a pillantásával -, hogy magyarázd meg: hogy bírsz még egy légtérben lenni velem.
   A szemében annyi érzelem, annyi emlék és annyi gondolat ült, hogy képes lettem volna megfulladni csak attól, hogy belenéztem. Eszembe jutott a tucatnyi álmom, amiben szerepelt. Az, ahogy az ágyam mellett virrasztott, mikor meglőttek. Felidéztem, mennyire őrjöngött, valahányszor egy másik férfi került a közelembe - akár Lionel, akár Jake, akár Adair, akár Sean -, és hogy ez valahol mélyen mennyire furcsa boldogságérzettel töltött el. A fülemben csengett az a kevés őszinte nevetés, amit hallottam tőle az ismeretségünk során.
   És ott voltak a szemei, a fájdalommal teli, mégis csillogó, magához hívó szempár, a legangyalibb és mégis legelgyötörtebb, legmegkínzottabb arcon, amit valaha láttam. De mindez egy pillanat leforgása alatt futott át az agyamon, és még kevesebb idő telt el, mire megfogalmazódott bennem az, hogy meg akarom csókolni őt. Az anyósülésről viszont ez elég körülményes lett volna, ezért gondolatban felégettem magam mögött minden hidat, és átültem az ölébe.
   A lábai a két térdem között érezhetően pattanásig feszültek, és láttam az arca változásait, ahogy pár másodperc alatt egyáltalán felfogja, hogy mit csináltam. Szólásra nyitotta a száját, de nem vártam meg, hogy mondjon valamit. Ösztönösen az arcához hajoltam és az ajkaihoz érintettem az enyémeket - magamban elkönyvelve, hogy milyen természetesen jön ez a mozdulat; mintha arra születtem volna, hogy őt csókoljam.
   Megmoccant, és izmoktól dagadó karjai szinte azonnal a derekam és a hátam köré fonódtak, olyan elemi szorítással, hogy normál esetben felszisszentem volna a fájdalomtól. Ehelyett csak felemeltem a kezemet, és beletúrtam a hajzuhatagba, amit mintha ősidők óta meg akartam volna érinteni már. Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen lesz a tapintása.
   Az ajkai, a nyelve olyan forrók voltak - vagy csak én éreztem olyannak őket -, hogy szinte felperzseltek, ahol csak hozzámértek. Végighúztam a szabad kezem ujjait a nyakán, és éreztem, hogy az érintésem nyomán libabőrös lesz. Felnyögött, és ha ez lehetséges, még közelebb húzott magához, és táncra hívta a nyelvemet.
   Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, amikor, mint akibe villám csapott, ellökött magától. Hátrébb tolt, és így inkább a térdén ültem már, mint a combján; szemei szikrákat szórtak rám.
 - Ez... Nem - szorította ökölbe a kezeit. - Ülj vissza!
   Megtettem, amire kért, mert tudtam, hogy ellenkező esetben legalábbis kidob a kocsiból. Kellett jó néhány másodperc, mire abbahagytuk a zihálást, és mikor Robin mellkasa már egyenletes tempóban emelkedett és süllyedt, felém fordította a fejét.
 - Mi a francot képzelsz, Amy? - förmedt rám. - Tényleg nem megy a terelés! Egyszerűbb lett volna, ha megmondod, hogy nem válaszolsz a kérdésre!
   Elképedve hallgattam a szavait. Komolyan ennyire idióta, vagy csak játssza?
   Vagy, súgta a kegyetlenebb, realistább felem, csak te érezted az elektromosságot és a szikrákat.
   Mielőtt észbe kaptam volna, a kezem a kilincsen volt és kipattantam a kocsiból. Nem követett. Helyette a gázra lépett, és kiszáguldott az utcából. Csak álltam ott, és bámultam a pontot, ahol az autója eltűnt a szemem elől, perceken keresztül.
   Egy idő után azt vettem észre, hogy forró, sós cseppek áztatják az arcomat, majd az államat és a nyakamat, megállás nélkül ömölve. A racionális részem nem értette, mi a bajom. De a szívem mélyén már biztosan tudtam. Azt nem, hogy pontosan hogyan vagy mikor történt, de azt végre felfogtam, hogy miért akartam a világon a legjobban Robin nevetését hallani, hogy miért akartam, hogy eltűnjenek az aggódástól, haragtól, félelemtől, fáradtságtól, sebzettségtől előjövő ráncok a szemöldökei között és a szája körül. Emiatt hiányzott, mikor nem volt velem, és emiatt akartam közelebb lenni hozzá, amikor velem volt. Ezért vonzott, mint egy mágnes, ezért lepték el a lepkék a gyomromat, mikor hozzámért.
   Tudom, megvárattalak, messze túl sokáig voltam távol, de már felfogtam mindent, amit rosszul csináltam. Elakad a lélegzetem, amikor azt hiszem, elveszítelek. És nem lesz kifogás, úgyhogy térden állok, és kérlek: hallgass meg! Hagyd, hogy még egyszer fogjam a kezedet! Egyvalami igaz maradt - még mindig szeretlek. És mindig így lesz.
   Mert beleszerettem. És fogalmam sem volt, hogy ez életem legnagyobb katasztrófája vagy csodája-e. Hogy őszinte legyek, azóta sem tudom.

2 megjegyzés:

  1. A Hősökre! Szóhoz sem jutok. Végre, végre megcsókolta és nem esik le neki hogy mennyire beleszeretett?
    Nem hiszem el, Robin, csalódtam benned! :c
    Remélem higy ezt nem fogja ennyiben hagyni a drága, mert azt még nagyon meg fogja bánni.
    Szegény Amy :c
    Várom a folytatást 😍
    Puszillak, Kincső ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hősökre, hogy én mennyire imádom ezt a kifejezést mástól olvasni! :D
      Haragudjatok Robinra, megérdemli a hülye feje! xD Nagyon vak típus szegény.
      Igyekszem <3
      Ölel: Nessa ♥

      Törlés