2017. február 17., péntek

Huszonegy

Három hét telt el, és Angela minden pénteken és szombaton elengedett minket bulizni. Ez több mindent is magában hordozott. Számomra például hatalmas dolognak számított, amikor a harmadik buli reggelén arra ébredtem, hogy el akarok menni vásárolni. Sosem voltam az a plázacica-típus, főleg, hogy mostanáig tökéletesen beértem a farmer és egyszerű póló kombóval, épp ezért lepődtem meg, mikor konkrétan megfogalmazódott bennem az, hogy igenis ruhákat akarok venni, amikben eljárhatok a bulikba.
   A második dolog az, hogy főleg Adairnek akartam ezzel tetszeni. Minden bulit vele és persze Jake-kel töltöttem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz... legalábbis ő hozzám, de én nem tudtam őt megkedvelni. De azért próbálkoztam. Viszont Adair minden csókját elutasítottam, mert visszatartott valami, amit nem tudtam volna megnevezni. Talán nem álltam készen - végül is, egy elveszett gyereknek éreztem magam, és az is voltam.
   Vészhelyzet, vészhelyzet! Ez a hajó lassan süllyed. Azt hiszik, őrült vagyok, de ők nem ismerik az érzést. Körülvesznek, keselyűkként körözve; meg akarnak törni és elmosni a színeimet, elmosni a színeimet. Vigyél a magasba, és énekelni fogok: ó, te mindent helyre-, helyre-, helyrehozol! Mi egy és ugyanaz vagyunk, ó, te veszed el, el, el az összes fájdalmamat! Ments meg, ha a démonaimmá válok..!
   Viszont a távolságtartásom ellenére sem voltam képes eltaszítani őt magamtól, mert a bulik, a csillogó, falatnyi ruhák, a fülsüketítő zenék, a gondtalan tánc és ugrálás a parketten egy vékony, gyenge, de legalább valamilyen falat képeztek köztem és az elveszettség között, ami minden pillanatban fekete lyukként tátongott a lábaim előtt, és beszippant, ha túl közel kerülök hozzá. Jake és Adair nélkül valószínűleg ez már megtörtént volna. Igen, valahol én is tisztában voltam vele, hogy a féktelen bulizás csak ideiglenes és nagyon silány megoldás, de jobbat elképzelni sem tudtam; ha létezett olyan egyáltalán.
   Szóval összeszorított foggal hallgattam a bizarrabbnál bizarrabb álmaimról, kikászálódtam reggelente az ágyamból, iskolába mentem, jópofát vágtam a dolgokhoz, még jó jegyeket is igyekeztem szerezni; kevés sikerrel ugyan, de a szándék a fontos. Megírtam a háziimat, néha futni mentem Jake-kel, hogy mégse tunyuljak el, rendet tartottam a szobámban... Hétvégente pedig diszkóba mentünk, jól éreztük magunkat, igyekeztünk nem berúgni - ezt is több-kevesebb sikerrel, de azért én igazán álltam a sarat. Jake és Adair már kevésbé. Mindeközben pedig elfojtottam magamban az önsajnáltatást. Persze nem eléggé, mert még így is folyton erre gondoltam, ami egészen biztosan nem segítette elő az esetleges továbblépésemet. De én, eskü, legalább megpróbáltam.
 - Hihetetlenek vagytok - csóváltam a fejet a cigiző Jake-re és Adairre, ahogy mindig. Utóbbi egy alkalmat sem mulasztott el, hogy engem is megkínáljon, de nem tudtam rászánni magam a dologra. Szerettem azt hinni, hogy egy Hős mellettem áll, és visszahúz a vállamnál fogva, ha valami rosszat készülnék tenni. Nem voltam túl vallásos, de a jelenleginél szánalmasabbá már úgysem válhattam, szóval nyugodt szívvel eljátszottam az ilyen gondolatokkal is. - Hogy bírtok ennyit pöfékelni?
 - Próbáld ki, kislány, és le sem fogsz tudni állni vele - nyomott volna egyet a kezembe Adair, de eltoltam magamtól.
 - A szagától is rosszul vagyok - fintorogtam.
 - Gyerekek, én fázom - vacogott Jake.
 - Az meg hogy lehet, Jakie? - röhögött Adair. - Nem fűt eléggé a pia meg a cigi?
 - Talán még nem volt elég, azért - válaszolt idétlenül vihogva Jake.
 - Jake, szerintem ideje lenne indulnunk - csóváltam a fejem, megérezve a vészt. Máris túl részegnek tűnt; féltem, hogy így sem tudom eltámogatni hazáig, nemhogy ha még többet vedelne!
 - Oké-zsoké - vakarta a fülét. - Hozom a kabátjainkat.
   Eltűnt az épületben, én pedig a falnak támaszkodva vártam rá. Adair nem vette le a szemét rólam - ahogy Jake jósolta még otthon, mikor meglátta, mit vettem fel. A szokás szerint fekete, de ezúttal épp pánt nélküli ruhám egy testhez simuló, combközépig érő, az eddigieknél kivágottabb darab volt. Nem tudom, miért hittem a próbafülke tükre előtt állva, hogy jól áll rajtam, de Jake és Angela szokás szerint el voltak tőle ájulva. Adair meg szerintem már látta a hangokat is, az általa elfogyasztott alkohol mennyiségéből ítélve...
 - Szerintem Jake egyedül is hazatalál - lépett mellém egyszer csak, szélesen vigyorogva. - Nem maradsz még velem egy kicsit? - vetette be a bociszemeket, közben pedig a derekamra helyezte a kezét. Kényelmetlenül arrébb húzódtam, de hasztalanul.
 - Eltaláltad - villantottam rá a legédesebb mosolyomat. - Jake jelenleg azt sem tudja, hol lakik. Nagyon részeg vagy... Engedj el, Adair!
   Mikor elkezdett az arcomhoz közelíteni, a vállára szorítottam a kezemet, és minden erőmmel eltoltam magamtól. - Azt mondtam, eressz el - ismételtem hűvösen, és nem esett nehezemre kiszabadulni, mert Adair elég ingatag volt. - Ne gyere utánam! - fújtattam szikrákat szóró szemekkel, mikor elindult. Elégedetten konstatáltam, hogy inába szállt a bátorsága - vagy csak túlságosan beütött már neki az alkohol -, és hagyott elmenni.
   Dideregtem. Kicsit sem volt jó ötlet ebben a téli fagyban ezt a ruhát felvenni... Próbáltam nem érzékelni az egész combomat és lábszáramat beborító libabőrt, de nem igazán sikerült. Reméltem, Jake hamar kijön a kabátjainkkal, és hazaindulhatunk. Nem bírtam Adair társaságában lenni, viszont tudtam, hogy valószínűleg vissza kell mennem a diszkó bejáratához, ha azt akarom, hogy Jake megtaláljon.
   Megálltam és a kerítésnek dőltem, azzal a hiú reménnyel, hogy talán némi menedéket nyújt a hideg ellen. Mivel a visszamenetelnél jobb ötletem támadt, a táskámban kezdtem kotorászni a telefonom után, hogy Jake-et hívjam, de az jó szokásához híven sehogy sem akart előkerülni.
   A számat szitkozódásra nyitva felnéztem, hogy az égre emeljem a pillantásomat, de megálltam a mozdulat közben. A tekintetem ugyanis egy zavaróan ismerős alakon állapodott meg, aki tőlem tíz méterre állhatott a park fái között, és épp engem bámult. A félhomályban is felismertem borzas, kócos haját, és mérget vettem volna rá, hogy annak vörös színe van.
 - Robin? - leheltem, és akaratlanul is elernyedt a kezem, ezzel a földre ejtve a táskámat.
   Szó nélkül megindult felém. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem is láttam igazán, hogyan lép - mire egyet pislogtam, már előttem állt, és az egyik kezét a csuklómra fonva, a másik keze ujjait pedig a hajamba fúrva magához húzott, hogy megcsókoljon.
   Nem tudom megakadályozni, hogy ez a betegség átvegye az uralmat. Átveszi az irányítást és a semmibe rángat engem. A segítségedre van szükségem, nem tudom ezt örökké leküzdeni. Tudom, hogy figyelsz: érezlek odakint. Vigyél át a falakon odalent, repülj örökké, ne engedj el! Szükségem van egy megmentőre, aki begyógyítja a fájdalmamat, amikor a legrosszabb ellenségemmé, az ellenséggé válok.

Az ajkai égettek, mégsem húzódtam el; nem mintha amúgy olyan sok esélyem lett volna rá, vagy akartam volna. Mire egyáltalán feltűnt, hogy megmozdultam, már felemeltem az addig a testem mellett lógó karomat, és tétovázva a dereka köré fontam. Ha ez lehetséges, még inkább felbátorodva szorított magához, nyelvével befurakodott a fogaim közé. Szenvedélyesen, szinte már dühösen körbejárta a számat, és lépett párat előre, hogy a kerítésnek szorítson és mind a két kezével a hajamba túrjon. Le kellett hajolnia hozzám, de ez mintha egyáltalán nem zavarta volna. Ködös agyammal felfogtam, hogy valószínűleg nőttem egy kicsit az elmúlt hetekben, ezért nem volt annyira fájdalmas már köztünk a magasságkülönbség.
   Egy egészen kicsit meghúzta a tincseimet, mégsem fájdalmasan nyögtem fel. A teste az enyémnek simult, és ettől úgy éreztem, menten felgyulladok. Nem is emlékeztem, milyen érzés fázni - sőt, igazság szerint semmire sem emlékeztem rajta kívül.
   A szív gyorsan ver. Színek és ígéretek. Hogy legyek bátor? Hogy szeressek, ha félek a zuhanástól? De látva, hogy egyedül állsz, hirtelen az összes kétségem eltűnik valahogy. Egy lépéssel közelebb... Minden nap meghaltam rád várva; kedves, ne félj! Ezer éven át szerettelek, hát szeretni foglak még újabb ezerig.
   Fogalmam sem volt, mennyi ideje csókolt, de mindvégig egy dolog járt a fejemben: nem akarom, hogy vége legyen. Addig tehetetlen kezemet óvatosan az arcához emeltem, és félve végigsimítottam rajta. Ujjaim bejárták borostás arcélét, és félve a rakoncátlan, vörös hajba túrtak.
   Ekkor viszont, mintha elektromosság rázta volna meg az érintésemtől az arcán, elszakadt tőlem. Olyan váratlanul ért, mintha megfosztottak volna mindentől - csak később jöttem rá, hogy Robin karjában nem éreztem az ürességet, ami a szüleim valódi kilétének megtudása óta kínzott; ezért tűnt úgy az elválásunkkor, mintha kitépték volna a szívemet.
   Zihálva meredtem rá, közben pedig megint reszketni kezdtem, viszont még mindig bizsergett mindenem az érintése emlékétől.
   Az emlékeimben világosabb kék volt a szeme, mint abban a pillanatban. Hatalmasra nyílt, szinte fekete íriszekkel, az enyémhez hasonlóan gyorsan emelkedő és süllyedő mellkassal hátrált tőlem, mintha attól félne, hogy máskülönben visszarántja hozzám az a mágnes, ami miatt nekem is kész küzdelem volt egy lépés távolságot tartanom tőle.
 - Te élsz - meredt rám elhűlten, és a szája megvonaglott.
   Még mindig az előző néhány perc hatása alatt álltam, és kellett egy kis idő, hogy fel tudjam fogni a szavait. Abban a pillanatban mindennél jobban érdekelt a magyarázat az imént történtekre, de azt sem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a kérdést.
 - Leesett? - kérdeztem kínomban, és nem tudtam, merjek-e nevetni.
 - Azt hittem, meghaltál - szorította ökölbe a kezeit, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne lépjek oda hozzá széthajtogatni az ujjait és megnyugtatni, hogy élek és virulok. De őrültnek nézett volna érte, legalább annyira, mint én magamat, már a gondolatért is.
 - Az... átverés volt. - Nem akartam elmondani, hogy találkoztam az öccsével, mert volt egy sanda gyanúm, hogy nem érintené túl jól a hír. Ennyire azért még én sem voltam naiv.
 - Vagyis? - követelőzött, és a homlokát ráncolva várta a magyarázatot.
 - Hosszú történet - fontam karba a kezemet, leginkább azért, hogy megdörzsöljem a felkaromat. Kezdett visszakúszni a hideg a testembe.
   Egyetlen másodperc leforgása alatt kibújt a kabátjából, és rám adta, gondosan ügyelve, hogy egyetlenegyszer se érjen a bőrömhöz. A bőrkabátja a térdemig leért, és olyan forróság volt benne, hogy rögtön elfelejtettem, milyen évszakban járunk.
 - Meséld el - utasított, mintha a beosztottja lennék, de mielőtt ezt egyáltalán végiggondolhattam volna, hozzátette: -, kérlek.
   Soványabb volt, mint amire emlékeztem; az arca beesett, a haja ápolatlanabb, a szeme pedig kialvatlanabb, mint valaha. Kiszáradt a szám, amikor eszembe jutott Kevin nagy terve Robin eltiprására. Kételkedtem benne, hogy annak a pszichopatának igaza lehet, de akkor mégis...
 - Amanda - csattant olyan váratlanul a hangja, hogy összerezzentem.
   Öklei remegtek, és láttam, hogy a bütykök a kezén már teljesen elfehéredtek. Az ajkába harapva, a fejét oldalra döntve várta a válaszomat, és hirtelen egy elkeseredett gyerek jutott eszembe a kérlelő, könyörgő pillantásáról.
 - Csak tudnom... tudnom kell, hogy miért kellett azt hinnem, hogy... hogy meghaltál. - Nehézkesen beszélt, és elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a szemeimet, mert úgy éreztem, akkor biztosan észrevenné bennük a szinte legyűrhetetlen vágyat, hogy magamhoz öleljem és ne engedjem el, amíg el nem tűnik a szemeiből a fájdalom.
 - Sajnálom - suttogtam, és még nem is értettem igazán, miért. De továbbra is hallgattam. Nem mondhattam el neki az igazságot, más magyarázatot pedig nem tudtam kitalálni.
 - Amy, kérlek... - bicsaklott meg a hangja, és mielőtt észbe kaphattam volna, a karjai közé vetettem magamat, hogy ne lássam az arcát, ami úgy nézett ki, mintha mindjárt elsírná magát.
   A kulcscsontjába fúrtam az orromat, és olyan erősen karoltam át a hátát, ahogy csak bírtam. A vastag, erős karok habozás nélkül öleltek magukhoz, és éreztem, hogy a lélegzetvétele meglibbenti pár hajszálamat.
 - Hogyhogy itt vagy? - váltottam témát ügyetlenül.
 - Amanda, azt kérdeztem, miért hitetted el velem, hogy meghaltál - tolt el magától, annyi dühöt, számonkérést és csalódottságot sűrítve a hangjába, amennyiről el sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges.
   Ez... Komolyan azt hitte, hogy én terveltem ki ezt! A bombariadót, az elszenesedett holttestet, amit az enyémnek hittek, az elmenekülésemet...
 - Nem én akartam ezt! Ez hogyhogy nem egyértelmű? - tört ki belőlem, és reméltem, nem hangzik annyira érzelmesen a hangom, mint ahogy nekem tűnt.
 - Akkor mégis ki a franc volt? - emelte fel a hangját, és ezzel olyan szinten a frászt hozta rám, hogy remegni kezdtek a kezeim.
 - Ezt most komolyan mondod?! Én sosem vágtalak volna át ilyesmivel, még talán vissza is mentem volna hozzád, mikor az állítólagos szüleimről kiderült, kicsodák, de Kevin nem hagyott más...
 - Kevin? - ráncolta a szemöldökét, és egy másodperc alatt értetlenségből valami leírhatatlanná alakult az arckifejezése.
   A szám elé kaptam a kezem, és átkoztam az összes Hőst, hogy nem állították meg a nyelvemet, mielőtt kiejthette volna ezt a nevet.
 - Szóval az öcsém... Az öcsém volt az?! - rázott meg a vállaimnál fogva, hogy a fogaim összekoccantak. Könnyek szöktek a szemembe. - Amanda, a kurva életbe, válaszolj már!
 - Nem! - tiltakoztam, reménykedve a reménytelenben.
 - Ne hazudj nekem! - kiabált.
 - Igen! - sikítottam hisztérikusan, és kitéptem magam a kezei közül, mert a szorítása már a csontjaim eltörésével fenyegetett. - A fenébe is, az a pszichopata, elmebeteg vadállat azt akarta, hogy halottnak higgy, mert az ő ködös elméjében az az összeesküvés-elmélet fogalmazódott meg, hogy te szerelmes vagy belém! Azt akarta, hogy összetörj, hogy feladd a küzdelmet, és ezt azzal akarta elérni, hogy megint eljátssza veled azt, amit Lanával!
   Az utolsó szavakat már a hátának mondtam, mert elfordult, és teljes erőből beleütött a legközelebbi fatörzsbe, majd a másik kezével is. Felsikoltottam, és odaléptem hozzá, hogy visszatartsam, de hiába csimpaszkodtam a csuklójába, szinte meg se érezte. Hirtelen elhatározástól vezérelve közé és a fa közé léptem, hátha akkor abbahagyja a püfölést.
 - El fogod törni a kezedet - zokogtam elfúlva, és kipislogtam a könnyeket a szememből, hogy megnézhessem, mekkora kárt tett magában.
 - A nyakamat kellett volna kitörnöm, már nagyon régen - lökött el magától, és elhátrált, egyik tenyerét felém emelve, mintegy jelezve, hogy ne menjek a közelébe. - Mit csinált veled?!
   A fejemet rázva kellett emésztenem egy kicsit a kérdést, mert nem tudtam összefüggésbe hozni ezt azokkal, amik eddig elhangzottak. Robint megint átbaszta a tulajdon testvére, akinek a szerelme halálát is köszönhette, és ő azért aggódik, hogy velem mit csinált az az őrült?
 - Amy?! - követelőzött.
 - Semmit - fújtam ki a levegőt, és igyekeztem ura lenni az arcizmaimnak. Tudtam magamról, hogy iszonyatosan hazudok.
 - Pontosan tudom, mikor hazudsz, Amanda, a picsába már! Ha ezzel próbálkozol, akkor legalább erőltesd már meg magad kicsit jobban, hogy el is higgyem! - csattant fel, és fenyegetően tornyosult felém. Még mindig idegesített, hogy felfelé kellett néznem rá, bár már inkább egy, mint kettő fejjel múlt felül. - Halljam - szűrte a fogai között, azon a tipikus hangon, amiből süt, hogy igazából jobb lenne neki, ha nem hallaná a választ, de képtelen tudatlan maradni.
 - De tényleg semmi olyat - nyöszörögtem remegő hangon, de Robin pillantását látva inkább folytattam. - Csak egyszer megölelt hátulról, és a vállamba fúrta az arcát.
 - És? - kérdezte elhaló hangon. Érdekelt volna a képesség, amivel pontosan a fejembe lát.
 - És a fülembe harapott. És megpuszilta a nyakamat. Hé! - Elé vetődtem, mielőtt egy másik fát is telibe kapott volna. - Könyörgök, ne csináld ezt - kérleltem. - Robin, hallod? Semmit nem old meg, ha eltöröd a kezedet - próbálkoztam.
 - Sajnálom az... előbbit. Tudod. Hogy... megcsókoltalak. - Szabályosan lefagytam a hirtelen témaváltástól, és tátott szájjal néztem őt. De legalább nem ütött megint öklömnyi lyukakat egy fába sem.
 - Miért tetted egyáltalán? - tettem fel a kérdést, ami azóta kavargott a fejemben, mióta a karjaiba zárt. Közben szemügyre vettem a kezeit, és igyekeztem legalább letörölni róluk a piszkot és a vért - a kezemmel. Igazán steril. De legalább addig sem kellett a szemébe néznem.
   Egy ideig nem válaszolt, úgyhogy érdeklődve felnéztem rá. Így épp láttam, hogy alig észrevehetően megrándult a szája sarka. - Mert... egy pillanatra azt hittem, Lana vagy. - Egyetlen pillanatig sem nézett a szemembe, ameddig ezeket a szavakat mondta.
   Nem akartam megkérdezni, hogy hazudik-e, úgyhogy beletörődően lehajtottam a fejemet.
 - Mondd el pontosan, mit akart tőled Kevin!
   Engedelmeskedtem, bár a Robin irántam érzett szerelméről szóló részeket kihagytam a történetből, szerintem mindkettőnk érdekében. Így is több volt ez, mint amit akárkinek kívántam volna.
   Robin a kerítésnek támaszkodva, rám nem nézve hallgatott engem, majd, amikor a mondandóm végére értem, egy ideig csak némán állt a sötétben.
 - Most, hogy ezen túl vagyunk - szólalt meg hirtelen, könnyed hangnemben, és csak azért tűnt fel az érezhető feszültség, harag és letörtség a hangjában, mert már volt abban részem korábban, ahogy elrejti a valódi érzéseit. - Mit keresel itt? És hogy voltál képes ebben a ruhában kilépni az utcára?
 - Bulizni voltam - tudtam le tömören a dolgot. - És amikor elindultam, még nem volt ilyen hideg.
 - Nem arra gondoltam - felelte, és ahogy elfordította a fejét, úgy tűnt, mintha elvörösödött volna. - Amúgy sem lenne szabad éjszaka az utcán sétafikálnod, de ebben a ruhában az is meg akar majd erőszakolni, aki nem tartozik egyik bandához sem.
   Minden tagomban elpirulva nyeltem egyet, és nagyokat pislogva felnéztem rá. - Te is? - csúszott ki a számon, éppen abban a pillanatban, amikor ő azt mondta: - Váltsunk témát.
   A szeme rezdüléséből tudtam, hogy nagyon is hallotta a kérdést, de figyelmen kívül hagyta. Én pedig nem tettem fel újra, mert már így is iszonyatosan hülyén éreztem magam miatta. Egyáltalán hogy jutott eszembe ilyesmi? Ja, igen, van egy kis alkohol a véremben. Nem annyi, mint Jake-ében vagy Adairében, de azért van.
   A homlokomra csaptam, mikor ők eszembe jutottak. Adair talán le is lépett, miután elváltunk, Jake pedig nem tudja - és a részeg fejével nem is igazán tud túl sok opciót kigondolni -, hova tűntem a bejárattól.
   Ekkor hallottam meg, hogy egy túlságosan ismerős hang a nevemet kiáltja.
 - Amy, ez nem vicces, a frászt hozod rám! Anyámék le fognak cseszni, ha megint nem viszlek haza időben!
   Nem mertem Robinra nézni, miközben Jake odaért hozzánk, és megkönnyebbülten felsóhajtott: - Na végre. - Még nem látta meg Robint, mert felém nézett, és a sötétben nehéz lett volna kivenni a férfi alakját. - Szereted rám hozni a szívbajt, Csodalány. Már azt hittem, megint elraboltak. Adair mondta, hogy elküldted a francba... Bocs, hogy eddig hagytam, hogy zaklasson. Többet egy ujjal sem fog hozzád érni, ígérem. Legalábbis, amíg józan vagyok, addig ezt garantálhatom. - Az utolsó mondatok közben időnként már összefüggéstelenül röhögött.
   Felnevettem volna a szavain, ha nincs épp a látóteremben Robin arca. Kisebb fáziskéséssel Jake is meglátta, hogy nem rá figyelek, mert értetlenül meredt rám, majd megfordult, és szembetalálta magát egy kétméteres, szekrényszélességű, dühében gyakorlatilag fújtató bandavezérrel.
 - Amy, kérlek, mondd, hogy ő nem az, akinek gondolom. - Jake hangjából nem tudtam kiolvasni, pontosan mit érez. Hirtelen ijesztően józannak hallatszott a hangja.
 - Én is kurvára örvendek. - Egy ér vészjóslóan lüktetett Robin nyakán, és magamban fohászkodtam a Hősökhöz, hogy ne verje agyon a pótbátyámat. - Ennyi elég is lesz belőled. Amandának és nekem még meg kell beszélnünk pár dolgot.
 - Kibaszottul nem kell megbeszélnetek semmit! - tette a karomra a kezét Jake hősiesen, és tényleg bátor dolog volt tőle, hogy a legalább három pisztollyal felfegyverzett, eléggé zilált külsejű Robin és közém állt, de említett személy idegei számára ez már az utolsó csepp volt a pohárban.
   Láttam, hogy robbanni készül, úgyhogy gyorsan akcióba léptem.
 - Jake, kérlek szépen, csak... Várj meg a diszkó előtt! Aztán hazamegyünk együtt, és majd én megmagyarázom Angelának. Csak tényleg muszáj...
 - Amy, megháborodtál?! - förmedt rám Jake, teljesen érthető felindulással. - Nem hagylak magadra azzal az állattal, akitől legutóbb is alig szabadultál meg! Elrabolt, nem emlékszel?
 - Hallottad, mit mondott - förmedt rá Robin. - Ha nem kotródsz el másodperceken belül, darabokra téplek. - A szemein látszott, hogy meg is teszi.
 - Jake, ezt az egyet hadd kérjem tőled, és esküszöm, megmagyarázom majd! - tettem a derekára a kezem. - Légy szíves, menj! Ígérem, megyek mindjárt, és indulhatunk!
   Még egy utolsó értetlen, csalódott pillantást vetett rám, majd a szokásos öles lépteivel ott hagyott minket. És amint eltávolodott, robbant a bomba.
 - Te... ezzel élsz? - krákogta Robin, és csak a pillanatnyi értetlensége miatt volt még elviselhető a hangereje.
   Lehunytam a szememet, mert úgy éreztem, a pillantása kiégeti a retinámat. - Igen - sóhajtottam, és mielőtt bármit mondhatott volna, hozzátettem: - Azért, mert a szüleimről kiderült, hogy nem a szüleim, és nem volt hova mennem. Jake fogadott be. Jobban mondva a szülei, mert épp amúgy is örökbe akartak fogadni egy gyereket. Én kapóra jöttem - mondtam keserűen.
 - Majdnem meghatódtam - gúnyolódott. - Esküszöm, nem értem a nőket! Mi a francot látsz ebben a kis...
 - Ne merd őt szidni előttem! - parancsoltam megálljt neki, és láthatóan levegőt venni is elfelejtett, annyira meglepődött a hangszínemen.
 - Mert akkor mi lesz? - kapta fel a vizet. - Ahogy látom, minden szembejövő idiótához beköltözöl, aki csak felajánlja! Nem is értem, miért fájt annyira, hogy megszabadultam tőled!
   Ő is érezte, hogy ezt nem kellett volna. Viszketett a tenyerem, annyira meg akartam ütni, de nem tettem, mert egyrészt megállított volna, másrészt az apját juttattam volna eszébe. Helyette tettem egy lépést abba az irányba, amerre Jake távozott. Tartoztam neki egy magyarázattal.
 - Felejtsd el - állított meg, elállva az utamat. - Őszintén... Te együtt alszol azzal a sráccal?
   A hangja komoly volt, és akármennyire is szerettem volna gúnyolódni vele, vagy direkt bántani őt, a szemébe nézve feleltem az igazságot. - Külön szobánk van - közöltem rekedten. - De néha, amikor rémálmom van és felriadok, átmegyek hozzá, mert kicsit megnyugtat a jelenléte. És ennyi! - tettem hozzá sietve, mielőtt ebben is kételkedni kezdene. - Jake még soha nem nyúlt hozzám úgy, ahogy gondolod.
 - Miért, a te meglátásod szerint én hogy gondolom? - vigyorodott el kényszeredetten.
   Kiszáradt a szám, mikor feltűnt a közelsége, és megint hatalmába kerített az a sütő elektromosság, ami miatt egyszerre rázott a hideg és a meleg. Muszáj volt feltételeznem, hogy ezt Robin is érezte, mert ellépett tőlem, mintegy elővigyázatosságból. Kicsit úgy tűnt, hogyha egymás közelében vagyunk, nem tudjuk távol tartani magunkat a másiktól.
 - Fogalmam sincs, mi jár a fejedben, de ha még sokszor eljátszod ezt, azt hihetem, hogy féltékeny vagy. - Kicsit felvittem a hangsúlyt a mondat végén, mert igazából kérdésnek szántam volna, csak nem mertem nyíltan kimondani.
   Elnyílt ajkakkal meredt rám, és egy pillanat alatt elpirultam, mikor eszembe jutott az, ahogy megcsókolt velük.
 - Csak nem azt szeretnéd, ha az lennék? - vágta rá hirtelen, és elvigyorodott. Ha kevésbé ismerem, őszintének hittem volna a mimikáját.
 - Terelsz - vontam fel a szemöldököm.
 - Te is - mutatott rá.
 - Lanát is mindig zaklattad a féltékenységi rohamaiddal? - kérdeztem.
   Alig észlelhetően elsápadt, és úgy nézett rám, mint aki feltépte egy amúgy is nehezen gyógyuló sebét. Valószínűleg ezt is tettem, és azonnal megbántam. - Ne haragudj. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem.
 - Ő sosem adott rá okot - felelte mégis, mintegy magának, elmerülve a gondolataiban, nem is nézve a szemembe. - És mivel akkoriban nem gondoltam, hogy valaha is elveszíthetném, ezért nem is aggódtam miatta annyira. Gyerek voltam. Nem gondoltam végig a dolgokat. - A földet kezdte pásztázni, majd hirtelen felnézett, egyenesen rám, a holdfénytől és az utcalámpától csillogó szemekkel. - Te pedig, Csodalány, nem válaszoltál a kérdésemre - parodizálta ki a becenevet, amin Jake szólított. - Arra hajtasz, hogy féltékeny legyek?
 - Hogy mi van? - tört ki belőlem a nevetés. - Sosem feltételeztem, hogy éreznél irántam bármi olyasmit, ami miatt...
 - De szeretnéd, ha éreznék, mi? - harapott az ajkába vigyorogva.
 - Hogyne, minden vágyam! - tettem a szívemre a kezem, mert nem tudtam elképzelni, hogy erre tényleg komoly választ várna.
 - De most komolyan!
 - Komolyan minden vágyam! - öltöttem ki rá a nyelvemet.
   Elröhögte magát, a csókunk óta először őszintén. Nem tudom, miért, de jó érzés volt látni és hallani. A fejét rázta, és rakoncátlan tincsei lengedeztek az arca körül. Kedvem lett volna a füle mögé simítani és beletúrni a hajába, de helyette inkább az ujjaimat kezdtem piszkálni.
 - És ki a fasz az a másik srác, akit említett?
 - Egy... ismerősöm - sóhajtottam fel. A barát már nem volt találó.
 - Csodálatos. Hány ismerősöd van még, akitől épeszű ember távol maradna? - gúnyolódott lenézően. Eltátottam a számat.
 - Kezdem azt hinni, hogy itt áll előttem az egyik! - vágtam vissza reflexszerűen.
 - Ó, tényleg?! - kapta fel a vizet. - Csak alátámasztom azt, amivel Kevin teletömte a fejedet, mi?
 - Tessék..?
 - Csak rajta, halljam, mennyire szar ember vagyok! Igazatok is van! - őrjöngött. - Tudod, mit? Le kéne szarnom, hogy Kevin tud rólad, és visszavinnem magammal, ha már egyszer a kibaszott foglyom vagy! Jobb is lenne, ha nem érdekelne, hogy minden perc, amit a közelemben töltesz, akár az is lehet, amikor miattam valaki megkínoz vagy megöl téged! Tényleg, most hagynom kéne, hogy visszamenj ahhoz a faszkalaphoz, aki épp a bátyádnak játssza magát, meg a másikhoz, aki zaklat?! Áruld már el!
   Elnyílt ajkakkal figyeltem őt. Megint eluralkodott rajtam a késztetés, hogy magamhoz öleljem, de tudtam, hogy most nem ennek van itt az ideje. Tudnia kellett, hogy mit jelent számomra.
 - Eszem ágában sem volt azt mondani, hogy szar ember vagy - kezdtem, először bizonytalanul, majd egyre határozottabban. - Már csak azért sem, mert ez nem igaz, Robin. Igazság szerint még sosem találkoztam hozzád hasonló emberrel, de azt tudom, hogy mindegyiküknél több fájdalmat álltál ki, és ahhoz képest nem váltál sem pszichopatává, sem szobanövénnyé - tártam szét a karomat, és megkockáztattam egy gyenge nevetést. - Mikor megjött a havim a bázisodon, te elkísértél a boltba, fizettél helyettem. Mikor Jared megtámadott, csak kiáltanom kellett, és te jöttél, és megmentettél, és miközben egy embered elárult, te amiatt aggódtál, hogy jól vagyok-e. - Egyikünk sem szakította meg a szemkontaktusunkat, miközben beszéltem. Nem tudtam, milyen érzelem ül Robin arcán, de azt igen, hogy elkerekedett szemekkel csüggött a szavaimon. Innen tudtam, hogy megérte. - Rosszat álmodtam? Te megvigasztaltál és megígérted, hogy megvédesz mindentől, amitől képes vagy. Aztán megsérültem, te pedig napokig az ágyam mellett virrasztottál... Így hirtelen csak ezek jutnak eszembe, de nem csak ennyit tettél értem, ezzel tisztában vagyok - mosolyogtam fel rá. - Szóval keress mást, ha kritikát szeretnél - döntöttem oldalra a fejem.
   Összetéveszthetetlen mosoly ült az ajkán, és ettől nekem is vigyorognom kellett. Tagadhatatlanul elpirult, és a járdát pásztázta, fülig érő szájjal, és így úgy nézett ki, mint egy középiskolás fiú. Felnevettem a gondolatra.
 - Mi az? - nézett fel vidáman.
 - Egyre jobban hasonlít az arcod színe a hajadéhoz - kuncogtam.
   Ha lehet, még jobban elvörösödve elfordult és a hajába túrt. A válla rázkódott a nevetéstől. Szórakozottan felemeltem a földről a táskámat, és visszaszedegettem bele a szétszóródott dolgaimat.
   Az idő megállt a gyönyörűségtől, ami ő. Bátor leszek, semminek sem fogom engedni, hogy elvegye azt, ami előttem áll. Minden lélegzet, minden óra ehhez vezetett. Minden nap meghaltam rád várva; kedves, ne félj! Ezer éven át szerettelek, hát szeretni foglak még újabb ezerig. És mindvégig hittem, hogy megtalállak majd. Az idő elhozta nekem a szívedet: ezer éven át szerettelek, hát szeretni foglak még újabb ezerig...
 - Ne aggódj értem. Jake jó ember, Adairt pedig mostantól elkerülöm, a csicsás ruhákkal és a bulikkal együtt. Viszont mennem kell - húztam el a számat csalódottan. - Jake még a végén elalszik, amíg rám vár. De egyébként valamikor muszáj elmondanod, hogy kerülsz ide, és mi jót csináltál, mióta nem láttalak! - figyelmeztettem.
   Jake említésére ökölbe szorult a keze, és érezhetően feszült lett, de ő is tudta, hogy a legjobb, amit tehet, az, hogy enged hazamenni. Elgondolkodva rágcsálta a szája szélét, majd felcsillant a szeme, és intett, hogy várjak. Előtúrt a farmerja zsebéből egy mobiltelefont, és a kezembe nyomta.
   Értetlenül néztem rá. - Ezt miért kapom?
 - Az egyik technikus-féleség emberem megbuherálta, hogy akkor se lehessen lekövetni, ha valaki megpróbálja. Benne van a számom, és van egy ugyanilyen telefonom nekem is. Ha bármi gond van, felhívsz, megértetted? - leckéztetett. - De komolyan! Ha az állítólagos bátyád elkezd pofátlankodni, vagy az a pöcsfej apja képzel túl sokat magáról, akkor is!
   Elmosolyodtam a gondoskodásán. - Miért akarsz ennyire vigyázni rám?
   Nemtörődöm stílusban vállat vont. - Csak.
   Mielőtt újra megpróbálhattam volna kifaggatni, megfordult, és, mintha ott sem lettem volna, elindult arrafelé, ahonnan jött.
 - Robin, a kabátod..! - kiáltottam utána.
 - Tartsd meg - vetette oda, meg sem állva.
   Én pedig csak néztem utána lefagyva, s halvány lila gőzöm sem volt, miért hagytam, hogy csak így elmenjen.

4 megjegyzés:

  1. Úristeeeeeeeeen. Nem találok szavakat. Csodálatos volt. Jeez, de várom már, hogy papír formában is olvashassam! Én lennék a legelső vevőd, ezt bizton állíthatom! Robin megérné a zsebpénzemet. Az egészet.
    Hirtelen Cant akartam írni, oh gosh. Nem is tudom, miért. Amúgy, ha már témánál vagyunk, oda mikor jön rész? Felemészt a kíváncsiság, nem vicc!
    Amy és Robin szenzációsak együtt. Összességében nem volt egy bonyolult rész, lehet, hogy 1-2 sort ki is hagytam, annyira akartam már azt, hogy egyszer csak a szemem elé kerüljön, hogy "és akkor megláttam Robint", hogy az csak na! És omg megtörtént! Robin visszatért, Lana emlékét cipelve magával. Nem hiszem mondjuk, hogy az a csók tényleg Lana miatt történt volna, viszont imádom, ahogy így civakodtak. Ez a felsőbbrendű, erőszakos pasas simán megvett kilóra. Mintha csak Liam lenne, nálam, vagyis Tayloréknál vendégeskedve. Úristen. Vajon mit fog szólni Jake és Angela? Kevinnel mi lesz? Siess, könyörgöm!
    Nem tudok többet ömlengeni. Tényleg, Nessa! Egyszerűen imádtam. Végre már, anyukám.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Imádom olvasni a kommentjeidet, mert nem bírom ki mosoly nélkül. Szebbé teszed a napomat :D
      Ne mondj ilyeneket, mert szívrohamot kapok a boldogságtól <3
      Ez egy nagyon jó kérdés. Igazából az elmúlt hetekben inkább az Angyali Érintéshez volt ihletem, de most biztosan a ToL..?-on lesz a sor, mert igazán elhanyagoltam. Nem tudok biztosat mondani, de ebben az évben lesz :D (Megnyugtattalak, mi?)
      Ma vár rám egy halom tanulnivaló, de eskü, el kell majd olvasnom Taylor és Liam első fejezetét (tudom, hogy az Bittersweet, de így cukibb rá utalni xD)
      Sietek, ahogy csak tudok. <3

      Törlés
  2. Húúúú, de jó volt ❤ nem hittem volna hogy ilyen hamar visszakapjuk Robint, és nagyon örülök hogy mégis így alakultak a dolgok :3
    Napok óta várok valamire ami kiszakítson a mindennapjaimból, már napok óta várom hogy történjen valami ilyesmi és ez most nagyon nagyon jól jött, pont ez hiányzott és köszönöm neked ❤
    Egyet árulj el még nekem... Hány éves Robin? 🤔 Ezen gondolkozok már nagyon rég óta és légyszi légyszi ne sajnáld tőlem ezt az információt xd
    Várom a következő fejezetet!!
    Puszillak,
    Kincső ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, drága, már a te kommentedre is nagyon vártam :3 Örülök, ha ilyen hatást értem el <3
      A harmadik fejezetben derül ki, hogy elmúlt huszonnégy. Szóval azóta majdnem huszonöt :D Már hogy sajnálnám, a drága olvasóimtól semmit. :3
      Igyekszem minél előbb hozni!
      Ölel: Nessa <3

      Törlés