2017. február 7., kedd

Húsz

Nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de a dolgok lassan leülepedtek, és egészen nyugodt életet éltem Jake családjával. Valahol a lelkem is megnyugodott, talán épp a békés környezetnek köszönhetően. Persze, Christopher továbbra sem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy belém kössön, de leginkább elkerültük egymást, szóval ilyenből nem volt túl sok. Angela önmagához hűen a saját lányaként kezelt, és nem tudtam úgy a közelében lenni, hogy ne érezzek mosolyt az arcomon. De kétségtelenül Jake vitte a pálmát. Ő tényleg a bátyám lett. Az iskolát is folytattam - muszáj volt -, de közben rájöttem, hogy nem hátrány, ha valami legalább kicsit eltereli a figyelmemet... hát, minden másról.
   Ez egy dal valaki másról, szóval ne izgasd magad, ne aggódj: az ördög pont ott van, pont ott van a részletekben, és nem akarsz kárt tenni magadban azzal, hogy túl alaposan megnézed. Azzal, hogy túl alaposan megnézed, nem, nem, nem, nem.
   Mert már mindent megtudtam a levelekből és az iratokból, amiket a nevelőapám széfjéből szereztünk. Életemben először végre tényleg körvonalazódott valami bennem a valódi történetemmel kapcsolatban - hála a dobozban talált naplórészletnek, vagy jegyzetnek, tök mindegy, amit a nevelőapám írt rólam, amikor hozzájuk kerültem. Ebből kiderült, hogy a valódi szüleim Emily és Arnold Chrush voltak. Mikor már nem volt pénzük, apám rossz embertől kért kölcsön, akiről kiderült, hogy bandavezér. Ő megölte anyámat, és mikor apa el akart menekíteni engem, őt is. Néhány civil rám talált az utcán, ahogy futottam, és beadtak az árvaházba, miután nagyjából megbizonyosodtak róla, hogy a szüleim nem élnek. John leírta, hogy azért döntöttek az örökbefogadás mellett, mert Madisonnak nem lehetett gyereke, de szükségük volt az állami támogatásra, amit gyerekvállalás után kapni - Corlos népessége eléggé megcsappant, ezért támogatta az állam a gyereknevelést itt. Egyikük sem szerette a gyerekeket, nem is akartak soha - ezért nőttem fel hidegségben, szeretet nélkül.
 - Amy, figyelsz? - lengette meg a tenyerét az arcom előtt Jake, mire összerezzentem. - A tanár úr - biccentett előre, én pedig ijedten kaptam a tanár felé a fejemet.
 - Bocsánat. Mi volt a kérdés? - nyögtem, félig még mindig teljesen máshol járva.
 - Á, semmi különös, ne is fáradj, Amanda - fonta karba a kezét.
 - Elnézést - motyogtam, és a padot bámultam, hogy ne lássa az arcom vörösségét.
 - Minden rendben? - súgta oda nekem Jake, aki a padtársam is volt egyben.
 - Öhm, igen, azt hiszem - próbáltam megnyugtatni, de őt is körülbelül annyira tudtam átverni, mint saját magamat.
   Ölelj át valaki mást, és ne büntesd, ne büntesd magadat! Az igazság, akár vér a körmeid alatt: nem akarsz kárt tenni magadban, kárt tenni magadban azzal, hogy túl alaposan megnézed, nem, nem, nem, nem, nem akarsz kárt tenni magadban, nem akarsz kárt tenni magadban.
   Egy sokatmondó pillantással válaszolt, de nem tett megjegyzést. Igazából teljesen higgadtnak mutattam magam, de belül örvénylettek bennem a furábbnál furább és zavarosabbnál zavarosabb gondolatok. De főleg azt éreztem, üres vagyok. Minden, amit valódinak hittem, egy pillanat alatt kiszakadt belőlem - főleg azért, mert nem akartam nyugton hagyni az igazságot. Nem lettem volna képes eldönteni, hogy a hazugságok közötti élet a jobb, vagy az igazság okozta fájdalom.
   Kicsengettek. Megkönnyebbülten pattantam fel, és végigviharzottam a termen, majd a folyosón, egyenesen ki az udvarra. Már úgy éreztem, megfulladok odabent.
   Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, Jake a nyomomban van. Egy fának támasztottam a homlokomat, hogy ne lássa az arckifejezésemet. - Ne! - szóltam rá, mikor meg akart fordítani, hogy magához ölelhessen.
   Imádtam Jake-et, és az ölelései csodákat tudtak tenni néha, de velem már nem. Ezt nem hozhatta helyre.
 - Amy, kérlek, beszélj hozzám! - támaszkodott a fának, aminek én, de ügyelt, hogy ne érjen hozzám, tiszteletben tartva a kérésemet. - Talán könnyebb, ha elmondod! Szeretném veled együtt cipelni a terhedet.
 - Attól, hogy elmondom, nem lesz kevesebb cipelni valóm - ráztam meg a fejemet, és elgyötörten felé fordultam. Szinte már szerettem volna, ha segíthet, olyan csalódottnak látszott, de nem állt módjában helyrehozni engem. Engem, aki nem is létezem igazán.
 - Azért próbáld meg - kért halkan.
   És bárki mással kapcsolatban tévedhetnék, szóval ne áltasd, ne áltasd magad, te vagy pont ott, pont ott, a tükörben. Nem akarsz kárt tenni magadban azzal, hogy túl alaposan megnézed, túl alaposan megnézed...
 - Mit akarsz tudni? - kaptam felé a fejemet. - Hogy üresnek érzem magam, mintha kitépték volna a belsőségeimet, és hogy azt sem tudom, ki vagyok, hogy létezem-e egyáltalán? Miért vagy erre kíváncsi, Jake? Hiszen én magam se vagyok kíváncsi rá! Legszívesebben kikapcsolnám az agyamat, hogy ellegyek az ürességben egy életen át, de egy pillanatig sem vagyok képes nem gondolkodni! Próbálok kapaszkodni a szürkeségbe, amit érzek, mert amíg az elfelhőz, addig nem gondolkozom annyit, de minél inkább szorítanám, annál inkább kicsúszik az ujjaim közül. Azt sem tudom, miről beszélek, oké? - túrtam a hajamba két kézzel. - Valószínűleg megőrültem. Hősök az égben, hidegségben nőttem fel, úgy, hogy nem ismertem szeretetet, erre kiderült, hogy azért, mert a szüleim nem is a szüleim! Az igazi szüleimet megölték, érted?! Én pedig elveszítettem azt a kevés emlékemet is róluk, amit az öt gyerekévem alatt szereztem. Semmi sem az enyém, amit annak hittem. Még a nevem sem. Amanda Lilian-Zoey Sherr-nek hívnak, pedig a valódi nevem Amanda Lilian Chrush. Most pedig kolonc vagyok egy család nyakán, akik joggal küldhetnének a pokolba, de nem teszik, mert szánnak engem! Egy szánalmas rakás szerencsétlenség vagyok, semmi több. - Hisztérikusan felnevettem, és Jake arcára emeltem a pillantásom. - Ezt akartad tudni, Firkász? Örömet okoz hallani, mennyire elcseszett vagyok? - Legbelül még én is tudtam, hogy ezt nem gondolom komolyan, de annyira jól esett bántani valakit; kitölteni valahogy a fájdalmamat.
 - Először is, nem vagy elcseszett - mondta határozottan, és állta a pillantásomat. - Másodszor pedig minél előbb verd ki a fejedből azt, hogy "kolonc" vagy. Pontosan tudod, milyen fontos vagy, és hogy mennyire szeretünk. Nem őrültél meg. Nem vagy szánalmas. Azonkívül a neved a tiéd. Te Amanda vagy, aki Csodalány. - Látva, hogy elmosolyodom, ő is követte a példámat. - Na, végre már. Többet kéne mosolyognod, mondtam már?
   Megráztam a fejemet, s nevetve a kinyújtott karja alá bújtam és megöleltem. Lehunyt szemmel hallgattam a szívverését, és hangtalanul letüdőztem az illatát, ami mindig megnyugtatott kicsit.
 - Szerintem mára ennyi suli elég volt; úgysem ér semmit - szólalt meg. - Hoztam a te cuccodat is - mutatta fel a táskámat.
 - Köszi - mormoltam, és a táskámért nyúltam, de a sajátjával együtt a vállára kapta, és már indult is, mielőtt tiltakozhattam volna, hogy bírom azt én is.
 - Ja, és már tudom, hogyan fogok segíteni - tette hozzá mintegy mellékesen.
 - Na, hogyan? - vigyorogtam rá kényszeredetten. Értékeltem a próbálkozását, de őszintén nem hittem benne, hogy bármi, amit tehet, helyrehozhatná mindazt, amit érzek. - Ne kímélj.
 - Elviszlek egy buliba - tárta szét a karját.

 - Már nem azért, de nevetségesen nézek ki, ismerjétek el! - pördültem meg még egyszer a tengelyem körül.
   Használhatnálak egy figyelmeztető jelnek, mely szerint, ha túl sok értelmes dolgot mondasz, elveszted az eszed? És fókuszpontként foglak használni, és így nem tévesztem szem elől azt, amit akarok. És tovább jutottam, mint gondoltam, hogy képes leszek, de jobban hiányoztál, mint gondoltam, hogy fogsz. És szerelmet találtam ott, ahol annak nem kellett volna lennie.
   Még sosem viseltem sem estélyit, sem mást, ami ünnepélyesebb egy fehér ingnél és egy idétlen szoknyánál - és egyáltalán nem tetszett az élmény. Egyfelől szokatlanul éreztem magamat benne, furcsán védtelennek, másfelől egyáltalán nem éreztem annyira mutogatni valónak a testemet ahhoz, hogy ilyet viseljek. A lépcsőzetes, fodros, fekete selyemruha spagettipántjai folyvást lecsúsztak a vállaimról, az alját pedig szüntelenül húzogatnom kellett, mert kimondhatatlanul idegesített, hogy egyébként a combom közepénél feljebb ér.
   Angela már kibontotta a hajamat a megszokott fonatból, és pár fésűvonással egész tűrhető zuhatagot varázsolt abból a csutakból, ami valamiért, ha én fésültem, mindig lapos és unalmas volt. Felajánlotta, hogy kisminkel, de határozottan elutasítottam - épp elég volt nekem ennyi fényűzés egy estére.
 - Mondjatok már valamit! - förmedtem ingerülten a tátott szájjal bámuló Angelára és Jake-re.
 - Istenien nézel ki, drágám - mosolygott a pótanyám, és szinte már világított az arca a büszkeségtől. - Milyen szerencse, hogy végül mégis megvettem ezt a ruhát! Rajtad ezerszer jobban áll, mint rajtam!
 - Köszönöm, anya - hajtottam le a fejemet elpirulva. - Jake? - kérdeztem félve.
 - Egész éjjel verekednem kell majd - sóhajtott fel tettetett fájdalommal, mire vállba csaptam. - De komolyan! Ha ebben megjelensz a diszkóban, egy perc nyugtod se lesz, minden pasi rád akar majd mozdulni, sőt, a lányok is, vagy én nem tudom - vigyorgott.
 - Jake! - szólt rá Angela, próbálva komoly színben feltüntetni a megrendszabályozást, de nem tudta elfojtani a mosolyát. - De igaza van - fordította ismét rám a tekintetét. - Gyönyörű vagy, Amy!
   Mosolyt erőltettem az arcomra, és bár ettől nem éreztem magam sokkal jobban a bőrömben, azért értékeltem, hogy milyen őszintén biztatnak. Ha úgy néztem volna ki, mint egy ágrólszakadt, akin a szép ruha sem segít - és valószínűleg így is volt -, Angela és Jake akkor is az egekig magasztaltak volna.
 - Készen állsz, Csodalány? - nyújtotta a karját Jake, amit a gondolataimba merülve fogadtam el, azt sem tudva, mi zajlik körülöttem.
   A megszólításról ugyanis eszembe jutott az, ahogy Robin gúnyolta ki ezt a nevet, amikor először hallotta. Volt ugyanis valami, amit nem árultam el Jake-nek, amikor rázúdítottam a sok mindent, ami bennem dúlt. Hogy nincs nap - kit áltatok: óra -, amikor ne gondolnék Robinra.
   Szerettem ezt a tényt annak tulajdonítani, hogy szépen lassan megőrülök. De hiába küzdöttem volna ellene, ő úgy élt az emlékezetemben, mint egy szilárd, biztos pont, amibe kapaszkodhattam, akkor is, amikor úgy éreztem, földrengés van. Olyan volt nekem, mint egy erős, vastag fal, ami akármitől megvédhet. Még azok az alkalmak is felidéződtek bennem, amikor a hidegben hozzábújtam és azonnal átmelegedtem. Valamiért nem tudtam ezeket kiverni a fejemből, és az volt az igazság, hogy valójában nem is akartam. A káosz, a zavar, az üresség tengerén egyedül az ő emlékének állt hatalmában, hogy békét hozzon számomra, ha törékenyet és átmenetit is. Nem értettem, hogy miért, vagy azt, hogy hogyan lehetséges ez, egyszerűen csak így volt.
 - Igen - feleltem bizonytalanul.
 - De aztán ne maradjatok egész éjszaka! - kötötte Jake lelkére Angela. - Ne vigyétek túlzásba az ivászatot, és kerüljétek a gyanús alakokat! Vigyázz Amandára, Jake, jó?
 - Persze, anya - bólintott, majd rám nézett. - Mondanod sem kell - kacsintott.
   S te leszel a hevenyészett műszerem arról, hogy mennyit adjak és mennyit vegyek el. Ó, figyelmeztető jelnek foglak használni, mely szerint, ha túl sok értelmes dolgot mondasz, elveszted az eszed! Ó, és szerelmet találtam ott, ahol annak nem kellett volna lennie, épp előttem. Verj egy kis észt a fejembe.

 - Amy, lassan már egy órája itt vagyunk. Nem gondolod, hogy ideje lenne táncolnod? - ordította a fülembe Jake, hogy a szinte dobhártyaszaggató zenén keresztül is értsem.
 - Ühüm... szerintem inkább passzolom - hajtottam le a fejemet.
   Szinte felugrottam ijedtemben, mikor az állam alá nyúlt, és felemelte az ujjait, hogy a szemembe nézhessen. Kérdőn felvonta a szemöldökét, mire színpadiasan felsóhajtottam, és beletörődtem, hogy nem szabadulok a magyarázkodástól.
 - Idétlenül érzem magam ebben a ruhában, oké? Még így is; nemhogy még táncoljak benne!
   Nem tudom, mit mutassak itt; azt sem tudom, hova menjek innen. Beállítom az ébresztőmet, és sötét van, de felkelek, hogy időben eljussak a munkába. Néha látok csillagokat, de ugyan már: ugyanazokat a régi miérteket fogják tőlem kérdezni. Van egy olyan érzésem, hogy a tánc utolsó napjai nemsokára eljönnek, és fel kell készülnöm. Elrendezem magam, és azt mondom a barátaimnak, hogy nekik is fel kéne készülniük... Próbálom megakadályozni a kezeim remegését. Lezuhanok, de nem zavar: nem akarom megváltoztatni, nem akarom megváltoztatni.
 - Neked a fejedben van valami hatalmas probléma - felelte Jake, olyan őszinte rosszallással az arcán, hogy szinte elhittem neki, hogy jól nézek ki. Szinte.
 - Hé, Jake! - Inkább a Jake vállát hátulról megveregető srác szájáról olvastam le a szavait, mintsem hallottam volna őket. Jake meglepetten fordult meg a bárszékén, és az ő nevetését tisztán lehetett hallani.
   Kezet ráztak, aztán Jake felém fordult. - Amy, ő itt... - Mondott egy A betűvel kezdődő szót, de teljesen ismeretlennek tűnt a keresztnév, így értetlenül megráztam a fejemet.
 - Adair - nyújtotta ki a kezét a srác, én pedig megilletődve elfogadtam. - Tudom. A szüleim be voltak tépve. De állítólag valami nagyon tiszteletreméltó név, csak nem emlékszem pontosan, mit jelent.
   A hangja olyan erősen, tisztán csengett, hogy semmi gondom nem volt a megértésével, a szűnni nem akaró hangzavar ellenére. Sőt, külön teljesítmény volt, hogy figyelni tudtam a szavaira, mert az orra szinte az arcomhoz ért, mikor a fülemhez hajolt, és így amellett, hogy megcsapott az illata, a lélegzetétől szinte azonnal libabőrös lettem.
 - Szóval... Éjdéjr? - próbálkoztam.
 - Pontosan - nevetett fel, és vidáman levágódott a mellettem lévő székre. - Te pedig Amanda, ha jól hallottam az előbb, ugye? - A szemeiben játékosság csillant, és határozott mosollyal pásztázta az arcomat. Reméltem, hogy a neonfények kereszttüzében nem látszott, ahogy elpirultam. Bólintottam.
   Amíg Adair rendelt magának egy italt, addig én a sajátomért nyúltam. Jake pimaszul vigyorogva felém hajolt és így szólt: - Most már semmiképp sem úszod meg. - Mielőtt tiltakozásra nyithattam volna a számat, felemelte a mutatóujját, és folytatta. - Idáig érzem, hogy izzik köztetek a levegő. Majdnem leszédültél a székről, amikor hozzád szólt - incselkedett, mire vállba vertem. - Ne is tagadd, kishúgom. Hajrá, tiéd az éjszaka! Habár nem, haza kell, vigyelek hajnalig, szóval nem szó szerint, de használd ki. És mosolyogj végre - biztatott. - Táncolj!
   Annyira aranyos volt tőle mindaz, amit csinált, hogy egy másodperc törtrésze alatt erőt adott nekem a kitartása. Ő nem mondott le rólam - arról a naiv, egyszerű és félénk, de lelkileg nagyjából ép lányról, aki pár hónappal ezelőtt voltam. Azonkívül mindent meg is tett, ami csak hatalmában állt, hogy helyrehozzon; a maga módján persze. Ezt nem vehettem semmibe azzal, hogy folyton elutasítom a próbálkozásait. Még az is lehet, hogy az ő módszere - a buli, a tánc - beválik. Honnan tudnám, ha még nem is próbáltam?
   Azt hiszem, szeretek, szeretek, szeretek, pedig még mindig nem tudom, mit jelent az. És nehéznek érzem a szívemet, mert elveszítem az egészet valakiért, aki nem tud érezni. Bár el tudnának vinni a barátaim! Egy ideig jól vagyok gyorsan vezetve meg azt a sok fényt villogtatva, és bár szarul érzem magam, tudom, hogy a másik oldalon majd találkozunk. Találkozunk a túloldalon. Lezuhanok, de nem zavar: nem akarom megváltoztatni, nem, nem akarom megváltoztatni.
 - Hé, Amy, jössz táncolni? - kocogtatta meg a vállamat Adair, mire összerezzentem. Így utólag belegondolva talán egyedül a mosolytól is beadtam volna a derekamat, ami az arcán ékeskedett.
   Válasz helyett egy hajtással kiittam a piám maradékát, ránevettem Adairre, egy kisgyerek lelkesedésével felpattantam a székről, majd megragadtam mind a két kezét és a táncparkettre húztam.
   Jake azt kérte, táncoljak. Így hát táncoltam.

5 megjegyzés:

  1. Neneneneneneeeeeee mi van Robinnal?! Mi van a vöröskével? Éjdéjr nem szimpi, fujjjjj, ne :( Komolyra fordítva a szót: Jake annyira, de annyira aranyos. Nem tudom eldönteni, szerelmes vagy testvéri viszonyok fűzik a lányhoz, még az érzékeltetésed ellenére sem. Remélem, hogy Amy nem csinál semmi butaságot, és hogy Robinnal is minden rendben lesz, mert hiányoltam. :') Amy pedig... Hősök az égben, de várom már a folytatást!!!
    Szép hétvégét (:

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Alig vártam már, hogy megírd a reakciódat! :3 Örülök, hogy hiányolod vöröskét, bevallom, én is, szóval meglátom, mit tehetek az ügyben. ;)
      Olyan felemelő érzés, hogy ezt a kifejezést használod! *-*
      Neked is! :)

      Törlés
  2. Az az érzés, amikor napokig frissítgeted a blogot, hogy hátha, hátha már egy új fejezet... És egyszer csak meglátod hogy van új fejezet, és már falod is a sorokat 😍
    Megéri várni rá, mindig megéri, annyira szeretem, amiket írsz, hogy nagyon!)(taps, Kincső, ez egy értelmes mondat volt 😂)
    Kérem Robint visszaaa, vagy sírni fogok! Gonosz vagy hogy elvetted őt tőlem :(((
    Nagyon, nagyon, nagyon tetszett az új rész és alig várom már a következőt!
    xoxo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ja és majdnem elfelejtettem...
      A zene az valami nagyonjóóó 🎵
      Mindig lefordítom fejben a sorokat és megörülök hogyha rájövök, milyen dalból van a dalszöveg :D
      Ezzel szoktam szórakozni miután elolvasok egy részt, aztán youtubeon meghallgatom a dalt egypárszor, hogy tovább tartson az élmény :)❤

      Törlés
    2. De drága vagy, én meg a kommented sorait faltam! :D Mindig annyira vigyorgok a boldogságtól, amikor ilyeneket írtok :D <3
      Tudooom, lelkiismeret-furdalásom is van, de kitartás, hallotok még Robinról :3 (Nem bírom megállni a spoilerezést...)
      Örülök, hogy tetszenek a zenék, mindig izgulok, hogy a számomra tökéletesnek tűnő dalok nektek is annyira tetszeni fognak-e, ahogy szeretném. <3
      Igyekszem a folytatással, már csak azért is, hogy megint láthassam a kommentjeiteket (burkolt célzás, hehe). xD <3
      xx Nessa

      Törlés