2017. január 7., szombat

Tizenkilenc

 - Hát, ezt cseszheted, kislány - világosított fel Craig közömbösen. - Kulcs és kód is kell hozzá, azonkívül ez valami ősrégi monstrum lehet, mert nem volt hasonlóról szó egyik tanfolyamon se, amin részt vettem.
   Kiszáradt a szám. Nem lehet, hogy ennyi volt. Kellett, hogy legyen valami mód - már olyan közelinek éreztem!
   Elbűvöltél engem árnyékokba és titkokba burkolózva - egy megtört angyal gyönyörűségébe. Óvatosan kockáztattam, félve és tudatában annak, ami szerinted voltam; de elég hamar belezavarodtam. Te pedig megfogod a kezem, és én megkérdőjelezem, ki vagyok.
 - Ácsi, Craig! - állta el a férfi útját Jake, mikor az láthatóan távozni próbált. - Jó, roncsolás nélkül nem megy; oké. Roncsolással sem?
   Craig úgy nézett a barátomra, mintha az épp az űrből pottyant volna a lábai elé, majd felém fordult, mintegy megerősítést várva. - Ki tudom nyitni, ha gyakorlatilag szétcseszem az egészet, de a szüleid szerinted nem fogják bánni?
 - Ugyan már, dehogy bánják! - vágtam rá a lehető leghatározottabban, és rájöttem, hogy az sem érdekel, ha apa csak egy darab vasat talál a széfje helyén, amikor hazaér.
 - Csodás - morogta a férfi, és a hátizsákjába túrt.
   Nem igazán értettem, mit csinál, ugyanis olyan eszközöket halászott elő, amiket még sosem láttam, úgyhogy türelmetlenül toporogva Jake-hez fordultam, aki ellenben érdeklődve figyelte a pasas minden mozdulatát. Biztos hasznosnak találta a széffeltörés mikéntjének elsajátítását.
 - Amy, mire számítasz, mit találsz abban a páncélszekrényben? - kérdezte hirtelen Jake, olyan halkan, hogy csak én halljam.
 - Fogalmam sincs - húztam féloldalas mosolyra a számat, és érdeklődve néztem rá. - Gondolom, te is tudni akarod, ha már belerángattalak.
 - Nem kényszer - biztosított azonnal. - Nyilván érdekel bizonyos szinten, de ha nem akarod, akkor nem maradok veled megnézni.
 - Igazából jó lenne, ha itt lennél - sóhajtottam fel. - Talán szükségem lesz valakire, aki elkap, ha elájulok - vicceltem el a dolgot, pedig pont így éreztem. - De csak ha nincs jobb dolgod.
   Elnevette magát. - Ez most komoly? Mi jobb dolgom lenne egy hétpecsétes titkot rejtő széf feltörésénél?
 - Hát... Bármi? - tippeltem.
 - Nem talált - döntötte oldalra a fejét vigyorogva.
   Taníts meg küzdeni; én megmutatom, hogyan kell nyerni. Te vagy a végzetes hibám, én a te halálos bűnöd. Hagyd, hogy érezzem a csípést, a  fájdalmat, az égetést a bőröm alatt! Tesztelj le, és bebizonyítom, hogy erős vagyok. Nem fogom elhitetni magammal, hogy amit érzünk, helytelen. Végre látom, amiről te végig tudtad, hogy bennem van: hogy e lágy külső mögött egy harcos áll.
   Rémülten kaptam levegőért, amikor egy kisebb robbanás rázta meg a padlót a lábam alatt. Craig felé fordultam, és tátva maradt a szám - a hatalmas, megrendíthetetlennek tűnő széf egész ajtaja eltűnt, és körülötte a fal meg a padló is feketére színeződött. Hirtelen átsuhant az agyamon a gondolat, hogy a páncélszekrény tartalmából se maradhatott meg túl sok, ha ekkorát szólt.
   Remegő térdekkel léptem oda, és ekkor felfedeztem, hogy a monstrum egyetlen polcán egy nagy fémdoboz áll, méghozzá leghátra tolva, így csak kormos lett egy picit, de vélhetően nem esett benne kár. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ugyanakkor egy jégcsap költözött a torkomba attól a kilátástól, hogy nemsokára megtudom, amire mintha éveknek tűnő hetek óta kutatnám már a választ.
   A fémládikát egy lakat zárta, de Craig, látva az arckifejezésemet, kikapta a kezemből azt, és egy kalapácsot előkapva rögtön meg is oldotta a helyzetet. Bizonytalan kezembe szorítottam a dobozt, és hálásan néztem a férfira.
 - Annyira köszönöm, Cr... Mr. Hudson!
 - Mondanám, hogy máskor is, de az oltári nagy hazugság lenne - vont vállat. - Szóval van mit. És ha nem kell más, akkor minden tiszteletem, de lelépnék.
 - Jövök eggyel, Craig! - rázott vele kezet Jake.
 - Ugyan, a csajodat úgyis felképelik a szülei, ha ezt meglátják, szóval inkább én jövök neked egy nővel - csóválta a fejét, mire kitört belőlem a nevetés.
 - Emiatt tényleg nem kell aggódnia. És a csaja sem vagyok - biztosítottam. Ha a szüleim hazajönnek, bizonyára nem a fekete fal miatt lesznek kiakadva, hanem amiatt, hogy betörtem a széfbe.
   Jake kikísérte Craiget. Én a térdemre helyeztem a körülbelül harminc centi széles tárolóeszközt. Hidegen simult a bőrömhöz, de szerintem nem ettől az érzéstől remegtem. Erőtlen ujjaimmal felhajtottam a tetejét.
   Egy halom papírral találtam szembe magamat. Közelebbről megnézve őket rájöttem, hogy pár levéllel és hivatalos irattal van dolgom. Oldalra kaptam a fejemet, mikor Jake belépett és letelepedett mellém. Érdeklődve szemlélte a kezemben heverő lapokat.
 - Biztos, hogy nem gondolod meg magad? - kérdezte halkan. - Még visszateheted, és bekamuzhatsz valamit a szüleidnek. Én kimagyarázom nekik, ha úgy van.
   Felnevettem, és a válla köré fontam az egyik karomat. Sóhajtva beszívtam kellemes, Jake-es illatát, és elhúzódtam tőle, megeresztve egy biztatónak szánt mosolyt.
 - Az igazságot akarom. Bármi is az - jelentettem ki elszántan, és az egyik levélért nyúltam, ami a megszólítás alapján az anyámnak íródott.

Drága Madison!

Mindig mondtam, hogy elsiettétek ezt az örökbefogadást! Biztosan lett volna más megoldás - elég, ha csak arra gondolsz, hogy egy gyerek még többe is kerül, mint az állami támogatás, amit kapsz érte. Ráadásul tapasztalatod sincs, és a gyerekeket sem szereted... Nem hallgattál rám, pedig mondtam, hogy ez nem jó ötlet.
Kérdésedre válaszolva, szerintem nem lenne jó, ha elmondanád a kislánynak - Amanda a neve, ugye? -, hogy kik az igazi szülei. Mindenkinek úgy a legjobb, ha abban a hitben nő fel, hogy ti vagytok azok. Azt mondtad, eleve súlyos fejsérüléssel és amnéziával került az árvaházba; mit érnél vele, ha feltépnél olyan sebeket, amikre most nem is emlékszik? Hogy érezné magát a tudattól, hogy az apját és az anyját lelőtték, azok pedig, akik ezt tették, talán róla sem feledkeztek el?
Maddie, ha bármiben szükséged lenne a tanácsomra, ne habozz írni, kislányom!

Ölel:
Édesanyád

 - Amy, ez mégis... - Jake nem tudta befejezni a kérdését, ugyanis szinte eszemet vesztve emeltem ki a dobozból egy okiratot. Nem értettem az ilyesmikhez, de elég volt pár másodperc, hogy leszűrjem, mi az: egy örökbefogadási igazolás.
   És az örökbefogadott gyermek neve Amanda Lilian Chrush.
   Még arról is szólt paragrafus, hogy a vezetéknevemet lecserélik az örökbefogadóiméra, és kaptam még egy keresztnevet, hogy "modernizáljanak" - az új formula szerint egy corlosi gyereknek három keresztneve kellett, hogy legyen, míg nekem csak kettő volt előtte -, így lettem Amanda Lilian-Zoey Sherr.
   Azzal a morbid részletességgel, amivel minden krízishelyzetet lát az ember, szinte lassított felvételen keresztül néztem, ahogy egy könny legördül az arcomon, és az államról a kezemben tartott papírlapra csöppen.
   Tehát a szüleim nem a szüleim. Akiket azoknak hittem, csak örökbe fogadtak, az igaziakat... lelőtték. Azok pedig, akik ezt tették, talán rólam sem feledkeztek el? Ez mit jelent?
   Az emlékezetem nem volt hajlandó elválasztani a hazugságokat az igazságtól, és kutatta a múltat, amit az elmém kreált. Továbbhatoltam, elszántan vetettem meg a lábamat, amit te egyformán szerettél és gyűlöltél. Megfogod a kezem, és végre látom, ki vagyok. Már biztos vagyok abban, ki vagyok!
 - Amy, jól vagy? - aggodalmaskodott Jake. Mikor a szemem sem rezdült, átölelt. - Hé, Csodalány, nem tudom, mit kezdjek az épp összeomló lányokkal, szóval ha van valami tipped, akkor azt nagyon megköszönném!
   Mint mindig, most is sikerült megnevettetnie. Annak ellenére, ami épp lejátszódott bennem, nevettem; és ez nem kis szó. Próbáltam nem hangosan hisztizni, pedig leginkább ahhoz lett volna kedvem. Hazugságban nőttem fel. A jelek szerint semmi sem volt igaz az életem eddigi részéből, ami pedig igen, azt elfelejtettem valami amnézia miatt.
   Bőgés helyett viszont felpattantam, és a szobám felé vettem az irányt. Hallottam, hogy a bűntársam szólongat, de csak feltéptem a ruhásszekrényem ajtaját és lekaptam egy bőröndöt az álmennyezetről az ajtóm felett.
 - Amy, mégis hova akarsz menni? - esett kétségbe Jake, miközben elkezdtem az összes ruhámat berámolni a táskába.
 - Fogalmam sincs - feleltem őszintén. - Csak... nem maradhatok itt.
 - Amy, ez még nem ok arra, hogy minden hidat felégess magad mögött! Lehet, hogy nem ismered a történet minden részét, és a nevelőszüleid igazából nem is...
 - Az kiderült, hogy az állami támogatásom miatt fogadtak örökbe - vágtam vissza. - És hogy az egész életemet hazugságban éltem le miattuk, nem tudva, hova tartozom. Azt sem értettem, mi a baj a családommal. Hát, többek között az, hogy nem is létezik!
   Jake hallgatott, aztán bizonyára belátta, hogy nem fog tudni lebeszélni erről, mert így szólt:
 - Figyelj, a szüleim talán még örülnének is, ha hozzánk költöznél. Te lennél az örökbe fogadott gyerekük - próbálta elviccelni a dolgot.
 - Jake, csodás vagy, és nagyon rendes, hogy felajánlod, de ezt nem fogadhatom el - tiltakoztam. Közben akaratlanul is elképzeltem, milyen lenne Jake-kel élni. A mostani otthonomhoz képest mennyország. Végre lenne egy bátyám, talán igazibbnak érezném Jake szüleit, mint az én mostoháimat... De nem fogadhattam el ekkora szívességet.
 - Akkor meg maradj itt! Biztosan lenne mit megbeszélnetek!
 - Ki van zárva - közöltem hűvösen. - Egy percig sem bírok itt maradni.
 - Akkor csak gyere át! - erősködött. - Megnézünk egy filmet, én meg óvatosan felhozom a témát anyámnak. Ha ellenére van, azt rögtön tudom majd a válaszából. Ha meg nem, akkor lesz hol élned - tárta szét a karját. - Amy, ne várd tőlem, hogy hagyjalak az utcán kóborolni azok után, amik történtek veled legutóbb. Figyelsz rám?!
 - Oké - bólintottam. Lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa az elgyötört arckifejezésemet. Nem érdemelte, hogy miattam az ő kedve is elromoljon.
 - Hé - nyúlt az állam alá. - Amy, nyugodj meg! - Szorosan megölelt, a hátamat kezdte simogatni és közben biztató szavakat mormolt a fülembe. Először hihetetlennek tartottam, de tényleg jobban éreztem magamat tőle egy kicsit.
 - Jól vagyok, csak... - Itt elakadtam, és az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a sírást. - Legszívesebben a hajamat tépném.
 - Tépd az enyémet! - ajánlotta fel, és eltolt magától, hogy rám vigyoroghasson. - A tiédért kár lenne.
 - Kösz - mosolyogtam vissza. - Kérlek, lefénymásolnád az összes papírt a dobozból? Ott a fénymásoló a folyosón. Csak nem tudom, a szüleim... Madison és John - javítottam ki magamat, hirtelen feldühödve - mikor jönnek vissza, és szeretnék minél előbb eltűnni.
 - Rendben.
   Jake tíz perc múlva tért vissza, kezében egy köteg papírral. Szó nélkül elvettem tőle és a táska tetejére helyeztem, majd rácsuktam a fedelét.
 - Na, gyere - szorította meg a vállamat, és elvette tőlem a bőröndömet. - Mindened megvan?
   Nincs, akartam felelni - nincs semmim. De azért bólintottam, és követtem őt kifelé az otthonomból, ami sosem volt az enyém, és főleg nem volt otthon.
   A képek életre kelnek, felébrednek éjnek évadján. Nyisd fel a szemeimet, mert biztosan álmodom! Magamhoz szorítom a párnámat, felkészülök a küzdelemre - hallottam, hogy aki lát, hisz is.

 - Ne izgulj már, nem lesz semmi baj! - tette a térdemre a kezét Jake, hogy megszorítsa.
   Nyeltem egyet, de teljesen kiszáradt már a szám, úgyhogy nem értem el vele sokat. A tévében ment valami idióta film, de azt sem tudtam, miről szól, hiába néztem már vagy háromnegyed órája, mióta arra vártunk, hogy Jake anyukája hazaérjen. Az imént csapódott az ajtó, és Jake figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy azonnal kihúztam magam a kanapén, és a testem megfeszült, mint egy felhúzott íj húrja.
   Ó, nem hallhatod, ahogy sírok, nem láthatod, ahogy az összes álmom meghal onnan, ahol állsz egyedül. Annyira csendes itt, és annyira fázom... Ez a ház már nem olyan, mint egy otthon. Ó, amikor elmondtad, hogy elhagysz, úgy éreztem, nem kapok levegőt. Sajgó testem a földre esett. Aztán felhívtam az otthoni számodat; azt mondtad, nem vagy egyedül. Tudhattam volna - most csak még jobban fáj.
 - Szia, kisfiam, megjöttem! - kiabált be egy kedves hang az előszobából, Jake pedig rögtön kényelmetlenül fészkelődni kezdett a megszólítás hallatán. Nem tudtam nem felkuncogni. - Ó, csak nem vendéged van? - sétált be az ajtón egy ezerwattos mosolyt viselő, fiatalos nő.
   A harmincas évei végén járhatott már, az előttem álló hölgy mégis annyi életerőt sugárzott magából, mint egy kislány. Világos színű ruháinak és lazán kiengedett hajának köszönhetően azonnal kellemes benyomást keltett, de ebben az arcán ékeskedő, letörölhetetlen mosoly is nagyban közrejátszott.
 - Szia, Angela vagyok! - nyújtott kezet, én pedig rögtön felpattantam.
 - Amanda. Örülök, hogy megismerhetem!
 - A Hősökre kérlek, ne magázz! Attól iszonyatosan öregnek érzem magam - biggyesztette le a száját, és nem tudtam nem nevetni. - Hogy neked milyen gyönyörű a hajad! Még sosem láttam ilyen tiszta, egyedi árnyalatot! Ez az eredeti színe?
 - Igen - bólintottam. Még soha senki nem dicsérte meg így a hajamat, és hirtelen csak úgy sugároztam a büszkeségtől Angela szavai hallatán. Percek kérdése sem volt, hogy megkedveljem a nőt.
 - Anya, tudod, Amy-nek van egy problémája, és a segítségedre lenne szükségünk - vágott bele rögtön Jake. - Szóval ő... Szóval Amy elveszítette a szüleit, és te ugye már régóta szeretnél egy lányt, és arra gondoltam, hogy talán lehetne ő a mostohatestvérem. Akkor a papírokkal meg az árvaházakkal sem kéne vesződni - bizonygatta.
   Tátott szájjal meredtem rá. Őrültség volt, amit mondott, és teljesen szürreálisnak tűnt még csak elképzelni is, hogy ezzel a felvezetéssel bárki is beleegyezik a dologba.
 - Szent ég, mi történt a szüleiddel, drágám? - kapott a szája elé Angela, és együttérzően rám nézett.
 - Hát... - Kétségbeesetten törtem a fejemet egy hihető történeten, de Jake ezt is megoldotta.
 - Nehéz még neki erről beszélni, de a szülei már egy hónapja elmentek nyaralni, mondván, hogy csak egy hétig lesznek távol, és hát... Amy hívta őket, hogy mi van, és az apja azt mondta neki, hogy ne keresse őket többet, mert nem jönnek vissza.
   Angela fennhangon szidta a nemlétező szüleimet, és percenként együttérzését fejezte ki, a kezem szorongatása és a hajam simogatása formájában. Elég komikusnak éreztem ezt az egészet, és nevethetnékem támadt, amit csak nagyon nehezen küzdöttem le - de legalább elterelte a figyelmemet arról, ami lejátszódott bennem. Mert azt nem tudtam volna szavakba foglalni.
   Az elkövetkezendő órák leforgása alatt eljutottunk oda, hogy Angela a lányának szólított, fogkefét szerzett, pizsamát keresett és beágyazott nekem a vendégszobában, jól megtömött a vacsoraasztalnál és biztosított róla, hogy bármire szükségem van, csak kérnem kell.
   Aztán este tízet ütött az óra, és megérkezett Jake édesapja, Christopher.
 - Drágám, szia, már nagyon vártunk! - sietett elé Angela, és lelkesen magához ölelte. A férfi közben egyetlen mosolyt sem eresztett meg, sőt, mindössze mereven tűrte a felesége üdvözletét.
 - Szervusztok - köszönt hidegen, és egyetlen pillantásával a feleségébe fojtotta a szót, legalábbis egy időre.
 - Van egy meglepetésünk számodra, szívem - kezdett bele, én pedig a férfi láttán legszívesebben felsikítottam volna, hogy inkább megyek az utcára, csak ne mondja el neki, mit keresek itt. - Ő itt Amanda. Mától ő is a családunkhoz tartozik.
   Meg mertem volna esküdni, hogy remeg a térdem. A hideg, világoskék szemek rám emelték a pillantásukat, végigmértek, és a tulajdonosuk szája megrándult - a legjobb megérzésem szerint is az undortól. Legszívesebben elsüllyedtem, vagy legalábbis kirohantam volna a házból.
 - Angela, ezt komolyan gondoltad? - kérdezte hűvösen Christopher.
 - Jake osztálytársa, és nagyon jól ismerik egymást. Rendes lány. A szülei elhagyták, és nincs hova mennie. És mivel amúgy is örökbe fogadtunk volna egy gyereket...
 - De nem ezt itt! - csattant fel a férfi, és úgy éreztem, egy barlang omlik rám. - Ő az utolsó, akit megtűrnék a házamban, erre te ideköltözteted a tudtom nélkül! Te meg idehozod! - mutatott fenyegetően a fiára, aki egyetlen rezdülés nélkül nézett szembe vele. - Mintha nem is a rokonom lennél, Jake! Ezt hogy gondoltad?!
 - Apa, mégis miről beszélsz? Mi bajod Amy-vel?
 - Az, hogy egy áruló szajha! - csattant fel, szinte az egész házat belerengetve.
 - Hogy mi van?! - ordított fel Jake, és fenyegetően közelített az apja felé. - Hogy beszélhetsz így? Hiszen nem is ismered!
 - Ó, azért abban biztos vagyok, hogy nálad jobban ismerem! - vigyorgott gyűlölködve Jake-re. - Mit gondolsz, hogyan szökött el attól az embertől, aki a nyomozók réme, mert soha egyetlen gyenge pontot sem találnak rajta? Biztos nem a két szép szeméért engedte el, ezt, remélem, te is tudod! Ha nem, akkor naivabb idióta vagy, mint gondoltam! Okos kis szuka ez, azt meg kell hagyni - fordult felém összehúzott szemekkel. - A testével fizet a szabadságáért, aztán úgy tesz, mintha mi sem történt volna, ezzel gúnyt űzve mindenkiből, aki valaha kereste őt vagy az állatot, aki foglyul ejtette!
 - Tisztázzunk pár dolgot! - találtam meg a hangomat, és magam is meglepődtem azon, hogy mennyire élesen cseng annak ellenére, hogy sírni lett volna kedvem. - Nem tudom, ki mondta magának, hogy kurvulok, de azt elmondhatom, hogy rohadtul félreinformálták! Ez az egyik. A másik: tudnék mesélni magának arról, hogy Robin és maga közül ki az állat! - csúszott ki a számon, mielőtt egyáltalán végiggondolhattam volna a szavaimat.
   Egy pillanatig azt hittem, megüt. Felemelte a karját, de addig sem jutott, hogy előrehajlítsa, ugyanis Jake elkapta a csuklóját.
   Miattad vérzett a szívem, és még mindig tartozol nekem egy okkal, mert nem tudok rájönni, miért?! Miért vagyok egyedül és fagyok meg, miközben te abban az ágyban fekszel, amiben ő, én meg csak egyedül sírok.
 - Apa! - kiabált rá, mikor az már szólásra nyitotta a száját. - Ennyi elég lesz mára!
 - Kicsim, szerintem te menj csak aludni! - mondta nekem halkan Angela. - És ne feledd, ha éjszaka szükséged van valamire, csak szólj; nem baj, ha felébresztesz!
   Christopher még belekezdett néhány keresetlen szidalomba, de már nem figyeltem rá, ugyanis beviharzottam a vendégszobába. Inkább éreztem, mint hallottam, hogy Jake jön utánam. Leültem az ágyamra, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, kitört belőlem a zokogás.
 - Hé, Csodalány! - búgta Jake. Átkarolt és a vállára hajtotta a fejemet, hagyva, hogy átáztassam a pólóját. Akkor nem is volt szükségem másra.

7 megjegyzés:

  1. Oké, én most nem igazán értek... úgy köbö semmit sem. :D Nem baj, majd visszarázódok... megszoktam már a sztorinál, hogy ilyen "izén" kezded a részeket, és bár esküszöm, két percet - ha nem többet - agyalnom kell rajta, kimaradt-e valami az előző rész végéből vagy valami, de utána mindig rájövök, hogy pont ezektől lesz olyan szörnyen veszettjó, mint amennyire az!
    Hiányzik Robin. Nagyon. És oké, még nem telt el sok idő meg stb de naaaaa. :D Legyen egy az ő szemszögéből, tudjuk meg, mit gondol mert csak omg. Tudni akarom, mi van vele. Az édes, vörös hajú babával, aki eléggé nem baba. :D Nagy baba. Mondjuk. Mindegy. xd
    Nagyon várom a kövi részt, omfg. Tényleg. Remélem, sikerül hamar hoznod, viszont ha nem, mert az is totál okés, tudod: van, amire megéri várni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oké, basszus, elásom magam :DDD Most jöttem rá, hogy tényleg kihagytam egy részt. Fantasztikus vagyok, de legalább már minden tiszta xD
      Ilyenkor olyan nagyon büszke tudok lenni magamra, hogy az valami elképesztő. Csak wow. :D

      Törlés
    2. Hangosan felnevettem :D Nyugi, én napi rendszerességgel művelek ilyesmiket :D Büszke is lehetsz magadra, te vagy a főolvasóm! (Nem önfényezés, ááh. xD)
      Annyira örülök, hogy megragadtad a lényeget :D Mert igen, Robin pont egy nagy baba, méghozzá az egyik kedvenc nagy babám. Yay.
      Köszönöm szépen, nagyon igyekszem <3 Öröm volt a kommentjeidet olvasni. <3
      xx

      Törlés
  2. Ó, neeee, necsináld hogy nincs tovább.😢😭
    Szóval. Mindent összefoglalva. Ez a történet tényleg nagyszerű. Tele van csavarokkal, jobbnál jobban megírt szereplőkkel és egy olyan stílusban van megírva, ami könnyed, de nem mindennapi.
    Változatos, új és letehetetlen, de komolyan. Megérdemelnéd hogy a legnagyobb írók könyvei mellett kaapjon helyet a történet.
    Amikor pedig leírtad Robint. Hűűű. Azt hiszem, elállt a lélegzetem és úgy olvastam végig. *--*
    Folytatást kérek, minél hamarabb! 😍
    Puszillak 💋❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kis híján felvisítottam, mikor az értesítőim között megláttam, hogy kommenteltél, és fülig érő szájjal faltam fel a soraidat :D
      Nem tudom eléggé megköszönni, amiket írtál. Nagyon sokat jelent, hogy így gondolod. Újult erővel vágok neki a folytatás írásának, mert már ketten is vagytok, akik véleményezitek <3 (Burkolt célzás, hogy kommenteljetek, pls, mert annyira fontos nekem! :3)
      Örülök, hogy ilyen hatást ért el; valahol ez volt vele a célom <3 Igyekszem a folytatással, amennyire tudok!
      Puszi! :*
      xx

      Törlés
  3. Szia, most értem végére, egész nap ezt olvastam. De megérte! Imádom az egészet, és lett egy új szerelmem is: Robin <3
    Nagyon tetszik, ahogyan írsz, van olyan jó (sőt jobb is), mint sok olyan könyv, amit olvastam. Végre egy olyan főszereplő szemszögéből olvashatok egy történetet, akinek a döntéseinél a nem verem falba a fejem. (Egyetlen különbség van: én a helyében letámadnám Robint :D)
    Most szinte gyászban vagyok, amiért nincs fent több rész, úgyhogy nagyon siess légyszi, mert elvonási tüneteim vannak. *.* (Bár megdöbbentően hosszúak a fejezetek, úgyhogy tartsd meg ez a szokásod, inkább várok. :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Hű, nem is tudod, hogy örültem a kommentednek. Az egész napodat a blogomra szántad? Vííí *-*
      Ugye? Örülök, hogy a megfelelő hatást értem el Robinnal, és ezek szerint Amandával is. Letámadnád, istenem, átérzem XD <3
      Akkor igyekszem is minél előbb hozni a folytatást! És nagyon köszönöm, hogy írtál!
      xx

      Törlés