2016. november 6., vasárnap

Tizenhét

Unottan ültem az ágyon, és gondolkodtam. Utólag nem tudtam volna megmondani, min, de szerintem sok mindenen. Az biztosan köztük volt, hogy Robin milyen ember lehet. Valamiért nagyon szerettem volna minél többet megtudni róla; érdekelt, mi lehet a legjobb és a legrosszabb dolog, amit valaha tett. Utóbbitól nem kicsit féltem, de biztos voltam benne, hogy nem az a kőszívű, érzéketlen tuskó, akinek alapjáraton - mikor épp nem a múltjáról beszél - mutatni szokta magát.
   A völgyben nevelkedtem, ott árnyékok és halál jártak. Túléltem, de olyan hegekkel, amiket nem tudok elfelejteni. Ez a srác még régen az iskolában, visszafogott és félénk - árva és báty, és a legtöbb szemnek láthatatlan. Nem tudom, mi érte el, hogy egy darabja meghaljon, mi volt az, ami elvitt egy fiút az erdőbe, és lemészárolta egy kaszával. Az arcára egy koszbélyeg került. Gondolod, hogy a csend jó irányba tereli az embert?
   Biztosan elaludhattam - kivételesen nem álmodtam -, mert mire magamhoz tértem, sötét volt. A hold sem világított be az ablakon, és mintha lett volna valami a levegőben, amit szokatlannak éreztem, ezért felkeltem, és a párkányra támaszkodva kikukkantottam.
   Felsikoltottam, amikor váratlanul egy alak jelent meg kint, épp az ablak előtt. Pár másodperc rémület után rájöttem, hogy Lionel az, aki türelmetlenül kocogtatni kezdte az üveget. Még mindig a torkomban dobogó szívvel tártam ki az ablakszárnyakat, és mielőtt bármit mondhattam volna, Lionel sürgetően rám szólt: - Mássz ki!
   Összeráncolt szemöldökkel és teljes értetlenséggel nézhettem rá, mintha nem az én nyelvemen szólalt volna meg, mert felmordult idegességében, megragadott a hónom alatt és kiemelt. A földszintes épület ablakának volt egy elég nagy küszöbe, mégsem ütöttem be a lábamat. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy mégis hogy a francba ennyire erős az összes maffiózó, akivel eddig találkoztam; vagy ennyire pillekönnyű lennék?
 - Azt mondják, bomba van odabent. Nincs sok időnk, el kell tűnnünk. Fuss, ahogy bírsz! Megtalálunk, csak fuss, mert nem tudjuk, mekkora lesz a robbanás. A többiek is utánad mennek majd, a többi fogoly.
   Lefagyva bámultam rá. Annyira természetellenesen nyugodtnak tűnt, hogy sehogy sem voltam képes összeegyeztetni a testtartását, a hangszínét és az arckifejezését a szavaival.
 - Amy, indulj már, a kurva életbe! - rázott meg, és mögém állt, hogy megtaszítson.
   Csak ennyi kellett.
   Mindannyiunknak megvannak a félelmei és a démonai, akikkel küzdhet, de hogyan nyerhetnék, ha megbénítottak? Felmásznak az ágyamra, a torkomra fonják az ujjaikat. Ezt kapom a döntésekért, amiket hoztam? A Hősök bocsássanak meg minden bűnömért, mindenért. Ne menj el, egyedül nem tudom ezt végigcsinálni. Ments meg azoktól, akik éjszaka kísértenek. Nem tudok együtt élni magammal, úgyhogy maradj velem ma éjjel; ne menj!
   A rengeteg, zárt térben, rabságban, rettegésben, bizonytalanságban töltött nap után kellett pár másodperc, hogy felfogjam: szabad vagyok. Tényleg szabad. Nem állnak őrök tőlem pár lépésnyire, nem vesznek körül ismeretlen, veszélyes férfiak, akiknek talán mindegyike gyilkos; nem várja el tőlem senki, hogy olyat tegyek, amit nem is értek.
   Igaz, egy pillanatra eszembe jutott Robin: hogy milyen arcot vág majd, mikor megtudja, hogy kihasználtam a helyzetet. Annyira szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy van, aki beszélgessen vele néha arról, ami nyomasztja. Tudtam, hogy azokat a sebeket, amiket a múltja ejtett rajta, kibeszéléssel sem lehet begyógyítani, mégis reméltem, hogy egy nap el tud vonatkoztatni tőlük. Én nem lehettem az a személy, akinek kitárulkozik, de talán az emberei között van olyan, akiben megbízik annyira, hogy elárulja neki, mi kísérti.
   De ugyanakkor ott voltak a szüleim. Tagadhatatlanul hiányoztak már, viszont főként magyarázatot akartam követelni tőlük, hogy miért nem fizették ki értem a váltságdíjat. Igen, tisztában voltam vele, hogy nem voltunk annyira eleresztve anyagilag, de nem hittem, hogy nem lehetett volna összeszedni annyit, amennyit Robin kért. Ha annyira horribilis összeg lett volna, akkor sok másik rabot sem váltottak volna ki.
   Meg aztán ott volt Alex. Kevés reményem volt rá, hogy valaha is bejövök majd neki, de azért még a versíró pályázattal tenni akartam egy próbát. Az időérzékemet rendesen elvesztettem mostanában, így fogalmam sem volt, lejárt-e már a határidő, vagy nem. Talán ha összehoznék egy remek verset, és lekörözném vele az övét, megkedvelne? Hülyeség, de egy próbát megér. Érte minden megéri.
   Ha közel engedlek, azonnal el akarsz menni; ha elmondom az igazat, bármit megadsz egy hazugságért. Ha felvágnám az ereimet, az csak feltakaríthatatlan mocskot eredményezne. Ha engem követsz, úgyis csak eltévedsz. Ha megpróbálsz közelebb kerülni, úgyis csak eltávolodunk egymástól. De már túl sokat tudsz, úgyhogy nem mész sehova!
   Úgyhogy futottam, ahogy még soha. Nem is az állítólagos bomba elől, hanem a biztonság felé. Legalábbis akkor ezt gondoltam.
   Mondd, hogy szükséged van rám, mert annyira szeretlek! Mondd, hogy szeretsz, mert annyira szükségem van rád!
   Már legalább egy kilométerre lehettem Robinék búvóhelyétől, amikor valaki oldalról megragadott. A hideg, idegen kéz a könyökömre fonódott, és szinte ösztönös, jeges rémület szorította össze a szívemet.
   Mielőtt levegőhöz juthassam volna a kimerítő futás után, hogy felkiáltsak, az illető másik keze a számra szorult, és egy idegesítő, kegyetlen hang a fülembe suttogta: - Megvagy.

Elkábítottak a cuccal, amit az orrom elé nyomtak. Reszketve tértem magamhoz, amiért nem a hideg felelt. Gyorsan, csukott szemmel felmértem, hogy mi vesz körül. Egy kemény, hideg széken ültem, a kezem hátul szorosan össze volt kötözve. Próbáltam nem a húsomba mélyedő, vastag zsinegre összpontosítani. A lábam is össze lehetett kötve, csak azt nem éreztem annyira, mert mintha elzsibbadtak volna az alsó végtagjaim. Pár hajszálam épp az arcomba lógott, úgy, hogy eszméletlenül szerettem volna odébb lökni. De pozitívumnak számított, hogy legalább a számat nem tömték be.
   Takard le a szemeimet, fogd be a fülemet. Mondd, hogy ezek a szavak csak hazugságok. Nem lehet igaz, hogy elveszítelek! A nap nem hullhat le az égből!
   Nem tudtam tovább elfojtani az akaratlan kíváncsiságomat. Tudtam, hogyha hivatalosan is felébredek, azzal kezdetét veszi valami borzalmas, de nem húzhattam örökké, és ha választhattam, akkor inkább túlestem volna rajta. Ezért felnyitottam a szemeimet.
   A pillantásom azonnal megakadt az omladozó, ősréginek tűnő falon előttem, amelynek vakolatdarabjai a tövénél gyűltek össze. A székem a helyiség egyik sarkába volt állítva, így beláttam az egész teret, és minden jel arra mutatott, hogy egyedül vagyok benne.
   Zihálva felsóhajtottam, hogy összébb húzódtam, mintha ettől kevésbé érezném a csontig hatoló hideget, ami átjárta a levegőt. Egyszerű, bélelt cicanadrágom és hosszú ujjú felsőm - amiket már nagyon régen át kellett volna cserélnem: szinte tapadtak rám az izzadságtól, és kellemetlen érzés volt ennyi ideig viselnem ugyanazt a ruhát - eddig sem nyújtott túl nagy védelmet a hideg ellen, de már egy jó ideje egy helyben ülhettem, és nem voltam betakarva sem... ahogy Robin sem volt itt, hogy magához húzzon, és a radiátorhőmérsékletű testétől seperc alatt melegem legyen.
   Szándékosan oldalra csaptam a fejemet, hogy kirázzam a hajamat az arcomból, és kis híján felsikoltottam, amikor hirtelen kivágódott az ajtó. Utána pedig, ha nem lett volna gúzsba kötve a kezem, megdörzsöltem volna a szemeimet, hogy biztosan jól látok-e.
   Az ajtóban ugyanis - legalábbis egy pillanat törtrészéig ezt hittem - Robin állt. Aztán, mikor eltelt még pár másodperc, rájöttem, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ez az ember ugyanolyan testfelépítésű és hajszínű volt, de az arca és a szeme teljesen mást sugárzott, mint Robiné szokott. Íriszei feketék voltak, arcán pedig olyan torz kifejezés ült, amihez hasonlót még sosem láttam.
 - Szia, Amy - vigyorodott el, és megállt tőlem pár lépésre. A nyakamat kellemetlenül hátra kellett hajtanom, hogy a szemébe tudjak nézni, bár igazából jobban tettem volna, ha nem nézek az arcára.
   A rettegéstől az se jutott eszembe, hogy kijavítsam: Amy-nek csak olyanok hívhatnak, akik közel állnak hozzám. Meg akartam kérdezni, hogy ki ő, és mit akar tőlem, vagy egyáltalán hol vagyok most és miért. Ehelyett csak egy sokatmondó nyöszörgés tört ki belőlem.
 - Mi az, nem is üdvözölsz? - Sokért nem adtam volna, ha letörli a képéről azt az ördögi vigyort, és végre nem néz rám azokkal az őrülettől sötét szemekkel.
 - Honnan tudja a nevem? - mordultam fel végül. A körülmények nem javítottak túl sokat a közérzetemen, és mintha nem lettem volna ura a testemnek és a hangomnak. Akárha a testemen kívül lettem volna, kívülállóként figyelve, mi történik velem.
 - Milyen udvariatlanság tőlem, hogy be se mutatkozom... Kevin Alexander-Lucas Wander. És megmondtam az embereimnek, hogy semmi szükség lekötözésre, de ezek szerint nem vették elég komolyan. Elnézésedet kérem ezért a kellemetlenségért.
   Kirázott a hideg, mikor az ujjai futva hozzámértek, miközben eloldozta a kezemet és a lábamat. Robin bőre mindig forró volt, mintha lázas lenne - az öccse ellenben olyan hidegséget árasztott, mint egy sírkő. Mesélt az öccséről, akit Kevinnek hívtak. És a kettejük közötti hasonlóságot nem lehetett összetéveszteni. Persze, a testalkatra és a hajszínre vonatkozó hasonlóságot. Más szempontból el sem tudtam volna képzelni két különbözőbb embert, pedig egyikükről sem tudtam túl sokat. Elég volt rájuk nézni.
 - Mit... - Azt akartam kinyögni, hogy mit akar tőlem, de félbeszakította a mondandómat.
 - Az egyik beépített emberem elhelyezett egy bombát Robin mostani búvóhelyén - mesélte, mintha az időjárásról lenne szó. - És miután az felrobbant - mert szerintem ez már megtörtént -, elhelyezett egy, a felismerhetetlenségig összeégett, de formára hozzád eléggé hasonló holttestet az épület közelében. Az én egyetlen, drága bátyám legjobb tudomása szerint te halott vagy. Már ha visszaért a küldetéséről mostanra.
   Éreztem, hogy hideg kúszik a testembe. Eddig is fáztam, de ez most valami más volt. Mintha jégkockákat nyeltem volna, és azok a gyomromba érve se olvadnának fel.
   Hallod, ahogy a mennyek egy angyal könnyeit sírják? Állíts meg minden órát; a csillagok sokkot kaptak. A folyó rohan a tengerhez. Nem fogom hagyni, hogy elrepülj, nem fogom hagyni, hogy elbúcsúzz. Nem fogom hagyni, hogy kicsússz a kezeim közül. Hallod, ahogy a mennyek egy angyal könnyeit sírják..?
 - Miért? - Ez volt az egyetlen értelmes szó, ami telt tőlem.
 - Azért, mert én a hatásos módszerek híve vagyok - tárta szét a karját mosolyogva. - Ha Robin ismét elveszíti az életében az egyetlen motivációját, mozgatórugóját, akkor eléggé megcsappan a lelkesedése a kormánymegdöntő tervek kivitelezése iránt. Én pedig történetesen éppen erre utazom. - A szemei csillogtak a rosszindulattól. Szívem szerint torkom szakadtából sikítottam volna a látványtól, de a hang megakadt a torkomban.
 - Ezt nem értem - préseltem ki magamból nagy nehezen. És tényleg így volt. Milyen motiváció? Abból, amit elmondott, nem jutott el az agyamig, mi az, amit ő ezzel elvett Robintól, ami ennyit számít neki.
 - Istenem. Hát tényleg összeilletek a bátyámmal. Ugyanolyan vak idióták vagytok mindketten - röhögte el magát szórakozottan. - Akkor elmagyarázom, drágám. Apámnak hála Robin életében egészen hét évvel ezelőttig Lana volt az egyetlen fénypont. Mióta őt megöltem, azóta Robin tévelyeg, nem tud remekelni a feladatában, még magát is okolja a felesége haláláért. Aztán megjelentél te, és hirtelen teljes erőbedobással küzdeni kezdett. Feltettem magamnak a kérdést: miért? - Teljesen beleélte magát, gesztikulálva elhátrált tőlem és fel-alá kezdett sétálni magyarázás közben. - Miért lett hirtelen annyira odáig meg vissza, hogy sikerrel járhasson? Aztán jobban belegondoltam. Ismerem a bátyámat. Az egyetlen dolog, amitől ő lelkesedéssel, igyekezettel vinné véghez a puccsait, az csak a szerelem lehet. - Büszkén nézett rám, talán elismerésért, hogy milyen okosan kifundált mindent. - Ha lenne az életében egy nő, okoskodtam, akkor mindent beleadna, hogy minél előbb megvalósítsa a célját, és biztonságban vele lehessen, miután megszilárdította a helyzetét. Mert amíg nem vezeti be az imádott demokráciáját, addig mindenki, akit szeret, veszélyben van - például az olyanoktól, mint én. - Önelégült vigyor játszott az ajkán, amitől végigkúszott a gerincemen egy undorral és kétségbeeséssel átitatott, hideg rémület.
 - Még mindig... - Olyan erőtlen volt a hangom, hogy már én sem értettem a szavaimat. - Még mindig nem értem, hogy ennek mi köze az én megrendezett halálomhoz.
 - Mint mondtam, mind a ketten egyformán ostoba hülyék vagytok. Nem látjátok a fától az erdőt. Az emberem végigvett mindenkit, akivel Robin közvetlenül a hirtelen lelkesedése előtt találkozott. Ezek a foglyai voltak. És, mint kiderült, a bátyám minden szabad percét veled tölti.
   A szavai visszhangot vertek a fejemben, de nem volt időm elgondolkodni rajtuk, mert a székem támlájára támaszkodott, és az arcomba hajolt. Ha lett volna terem a mozgáshoz, hátrahúzódtam volna, hogy fejvesztve meneküljek a közeléből. Fekete szemeit csupán centiméterek választották el az enyémektől.
 - Biztos kíváncsi vagy, hogy mit szeretnék tőled, ha már ilyen kedvesen meghívtalak magamhoz - mosolygott vidáman. - Azt akarom, hogy amikor kiteszed innen a lábadat, egyenesen hazamenj.
   Eltátottam a számat, ő pedig felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy nem csak ennyit akart mondani. - De. Sem a hazaúton, sem utána, sem soha, semmikor, nem jelzed Robinnak semmilyen formában, hogy életben vagy.
   A szemöldököm felszaladt, aztán szinte azonnal leesett a dolog. Kevin azt gondolja, hogy Robin szerelmes belém, és ha azt hiszi, hogy meghaltam, akkor annyira összetörik, hogy nem jelent már többé konkurenciát Kevinre nézve.
   És ez a gondolkodásmód egy olyan eltorzult lelkű, kegyetlen, szívtelen... elmebeteg álnok disznó pszichopatára vallott, hogy arra megfelelő kifejezést sem ismertem.
 - Megértetted? - kérdezte mézesmázosan. - Tényleg, mielőtt válaszolsz, elmondanám: ha nemet mondasz, itt helyben megöllek, hogy Robin se éljen tévedésben. Csak előtte még odaadlak az embereimnek, hogy szórakozzanak is egy kicsit.
   Kiszáradt a torkom. Nekem ez túl sok volt. Nem voltam elég erős akaratú ahhoz, hogy nemet mondjak, ezzel aláírva a halálos ítéletemet. Ha ez egy filmben történne, a hősnő inkább vállalná a halált, minthogy ilyet tegyen a hőssel. De én nem voltam hősnő, Robin nem volt hős, és mindez nem egy filmben történt meg. És különben is, simán lehet, hogy Kevin téved: hogy Robin semmit sem érez irántam. Akkor egyáltalán nem is lenne rá olyan hatással az állítólagos halálom, mint ahogy azt az öccse gondolja. Szóval mégsem árulnám őt el.
   Aztán eszembe jutott egy jóval ésszerűbb, súlyosabb érv is. Robin raboltatott el engem, ő volt az, aki akaratom ellenére maga mellett tartott. Kezdetben gyűlöltem is ezért, és bármit megadtam volna, hogy elszökhessek, most viszont... Fogalmam sem volt.
   De egy hang a fejemben azt súgta, hogy rohadtul nincs más választásom, hacsak nem akarom inkább a megerőszakolásomat és a halált.
 - Oké - suttogtam, az elmebeteg vigyor pedig kiszélesedett.
   Szóval csak tarts ki, légy erős! A remény minden nappal gyarapodni fog. Itt vagyok, ne félj! Kicsim, ne add fel, ne add fel..!
 - Csodálatos - húzódott el tőlem, és gyermeki örömmel összecsapta a tenyerét.
   Kinyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen a székről. Felfordult a gyomrom a gondolatra, hogy megfogja a kezemet, úgyhogy kicsit ingadozva ugyan, de feltápászkodtam egyedül a székről. Elzsibbadt lábaim remegve tiltakoztak, és legszívesebben becsuktam volna a szememet, hátha kiderül, hogy az egészet csak álmodtam. Kevin várakozón nézett rám. Összeszorítottam a fogamat, és követtem, ahogy kivezetett a helyiségből, majd az épületből is. Közben az ösztöneim végig azt súgták, figyelnem kéne a környezetre, hogy továbbadhassak Robinnak minden információt erről a szemétládáról, de aztán felfogtam, hogy soha többet nem fogok találkozni Robinnal. Lehajtott fejjel, a sikításra való ellenállhatatlan vággyal és a hányingerrel küzdve helyeztem egyik lábamat a másik elé, míg Kevin ki nem tessékelt egy sötét átjárón keresztül.
 - Ha végigmész ezen az utcán, utána jobbra fordulsz, majd a következő sarkon balra, akkor már tudni fogod, merre menj haza - mondta, és még nagylelkűnek is éreztem volna a segítségét, ha nem az a démoni, önelégült hang mondja, aminek csak az számít, nehogy találkozzak útközben Robinnal vagy valamelyik emberével, akik így megtudnák, hogy nem haltam meg.
   Egy súly szakadt le a mellkasomról a gondolatra, hogy végre nem kell tovább Kevin társaságában lennem. Tettem egy lendületes lépést előre, de ekkor a hideg tenyerek a derekamra szorultak és visszahúztak. Nagyon erősen kellett az ajkamba harapnom, hogy ne sikoltsak fel az érzéstől.
   Kevin a vállamra hajtotta a fejét, és éreztem a leheletét a bőrömön, mikor a nyakam felé fordult, hogy súgjon nekem valamit.
 - És a helyedben én kutakodnék egy kicsit... Ugyanis a szüleid nem azok, akiknek mondják magukat. - Furcsán megnyomta a "szüleim" szót, de nem tudtam végiggondolni, hogy mire célzott ezzel, ugyanis már patakokban csorgott rajtam a jeges veríték. Ha lett volna hozzá bátorságom, talán kitépem magam a kezei közül; de nem volt.
   Játékosan, finoman harapott egyet a fülcimpámba, majd egy puszit nyomott a pontra a nyakam hajlatában, ami még mindig heges volt a lövéstől, ami ott súrolt. Iszonyatos erővel tört rám a hányinger.
 - A viszontlátásra, Amy - búgta, majd a csípőmnél fogva taszított egyet rajtam.
   Amint megéreztem, hogy szabad vagyok, futva indultam el hazafelé, és közben minden tagom remegett, akár a nyárfalevél - aminek a hideghez semmi köze nem volt.

2 megjegyzés:

  1. Úristen Nessaaaaa 😍😍😍😍😍 Most értem a végére, és csak néztem, hogy oké, vajon mennyi van még, mert már nagyon kéne véleményt alkotnom. Eljutottam erre a pontra, és csak néztem, hogy ok basszus, várhatunk még akármennyit, csak Amy menjen vissza Robinhoz, és tudassa vele, nem halt meg. Csakhogy anyukám, hogy nincs több rész!!!!!!!
    Egyszerűen nem értem, nekem hogy lehetnek olvasóim, ha nálad szörnyen alacsony a kommentszám! Tényleg kiborít, és lényegében mérges is vagyok miatta magamra.
    Robinba meg beleszerettem. Az első pár rész elolvasása után be voltam rezelve, hogy mégis hogyan tudom majd végigolvasni, mert nem tetszett Lionel neve (lol), és bár egyszerűen csodálatos volt a prológus, és nem bírtam nem csillogó szemekkel nézni, hogy omg omg omg, de nem értettem, hogy jön ez a sztorihoz. Mert hogy apa meg anya... aztán eljutottam erre a pontra, és hirtelen úgy érzem, és kérlek, ezt ne vedd sértésnek vagy bárminek, de basszus!!!!! Azt hiszem, új kedvenc sztorira akadtam, amit még Hope-éknál is jobban megimádtam! Igen, azt csináltam. 😆 Robin és Amy meg csak awh. Telhetetlen vagyok, többet akarok, és oh oh! Ha Chloe-ékra azt mondtam, érdemes lenne kiadatnod a sztorit, az Angyali Érintésnél már meg sem szólalok!
    Basszus. Le vagyok nyűgözve. Kiállhatatlan egy teremtés vagy te! 😅 De én is, mert minél előbb követelem azt a folytatást!!!!!!!!!! 💘💘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A szívbajt hozod rám, drága... Még mindig kapkodok levegőért, és próbálok nem vigyorogni, de nem megy. Ne legyél mérges magadra! Még több kommentet is érdemelnél, hidd el, mint amit most kapsz, én mondom!
      A prológusról elég, ha egyenlőre csak én tudom, hova és mikor és mi, mert spoilerezni nem akarok, de annyira izgatott vagyok, hogy egyszer eljussak odáig a sztoriban, és te is megtudhasd... Mindjárt képes vagyok, és leírom, baszki :D
      Ha ilyeneket írsz, én felvisítok.. akkora örömet szereztél nekem, hogy azt el sem tudod képzelni. Nagyon hálás vagyok, hogy elolvastad a történetemet, és ilyen hamar véleményezted is, istennő vagy!
      Igyekszem, de főleg azért, mert már várom a következő kommentedet <3
      xx

      Törlés