2016. szeptember 14., szerda

Tizenhat

El akarlak vinni valahova, hogy tudd: törődök veled; de olyan hideg van, és nem tudom, hová. Hoztam neked nárciszokat egy csinos szalagba fogva, de nem fognak úgy virágozni, mint tavaly tavasszal. És meg akarlak csókolni, éreztetni veled, hogy minden rendben, csak annyira fárasztó megosztani az éjszakáimat. És sírni és szeretni akarok, de minden könnyemet elhasználtam egy másik szerelemre. Egy másik szerelemre.
   Nyeltem egyet, és éreztem, hogy borzongás fut végig a testemen. Biztosra vettem, hogy félreértettem valamit, nem hallottam jól. Összeráncolt homlokkal figyeltem Robin arcát, hátha csak viccelt, vagy valami, de nem mosolyodott el.
 - Tessék? - nyögtem ki végül, érezve, ahogy megremeg a hangom.
 - Hallottad - felelte nemtörődöm módon, mintha az időjárásról beszélnénk.
   Éreztem magamon a pillantását, mintha a reakciómat akarná dokumentálni. Kihúztam magamat, és egy vékony vonallá préseltem az ajkaimat, nehogy kiadjak valami önkéntelen hangot. Az arcomat nem láthattam, de meg mertem volna esküdni, hogy elsápadtam.
 - Hogy történt? - mondtam végül, összeszedve minden önuralmamat.
   Hosszú csend következett, és több változást is láttam végbemenni Robin arcán, mielőtt megfogalmazta a válaszát.
 - Apám már nem élt, amikor tizenhét évesen megházasodtam - kezdte, és a hangjából semmilyen érzelmet nem tudtam kiolvasni. Bizonyára nagy erőfeszítéseket tett, hogy ne mutassa ki, ami lejátszódik benne.
 - Tizenhét..? - kérdeztem vissza, ismét nem bízva a hallásomban.
 - Igen, tizenhét. - Láttam, hogy összeszorítja a fogát. - Elég korán fel kellett nőnöm, úgyhogy ez is túl korán történt. Halálosan szerelmes voltam. De amióta az eszemet tudom, apám arra nevelt, hogy soha senkit ne szeressek, mert az gyengévé tesz, és veszélybe sodor mindent, amiért ő dolgozott. De én nem láttam a szerelmem arcánál távolabb, és gyerek voltam még ahhoz, hogy felfogjam, mit művelek. Nem tudtam, hogy egy bandavezérnek tilos éreznie.
   Összerezzentem, és a kezeimet kezdtem tördelni. Rettegve, mégis érdeklődve vártam a történet folytatását.
 - Lanának hívták, és az esküvőnk után szinte rögtön teherbe esett - suttogta, és nagyon erőlködnöm kellett, hogy minden szavát elkapjam.
   Adam szavai szinte azonnal újra lejátszódtak előttem. "És mit akarsz tőle? Miért foglalkozol ennyit ezzel a kislánnyal? Kérlek, mondd, hogy nem azért, mert hasonlít L..."
   Szóval hasonlítok Lanára, Robin feleségére, akit megölt.
 - Mondtam már, hogy az öcsém őrült, ugye? - Bólintottam, ő pedig folytatta: - Hát, körülbelül két éve lehettem bandavezér akkor, mikor elvettem Lanát, és ő... az öcsém, Kevin... - Nyelt egy nagyot, és megkeményítette az arcát. - Volt pár haverja, és kitalálta, hogy bandavezéresdit akar játszani. Rühellt engem, szóval... elrabolta a feleségemet.
   Úgy éreztem, szédülök, és a szívem a torkomban dobogott, mintha maratont futottam volna.
 - Én még azt a korszakomat éltem, amikor nem éreztem félelmet, úgyhogy azonnal érte mentem, egyedül. Sikerült egészen közel férkőznöm a bázisához, ahol Lanát tartotta fogva, és épp akkor jelentek meg az udvaron. Az öcsém, és Lana, akit rángatott maga után. Mikor Kevin meglátott engem, fegyvert szorított a feleségem fejéhez, és élőpajzsként használta őt, hogy ne merjem lelőni. Én pedig...
 - Ne, nem akarom hallani - ráztam a fejemet elkeseredve, és felálltam az ágyról.
   De ő már túl volt azon a ponton, hogy abba tudja hagyni a beszédet. Elkezdett valamit, amit soha nem szokott kimondani, és már nem tudott visszafordulni - végig kellett mondania.
 - Bíztam a céllövő-képességeimben, szóval lőttem. De nem az öcsémet találtam el.
   És ha valaki bánt téged, küzdeni akarok, de a kezeim már túl sokszor eltörtek. Úgyhogy a hangomat fogom használni, rohadt bunkó leszek, mert a szavak mindig nyernek... de én tudom, hogy veszíteni fogok.
   A hangja eddigre már felismerhetetlen volt, és be akartam fogni a fülemet, hogy ne halljam a történet végét, de mintha megfagytak volna a karjaim.
 - Az anyám belehalt a megszülésembe, Amanda - mondta, alig hallgatóan, megtörten. - Én pedig megöltem a szerelmemet és a meg nem született gyermekünket. Megölöm... megölöm azokat, akiket szeretek.
   Földbe gyökerezett lábakkal álltam a szoba közepén, és pislogás nélkül néztem Robinra. Mondani akartam valamit, akármit, de erre nem lehetett. A "sajnálom", a "részvétem" - ezek annyira távol álltak Robin történetétől, mint az ég Corlostól.
   Hirtelen elhatározásból odasiettem az ágy mellé, és leültem a szélére Robinhoz, hogy a kezembe vegyem az ő nagy, forró kezét.
   Megbabonázva nézett összefont ujjainkra, mintha nem értené azt, ami a szeme előtt van. Aztán a tekintetünk találkozott, és olyasmi ült a szemeiben, amitől éreztem, hogy a szívem meghasad a fájdalomtól.
 - Tudod, az érintés gyógyít - jegyeztem meg halkan és erőtlenül, felidézve az első alkalmat, amikor ezt mondtam neki és megfogtam a kezét.
   Pislogott egyet, és az ujjai megrándultak a tenyeremben.
 - Te most... nem undorodsz tőlem? - Értetlen volt a pillantása, mintha a szeme előtt változtam volna át valami ragadozó állattá.
   Eltátott szájjal meredtem rá.
 - Undorodni? Tőled? - Összehúztam a szemöldökömet. - Mégis miért kéne?
   Most rajta volt a sor, hogy leessen az álla.
 - Most mondtam el, hogy még életem szerelmét is meggyilkoltam. Te... nem is ijedsz meg ettől?
 - Nem gyilkoltad meg - jelentettem ki határozottan. - Ha úgy történt minden, ahogy elmondtad, akkor nem te ölted meg őt.
 - De igen - erősködött. - Én lőttem ki a golyót, ami végzett vele.
 - Robin, nem igaz, hogy te komolyan így látod! - értetlenkedtem. - Hiszen bárki ezt tette volna a helyedben! Az öcséd tehet róla, hogy így alakult. Ha nem húzod meg a ravaszt, mind a ketten kínok között haltok meg, nem? Vagy gondolod, hogy Kevin elengedte volna, ha szépen megkéred?
   Szemei olyan tágra nyíltak, hogy szinte szabályosan kereknek tűntek. Kezdett visszatérni a szín az arcába, de azért még mindig elég ijesztően nézett ki.
 - Te tényleg úgy érzed, hogy megölted Lanát? - A név kiejtésekor furcsa érzés kerített a hatalmába, amit nem tudtam volna megmagyarázni. Mintha nem lennék méltó a számra venni Robin szerelmének a nevét.
 - Igen, mert így történt - húzta el a kezét az enyémből.
 - Te iszonyatosan hülye vagy! - keltem ki magamból.
   Összehúzta a szemét. - Ne kezdd ezt, Amanda!
   Értetlenül ráztam a fejemet, és talpra ugrottam, hogy az ablakhoz lépjek. Robinnak komoly baja lehetett, ha magát hibáztatta a felesége haláláért. Vagy az anyjáéért, ha már itt tartunk. Mégis ki gondolkodik úgy, hogy "megölte" az anyját, aki belehalt a megszülésébe? Ez nem normális.
 - Bocs, de veled valami nem stimmel - fordultam felé.
 - Hogy mi van? - röhögte el magát.
 - Miért hibáztatod magadat olyasmikért, amik nem rajtad múltak? Nem öltél meg senkit, akit szerettél! Az anyádat és Lanát meg főleg nem!
 - Mondtam már, hogy nem tudok eligazodni rajtad? - tudakolta, mintha a szavaim el se jutottak volna hozzá.
 - Igen, de ez megint hogy jön ide? - dühöngtem értetlenül.
 - Még sosem láttalak ennyire idegesnek - vigyorodott el. - Érdekes látvány.
   Eltáthattam a számat, mert nevetésben tört ki.
 - Igen, kétségtelenül érdekes látvány - konstatálta.
 - Lázad van? - tettem a homlokára a kezemet, mintegy ellenőrizve.
 - Hihetetlen vagy, Amy - mosolygott rám őszintén, tiszta pillantással. - Életem legfájdalmasabb eseményeit meséltem el neked, amikről senkivel nem szoktam beszélni, és amik a rémálmaim fő témái, két perccel utána viszont már könnyezik a szemem a nevetéstől... neked köszönhetően.
   És egy dalt énekelnék, olyat, ami csak a miénk lenne, de már mindet elénekeltem egy másik szívnek, és sírni akarok, megtanulni szeretni, de minden könnyemet elhasználtam egy másik szerelemre. Egy másik szerelemre.
   Egy pillanatra elállt a szavam, aztán elmosolyodtam, és valamiért kimondhatatlanul boldoggá tett, amit mondott.
 - Akkor jó - nyugtáztam vigyorogva.

 - Szóval én... hasonlítok Lanára? - kérdeztem halkan, félve, hogy talán rossz néven veszi a kérdést.
   Úgy nézett rám, mintha megütöttem volna. Talán ez fájdalmas volt neki. Jobban belegondolva már értettem is, miért. Ha Lanát látja bennem, akkor nem tud úgy a közelemben lenni, hogy ne jusson eszébe az, ami a legfájdalmasabb számára.
 - Igen - sóhajtotta, és hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.
   Ez egy búcsú, egy mosoly a nyári napnak, egy lélegzetvétel a hegy illatának, világos szürkeség a holdfényben. Egy búcsú az elvesztett szerelmektől és élettől. Legyőztek.
   Hallgattam, és azon gondolkodtam, kérdezhetek-e. Végül úgy döntöttem, megpróbálom. - Miben hasonlítok rá?
   Nyelt egyet, és sokáig nem válaszolt, de mikor már azt hittem, nem is fog, megszólalt.
 - Amikor először megláttalak... Az ebédlőben, még az első helyen, ahova hoztunk, mikor elraboltunk, a fényviszonyok miatt nem igazán tűnt fel a hasonlóság, nem is láttam az arcodat, a hajad színét sem, mert rásütött a nap. Ráadásul épp ültél, és alig láttam belőled valamit. De amikor először megpróbáltál kiszökni... - Ajkán halvány mosoly játszott az emléktől, és én is követtem a példáját. - Hirtelen azt hittem, ikrek vagytok, vagy ilyesmi, és a látvány rendesen fejbe vágott. Csak a hirtelen találkozástól hittem, hogy nagyon hasonlítotok, igazából nem is lehetnétek különbözőbbek.
 - Azt hogy? - kíváncsiskodtam.
 - Erre nem tudok jobb megfogalmazást, mint hogy kísértetiesen hasonlóak vagytok, ugyanakkor mégis teljesen mások - rázta a fejét szórakozottan. - Az ő haja világosabb vörös volt, nagyjából pont olyan rézvörös, mint az enyém, míg a tiéd közelebb áll a vér színéhez. Neked zöld a szemed, mint egy nagymacskáé, az övé egy árnyalattal világosabb. Neki vékonyabb testfelépítése volt, mint neked, és alacsonyabb termete. A te bőröd pedig sápadtabb és világosabb az övénél.
 - Részvétem, Robin - motyogtam, talán abban reménykedve, hogy nem hallja meg ezt a nevetséges, kifejezéstelen szót.
   Olyan üresen meredt rám, hogy hirtelen elhatározástól vezérelve feltérdeltem és megöleltem. A hátát simogattam, mint mindenkiét, akit átkaroltam, és a vállába fúrtam az arcomat, hogy még véletlenül se hullassak könnyeket Robin történetétől.
   Meglepődtem, mikor megéreztem a kezeit a derekam köré fonódni. A lélegzete felemelte néhány hajszálamat és a bőrömet csiklandozta. Lehunytam a szemem, hogy az emlékezetembe véssem Robin legtörékenyebb pillanatát. Olyasmit osztott meg velem, amiről így utólag el sem tudtam képzelni, mekkora fájdalom lehetett a kimondása, és hálás voltam neki, hogy ennyire a bizalmába fogadott.
 - Amanda? - szólalt meg egy idő után, és eltolt magától.
 - Igen?
 - Holnap el kell mennem - közölte, és a négy, közönyösen kiejtett szó úgy hatott, mintha hirtelen ugyanennyi vödör jeges vizet öntöttek volna rám.
   Gyűlöltem ezt. Mikor egyetlen pillanat erejéig közel engedett magához, hogy megpillanthassam az igazi, törékeny Robint, aztán mintegy észbe kapva ismét kegyetlennek és szívtelennek mutatta magát.
 - Miért? - suttogtam. Nem azt kérdeztem, hova. Az érdekelt, hogy miért megy el pont akkor, mikor elkezdtem megismerni.
 - Mert dolgom van. Az élet nem áll meg azért, mert meglőttek - felelte hanyagul, mintha nem törődne ezzel. - Ráadásul van egy befejezetlen ügyem, amit legutóbb elszúrtam.
 - De még nem gyógyultál meg - tiltakoztam erőtlenül, és tudtam, hogy úgysincs értelme.
 - Dehogynem - vigyorodott el örömtelenül.
   Felálltam, és az ablakhoz léptem, hogy ne lássa az arcomat. Ne lássa, hogy csalódást okozott.
   Leültem az ablakpárkányra, és vártam, hogy azt mondja: vicc volt. De nem szólalt meg.
   Mély szerelmek. Legyőzött a hatalmas szenvedély. Legyőzött engem az élet. Nem tudtam véghezvinni a mély szerelmeket, legyőzettem. Legyőzött engem az élet. Nem tudtam véghezvinni a mély szerelmeket, legyőzettem.

Órák telhettek el, mire meghallottam a hangját.
 - Besötétedett. Nem jössz ide? Ma még itt alszom - közölte.
   Végzetem! Ha a szabályaim veled fognak változni, hát a tieid, változtasd csak meg őket. Ne lökdöss vagy pusztíts el minket azzal, hogy visszafordíthatatlan utakra ráncigálsz bennünket. Ha boldog leszek a jöttödtől, akkor gyere és örvendeztess meg, de ez nem lesz elég, ebben biztos vagyok.
 - Nem érdekel - vontam vállat. A lőtt seb hege egy szúrással jelezte nemtetszését, de egyébként már elviselhető volt. - És nem fogok aludni, mert semmi kedvem álmodni is.
   Nem hallottam, ahogy kikelt az ágyból, és a lépteit sem a padlón, ezért szabályosan szívbajt kaptam, mikor hirtelen összefonta a hasamon a karjait, felemelt, és az ágy felé kezdett cipelni.
   Őrizetlen perceimben, nehéz időimben te meggondolatlan hatalmat nyertél a gyönyörű hazugságaidból. A szívem bűntelen volt, de magára vállalt minden hibát. Ez nem volt baj, de te igen. Mi általad értünk véget.
 - A Hősök szerelmére, Robin! - sipítottam. - Tegyél már le! Nem kéne emelgetned, ha holnap úgyis elmész, hogy felsértsd a sebeidet! És különben is, mondtam, hogy...
 - Igen, hallottam - sziszegte a fülembe, és meglepő könnyedséggel és gyengédséggel tett le az ágyra. - A te elenyésző súlyod a legkevésbé sem erőltet meg, azonkívül nem fogom hagyni, hogy kinyírd magad azzal, hogy sosem alszol.
   Dühösen fújtatva elhelyezkedtem az ágy szélén, a lehető legtávolabbra tőle, a fal felé fordulva. Hallani véltem a kuncogását, miközben ő is lefeküdt. Egy időre elhallgatott, de aztán ismét megszólalt. Nem voltam álmos, de olyan hangulatban sem, hogy társalogjak vele.
 - Az idő egyre hidegebb - suttogta, és megborzongtam a hangjától mögöttem. - Ha nem akarsz megfázni, gyere ide mellém.
 - Boldogulok a takaróval is - húztam összébb magamon a szóban forgó plédet, közben igyekezve nem belegondolni az ajánlat csábító voltába. Finoman szólva libabőrös voltam a hidegtől, ami akadály nélkül siklott át a vastag, de szigeteletlen falakon, és ugyanígy a vékony takarómon is.
   Egy elnyújtott sóhajtást hallatott, majd a következő pillanatban a hasam elé tette a kezét és egy határozott mozdulattal magához húzott. A hátam radiátorforróságú testének vetült, és azonnal elkezdtem átmelegedni.
   Összerezzentem a meglepetéstől, mikor megéreztem ujjait a hajamon, amivel félresimította a tincseket az arcomból. Érdeklődve fordultam felé, hogy vessek rá egy pillantást a vállam fölött.
   A pillantásunk találkozott, és a szeme megcsillant a szoba sötétjében. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mire egy alig észrevehető, de összetéveszthetetlen mosolyra húzta a száját.
 - A sötétben pont olyan vagy, mint Lana - mormolta, és a vonásai ellágyultak. Kisimultak a ráncok a megviselt arcon, ami szinte mindig komor, ideges vagy aggodalmas kifejezést öltött.
 - Hát, ezt nem tudom nem dicséretnek venni - mosolyogtam rá halványan, bizonytalanul.
 - Az is - nevetett fel halkan, és a hajam mögé hajtotta a fejét. - Jó éjszakát, Amy.
 - Muszáj elmenned holnap? - mondtam hirtelen, a kívánság viszonzása helyett.
 - Igen - fagyott meg a hangja, és alig érezhetően szorosabb lett az ölelése.
   Szó nélkül lehunytam a szememet, és nem kívántam neki jó éjszakát.
   Mire másnap felébredtem, az újabb álmom miatt szaporán verdeső szívvel, Robin már nem volt sehol.
   A történetünk rosszul végződött, a szabályaim a te kezed által íródtak. A végzet nem ígér. Ha nem hátrálsz meg, az nekem elég. A szerelem szereti a várakozást. Én várhatok. Egy egész életen át tudok várni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése