2016. augusztus 27., szombat

Tizenöt

 - Ez akkor sem fair! - nyavalygott Robin már a tizedik alkalommal, mire szúrós pillantást vetettem rá a vállam fölött.
   Hallottam egy titkos dallamról, amit a Hősök játszottak, és tetszett az égnek. De te nem igazán szereted a zenét, igaz? Így hangzik: a negyedik, az ötödik ütem, egy apró esés, majd egy hatalmas emelkedés... Itt van a zavarba ejtett király, aki az alleluját komponálja.
   Meggyőztem, hogy próbáljon visszaaludni, miután az az iszonyú rémálma volt, amiről nem tudtam rávenni, hogy beszéljen. Hánykolódott egy ideig, míg én az ablakon bámultam kifelé, aztán kijelentette, hogy márpedig ő megígérte, hogy megtanít lőni, akkor meg is tanít. Kevés hiányzott ahhoz, hogy tényleg kikeljen az ágyból emiatt, de megmondtam neki, hogy kitépem az összes haját, ha megpróbálja. Elég kétkedve nézett rám, de azért nem kockáztatott. Ráparancsoltam, így most egy ideje ellenkezés nélkül szenvelgett az ágyon.
 - De igen - feleltem, megforgatva a szemem, biztonságban érezve magamat, hiszen nem láthatta. - Ha felkelsz, amíg nem forrtak össze rendesen a sebeid, akkor megint vérezni kezdesz, és bele is halhatsz, ha így folytatod. Még te se vagy akkora kicseszett szuperhős, hogy ne ártson meg neked két golyó!
 - Hallottad már azt a legendát, hogy a Hősök mindenkinek ajándékoztak egy képességet, amivel a többi ember nem rendelkezik? - szólalt meg hirtelen.
   Erős volt a hited, de bizonyítékot akartál, mert megláttad őt a tetőn fürdeni. A holdfényben levett a lábadról a szépsége, és a konyhaszékhez kötözött, összetörte a trónusodat, levágta a hajad és alleluját csalt elő az ajkaidról.
   Érdeklődve felé kaptam a fejemet. A Hősökről - az országunk vallásának alakjairól - szóló legendákból több tucat is létezett szerte Alerionban. A számukat nehéz volt pontosan meghatározni, minden megyében sokféle változatban éltek, és sokszor előfordult, hogy egy délebben fekvő megye lakója nem ismert egy olyan legendát, amit északon kívülről fújtak. Arról, amit Robin mondott, most hallottam először, úgyhogy kíváncsian felkeltem az ablakpárkányról, és törökülésben letelepedtem a földre a fal mellett, az ággyal szemben, hogy rám tudjon nézni a párnára támasztott fejével.
 - Nem, honnan származik? - tudakoltam izgatottan. Alerionban mindenkit már kicsi korától a Hősök tiszteletére és imádatára neveltek, és számunkra minden szentnek számított, ami velük volt kapcsolatos. A legendáikat nem meséknek tartottuk; felnőtt embereket, mint például az apámat és a barátait is hallottam már tábortűz körül ücsörögve ilyesmiket mesélni egymásnak.
 - Ladrinból. Ott születtem, egyébként - tette hozzá mellékesen, én pedig a földrajztudásomat megerőltetve kiszámoltam, hogy Ladrin szinte a legészakibb város az országban, míg Corlos, ahol most voltunk, szinte pontosan középen helyezkedett el.
 - Meséld el! - kértem lelkesen, és a fülemet hegyezve előredőltem.
   Talán jártam már itt korábban. Ismerem ezt a szobát, sétáltam ezen a padlón. Régen egyedül éltem, mielőtt megismertelek. Láttam a zászlódat a márványboltíven. A szerelem nem egy győzelmi menet; a szerelem egy hideg és összetört alleluja.
 - Hát, még az öcsémnek olvastam fel egy könyvből, ami tényleg ezer éve lehetett - nevetett erőtlenül. - Szóval nem emlékszem rá pontosan, de elmondom, amit tudok.
   Lenwé, a legelső Hősök egyike, akik az embereket is teremtették, meggyőzte a társait, hogy adjanak mindenkinek egyetlen tulajdonságot, képességet vagy erőt, ami senki másban nincs meg. Mind összedugták a fejüket, és akinek csak eszébe jutott egy ilyesmi, az máris odaajándékozta azt egy embernek. Egyvalaki kitűnő emlékezőtehetséget kapott, és még öregkorában is emlékezett arra, amikor kimondta az első szavát. Egy másiknak száznegyven évnyi élet volt a jussa, míg a többiek földöntúli szépséget, zenei érzéket, testmagasságot, kitartást vagy énekhangot kaptak. Akkoriban még csak nagyon kevés ember élt a világon, de valahányszor született egy, a Hősök valamelyike - legtöbbször maga Lenwé, mert ez az ő feladata volt - rászánta az időt, és kiötölt valami olyasmit, amit még senki más nem kapott azelőtt. De nem ám véletlenszerű képességet, hanem mindenkinek testhez illő, a sorsához elrendeltetett valamit. Az, akit kitűnő emlékezőtehetséggel áldottak meg, azért kapta éppen ezt, mert a Hősök már elrendelték, hogy az ő élete a színészkedésből fog állni, és rengeteg szövegre emlékeznie kell majd, mert maradandót fog alkotni; aki száznegyven évig élt, nagyon bölcs ember volt, és így elég ideje jutott csodálatos regényeket írni az utókornak; és így tovább. Mindenkinek járt egy ajándék a Hősöktől, amivel akkor is boldogulhatott az életben, ha semmi mást nem érzett a magáénak.
 - Ez nagyon szép történet - mondtam elábrándozva, majd kérdőn felhúztam a szemöldökömet. - De hogy jutott eszedbe éppen most?
 - Arról, hogy azt mondtad, ne keljek fel, mert még nem gyógyultak be a sebeim, és bele is halhatok - világított rá. - Sosem tudhatod. Lehet, hogy én épp természetfeletti gyógyulást kaptam a Hősöktől.
 - Eszedbe ne jusson kipróbálni! - pattantam fel ijedten, hátha ez a szándéka. Megnyugodva, hogy meg sem moccant, kifújtam a levegőt. - Ez csak egy legenda. Egy mese, amivel a gyerekeket lehet nyugtatni, mint az összes többi.
 - Tényleg így gondolod? - horkantott. - Nem kaptál valami vallásos nevelést. Mondjuk, én sem - anyámat megöltem a világrajövetelemmel, apámnak pedig soha egy emberi szava nem volt hozzám -, de mikor megszületett az öcsém, és láttam, hogy ahogy én, úgy ő sem hallhatja senkitől azokat a történeteket, amiket a korabeliek mind kívülről fújnak már, levettem az A Hősök és legendáik című, iszonyat vastag kötetet apám könyvespolcáról, és minden este befészkeltem vele Kevin ágya mellé, hogy felolvassak neki. De te szerető családban nőttél fel, hogyhogy nem..?
 - Szerető család - nevettem fel hirtelen, magam sem értve, miért. Robinra pillantottam, és legyintettem. - Hagyjuk.
 - Nem, nem hagyjuk - könyökölt fel. Szikrázó pillantást vetettem rá, mire bosszúsan, de engedelmesen visszafeküdt, és úgy folytatta: - Én már egy csomó mindent elárultam neked magamról, de te semmit sem. Utálom, hogy egy rejtély vagy nekem. Amanda! - szólt rám, mikor elfordulva az ablak felé vettem az irányt. - Felkelek, ha nem jössz ide és kezdesz mesélni magadról! - fenyegetőzött.
   Lemondóan sóhajtottam, és visszamentem, hogy leüljek mellé az ágyra. A nagy szemek, amik visszanéztek rám, most szürkének tűntek a félárnyékban, és Robin érdeklődve figyelt engem.
   Volt idő, mikor elmondtad, mi igaz; mi folyik a felszín alatt. De már sosem mutatod meg nekem, mi? S emlékszel, amikor együtt voltunk, és még a szent sötétség is megmozdult, mert minden lélegzetvételünk alleluja volt?
 - De nekem... tök átlagos, üres életem van! - tiltakoztam erőtlenül. - Nem érdemes mesélnem róla.
 - Én viszont hallani akarom. Szóval?
   Láttam rajta, hogy nem gúnyolódik: tényleg érdekelte, ki vagyok én igazából.
   Nagy levegőt vettem, azon tűnődve, hol is kezdhetném. Elvégre én sem tudtam a választ arra, hogy ki vagyok. - Igazából ez... egy rejtély nekem. Mármint, az életem. A saját életem. - Elhallgattam, és a kezeimet kezdtem tanulmányozni. - A legfurább, hogy kábé nyolc évnél régebbi emlékeim egyáltalán nincsenek a szüleimről és a házunkról.
   Láttam, hogy nyitja a száját egy közbeszólásra, de megelőztem. - És nem, nem lehet, hogy mindent elfelejtettem, mert tizenhat vagyok, és azért a hétéves korombeli dolgokra legalább halványan emlékeznem kéne, vagy bármilyen foszlányra, de semmi. Homály minden, az egész. Ami emlékem viszont van a szüleimről, az... hát, nem túl pozitív, vagy nem tudom. Senkinek nem szoktam erről beszélni, és még sosem öntöttem ezeket szavakba, ezért vagyok ilyen zavaros - nevettem fel kínomban.
   Eddig tényleg soha senkinek nem kellett mélyrehatóan beszélnem magamról, de ahogy először szavakba öntöttem a gondolataimat, rájöttem, hogy igazak. Ráadásul kimondva annyira valósnak tűntek, míg magamban elnyomhattam, elhessegethettem őket.
 - Semmi baj, folytasd! - biztatott Robin, mintha a fejembe látna és tudná, hogy épp az ellenkezőjét fontolgattam.
 - Lehet, hogy csak rémeket látok, de nincs egy emlékem sem arról, hogy anya vagy apa odajönnének hozzám beszélgetni, vagy bármi ilyesmi. És azt sem láttam, hogy egymáshoz szólnának. Ha az emlékeimre hagyatkozom, akkor a házunkban még sosem hallatszott nevetés.
   Elkomorodva lehajtottam a fejemet, és az ujjaimmal kezdtem játszadozni. Ha már beszélni kezdtem, nem tudtam megállni. Csak úgy bukott ki belőlem minden, mint a vízfolyás. - Aztán most itt vannak ezek az élethű álmok, amiket nem felejtek el ébredés után, és nem homályosodnak el, mint általában. Amikor álmodok, másvalakit érzek az apámnak, mint ébren, és már állandóan ez jár a fejemben, és ettől nyugtalan vagyok, és egyre inkább úgy érzem, hogy megőrülök, és nem tudom, mi történik velem, és... - Elhallgattam, és a tenyerembe fúrtam az arcomat.
 - Nyugodj meg! - csitított, és meglepődve összerezzentem, mikor éreztem nagy, forró kezét az enyémekre nehezedni.
   Zavartan megráztam a fejem, és a szám belsejét kezdtem rágcsálni idegességemben. Robin ujjai a tenyeremet simogatták, ami szokatlanul megnyugtató érzés volt, és lassan ismét összeszedtem magam.
 - Mindenkinek vannak démonai - emelte fel a kezét, hogy a fülem mögé tűrje egy tincsemet -, akik kísértik. De nélkülük nem lennénk azok, akik, tudod? A lényünkhöz tartoznak, épp úgy, mint a hangunk vagy a szokásaink. Ne gyűlöld azt, ami kísért, mert az tesz erősebbé! Vagy épp elcseszettebbé, mint az én esetemben.
   Furcsán nézhettem rá, mert elnevette magát, és az ellenkező irányba fordította a fejét, elgondolkozva.
 - Persze, ha lenne választásunk, mind azt választanánk, hogy valaki mások legyünk, démonok nélkül.
 - Robin - szólaltam meg halkan, mire felém fordította a fejét. - Mit álmodtál az előbb?
   Talán léteznek odafent a Hősök, és én csak annyit tanultam a szerelemről, hogy hogyan lőjek le valakit, aki még nálad is előbb ránt fegyvert. Ez nem olyan ordítás, amit hallhatsz éjszaka, nem is olyasvalaki, aki látta a fényt; csak egy hideg és összetört alleluja.
   Összeszorította a száját, és láttam, hogy nyel egyet. Látszott, hogy megszólalni készül, az arckifejezéséből ítélve azért, hogy közölje: semmi közöm hozzá. Aztán mégis ellágyultak a vonásai, és nyugodtan, teljesen közönyösen, mint aki egy ismeretterjesztő szöveget olvas fel egy unalmas könyvből, válaszolt a kérdésemre: - Újraéltem azt a napot, amikor meggyilkoltam életem szerelmét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése