2016. július 29., péntek

Tizennégy

Szinte meg sem lepődtem, mikor pár órával később -, mikor odakint már majdnem teljesen besötétedett - halkan nyílt az ajtó, és egy kócos, vörös hajzuhatagú alak lépett be a félhomályos szobámba. Gyorsan felültem az ágyamon, és már nyitottam a számat, amikor eszembe jutott, hogy bizonyára haragszik rám. Összébb húzódtam egy picit a gondolatra, de igyekeztem bátornak tűnni, úgyhogy törökülésben ülve kihúztam és megacéloztam magamat az elkövetkezendő háborúra.
   Elvesztem idekint ebben a világban, miközben egy vadonatúj utat kerestem az elbukásra. Nem lep meg, hogy a dolgok rosszabbra fordultak, és hálát adok istennek, hogy sosem hagytál megfulladni.
 - Pihenned kéne - szedtem össze mégis a bátorságomat, amikor láttam, hogy Robin furcsán az ajtónak dől, miután becsukta azt maga után, és hallani véltem szaggatott lélegzetvételét is.
 - Nem az első alkalom már, túlélem - biztosított, és meg is lepődtem volna, ha nem teszi.
   Ahogy közelebb botorkált, láttam, hogy az orrán több sebtapasz fut végig, valamint a két lőtt sebén vastag kötés van, amitől kidudorodik a pólója.
 - Na, megérte? - kérdezte hirtelen, miközben egy elfojtott szisszenéssel leült mellém az ágyra, és igyekezett nem mutatni a fájdalmát.
 - Mi? - Hirtelen nem értettem, miről beszél.
 - Átszökni Lewingtonhoz - felelte magától értetődően.
 - Hm, lássuk csak... igen - vigyorogtam.
   Erre valamiért nevetni kezdett, de hamar abbahagyta és az oldalán lévő kötésre szorította a kezét.
 - Hogyhogy a többiek engedtek felkelni az ágyból? - érdeklődtem, őszintén kíváncsian.
 - Ők az én embereim, és nem én az övék - vonta meg a vállát - szigorúan a balt, mert a sebe a jobb oldalon volt. - Ha azt mondanám nekik, hagyják, hogy fejbe lőjem magam, azt is kénytelenek lennének megtenni.
 - Hű, ez igazán figyelemreméltó - forgattam meg a szememet, és kicsit felengedett a görcs a gyomromban, ami a félelemtől került oda, hogy Robin mennyire fog rám haragudni. - Egy sem lenne közöttük, aki inkább megkérdezné tőled, hogy miért akarsz így tenni? És megpróbálna segíteni?
   Elgondolkodva méregette a kérdésemet. - De. Lenne.
   Csendben ültünk, és Robin lehajtotta a fejét, mintha gondolkodna, hogy megszólaljon-e. Végül úgy döntött, megteszi.
 - Fred... Mit csinált veled, mikor rád talált Sean szobájában? Ugye nem... nem ütött meg? - kérdezte akadozva.
 - Hősök, dehogy! - fakadtam ki ijedten. Aztán elbizonytalanodtam. - Megtehette volna?
 - Fredet ismerve megfordulhatott a fejében, de a parancs határozottan úgy szólt, hogy a foglyaimra semmilyen helyzetben nem emelhet kezet - válaszolta Robin.
   Picit felém fordította a testét, miközben beszélt, így vettem észre a mellkasa szélén lévő, gyanúsan sötét foltot, aminek nem kellett volna ott lennie.
 - Robin! - kaptam a szám elé a kezemet rémülten. - Átvérezted a kötésedet!
 - Nem nagy szám. - Tényleg közömbös volt az arca, mintha nem is az ő testéből ömlene épp a vér.
 - Csak egyszer ne lennél ilyen macsó istenkirály - gúnyolódtam. - Hadd nézzem!
 - Hé, mit csinálsz?! - szólt rám, ellökve a kezemet.
 - Vedd le a pólódat, a csípőd fölötti seb is átvérzett, kötést kell rajta cserélni! - Az ágyam melletti éjjeliszekrényben tudtam, hogy volt elsősegély doboz, és a suliban tanultam is, hogyan kell alkalmazni.
   Nem kellett volna ilyen sokáig hazudnom magamnak, nem kellett volna hagynom, hogy ilyen messzire elsodródjak. Nem kellett volna ennyire egyedül hagynom azokat, akiket szeretek... Nem kellett meghalnom, hogy a mennybe jussak - csak haza kellett volna mennem.
   Lemásztam az ágyról és felkapcsoltam a villanyt. Robin morcosan tűrte, hogy áthúzzam a fején a pólóját. Bár láttam már, ismét megrémítettek a sebek a testén, a gyerekkorából maradt, túl mély hegek az apja veréseitől és az azóta összegyűlt lőtt sebek forradása, késelések nyoma, meg még ezeknél is furcsább hegek, amiket azonosítani sem tudtam.
 - Hogy élhetted túl ezeket mind..? - motyogtam, szinte magamnak, de ő válaszolt.
 - A Hősök csak a bűnösöket tartják sokáig életben, hogy szenvedjenek és megbűnhődjenek - vigyorgott rám örömtelenül.
   Válaszra sem méltatva lefejtettem az átázott kötéseket az oldaláról és a csípőjéről, igyekezve nem meghúzni vagy megnyomni egyiket sem. Nem adott egyetlen hangot sem, miközben munkálkodtam, és amikor néha-néha az arcára néztem, fájdalom nyomát keresve, szemeivel az arcomat fürkészte. Mikor az előbb levette a pólóját, rézszínű hajkoronája felborzolódott, és most úgy nézett ki, mintha egy óriási sün ülne a fején. A gondolatra akaratlanul is kuncogni kezdtem.
 - Mi olyan vicces? - tudakolta felvont szemöldökkel.
 - Olyan a hajad, mint amin átsöpört egy szélvihar - közöltem, és ösztönösen a kérdéses hely felé nyúltam, hogy lesimítsam a tincseit.
   Letérdeltem elé, és a csípője feletti seb kötésével szenvedtem egy ideig, mire sikerrel jártam. Közben feltűnt, hogy megfeszíti a hasizmait, mintha erőlködne valami miatt. Nem foglalkoztam vele különösebben, de azért nem kerülték el a figyelmemet élesen kirajzolódó kockái.
 - Kéne valami kapocs, amivel rögzíteni is tudom - tiltakoztam, mikor Robin a két csuklómat megragadva eltolt magától, látva, hogy a kötés nagyjából kész van.
 - Hagyd - vetette oda, és nemes egyszerűséggel betűrte a géz végét az öve alá.
   Lendületesen a pólója után nyúlt, mire ráripakodtam: - Hé, még egy hirtelen mozdulat, és lehullik az egész! Hadd segítsek!
   Amíg én életem virágkorát éltem, azt hiszem, a lelkem egy kicsit mindennap meghalt. Mindig hívtalak, hogy elmondjam: sajnálom; és te azt mondtad, semmi baj, de valahogy mégis túljutottál rajta - sosem hagytál itt.
   Kelletlenül bár, de engedte, hogy gyerek módjára ráhúzzam a pólóját, igyekezve minél kevesebbet mozdítani a testét, nehogy kárba vesszen a munkám.
 - Most pedig szépen lefekszel az ágyra, mert még egy ilyen mászkáló-expedíció, és hivatalosan is elvérzel - tettem csípőre a kezemet szigorúan.
 - Akkor te hol alszol? - ráncolta a homlokát.
 - Én nem alszom - jelentettem ki.
   Ameddig Robin távol volt, és nem tudott az ágyba parancsolni, ahol előbb-utóbb kénytelen-kelletlen is elaludtam, csak odaültem az ablakhoz, és órákon át ottmaradtam. Az ébrenlét pihentetőbb volt, mint a megmagyarázhatatlan álmok alváskor.
 - Ki van zárva - rázta a fejét. - Vagy idefekszel mellém, vagy mindjárt felüléseket csinálok, hogy megint átvérezzem a pólómat.
 - Nem áll jól a zsarolás - fontam karba a kezemet.
 - Ezt kétlem. Jössz, vagy nem jössz? - mosolygott.
   Kifújtam a levegőt, és beletörődve odaléptem mellé. Megvártam, míg lefekszik, aztán engedelmesen mellé helyezkedtem. Az ágy egyszemélyes volt, és túl hamar helyeztem rá a szélére a súlyomat. Éreztem, hogy elkezdek legurulni róla, de Robin még időben megragadta a felkaromat, hogy visszahúzzon, és így a lendülettől a vállához csapódtam az állammal. Bocsánatkérően pislogtam az arcába, ami így egészen közel került az enyémhez, de nem mosolygott vissza.
 - Nem kéne erőltetned a karodat - erősködtem, és lefejtettem az ujjait a karomról, immár biztonságban fekve, a legurulás veszélyes nélkül.
 - Ha ma még egyszer meghallom a "kéne" szót a szádból, Amanda, akkor... nos... nem tudom, mit teszek veled, de nem fogsz neki örülni - biztosított, igyekezve komolynak tűnni.
 - Ó, valóban? - vigyorodtam el. - Majd megpukkadok a kíváncsiságtól, hogy mit találsz ki.
 - Helyes - vágta rá, és végre engedte, hogy mosolyra húzódjon a szája.
 - Egyébként milyen küldetésre mentél, aminek során két golyót be kellett szedned?
   Sóhajtott. - Megpróbáltam kivitelezni egy puccsot - tájékoztatott közömbös hangvétellel.
   Elnyílt szájjal néztem rá, de nem értettem magamat, hogy miért lepődök meg ezen.
 - Szóval... nem sikerült? - vontam le a következtetést.
 - Remek megfigyelő vagy, Amanda - húzta össze a szemét, és nem kellett különösebben odafigyelnem rá, hogy feltűnjön a keserű düh a hangjában.
 - Gondolom, nem akarsz róla beszélni... - húztam el a számat a válaszán.
 - Te mondtad - biccentett gúnyos elismeréssel, és összefonta a kezét a hasán. - Jó éjt.
 - Neked is - motyogtam, és félve gondoltam bele, most milyen álmok fognak megjelenni előttem, miután elalszom.
   Ezúttal nem volt okom félelemre. Bár a mostanában életre kelt álmaim leginkább nyomasztóak voltak, és sokszor sírtam vagy kiabáltam, mikor magamhoz tértem belőlük, ez valamiért nem nyugtalanított. Nem mintha vidám lett volna, egyszerűen csak nem zaklatott fel úgy, mint a társai.
   Esett az eső. Én a háborgó, morajló tenger partján ültem a homokban egy fehér ruhában, kibontott, a hátamra és a vállamra tapadó hajjal. Dörgött az ég és épp előttem csapott egy villám a habok közé, de valamiért a szemem sem rebbent. Mezítláb voltam, és a lábujjaimat nyaldosták a hullámok, miközben a ruhám és a hajam egyre inkább a testemhez tapadt az esőtől.
 - Szia - hallottam egy ismerősnek érzett hangot magam mögül. Hátrakaptam a fejemet, és mikor megláttam az alakot, felpattantam.
 - Apa! - szaladt ki a számon öntudatlanul, és a nyakába borultam. Az agyam éberebb fele volt az, aki kétkedően, némán tiltakozott bennem: nem ő az apám. Az álombeli apámnak olyan, vörös haja volt, mint nekem, és épp ugyanolyan, zöld szeme - de a valódinak fekete haja és barna szeme. - Miért vagy itt?
 - Csak szólni akartam valamiről, amiről már régen kellett volna, csak nem akartalak nyugtalanítani vele. De már itt az ideje. - Mosolygott rám, de teljesen komoly volt a hangja, és ez valamiért összezavart.
 - Miről? - kérdeztem elszoruló torokkal.
 - Először arról, hogy az álmok, amiket annyira élénknek hittél, nem csak álmok. Ebbe belegondoltál már? - Választ nem várva a vállamra tette a kezét, és mondta tovább. - De amit igazán el kell mondanom, az valami olyasmi, amit szerintem még senki nem mondott neked, de én elmondhatom, mert egyike vagyok azoknak az embereknek, akik szeretnek téged. Persze, már nem élek, de attól még szerethetlek - nevetett rám, és bármilyen súlya volt is a szavainak, a nevetésétől mosolyognom kellett. - Te még mindig hiszel abban, hogy a világ csak fekete és fehér.
   A fejemet ráztam, nem tudom, hogy tagadóan, vagy azért, mert nem értettem semmit. Most álmodom, vagy hallucinálok?
 - Egy ember sem egyszerűen jó vagy rossz - tette hozzá. - Amanda, te még mindig annak a kis hercegnőnek az ábrándképébe kapaszkodsz, akiért majd fehér lovon jön el egy hős... De a te hősöd nem fehér lovon jön majd, és nem is olyan könnyedén, mint a mesékben, amiket olvastam neked kiskorodban.
   Valahol egy nagyon távoli helyen szerettem volna lenni. Olyan helyen, ahonnan tisztán látom, hogy mi történik velem, és miért.
   Csak haza kellett volna mennem az angyalom karjaiba, a békébe, amit magam mögött hagytam. Minden, amit tennem kellett volna, hogy megmentsem az életem, annyiból állt, hogy a szemeidbe nézzek.
 - És a boldog befejezésben se legyél olyan biztos - szorította meg kedvesen a kezeimet apa, majd az egyik kezével hátrasimította a hajamat. - Nem maradhatok. - Megfordult, de még visszanézett rám, arcán féloldalas mosollyal. - Az álmaid nem rémálmok, Amy. Ne zokogj és kiabálj álmodban, mert van, akinek fáj, ha téged szenvedni lát.

Amikor zihálva levegőért kapva felpattant a szemem, egyetlen kérdés járt a fejemben, ez ismétlődött le bennem újra és újra, magyarázatot követelve: Mi történik velem?
   Kétségbeesetten néztem körbe, mintha keresnék valamit, amibe kapaszkodhatok, akármit, amitől választ követelhetek. De a szoba szokásos üressége fogadott, és az egyetlen színfolt a mellettem fekvő Robin rézvörös hajkoronája volt, ami szétterült a párnán. A gazdája nyugodtan, egyenletes lélegzetvétellel aludt, arcán kisimultak a ráncok, amik aggodalomtól, haragtól vagy fájdalomtól szoktak a szája és a szemei köré rendeződni. Nem tudtam, miért, de felé fordítottam a fejemet, és némán, akaratlanul is elnyílt szájjal csodáltam őt.
   Hadd legyek a hősöd! Táncolnál, ha megkérnélek rá? Elfutnál, és soha nem néznél vissza? Sírnál, ha engem is sírni látnál? Megmentenéd a lelkemet ma éjjel?
   Eddig nem adtam időt magamnak, hogy igazából felmérjem, hogy néz ki Robin, de azt eddig is elismertem, hogy félelmetesen jól. Biztos még csak ezután érem el a végleges magasságomat, mert későn érek, vagy valami, de ő legalább másfél fejjel hosszabb volt nálam. A magassága ellenére mindig kecsesen és gyorsan mozgott. Hosszú lábaival olyan gyorsan tudott sétálni, hogy szinte kocognom kellett, ha tartani akartam vele a tempót.
   Férfiasan széles mellkasa és ahhoz képest keskeny csípője volt, de a vállai olyan nagynak tűntek, mintha egy világnyi teher cipelésére formázták volna őket. Amikor láttam a felsőtestét csupaszon, nem tudtam nem észrevenni, hogy tökéletesen kidolgozott mellkasa és hasizma van, és még a sérülései is csak szebbé, különlegesebbé teszik, nem elcsúfítják, ahogy várná az ember. A tenyerébe legalább kétszer belefért az én kezem, és erős, hosszú ujjai voltak.
   Eddig nem sokat gondoltam arra, hogy milyen az arca, de most meg kellett állapítanom, hogy még a Hősöknél is szebb, akik idealizált festményeken maradtak fenn. Ők az országunk vallásának alakjai voltak, istenekként tiszteltük őket, de Robin őket is túlszárnyalta. Aki azt állítaná, hogy nem találó egy férfit gyönyörűnek hívni, az Robin arcát még biztosan nem látta. A réztől a fahéjig bármilyen jelzővel leírható színű, hosszú, göndör hajkoronával keretezett arc minden szempontból hibátlan volt. Magas homloka és egyenes, hosszú orra volt, már amennyire a betört orr milyenségét meg tudtam állapítani így, sebtapaszokkal eltakarva. A szemei most ugyan csukva voltak, de emlékeztem rájuk. Azt a színt is nehéz lett volna megnevezni, amiben ők pompáztak, de az az ezüstszürke néha óceánkéknek is tűnt már nekem. A szája ébren általában szigorú vonallá préselődött, vagy ritkábban erőltetett, gúnyos, esetleg őszinte mosolyra húzódott. Most, az alvástól elernyedt állapotukban feltűnt, milyen hibátlan formája és szélessége van az ajkainak, amik egy egészséges rózsaszínárnyalatban pompáztak.
   Az arccsontjai álmában mintha nem domborodtak volna ki annyira, mint ébren, talán azért, mert a bőr így nem feszült meg rajtuk a gondterheltségtől. Az állán már mutatkoztak egy párhetes borosta, vagy inkább szakáll-kezdemény nyomai, ami ugyanolyan színben játszott, mint a haja. Bár láttam már sima arccal is, úgy ítéltem, hogy egyformán jól áll neki mindkét stádium. Valamiért hirtelen fúrni kezdte az oldalamat a kérdés, hogy vajon szúr-e a borostája, és mire végiggondolhattam volna, mit csinálok, felemeltem a kezemet, hogy végighúzzam az ujjaimat az arca oldalán.
   Reszketnél, ha megérinteném az ajkaidat? Nevetnél? Ó, kérlek, mondd el! Hát meghalnál azért, akit szeretsz? Szoríts magadhoz ma éjjel. Lehetek a hősöd, szívem. Elcsókolhatom a fájdalmat. Örökké melletted fogok állni. Elakaszthatod a lélegzetemet.
   Meglepően puhák voltak a tüskéi, de amitől hirtelen megtorpant a kezem, az az érintésem nyomán az ajkára húzódó mosoly volt. Hirtelen megijedtem, hogy felébresztettem, de aztán rájöttem, hogy álmában mosolyog - ezt a mosoly jellegéből állapítottam meg. Alig érezhetően felfelé görbültek a szája sarkai, és ha nem kapom el a pillanatot, fel sem tűnt volna, mert szinte azonnal visszaállt a szája az eredeti állapotába. Vonakodó, bizonytalan mimika volt, mintha el sem hinné, még álmában sem, hogy valaki megérinti az arcát.
   Hirtelen eszembe jutottak az álombeli apám szavai, és összeráncolt szemöldökkel elkaptam az ujjaimat Robin bőréről. A világ nemcsak fekete vagy fehér. Egy ember sem csupán jó vagy rossz. Hát, Robinra egyértelműen igaz volt ez. Kezdetben rettegtem tőle, és gyűlöltem is, lenéztem, mert annyira nemtörődömnek, annyira erősnek mutatta magát, hogy kedvem lett volna letörölni az állandóan az arcán terpeszkedő, gúnyos vigyorát. Aztán, amikor tanúja lehettem a soha be nem gyógyuló "örökségnek" a felsőtestén, amiről később megtudtam, hogy apja tette vele, kicsit jobban megértettem. Én magam még egyszer sem voltam tanúja annak, mikor igazán rémálma van, de nem volt bennem hajlandóság megkérdőjelezni, mikor azt mondta, nem mer aludni a rémálmoktól való félelemtől. De a rémálmok létezésének tudata bebizonyította nekem, hogy ez a majdnem két méteres, széles vállú, bivalyerős férfi sebezhetőbb, mint én magam, aki csak egy törékeny kislány voltam hozzá képest.
   Csak ekkor tűnt fel, hogy a karja a derekam köré fonódott. Pontosabban biztos ráfeküdtem a kinyújtott karjára, azért van a derekam hajlata és a matrac között. Biztos elszorítottam a vérkeringését. Bűntudattal küzdve feltápászkodtam, és bármit megadtam volna egy kis szabad levegőért. Most tényleg nem volt energiám szökési kísérletet tenni, de szükségem volt a nyílt terepen egy kis gondolkodásra, és ezt a szobát nemigen lehetett annak nevezni. Robin még mélyen aludt - egy ideig biztos nem tér magához, úgyhogy nem fog feltűnni neki, hogy pár percre leléptem.
   Az ajtó nyitva volt, ahogy számítottam rá: Robin kinyitotta, amikor bejött, és úgy, hogy ő bent volt velem, őrt sem állított az ajtóm elé. A két irány közül az egyiket már többször is feltérképeztem, és mivel az inkább az épület belseje felé vezetett, gyakorlatiasan az ellenkező oldalra, tehát balra fordultam, amiről feltételeztem, hogy kifelé vezet.
   Egészen hosszú szakaszon nem találkoztam össze senkivel, de az egyik fordulóban váratlanul Fredbe ütköztem. A szívem gyorsabban kezdett verni az ijedtségtől, de mielőtt a nagydarab férfi bármit is szólhatott volna, felemeltem a kezemet, és megelőztem: - Esküszöm az életemre, hogy nem szökni próbáltam! - Látva, hogy eljutottak az agyáig a szavaim, és nem szándékozik felnyársalni, hozzátettem: - Csak szeretnék egy kis friss levegőt. Kimehetek pár percre? - Sosem voltam jó meggyőzésben, de igyekeztem nagy, ártatlan szemeket mereszteni rá, hátha megszán.
   Biztos belátta: ha szökni próbálnék is, akkor sem jelentenék túl nehéz ellenfelet, ha fel kéne tartóztatnia, úgyhogy bólintott, és félreállt. Amikor elmentem mellette, jött velem, hogy felügyeljen.
   Tényleg jó hatással volt a lelkiállapotomra a hűvös szellő, de nem lettem okosabb. A tíz perc alatt, amíg fel-alá sétálgattam, Fred szobrot szégyenítő mozdulatlansággal állt egy ponton az ajtóban, türelmesen várva, hogy visszakísérhessen. Engedelmesen, minden kísérletezés nélkül visszaindultam, és a folyosón haladva Fred visszaállt az eredeti posztjára, hagyva, hogy a szobámig már egyedül menjek vissza.
   Épp a kilincset nyomtam le, amikor meghallottam, hogy valami nincs rendben. Robin kétségbeesett nyögéseket hallatott, és ide-oda hánykolódott az ágyon. Villámgyorsan átszeltem a szobát; tudtam, hogy fel kell ébresztenem, mert megint vérezni kezdenek a sebei, ha még sokáig tépdesi őket a tekergőzésével.
   Feltérdeltem mellé az ágyra, és rázni kezdtem a vállát, szólongatva, hogy ébredjen fel. Nem úgy tűnt, mintha hatott volna bármit is, úgyhogy kíméletesen pofozgatni kezdtem, majd a hasát püfölni, egyre hangosabban mondogatva a nevét. Az egyik keze hirtelen a csuklómra fonódott, és lefogta, így az használhatatlanná vált.
   Azokban a percekben az volt a határozott benyomásom, hogy Robinnak kőből van a teste, ha nem érez meg semmit abból, amit csináltam, hogy magához térítsem. Kell, hogy legyen valami, amire még ő sem érzéketlen alvás közben!
   Volt egy kancsó az éjjeliszekrényen, és mikor ez tudatosult bennem, habozás nélkül megragadtam és Robinra loccsantottam a tartalmát.
   Megesküdnél, hogy mindig az enyém leszel? Hazudnál? Elfutnál és elrejtőznél? Túl messzire mentem? Elvesztettem az eszemet? Nem érdekel, mert ma éjjel itt vagy. Ó, csak ölelni akarlak. Talán megőrültem? Nem érdekel; itt vagy ma éjszaka velem. Lehetek a hősöd.
   Hihetetlen hanggal szívta be a levegőt, és azonnal folyékonyan káromkodni kezdett, de a szemei felnyíltak, és abbahagyta a vergődést. Tágra nyílt kékség nézett rám, és a haja egy az egyben a fejéhez tapadt, a természetes göndörségét megrontó víznek köszönhetően.
   Lenézett a kezemre, amiről éppen lefejtettem az ujjait, amik addig lakatként tartottak fogva. Mintha égetné a bőröm, úgy kapta el hirtelen a kezét.
 - Ne haragudj - nézett rám bocsánatkérően, és még mindig zihált a mellkasa a borzalomtól, amit álmában láthatott.
 - Nem haragszom - feleltem őszintén, és bűntudattal néztem elázott fejére. - És te se haragudj a víz miatt.
   Kitört belőle a nevetés, és hitetlenkedve megrázta a fejét. - Hihetetlen vagy, Amanda.
   Én pedig őszintén nevettem vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése