2016. március 26., szombat

Tíz

Hé, hé, van valaki odakint? Mert egy hangot sem hallok. Egyedül, egyedül nem igazán tudom, hol a világ, de most hiányzik. Kint vagyok a peremen, és teli tüdőből üvöltöm a nevemet, mint egy bolond. Néha, mikor becsukom a szememet, úgy teszek, mintha jól lennék, de ez sosem elég. Mert a visszhangom, a visszhangom az egyetlen hang, ami felel; az árnyék, az árnyék az egyetlen barátom.
   Egy hófödte utcán szaladtam. Fogalmam sem volt, ki elől vagy miért, csak azt éreztem, hogy futnom kell, különben utolér valami, amitől rettegek. Vagy valaki.
   Aprócska végtagjaim esetlenül kalimpáltak, ahogy minden erőmből vágtattam, de a lábaim túl rövidek és gyengék voltak, ezért nem tudtam olyan gyorsan haladni, mint szerettem volna. Pöttöm öklömmel időről időre megdörzsöltem a szememet, amit csípett a hideg, és a könnyek miatt is alig láttam vele. A kimerültségtől már fekete foltok táncoltak a szemeim előtt, de nem állhattam meg.
   Egy hatalmas tenyér fonódott az alkaromra, akkora, hogy nemcsak körbeérte ujjaival azt, de a csuklómtól a könyökömig befedte. Olyan erővel küzdöttem, hogy kiszabaduljak, amiről nem is tudtam, hogy a birtokomban van. De az ember ereje megsokszorozódik, ha fél, még akkor is, ha kisgyerek. És én nem csupán rettegtem, de az életemért vívtam.
 - Apa! - visítottam, ahogy a torkomon kifért, mire a foglyul ejtőm befogta a számat. Ösztönösen a kezébe haraptam, és éreztem a kiserkenő vére ízét.
 - A kibaszott kurva életbe! - hörögte. Nem értettem a szavait, de sípcsonton rúgtam. Eszembe sem jutott, hogy az életemmel játszok.
   Ez elég ideig elterelte a figyelmét ahhoz, hogy apám utolérjen minket.
   A szemem sarkából pillantottam meg őt. Vörös haja kócos volt, egy részen a homlokától a haja tövéig szürke, mert aznap is egy képet festett, és néha, ha ügyetlen volt, összekente a festékkel a haját is. Zöld szemei villámokat szórtak a dühtől, de aki úgy ismerte, mint én, az tisztán láthatta bennük a féltést, az aggodalmat és a tehetetlenség felett érzett keserűséget is. Széles mellkasa, amihez az arcomat szoktam szorítani, ha valami bántott, szabálytalanul emelkedett és süllyedt, mielőtt odakiáltott hozzánk.
 - Engedd el őt, te mocsok! - A hangja sértette a fülemet, de a fogvatartóm csak röhögött, és erősebben szorította a karomat. A harapásom mentén a tenyeréből kicsöppenő vére meleg és csúszós volt a bőrömön.
 - Tudsz te ennél jobbat is, Chrush. Vagy talán tévedek? - vigyorgott vissza az apukámra. - De ezzel mellélőttél. Őt adod zálogba, amíg meg nem fizeted a tartozásodat.
   Még láttam apu haragos, elkeseredett arcát, mielőtt egy ütést éreztem a fejemen, és többé nem tudtam felkelni. De még előtte egy sikoly szakadt fel a tüdőmből, amibe beleremegtek az elrablóm karjai.
 - Amanda! - hallottam egy ismerős hangot. - Mi...
   Szélviharként törtem ki a karjaiból, amikkel addig a hasamat fonta körbe. Körülöttünk értetlen hangok szólaltak meg, de egyik sem érdekelt, a legkevésbé Robiné. Úgy éreztem, valaki még mindig a karomat szorongatja, egyre közelebb érve ahhoz, hogy végül letépje, és mintha valaki egyfolytában ököllel verte volna a koponyámat.
   Arra eszméltem, hogy a kijárat felé vágtatok, nyomomban egy senki máséval össze nem téveszthető lábdobogással. Lionel az utamba állt, de, mielőtt még megállíthatott volna, Robin ráordított.
 - Hagyd! - csattant rá, Lionel pedig ösztönösen utat engedett nekünk.
   Mikor kiértem, az égre emeltem a pillantásomat, és hagytam, hogy a fehér hócseppek a homlokomra, az arcomra, az orromra és a szemhéjamra potyogjanak. A falnak dőltem, és, nem törődve a sárral, mocsokkal és a hideggel, lecsúsztam a kemény földig, és a térdemre borulva zokogtam.
   Figyelj, figyelj, elfogadnék egy suttogást is, ha csak annyit tudsz adni. De nem csak ennyit tudsz, ugye? Jöhetnél, és megmenthetnél. Megpróbálhatnád kiüldözni az őrületet a fejemből.
   Már vártam, Robin mikor kezd faggatni, hogy mondjam el, mi a bajom, de egy szót sem szólt, helyette leült mellém. Mikor megéreztem a kezét a vállamon, úgy éreztem, elpárolog a rettegésem, és fogalmam sem volt, miért.
 - Mit művelsz? - tudakoltam, mikor a derekamra helyezte a kezét.
 - Nem akarom, hogy felfázz - közölte, és, folytatva, amit elkezdett, nemes egyszerűséggel az ölébe húzott, mintha csak egy plüss lennék.
   Teljesen össze tudtam gömbölyödni a karjai között, és a mellkasára hajthattam a fejem, hogy eláztassam a pólóját a könnyeimmel, de azok egy idő után fokozatosan elapadtak. Már abban a pillanatban elmúlt a félelmem, amikor hozzámért, de az ölében kucorogva már egyértelműen tudtam, hogy senki nem bánthat. Nagy, meleg tenyerével a hátamat simogatta, és lágy, halk szavakat mormolt a hajamba, amiket nem értettem, sőt, az is lehet, hogy egy másik nyelven mondta ki őket, mert teljesen ismeretlenek voltak. A lélegzete elveszett a tincseim között. Az, hogy átölelt, olyan érzés volt, mintha egy hatalmas radiátorral lennék körülbástyázva.
 - Jól vagy? - suttogta törődően, de nem úgy, mint aki szánakozik, hogy megőrültem. Ettől kicsit máris jobb kedvem lett.
   Kinyitottam a szememet, hogy felnézzek rá. Csak ekkor vettem észre, hogy körülöttünk éjszaka van, és az égen csillagok ragyognak. Rámosolyogtam. A szemei álmosak voltak, a haját az egyik oldalon elfeküdte, ezért az a fülére lapult, míg a másikon a szokott göndörségével meredezett mindenfelé. Ez valahogy olyan aranyosan és viccesen nézett ki, hogy nem tudtam visszatartani a nevetésemet. Látva értetlen pillantását, csak jobban viháncoltam, és legszívesebben elsüllyedtem volna, ezért a fejemet a vállára hajtva eltakartam előle az arcomat. Hallottam, hogy ő is kuncogni kezd.
 - Sosem fogok kiigazodni rajtad - emelte fel a fejemet a válláról, hogy a szemembe nézhessen. - Komolyan egy rejtély vagy számomra, Amanda. Az egyik percben sikítozol, aztán zokogsz, majd nevetni kezdesz... Mi az már megint? - kérdezte vigyorogva, mikor ismét kitört belőlem a nevetés.
   De aztán, ahogy a szavai eszembe juttatták, miért is vagyok most itt, elment a kedvem a kacarászástól. Elcsendesedtem, és elhúzódtam Robintól, hogy magam elé meredve küzdjek a démonaim ellen.
 - Akarsz róla beszélni? - tudakolta Robin finoman. - Nyugi, nem erőszak, és megértem, ha azt mondod, hogy semmi közöm hozzá. De azért... van tapasztalatom a rémálmokkal, szóval, ha el akarod mondani, meghallgatlak.
   Megráztam a fejem. Erre ő megértően bólintott, bennem viszont felszakadt a gát, ami addig hallgatásra kényszerített. Rájöttem, hogy muszáj elmondanom valakinek, különben beleőrülök. És Robin nem ismert engem. Egy idegennek elmondani a titkaidat pedig kicsit olyan érzés, mintha egy letakart tükörben vizsgálgatnád magadat.
 - Ez a második álmom, amiben apámat látom - bukott ki belőlem. - Vagyis az álmomban úgy érzem, hogy ő van velem, de az az ember, akit az álmaimban apának szólítok, nem lehet az apám, mert nem is hasonlít rá. És az álmaimban folyamatosan olyan érzésem van, mintha már megéltem volna azokat egyszer, csak nem álomként, hanem a valóságban. Olyan... igazinak érzem az egészet, hogy a bőrömön, a csontjaimon érzem, ha valaki az álmomban megüt vagy épp magához ölel. És egy-egy ilyen álom után folyton olyan érzésem van, mintha az álmok emlékére igazi emlékekként tekintenék vissza, nem pedig az agyam kitalált képsoraiként. Tudom, hogy ez így mennyire zavaros...
 - Nem, nem az - nyugtatott meg csendesen Robin. - Amiket elmondtál, tapasztalatom szerint annak a jelei, hogy a tudatalattid olyan képsorokat játszik le neked, amiket talán már elfeledettnek hittél, vagy épp mindenáron küzdenél, hogy elfelejtsd őket.
 - De az lehetetlen! - tiltakoztam hisztérikusan. - Az apám nem az az ember, aki az álmomban. És azok a dolgok nem történhettek meg velem, mert olyasmik, amikre emlékeznék, ha megtörténtek volna velem!
 - Akkor két lehetőség van. Vagy átmosták az agyad, de a tudatalattid még emlékszik, és igazi emlékeket közöl veled, vagy pedig a tudatalattid akar megtréfálni. Nem irigyellek.
   A tenyerembe temettem az arcomat. - Ez megnyugtató - mormoltam fáradtan.
 - Vissza kéne mennünk - javasolta egy idő után. - Még csak két órát aludtunk; még éjfél sincs. Nekem pedig nemsokára el kell mennem. És meg is fogsz így fázni.
 - Hova kell menned éjszaka? - kérdeztem álmosan, belegondolva abba, milyen keveset aludtam még, és megrémülve a tudattól, hogy talán megint kísérteni fognak a rémálmaim.
 - Jobb, ha nem tudod - mosolyodott el örömtelenül. - Gyere.
   Látva, hogy nem szándékozok magamtól megmozdulni, felállt, és a kezét nyújtotta nekem. Felnéztem rá. A szemében aggodalmat véltem felfedezni, mintha tartana attól, ami vár rá.
   Nem akarok egy sziget lenni, csak érezni akarom, hogy élek, és viszontlátni az arcodat! De addig is... Csak a visszhangom és az árnyékom: ti vagytok az egyedüli barátaim. Hé, hé, van valaki odakint?
 - A rémálmaidtól nem tudlak megvédeni, Amy - kezdte, miután talpra állított. - De, ha ez megnyugtat, azt megígérhetem, hogy minden mástól igen. Vagyis nem, igazából talán semmitől sem tudlak, de minden erőmmel azon leszek majd. Megígérem. Rendben van?
   Elakadt lélegzettel néztem rá. Olyan nemes egyszerűséggel mondta, hogy elhittem: komolyan is gondolja.
 - Köszönöm, Robin - mondtam halkan, és bizonytalanul néztem a szemébe.
   Elmosolyodott. - Nincs mit - felelte végül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése