2015. november 14., szombat

Öt

Megint kislány voltam, és apával játszottam a kertben. Boldognak éreztem magam. Úgy tűnt, a földre zuhanok, és két erős kéz csiklandozni kezd. Visítoztam, de nem hagyta abba. Egészen közelről láthattam apu nagy, zöld szemeit és vörös, ezúttal sárga festékkel összekent haját. Apa naphosszat a műhelyben festett, nagyon szép munkái voltak. Imádtam. Én sosem éreztem tehetséget ahhoz, hogy fessek, de szerinte nagyon is ügyes voltam. Csak azért mondhatta, hogy biztasson.
   Oldalra fordítottam a fejem, és kimerülten szuszogtam, mert apa végre felállt, és elrohant. Kicsit csalódott voltam, hogy vége a játéknak, de láttam, hogy csak anyához fut, aki épp akkor állt meg a ház ajtajában, hogy minket figyeljen, mosolyogva. Apu nevetve a karjaiba zárta anyut.
   Jött, és egész éjjel tombolt. Reggel arra ébredtem, hogy vérvörös az égbolt; hogy az égő hídon kikapcsolják a lámpákat. Rohantunk, de mindent láttam a szemedben. Ha már semmi nem biztonságos, akkor nem értem. A társadnak hívsz, de én a mindened próbálok lenni! Még egy nap, és az egész lepereg, mint a homok. Megérinted az ajkamat, és megragadod a kezemet. Megragadod a kezemet.
   A saját sikolyomra ébredtem. Sietős lépteket hallottam odakintről, és Lionel, valamint Jared rontott be az aprócska helyiségbe.
 - Mi bajod van?! - vakkantott rám Lionel, és rájöttem, hogy térdre esett mellettem, és a kezemet szorongatta, szaporán szedve a levegőt. Biztos nagyon megijesztettem.
 - Semmi... én csak...
 - Az egész folyosót felverted - közölte ellenszenvesen Jared. - Gondolom, csak rosszat álmodtál.
   Bólintottam. Eszembe sem jutott megpróbálni elmagyarázni, hogy az az álom miért zaklatott fel annyira. A két férfi egymásra nézett, megrázták a fejüket, majd szó nélkül kimentek, és bezárták maguk mögött az ajtót. Felálltam, és idegesen jártam körbe a cellámat. Valami nem passzol. Mikor álmodtam, annyira biztos voltam benne, hogy az apámat és az anyámat látom... de az én szüleim nem ilyenek voltak. Apu sosem játszott velem, sem a kertben, sem máshol; a haja fekete volt, nem vörös, a szemei pedig egyértelműen nem zöldek. És apu sosem festett. Miért hittem az álmomban, hogy igen? Az álombeli apámnak festékes volt a haja, mert művész volt, de az igazinak sosem. Az igazi szüleimet sosem láttam ölelkezni. Ez eddig nem tűnt fel, de most, hogy összevetettem a valóságot az álommal, igen.
   Miért törődöm ezzel ennyit? Hülyeséget álmodtam, és kész. De akkor miért éreztem olyan valóságosnak, mintha nem is álom, hanem egy rég feledésbe merült emlék lett volna? Mintha tényleg ott állnék a történések sűrűjében, és csak ki kéne nyújtanom a kezemet, hogy megérintsem az álomapám vörös haját?
   Túl fáradt voltam ahhoz, hogy jobban elgondolkodjak ezen. Visszafeküdtem a matracra a sarokban, ami a fekhelyemül szolgált, és azonnal álomba merültem. De az sem hozott megnyugvást, mert pont olyan nyugtalan maradtam alvás közben is, mint ébren voltam. Tudtam, hogy hülyeség, biztos csak megőrjített ez a bezártság.
   Bezártság... Felültem, mintha villám csapott volna belém.
   Hallottam, hogy valaki elfordítja a kulcsot a zárban, és már nyomná le a kilincset, hogy belépjen, amikor hangzavar ütötte fel a fejét. Az ajtót szuggeráltam, de az árnyék ellépett a már résnyire nyitott szerkezet mellől, és rohanó léptekkel eltávolodott. Csak ennyi kellett, hogy immár teljesen felébredve talpra álljak, és az ajtóhoz lépjek. Kidugtam a fejemet a folyosóra, ahol most egyetlen őr sem állt egyik fogoly ajtaja előtt sem. Gyorsan végigfuttattam a lehetőségeket a fejemben. A tőlem balra lévő részt nem ismertem, még sosem mentem arra, és ki tudja, nem vezet-e zsákutcába, vagy, ami rosszabb, valamelyik vendéglátómba. Jobbra voltak az ebédlő és a tusolók, de a hangok is onnan hallatszottak.
   Nem volt más lehetőségem, csak imádkozni a Hősökhöz, hogy ki tudjak osonni észrevétlenül. Lábujjhegyen osonva lépdeltem előre, amíg elértem a folyosó végére, ahol kétfelé ágazott az út. Az egyikről tudtam, hogy az ebédlő, az ebédlőtől pedig egyszer már eljutottam a kijáratig, történetesen akkor, mikor Robinnal a boltba mentünk.
   Gondolom, mindketten tudjuk, mi zajlik fölöttünk. Nincs hova menni, nem maradt otthonunk. Egy vörösre vált folyó vízszintje emelkedik. Talán minden rendben van, vagy talán már halottak vagyunk. Ha minden, amink volt, kicsúszik a kezeink közül... Amikor azt mondtam, hogy a halálom napjáig téged akarlak ölelni, komolyan gondoltam, és azt is, hogy szeretném, ha te viszonoznád az ölelésemet. Talán minden elfeketült, de téged azért még látlak. Egyedül téged látlak.
   A hangok egyre közelebbről hallatszottak, de túlságosan elvakított a szabadság lehetősége ahhoz, hogy most ezen gondolkodjak.
   Aztán rájöttem, hogy baromság volt azt gondolni, hogy kijuthatok. Az ebédlőben ugyanis egy egész csoportnyian gyűltek össze, és közöttük egy nagydarab, csupasz felsőtestű alak ült az egyik asztalon, mellette Jared, ahogy a karja felé hajolt, és komor arccal matatott valamit vele. Rémülten ismertem fel a kidolgozott felsőtestű, vörös hajú férfiban Robint. Még úgy is, hogy nem vett észre, képes volt halálra rémíteni. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért rettegek tőle annyira.
   Lassan leesett, hogy Robin megsebesült. Meglőhették a karját. Jared bizonyára értett az elsősegélyhez, de valami baja volt. Hiába piszkálta Robin sebét, hiába átkozódott egyre durvábban és gyakrabban és hangosabban. A többiek, a magas, félelmetes, edzett férfiak mind tanácstalanul álltak körülöttük, várva, hátha akad valami feladat a számukra. Abban a pillanatban szinte eltemetett a bezártság érzése, és bármit megadtam volna, hogy kiszabaduljak - még akkor is, ha a többiek épp a kijárat előtt álltak. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért tettem egy lépést a csoportosulás felé, de rögtön megbántam. Lionel valamiért épp abban a pillanatban fordult arrafelé, ahol álltam, és barna szemei kikerekedtek, ahogy felfogta, kit lát. Fújtatva indult meg felém, mire ösztönösen hátrálni kezdtem.
 - Amanda! - kiáltott fel Jared, mire mind felém fordultak. - Lionel, hozd ide!
 - Miért? - vakkantott vissza az említett, miközben engedelmesen megragadta a karomat, és kíméletlenül odaráncigált Robinék mellé.
 - Vékonyabbak az ujjai, mint az enyémek. Ide figyelj - ragadta meg mindkét vállamat Jared, és a szemembe nézett. - A golyó megakadt Robin csontjában, és nem jött ki a túloldalon. Be kell nyúlnod a sebbe, és kivenned. A golyót - tette hozzá, a gyengébbek kedvéért, akiket egyértelműen én képviseltem.
 - Majd, ha leszel szíves elengedni - mordultam rá, mert még mindig a vállamat szorongatta.
   Türelmetlenül fújtatva elengedett, és várakozón nézett rám.
   Éreztem, ahogy keserű rémület kezd növekedni a torkomban. Nyeltem egyet, de nem tűnt el. Hogy én... Robin felé fordultam, de elég volt egyetlen pillantás a sérülésre a jobb karján, hogy felforduljon a gyomrom.
 - Ez nem fog menni - hebegtem, és léptem egyet hátra, de Jared mellkasának ütköztem, aki a derekamnál fogva előretolt.
 - Nem ájultál el a vértől, szóval semmi akadálya - közölte. - Csináld!
 - Miért tenném meg? - vitatkoztam.
 - Mert nem riaszt a gondolat, hogy golyót röpítsek egy fiatal lány fejébe! - ugatott vissza.
 - Hagyd abba, Jared - szólt közbe Robin fojtott, dühös hangon. Megilletődve néztem rá.
   Jobban tettem volna, ha már az elején elájulok a vértől, gondoltam. De már nem volt visszaút. Ahogy Robin mellé léptem, a pillantásom megakadt a mellkasán, a hasán és az oldalán éktelenkedő, megszámlálhatatlanul sok különböző méretű, valószínűleg elég régi sebhelyen. Lövésnyomok beforradt hege, égésnyomok, vágások forradása, meg ki tudja még, milyen eredetű sérülések tömkelege. Ijedten kaptam Robin arcára a pillantásom. Az ezüstszürke és kék között álló színű, most szokatlanul tiszta szempár némán, komolyan fúrta pillantását az enyémbe, és a férfi mintha visszatartotta volna a lélegzetét.
 - Robin, ez kurván fájni fog - jegyezte meg bizonytalanul Jared.
   A megszólított finom ívű, összeszorított ajkai apró, talán gúnyos mosolyra húzódtak, miközben továbbra is engem nézett. - Hadd fájjon - felelte halkan, fojtott hangon, közben végig a szemembe nézve. Egyedül ez a visszafogott, túlvilági hang ébresztett rá, hogy mekkora fájdalmai lehetnek.
   Balkezes voltam, és reméltem, hogy a bal kezem ebben is ügyesebb lesz, mint a jobb. A jobbomat bizonytalanul Robin vállára tettem. A bal hüvelykujjammal a lehető legóvatosabban körberajzoltam a sebet, hogy tudjam, mire számítsak, és éreztem, hogy Robin teste ettől is megfeszül. Vettem egy mély lélegzetet. A seb szokatlanul nagy volt, nagyobb, mint amit a lövöldözős filmekben láttam, valószínűleg azért, mert a golyó is nagyobb volt, amivel meglőtték. Nem lesz nehéz, ez semmiség - mondogattam magamnak. Simán belefér két ujjam, és csak ki kell vennem a golyót, nem nagy szám.
   Végre megtettem. Robin felszisszent, de éreztem, hogy minden erejével próbálja elnyomni a fájdalmát. Az ujjam körül a húsa lázasan forró és furcsa, puha tapintású volt, így azonnal megéreztem a fémgolyó valamivel hűvösebb, tömör anyagát. Az ajkamat beharapva koncentráltam, és sikerült fogást találnom rajta. A szememet összeszorítva kezdtem húzni. Jared nem tévedett, tényleg beleakadt a csontba, mert a Hősöknek sem akart megmozdulni. Robin élesen felüvöltött, és a vállán lévő kezem csuklójára szorította az ujjait.
   Könnyezett a szemem az erőfeszítéstől és Robin erős fogásától a csuklómon, miközben a férfi szünet nélkül ordított. Hirtelen éreztem, hogy mintha a golyó megmozdulna - valószínűleg sikerült kifeszegetnem a csontból. Robin sípoló, ziháló hangot adott ki, miközben lendületesen kihúztam a golyót a karjából. Hallottam, hogy Jared elneveti magát, Lionel pedig elismerően füttyent.
   Robin kikerekedett szemekkel nézett rám, miközben elhátráltam tőle, hogy Jared fertőtleníthesse és bekötözhesse a sebét. Egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, és én, nem tudom, miért, nem szakítottam meg a szemkontaktust. A szája elnyílt, és megnyalta az alsó ajkát. A többiek vigyorogva figyelték, de rám egyikük sem nézett. Valamelyikük mondott neki valamit, amire válaszolnia kellett, úgyhogy elszakította rólam a pillantását, és erőltetett vigyorral felelt neki. Én eközben az ajtó felé húzódtam, és, kihasználva, hogy nem figyelnek, a kijárat felé vettem az irányt.
   A pillanat törtrésze alatt húzódtam az egyik radiátor mögé, amikor megláttam, hogy a kapu mindkét oldalán egy-egy őr ácsorog. Összeszorítottam a fogamat. Hogy mehetnék el mellettük úgy, hogy nem állítanak meg? Biztos, hogy gyorsabbak nálam, és a másodperc törtrésze alatt visszadugnak a cellámba, ha elkapnak. Vagy, ami rosszabb, büntetésből kitalálnak valamilyen kínzást vagy ilyesmit, amit a filmekben is.
   A falak remegnek, hallom, hogy a riasztók bekapcsolódnak. Üveg törik. Kérlek, ne engedd el a karomat! Ragadd meg a táskádat és egy képet a helyről, ahol megismerkedtünk, aztán tűnjünk el! Hagyjunk mindent magunk mögött, és érjük be azzal a kevéssel, amink maradt! Ha mindenünk, ami volt, kámforrá válik, csak egymás kezét foghatjuk majd halálunk napjáig. Én téged ölellek, te engem. Talán csak ennyink van, de többre nincs is szükségem. Csak rád van szükségem.
   Halk röhögést hallottam a hátam mögül, mire rémülten kaptam oda a fejem. Robin volt az, még mindig póló nélkül. Jared alaposan bekötözhette a felkarján éktelenkedő sebet, mert egészen fatuskó vastagságú lett. Arcán az az önelégült vigyor ült, amiért legszívesebben felpofoztam volna.
 - Meglepett volna, ha meg bírsz maradni a fenekeden - csóválta a fejét fülig érő szájjal, és megállt mellettem. - Csak nem ki szeretnél menni?
   Utálkozva néztem fel rá, és felálltam. Sajnálatomra így is pont ugyanolyan kicsinek tűntem hozzá képest; legalább másfél fejjel magasabb volt nálam. - De - szűrtem a fogaim között, kényszeredetten felfelé nézve rá.
 - Az szomorú, mert még mindig a foglyom vagy - adta tudtomra, mire összehúztam a szememet.
 - Hálából azért, hogy kihúztam azt a golyót a karodból, elárulhatnád, hogy miért tartasz még itt, ha eddig nem adtak értem váltságdíjat!
 - Jogos - mosolyodott el kihívóan. - Ugyanakkor ahhoz, hogy ezt megértsd, az egész életemet el kéne mesélnem neked, arról pedig egyrészről gyűlölök és képtelen vagyok beszélni, másrészről még az embereim sem tudnak az egészről.
   Valahogy számítottam erre. Nem tudom, mit reméltem, mindenesetre hirtelen megfordultam, és léptem egyet a kijárat felé. Jobban mondva csak akartam, ugyanis Robin - a bal, ép kezével - abban a pillanatban megragadta a vállamat, és a falnak tolt. A pillantása nem is dühös volt, inkább szórakozottnak tűnt.
 - Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél - mondta, és mintha észre sem vette volna, hogy közben teljes erőmből próbálom kiszabadítani a vállamat a mancsából. - Megtehetted volna, hogy megforgatod bennem a golyót, vagy beljebb tolod, de kivetted, sőt, igyekeztél kíméletes lenni. Maradj már nyugton! - vetette oda mellékesen, teljesen nyugodtan.
 - Nyugton maradok, ha elengedsz! - erőlködtem.
   Elvigyorodott, és végre levette rólam a kezét.
 - Szóval - folytatta, nem zavartatva magát -, köszönöm. Nem tudok kiigazodni rajtad. A szemeden látszik, hogy ki nem állhatsz, mégis segítettél. Nem mindenki tette volna meg.
 - Elfelejted, hogy, ha nem segítek, az embereid egy mozdulattal kicsinálhattak volna - vetettem közbe.
 - Nem lettek volna rá képesek, vagy, ha mégis, nem engedtem volna.
 - Miért?
 - Azért, amit nem mondhatok el.
 - Akkor legalább azt mondd el, hogyan lőttek meg! Ki volt az?
   Halványan elmosolyodott, és hitetlenkedve rázta a fejét. A szemében játékos fény csillant. - Csak annyi történt, hogy szemügyre akartam venni a terepet. Hogy pontosan hogyan állnak most az ellenfeleim.
 - Egyedül mentél?
 - Aha. Nem akartam veszélybe sodorni egyik emberemet sem csak azért, hogy én megbizonyosodjak valamiről.
 - Legalább megérte? Miről akartál megbizonyosodni?
 - Csak... - Bizalmatlanul végigmért, mintha azt latolgatná, hogy megbízzon-e ennyire bennem. - Van egy ember, aki elvette az életemet. Hat éven át azt hittem, hogy megöltem, de mostanában gyanítani kezdtem, hogy a mocsok valahogy túlélte. Azt akartam kideríteni, hogy tényleg így van-e. Látni akartam őt a saját szememmel. De az egyik embere felismert, és rám lőtt, miközben megpróbáltam lelépni.
   Nem vettem észre, hogy mikor kaptam a szám elé a kezem. - Mit tett veled az az ember? Akiért odamentél? - suttogtam.
   Nem válaszolt, helyette a pillantása megakadt a kezemen. Egy pillanat múlva leesett, hogy miért. A jobb kezem volt az, amit megszorított, amikor megpróbáltam kiszedni a golyót a karjából. Robin a tenyerébe húzta az ujjaimat, és eltűnődve tanulmányozta a csuklómon a halvány ujjnyomokat a bőrömön.
 - Ezt én csináltam? - kérdezte letörten.
   A kezemet figyelte, szóval nem láthatta, de bólintottam, mert nem tudtam volna igent mondani. Annyira furcsán viselkedett, megijesztett vele.
 - Ne haragudj - mondta őszintén, és végre felemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Egy egészen kicsit előre lépett, hogy a vállamra tegye a kezét. - Tényleg. Sajnálom.
   Megráztam a fejem. - Nem baj.
 - De igen, az - rázta ő is a fejét. - Egész életemben mindenkit bántottam magam körül. Nem lenne szabad. Nem így kellene lennie.
   Volt valami furcsa kifejezés az arcán, amit nem tudtam beazonosítani. Elkapta a pillantását, és a kijárat felé nézett. Elvette a kezét a vállamról, és a nyakához kapott, mintha valami fojtogatná, és azt akarná eltüntetni onnan. Úgy viselkedett, mint a főszereplő abban a sorozatban, aminek nem jutott eszembe a címe. Ő klausztrofóbiás volt, méghozzá azért, mert nyolc évig ült börtönben ártatlanul. Lehet, hogy Robin sem szerette a bezárt helyeket. Bár ezt a folyosót azért nem neveztem volna annak, de nem ez a lényeg.
 - Gyere - mondta rekedten, és kiviharzott az udvarra. Automatikusan követtem, meg sem fontolva, hogy esetleg ne engedelmeskedjek neki.
   Az őrök, amint felismerték Robint, némán hátrébb léptek, és eltűntek a folyosón. A férfi zihálva a falnak dőlt, és úgy nézett ki, mint aki szellemet látott. Akaratlanul is mellé léptem. Megfordult, és a falnak támaszkodva lecsúszott a földre, a fejét a felhúzott térdeire támasztva. Élesen felsóhajtott. Nem tudom, miért, de leültem mellé.
 - Tényleg nem számít. Már nem is fáj, és a nyomok is eltűnnek majd - próbáltam megnyugtatni, bár tudtam, hogy nem is ez zaklatta fel.
 - Nem - emelte fel a fejét hirtelen, és kikerekedett szemekkel a semmibe meredt, mintha látna ott valamit, amit én nem. - A nyomok sosem tűnnek el. Azok sosem.
   Volt egy olyan érzésem, hogy már nem a csuklómról beszél. De tudtam, hogy nem lenne okos dolog faggatni, hiszen úgysem mondaná el. Ezért, fogalmam sincs, milyen ötlettől vezérelve, egyszerűen csak megfogtam a kezét, és szorítottam, mintha ezzel elterelhetném a figyelmét bármilyen fájdalmáról.
   Rám nézett, és ismét olyan kifejezés ült a szemeiben, aminek nem tudtam kitalálni a mibenlétét. A szája elnyílt, mintha nagyon gondolkodna valamin. Megpróbálkoztam egy mosollyal.
 - Olvastam valahol, hogy az érintés gyógyít, mert az ember energiát sugároz magából. Nem tudtad? - kérdeztem, szinte nem is várva választ.
   Továbbra is csak bámult rám, mintha a szemei előtt változtam volna valami különös lénnyé. Lemondóan ráztam meg a fejem. - Egy próbát megért.
   Elvettem a kezemet a kezéről, de utána kapott. - Ne! - bukott ki belőle, és visszahelyezte a kezemet ugyanoda, ahol az előbb volt.
   Amink van, azt senki nem zúzhatja szét. Tudom, hogy szeretlek, és, ha ez elég, akkor a könnyek az esőbe vegyülnek, hogy te is megértsd. A medence mérföldeken át folytatódik a betonon. Két és fél méter mélyen vagyunk, és még mindig zuhog az eső. A zene hiába szól, mi örökké küzdünk valamiért, ami talán nem fog semmivé foszlani.
   Elmosolyodtam, és a falnak döntöttem a fejemet. Valamiért úgy éreztem, akármeddig tudnék itt ülni így, Robin kezével a kezemben. De hiába kérdezte volna bárki, hogy pontosan miért - én sem tudtam a választ.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése