2015. december 16., szerda

Hat

Kímélj meg az ítéleteidtől és az álmaidtól, mert nemrég az enyémek feltépték a varrataimat. Egyedül ülök ebben a téli fényességben, ami elfelhőzi az eszemet. Sötétedik, kedves, túl sötét van, hogy bármit is lássak, és én térden állva könyörgök, de a hited, úgy látszik, már foszlányokban hever.
   Arra ébredtem, hogy egy forró, erős kéz megragad a karomnál fogva, és kíméletlenül talpra állít. Csak arra volt időm, hogy felnyögjek, és már a folyosón vágtattunk. Jobban mondva az elrablóm vágtatott, engem húzott maga után; túl álmos voltam ahhoz, hogy tökéletesen összehangoljam a mozdulataimat.
   Mire kiment az álom a szememből, már kiértünk a hajnali homályba. Furcsálltam, hogy az őrök nem állítottak meg; lehet, hogy csak a kábultság tette, de nem is láttam egyet sem. Az ki volt zárva, hogy Robin éjszakára nem állít őröket. Valami nincs rendjén.
   Végre sikerült felismernem Jared fekete haját és illatát. Nem parfüm tette, de valahogy minden bandatagot meg tudtam különböztetni az illata alapján - Robinnak bőrkabát, szappan és puskapor illata volt, Lionelnek valami olcsó, de férfias parfümje, míg Jarednek ezúttal alkoholszaga. Ő volt az egyetlen, akit ismertem a csapatból, és akiből egyben kinéztem volna, hogy iszik. Egyszerűen elárulták vizenyős, nagyon halvány kék szemei. Lionel barna, csillogó szemei élettől fénylettek, de Jaredéi bűntudattól.
 - Mi a franc bajod van? - mordultam fel álmatagon, alig érzékelve a karomban növekvő zsibbadást, amit Jared nem szűnő szorítása okozott. Sehogy sem álltak össze a történések a fejemben élő, logikus feltevésekkel.
 - Nekem semmi. Végre szabad vagyok. - Széttárta a karját, és elvigyorodott. Már túljöttünk a kapun, és a járda melletti kerítés előtt álltunk.
   Összehúzott, értetlen szemekkel néztem rá. - Körülbelül hajnali négy lehet. Miért rángattál ki ide?
 - Meghülyültél? - nézett rám értetlenül. - Kihoztalak onnan, te buta! Szabad vagy! Inkább megköszönhetnéd, nem gondolod?
   Ez mind szép és jó, de Jared nem Robin embere elviekben? Vagy Robin meggondolta magát, és szabadon enged?
 - Robin kurvára istennek hiszi magát, de ne viselkedj már úgy, mintha hűséggel tartoznál neki! Úgy nézel ki, mint aki becsapta a legjobb barátját!
 - Inkább neked kéne úgy kinézned! - vágtam vissza. - Az ő embere vagy, nem? Miért árulod el?
 - Hogy miért? - nevetett fel gúnyosan. - Mert rájöttem, hogy az egész ügye baromság. És, hogy ő maga nem más, mint egy depressziós emberi roncs, aki csak az önsajnáltatáshoz ért. Nem is értem magam, hogy követhettem eddig.
   Pimasz vigyora fültől fülig ért, füstös szemeivel tüzetesen végigmért. Nem akartam arra gondolni, hogy mit jelenthet a pillantása.
 - De mi közöm van nekem ehhez? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést.
 - Naiv egy kislány vagy, mi? - lépett közelebb, a hangja tömör gúny. - A fantáziádra bízom.
   Egy utolsó lépéssel a kerítéshez tolt és megragadta a karomat. Ficánkolva igyekeztem kiszabadulni, de a csípőjével erősen a szilárd kerítésnek tolt, és ekkor a mocorgásommal már csak ronthattam a helyzetemen.
   Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért azt a nevet sikítottam, amit. Egyszerűen az jött a nyelvemre, úgy éreztem, azt a nevet kell kiáltanom.
 - Hiába, kislány - döntötte az enyémnek a homlokát. - Robin eléggé őrült, de az éjszakát legtöbbször ő is alvással tölti.
   Mondani kezdtem volna valamit, de ő lehajolt és megcsókolt, ezzel belém fojtva a tiltakozást. A nyelve a számba hatolt, gondtalanul kezdve felderíteni. Újból sikítottam, de így csupán egy tompa nyögésnek hatott.
   Jared is egy tompa nyögésszerűséget hallatott, amikor egy szélviharjellegű valami elsöpörte mellőlem, aminek következtében a földön végezte. Nem kellett megvilágítás ahhoz, hogy felismerjem Robin kócos, kibomlott haját - ami úgy nézett ki, mintha a gazdája sokszor egymás után beletúrt volna - és szekrényszélességű hátát. Védelmezőn megállt előttem, és a fél kezét a csuklómra helyezte. A földön fekvő Jaredet tanulmányozta, aki időközben már visszanyerte a lélekjelenlétét, de nem állt újból talpra, helyette fagyos, eléggé rémült szemmel méregette megmentőmet.
 - Te mocskos kis... - kezdte volna Robin, de félbehagyta, és a hajába túrt. - Miért, Jared? - kérdezte egészen más hangnemben, amiben keveredett a csalódottság, a keserűség és a tanácstalanság.
 - Éveken át kitartottam, Robin - vágta rá dühtől reszkető hangon. - Éveket áldoztam erre az életemből, érted? És semmi eredménye - tárta szét a karját, még mindig a földön ülve, ahova Robin lökte.
   Robin lemondóan rázta a fejét. - De igen, van eredménye. - Kicsit olyan volt a hangja, mintha magát akarná meggyőzni.
   Csend lett. Robin aggódva nézett rám, sietve végignézve rajtam, mintegy ellenőrizve, hogy nem sérültem-e meg. Testileg semmi bajom nem volt. De valamiért még mindig ugyanabba a testtartásba fagyva, reszkető kezekkel dőltem a kerítésnek.
 - Várj itt - utasított, és finoman megszorította a kezemet. - Megértetted? Egy perc és visszajövök. El ne mozdulj innen! Jéghideg a kezed - dörzsölte meg az ujjaimat, amiket alig éreztem. - Amy!
   Magam elé meredtem, nem nézve a szemébe. Erre kicsit megrázta a kezemet, és az arcom felé hajolt, mire hátrahőköltem.
 - Hé - csitítgatott. - Figyelsz? Mindjárt jövök, addig maradj itt. Amanda, hallod?
   Végre a szemébe néztem, és törődést, aggódást olvastam ki belőle. Bólintottam, mire Robin a könyökénél fogva felrántotta Jaredet a járdáról, és maga után ráncigálta, vissza az épületbe.
   Amint eltűntek a kapu mögött, rohanni kezdtem.
   Megrontva az elszállt gazdagok által... Tudom, hogy sokkal több szerelmet éreztél, mint amennyit kimutattál. És a térdeimen állok, ahogy a víz a mellkasomba kúszik. A reményedet jó magokkal vesd el! Ne bogánccsal és gyomokkal takarózz be! Nézz keresztül az előtted álló hegyeken, és maradj nyugton. Az ég fölöttünk gyilkolászni kezdett. Eső mossa az arcomat.
   Halvány lila gőzöm se volt róla, hogy mégis hol lehetek. A városnak ezen a részén még soha életemben nem jártam - akár egy kontinensre is lehettem volna az otthonomtól. De nem érdekelt. Csak távolabb akartam kerülni ettől az egésztől. Mindentől, ami felborította az eddigi, talán unalmas, de jóval kellemesebb életemet. Legszívesebben felpofoztam volna magamat, amiért az elrablásom előtt még azért sajnálkoztam, hogy milyen eseménytelen az életem. Bármit megadtam volna most az unalmas nyugalomért.
   Nem voltam valami sportos alkat, de a futás ment. Hirtelen, ahogy száguldottam, eszembe jutott, hogy kiskoromban mennyit szaladgáltam. Nem kedvtelésből. Amikor a szüleim veszekedni kezdtek valamin - halványan emlékeztem, hogy legtöbbször rajtam -, én kirohantam a házból, és csak vágtattam, tucatnyi utcán keresztül. Mindig csak órákkal később találtak meg, mert rendszerint elbújtam valahol, ha elfáradtam.
   Kereszteződéseknél fordultam le, átloholtam egy parkon, és igyekeztem minél kacifántosabb útvonalon haladni, hogy nehezebben találjanak rám. Majdnem hanyatt vágódtam, amikor mellettem egy kutya vadul ugatni kezdett. Kigyúlt a képzeletbeli villanykörte a fejemben. Kutyák!
   Belerúgtam a kutya birtokának a kapujába, mire az kis híján letépte a lábujjamat, amit még időben elkaptam onnan. Tovacsörtettem, megrázva minden kerítést és kaput, ami mellett elhaladtam, ezzel még legalább fél tucat ebet feldühítve. Ezzel legalább ugyanennyi gazdit is felébresztettem, akik talán kijönnek a házból, és megnézik, mi történik idekinn. Ha utol is érnek, nem vihetnek vissza csak úgy.
   A tüdőm és a lábszáraim égtek, mintha valaki tüzes vassal perzselné őket, de nem álltam meg. Épp egy utcasarokra értem, mikor egy alak lépett ki elém. A rémülettől és meglepetéstől nem emeltem elég magasra a lábamat, és eltanyáltam... volna, ha Robin nem kap el.
   Sípoló hangot adtam ki, részben a csalódottságtól, részben a keserű dühtől. Hogy a frászba ért utol? És hogyan került elém?
   Robin továbbra is tartott. Én gyakorlatilag megálltam esés közben, amikor elkapott, és még mindig egy kicsit ferde szögben álltam, ő pedig rezzenéstelenül tartotta az alkarját a hasam alatt, ezzel megtartva. A hajam a számba lógott, de a kezeimet túlságosan elfoglalta az, hogy görcsösen kapaszkodjanak Robin könyökébe és tenyerébe, és nem tudtam volna a helyére simítani anélkül, hogy pofára esnék, ha elveszem a kezeimet onnan.
   Robin egy lendítéssel feltolt, így megint a talpamon álltam. Elég volt egy pillantást vetnem a hideg, dühtől szikrázó szemekre, és próbáltam ellépni, elmenekülni előle, de a fél kezét a hasam köré fonva megállított menet közben, amitől felnyögtem. Visszarántott, hogy a hátam a mellkasának ütődött, a haja pedig a vállamra és a nyakamra hullott. Megborzongtam, és ficánkolva szabadulni próbáltam - semmi eredménnyel. Előrehajtotta a fejét, talán, hogy mondjon valamit, amitől a haja megmozdult a nyakamon, és felsikkantottam. Értetlenül nézhetett rám, de nem láttam a szemét, mert lehunyt szemmel visítottam, hogy engedjen el.
   Nem tudom, a meglepettség vagy a jobb belátás bírta-e rá, de elengedett. Amint kiszabadultam, legalább öt lépést hátráltam tőle, még mindig a nyakamat dörzsölve, hogy elmúljon az érzés.
 - Csiklandoz a hajad, a francba is - morogtam haragosan. Addig komor maszkba torzult arca kisimult, és összerezzentem, amikor hirtelen kitört belőle a röhögés.
 - Csiklandoz. A hajam. - Önelégült vigyor telepedett az arcára. - Legalább már tudom, hogy kínozzalak meg, ha még egyszer megpróbálsz elrohanni előlem.
   Próbáltam faarccal átsiklani a fenyegetésén, pedig még a gondolattól is újra megborzongtam. - Mégis hogy értél utol?
 - Kicsit hosszabbak a lábaim, mint a tieid. - Kirázott a hideg, mikor, mintegy ellenőrzésképp, végigmérte a virgácsaimat. - Azonkívül egy dühös férfi gyorsabban tud futni, mint egy rettegő kislány. Nem tudtad?
 - Egyrészről, ezt most találtad ki, másrészt meg nem vagyok kislány..! - tiltakoztam, de azonnal elfelejtettem, mit akartam még mondani, amikor közelebb lépett hozzám.
   Egy utcalámpa épp megvilágította az alakját, így tisztán láttam, hogy a mellkasa túl gyorsan emelkedik és süllyed, és a kezeit is ökölbe szorította. Ezüstszürke, talán kékbe hajló szemeiből semmit nem tudtam kiolvasni, de a testtartásából arra következtettem, hogy mérges rám. Nagyon. Nem kifejezés, mennyire. Léptem egyet hátra. Ekkor feltűnt, hogy az orra körül egy egyre növekvő vérfolt fénylik. Szóra nyitottam a számat, de megelőzött.
 - Mit csinált veled, mielőtt odaértem? - kérdezte követelőzve, és a hangjának köszönhetően rájöttem, hogy nem rám dühös. Kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy addig visszatartottam.
   Megráztam a fejem, mire még egyet lépett felém. Idegesített, hogy mennyire fel kell rá néznem.
 - Válaszolj a kérdésemre! - ráncolta a homlokát komoran.
 - Csak megcsókolt, mint azt láthattad - hebegtem, és a szemem sarkából láttam, hogy ökölbe szorított keze kicsit megremeg.
 - Ennyi?
 - És naiv kislánynak nevezett.
   Örömtelenül elvigyorodott. - Ebben az egyben igaza volt.
 - Nem, nem volt! - tiltakoztam hevesen, mire a vigyora kiszélesedett.
 - De igen.
 - Nem igaz!
   Kimerülten megdörzsölte a homlokát. Csak most vettem észre a hatalmas táskákat a szemei alatt. Elgondolkodva figyeltem a szemeit. Jared azt mondta, Robin alszik éjszaka. Én nem hittem, hogy most aludt.
 - Miért az én nevemet kiabáltad? - kérdezte, már komolyan.
   Vállat vontam. - Nem tudom. Őszintén! Kinek a nevét kiálthattam volna még?
   A szája sarkát rágcsálta. - Jogos - döntötte oldalra a fejét.
 - És te miért jöttél azonnal? - kíváncsiskodtam.
   Szemöldökráncolva mérlegelte a kérdést. - Épp ébren voltam, és hallottam a hangodat. Miért ne mentem volna?
   Hallgattam. Aztán végre feltehettem a kérdésemet: - Mi történt az orroddal?
 - Mi történt volna? - felelt, mintha teljesen magától értetődő lenne. - Jared behúzott nekem egyet. Nem vészes, csak eltört az orrom. Nem az első alkalom.
   Szájtátva meredtem rá. Nem vészes. Nem az első alkalom. "Csak" eltört az orra.
 - Fáj? - kérdeztem.
   Mérlegelte a kérdést. - Kicsit. Nem annyira, mint egy golyó a karomba. De már az a seb is kezd gyógyulni.
   De ki fogok tartani; bele fogok csimpaszkodni a reménybe. Könyörögtem, hogy hallgass meg. Ez több, mint hús és csontok. Hagyd, hogy a halottak eltemessék a halottakat, és majd nyájban törjenek fel újra. De vedd ki az ásót a kezemből, és földeld be a lyukakat, amiket vájtál rajtam.
 - Nemsokára felkel a nap. Ha nem leszek ott, mikor a többiek felkelnek, keresni kezdenek. Menjünk!
   Igazán nem azért csináltam, hogy felhúzzam, csak tenni akartam egy próbát, hogy van-e esélyem diadalmaskodni. Megvetettem a lábamat, és makacsul megráztam a fejem. - Nem megyek vissza - jelentettem ki határozottan.
 - Mondtam már neked, hogy ritka idegesítő teremtmény vagy? - kérdezte, olyan közel hajolva az arcomhoz, hogy csak centiméterek választottak el tőle.
   Felsikoltottam az ijedtségtől, amikor - anélkül, hogy láttam volna, mikor mozdult meg - a térdeim alá csúsztatta a kezét, a másikkal átölelte a vállamat, és felkapott. Rugdosódni kezdtem, de vaskarjaival magához szorított, úgy, hogy a levegő kipréselődött a tüdőmből.
 - Nyugton maradsz, vagy lapítsalak ki? - tudakolta, és a szemének egy árulkodó csillanása jelezte, hogy mennyire jól szórakozik.
 - Inkább csak tegyél le - nyüszítettem a megaláztatástól.
 - Nem, mára elegem van a kergetőzésből, és kétlem, hogy nem próbálsz meg újra megszökni.
 - Azt jól gondolod - bólogattam, próbálva tényleg fenyegetőnek tűnni, de csak azt értem el, hogy a fejét rázva elnevesse magát, és kicsit előrehajtsa a fejét, hogy a haja az arcomba hulljon.
   Felvisítottam, és hátrahúztam a fejem, hogy ne csiklandozza a bőrömet a meleg, puha hajzuhatag. Jóízűen felnevetett, de megkegyelmezett, és felemelte a fejét, hogy ne lógjon rám a haja.
 - Kibírhatatlan vagy - közöltem.
 - Te is. Összeillünk.
   Tátva maradt a szám, és ő is ráncolni kezdte a szemöldökét, mintha azon tűnődne, miért mondta ezt.
 - Felejtsd el - vigyorgott rám, de azonnal elkomolyodott.
   Lazított a szorításán, így már egészen kényelmesnek tűntek melegséget árasztó karjai. Végre lelassult egy kicsit a szívverésem, és a tüdőm sem lángolt már annyira a futástól. Lehunytam a szemem, és felsóhajtottam. Akaratlanul is Robin mellkasába fúrtam a fejem, mert metsző hideg volt, és rajtam csak a pólóm és a farmerem volt. Cipelőm, megsejtve a problémámat, közelebb húzott magához, és gyorsabban kezdte szedni a lábait. A szívverését hallgatva elmosolyodtam.
   Azt hiszem, fokozatosan elnyomott az álom a kellemes, lágy ringatózástól.
   De a reményedet jó magokkal vesd el! Ne bogánccsal és gyomokkal takarózz be! Eső mossa az arcomat, eső mossa az arcomat...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése