2015. szeptember 25., péntek

Négy

Számítottam rá, de mégis átkozódtam, amikor megjött. Tudtam, hogy meg fog, hiszen elkerülhetetlen volt, és a szobám falán lógó naptáram nélkül is mindig számolni szoktam a napokat. Általában nem foglalkoztam a dologgal különösebben, de jelenleg, hogy a lábamat se tehettem ki, pénzem sem volt, se betétem vagy vattám, szabályos pánik uralkodott el rajtam. A reggel, amikor vérfoltos bugyival ébredtem, zsebkendőkkel tömtem tele, mert váltás-fehérneműm persze nem volt, de bármennyire is rettegtem attól, hogy szóljak a srácoknak, kénytelen voltam megtenni.
   Épp ezért, amikor Lionel épp a szobámból kísért az ebédlő felé, elé álltam, és a lehető leghatározottabb, legnyugodtabb és legmagabiztosabb hangomon közöltem vele, hogy:
 - Boltba kell mennem.
   Az arca egészen furcsa kifejezést öltött fel, összevonta a szemöldökét, és szemlátomást próbált rájönni, hogy megőrültem-e. Ha hagyom, hogy a szégyen eluralkodjon rajtam, talán elvörösödöm, de tekintve, hogy semmi kedvem nem volt hebegni-habogni, inkább annál maradtam, hogy egyszerűen kierőszakolom, hogy elvigyenek egy áruházba vagy drogériába, és nem mondom meg, hogy mi kell onnan.
 - Hogy mi? - erőltette ki magából végre Lionel.
 - El kell vinned egy boltba - ismételtem meg. Nekem mindegy, ki visz el, egyedül is elmegyek, legfeljebb akkor vissza sem jövök.
 - Csajszi, nem tudom, mi bajod van, de nem foglak vásárolni vinni - mosolygott rám.
 - Márpedig valamelyikőtök elvisz a boltba! - emeltem fel alig érezhetően a hangomat, és próbáltam a tekintetemmel meggyilkolni.
 - Én biztos nem, majd Rob küld valakit veled. Egyáltalán mi kell? Ha valami létfontosságú, akkor hoz neked valaki.
 - Az én dolgom, oké? - vakkantottam vissza, némileg elégedetten, hogy részben elértem, amit akartam, miközben elindultam előre a folyosón, az ebédlő felé.
   Csak találj rám, és beszélj hozzám. Érezni, hallani akarlak. Te vagy a fény, ami elvezethet engem a helyre, ahol újra békét lelhetek. Te vagy az erő, ami rávesz, hogy továbbmenjek. Te vagy a remény, ami miatt még mindig bizakodom. Te vagy a fény a lelkemnek. Te vagy a célom, te vagy mindenem.
   Nem voltam éhes. Másoknak talán görcsöl a hasuk és fáj a fejük, amikor véreznek, de nekem mindig csak az étvágytalansággal volt bajom. Az se volt túl kellemes dolog, de legalább nem híztam el, mert amit az adott hónapban esetleg felszedtem volna, azt pár nap alatt leadtam.
   Valaki megbökte a vállamat, mikor épp a kajámat turkáltam. Felkaptam a fejem és hátrafordultam, hogy Robinnal találjam szembe magam. Most először tudtam igazán szemügyre venni az arcát. Messziről és a sötétben is azt hittem, hogy szürke szeme van, és nem tudom, hogy hihettem ezt, ugyanis most, ahogy ránéztem, szinte elvesztem a nagy, sötétkék szemek között. Gyönyörűek voltak, és bármennyire is megvetettem Robint, ezt nem tudtam letagadni.
 - Ha végeztél az evéssel, elviszlek - ajánlotta fel szenvtelen hangon, és nem tudtam megállni, hogy rámosolyogjak. Hogy lehet valakinek ilyen a szeme?
 - Uhm, köszi, azt hiszem, már végeztem - álltam fel.
 - Ja, oké. Gyere. Ja, és - fordult vissza -, ha csak egyszer is megpróbálsz elszökni, a hajadnál fogva ráncigállak vissza ide, megértettél?
   A torkomban akadt a szó, és tátott szájjal meredtem rá. Legszívesebben felnyársaltam volna, de muszáj volt minél előbb eljutnom abba a rohadt boltba. Majd akkor próbálok meg elszökni, amikor már nem kell attól félnem, hogy átázik a nadrágom a vértől. Addig van időm kitervelni a dolgot.
   Mivel a kérdésére nem lehetett méltóságteljes választ adni, ezért inkább elviharzottam mellette. Nem jutottam messzire, mert a csuklóm után nyúlt, és olyan erősen szorította, hogy úgy éreztem, letépi a kezemet.
 - Engedj el! - nyögtem fel, és összeszorítottam a számat, azon igyekezve, hogy ne lássa az arcomon, mekkora fájdalmat okoz. - Letéped a kezemet!
 - Nem mászkálsz előre - sziszegte. - Mellettem jössz. És ne felejtsd el, amit a szökési kísérleteidről mondtam.
   Szembe akartam köpni, de túlságosan féltem attól, hogy meggondolja magát, és nem visz el vásárolni. Így hát csak bólintottam, igyekezve annyi gyűlöletet préselni a mozdulatba, amennyit tudtam.
 - Nagyszerű. Gyere.
   Több, egymásba kapcsolódó folyosón mentünk végig, mire végre kijutottunk a labirintusszerű épületből. Majdnem szaladnom kellett, hogy Robin öles lépteinek iramát tartani tudjam. Egy hatalmas kert vette körül az építményt, tele fekete ruhás férfiakkal, akik nyilván szintén Robin fennhatósága alatt álltak. Mikor a kapu elé értünk, kísérőm megállt, előbányászott a zsebéből egy kulcscsomót, hogy kinyithassa a kaput. Várakozva nézett rám, amiből azt szűrtem le, hogy előreenged. Megforgattam a szemem, és közömbösen léptem ki a járdára. Úgy éreztem, mintha újra tudnék lélegezni, miután eddig egy kőhalom pihent a mellkasomon. Várakozón néztem Robinra, hogy elinduljon, mert magamtól azt sem tudtam, merre kell mennem. Ő előbb felhúzta a kapucniját, eligazgatta úgy, hogy a lehető legkevésbé látszódjon az arca, és csak aztán lépett ki utánam, hogy bezárja mögöttünk az ajtót és elinduljon jobbra.
   Most először jutott eszembe, hogy Robin számára kockázatos lehet csak úgy mászkálni az utcán, elvégre bandavezér, és nyilván nem kevesen ismerik az arcát. Ez nem hagyott nyugodni, ezért a lehető legérdektelenebb hangon megszólaltam.
 - Miért te jöttél el velem? A többieket nem ismerik annyian, mint téged.
   Felém fordította az arcát, mintha azt mérlegelné, hogy viccelődöm-e, de komoly arcomat látva szólásra nyitotta a száját.
 - Egy. Nappal nem támadhat rám senki, mert minden banda éjszaka éber, és nappal többnyire pihennek. Kettő. Nekem is kellene valamit vennem, csak eddig nem volt kedvem kimozdulni miatta. És három. Nem szokásom olyasmire kényszeríteni egyik emberemet se, amit nem akarnak. És, mivel egy kislányt vásárolgatni kísérgetni nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaik közé, gondoltam, inkább elviszlek én.
 - Ezt a nagylelkűséget - fintorogtam. Nem tudtam volna szavakba önteni, hogy mennyire megvetem. A fennhéjazó stílusa, az unott mondatai, a közönyösséget színlelő arckifejezése, mintha szarna az egész világra... valamiért kimondhatatlanul idegesített az egész lénye, még a levegővétele is. Az is, hogy felfelé kellett néznem rá, és az is, hogy háromszor annyit nyomhatott, mint én. Talán elfutni lesz előle esélyem, de nem reménykedtem túlzottan. Ettől függetlenül meg fogom próbálni.
   Hogy állhatok itt melletted úgy, hogy nem érzek semmit? Elmondanád, hogyan lehetne ez ennél is jobb? Te elsimítod a viharokat és végre nyugalmat adsz nekem. A karjaidban tartasz, nem fogsz hagyni elesni. Ellopod a szívemet és a levegővételemet. Beavatnál végre igazán?
 - Ritka idegesítő élőlény vagy - jegyezte meg.
 - Ez fájt - tettem a szívemre a kezem. - Egyébként meg, bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.
 - Tessék - fintorodott el. - Mintha csak alá akarnád támasztani az állításomat.
 - Befoghatnád - vágtam vissza, mielőtt még rájöhettem volna, mit mondok.
 - Te is - vágott vissza ahelyett, hogy megharagudott volna a megjegyzésemért.
   Rettenetesen idétlen volt a helyzet, és mégsem tudtam tenni a feltörő vihogás ellen. Robin kérdőn nézett rám, és egy ideig csendben figyelt, aztán belőle is kitört a nevetés.
   Ahogy sétáltunk, fokozatosan megerősödött a szél. A hajam, hajgumi híján, kibontva lebegett, és szüntelenül igazgatnom kellett, hogy ne csapódjon az arcomba. A süvítő szél ellenére azonnal meghallottam Robin kuncogását, és nem tudtam leküzdeni a mosolyomat. Felé fordítottam a fejem, miközben két kézzel fogtam le a hajamat, és kiöltöttem rá a nyelvemet. Megforgatta a szemét.
 - Te amúgy mit fogsz venni? Azt mondtad, neked is kell valami a boltból - érdeklődtem.
   Egy pillanatra kérdőn nézett rám, mielőtt kapcsolt. - Ja, hogy az... Nem fontos. Nem kötöm az orrodra.
 - Most kéne meglepődnöm... - fintorogtam, mire ismét elnevette magát.
   Mert csak téged akarlak, csak rád van szükségem, te vagy a mindenem.

A boltban alig voltak emberek, ennek ellenére Robin az orráig húzta a kapucniját, és a padlót nézte járás közben. Csodálkoztam, hogy anélkül is határozott és tudja, merre lépjen, hogy bármit látna. Amikor megálltam a polc mellett, amin a nekem kellő dolgok voltak, ő is megtorpant, mintha meghallotta volna az általános háttérzajban, hogy abbamaradtak a lépteim. Gyorsan a kosaramba gyömöszöltem a cuccomat, és elindultam a kassza felé. Akkor eszméltem rá, hogy nincs pénzem. 
 - Robin..? - néztem rá. 
 - Mi a baj? - kérdezte azonnal.
 - Nincs pénzem. 
 - Nem esett le, hogy kifizetem neked? - emelte fel a pillantását a cipőjéről. 
 - Inkább a halál - vágtam rá. - Rühellek tartozni, és te vagy az utolsó, akinek elviselném, ha tartoznék.
- Akkor vonszold ki a segged az utcasarokra és kezdj el koldulni vagy kurvulni, mert vagy én fizetem ki neked, vagy elvérzel.
  A torkomon akadt a szó, és nem jutott eszembe más lehetséges reakció, mint az, hogy kinyújtsam a kezem, és felpofozzam. A keze villámgyorsan nyúlt, és határozottan elkapta a csuklómat. Ujjai a húsomba vágtak, és akaratlanul is felszisszentem a fájdalomtól.
- Amy..? - hallottam egy ismerős hangot jobbról.
- Na tessék - mordult fel Robin, és úgy fordult Jake felé, mintha fel akarná nyársalni. - Kurva gyorsan rázd le! - nézett vissza rám, és elég volt egyetlen pillantást vetnem a kapucni alól kivillanó, haragtól izzó, kék szemekbe, hogy engedelmeskedjek.
- Szia, Jake. Ne haragudj, de sietnünk kell. Minden rendben. - Meglepődtem azon, hogy milyen hihetően adtam ezt elő a helyzet egyértelműsége ellenére. Mármint: Jake persze látta, hogy semmi sincs rendben, de talán elhitte volna, ha csak a hangomat hallja, mondjuk, telefonon keresztül, vagy valami.
- Amy, tudom, hogy elraboltak. A szüleid... én... mi a faszt csináljak - túrt két kézzel a hajába. Még sosem hallottam Jake-et szitkozódni, de a reakcióját teljes mértékben megértettem. Ha ő tűnt volna el napokra úgy, hogy tudom, elrabolták, és a boltban összefutnék vele meg a fogva tartójával, akiről sejtem, hogy van nála fegyver, és szemrebbenés nélkül lelőne, ha az útjába állnék...
  Robin fújtatva ragadta meg a karomat, és maga után húzott a pénztár felé. Elállt a lélegzetem, amikor Jake habozás nélkül elé lépett, ezzel elállva az útját. Robin természetesen magasabb és erősebb is volt nála, és ezt Jake is pontosan láthatta, mégis próbált rajtam segíteni egy ilyen lehetetlen helyzetben is. Jake igaz barát.
 - Kapsz egy kibaszott másodpercet, hogy elkotródj a picsába - sziszegte Robin. Az arca úgy nézett ki, mintha csak egy hajszál választaná el attól, hogy behúzzon egyet Jake-nek. Minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy ne sikoltsak fel a kétségbeeséstől.
 - Jake, kérlek... kérlek, menj el. Miattam ne...
 - Ne félj, Csodalány, minden rendben lesz, esküszöm! Apámék már nyomon vannak, hogy elkapják ezt és a bandáját, és kiszabadítsanak téged! - hadarta, miközben hátrálni kezdett. - Jól leszel. Ígérem. Senki nem bánthat.
   Eltűnt a polcsorok között, Robin pedig kíméletlenül ráncigált a pénztár felé, egy szót sem szólva. Nem kellett látnom az arcát, hogy sejtsem: a bomba majd ezután robban. Szótlanul kipakoltam a pultra a dolgaimat, és figyeltem, ahogy Robin dühtől remegő kézzel előbányássza a tárcáját, hogy fizessen. Megjegyeztem, mennyivel tartozom neki, és megfogadtam, hogy, akármi történjék, visszafizetem neki egyszer. Akkor is, ha igazából ő tartozik nekem kárpótlással.
 - Kibaszott sok gond van veled - vágta a fejemhez mérgesen, mikor kiléptünk az előtérbe.
 - Jó, de el kell mennem a mosdóba - vágtam közbe. Igazán, meghallgatom én a dühöngését, csak engedje, hogy előbb helyrehozzam magam.
 - Azt már nem! A kibaszott zuhanyzóból is képes lettél volna megszökni. Megyek veled.
 - Te most... komolyan bejössz velem a lányvécébe?!
 - Minek tűnik? - meredt rám, és bependerített a női mosdó ajtaján, döngő léptekkel követve engem, és a lehető legerősebben becsapva maga mögött az ajtót.
   Elképedve tátogtam, de már nem volt merszem tiltakozni. Sietve magamra zártam az egyik fülke ajtaját. Láttam az árnyékát az ajtó résén, ami arra engedett következtetni, hogy ott áll az ajtó előtt. Remek.
   Öt perccel később valamivel nyugodtabban léptem ki, éljenezve a szerencsémet, hogy a nadrágomat még nem véreztem át, és öt tonna betéttel meg vattával már nem is fogom remélhetőleg. Azért persze tartalékoltam is; a többit a nejlonzacskóban szorongattam a kezemben.
 - Gyerünk - szűrte a fogai között Robin, és boldogan konstatáltam, hogy a pár perccel azelőtti haragja, ha csak egészen picit is, de alábbhagyott. Legalább már nem nézett ki úgy, mint akinek bármelyik pillanatban füst kezdhet ömleni a füleiből.
   Rám se nézve sarkon fordult, és kiviharzott. Feltépte a mosdó ajtaját, amikor utánaszóltam:
 - A kapucnid..! - figyelmeztettem. Hosszú, vörös sörénye szabadon hullott kecses hullámokban a nyakára, és így bárki felismerhette, aki esetleg látta már.
   Visszanézett rám, és először értetlenül ráncolta a szemöldökét, mielőtt rájött, hogy mit akarok. Bosszúsan felráncigálta a kapucnit, és várakozón nézett rám. Felemeltem az ujjamat, hogy várjon, és a csaphoz léptem, hogy kezet mossak. A tisztaságmániám igazából nem volt ennyire súlyos alapjáraton, de feltétlenül ki akartam próbálni, hogy bírja-e idegekkel, amíg alaposan megmosom a kezem, és meg is szárítom. Bírta. Sőt, amikor elmentem mellette, meg mertem volna esküdni rá, hogy a mosolyát próbálja elnyomni.
 - Ott tartottál, hogy kibaszott sok gond van velem - segítettem ki, mikor már csendben baktattunk egy perce.
   Csuklásszerű hangot adott, de sikerült nem elnevetnie magát. Ettől eltekintve továbbra is hallgatott, és szinte már hiányérzetem kezdett lenni, hogy nem ordítja le a fejem.
 - Az a köcsög a boltban a pasid, Csodalány? - Annyi gúnnyal ejtette ki a becenevemet, hogy hirtelenjében nem is tudtam, mit mondjak rá. Meg már a meglepettség is szinte lebénított, hogy pont ezt kérdezi először, pedig épp dühöngenie kéne.
 - Szóval az. Szívességet tettem volna neked, ha lelövöm. Idióta.
   Eredetileg azt akartam kinyögni, hogy nem, Jake nem a "pasim", de azonnal elfeledkeztem a meg nem válaszolt kérdésről, mikor idiótának nevezte.
 - Nem is ismered! Nem idióta! Intelligens, jó fej, megértő és igaz barát...
 - Hagyd abba, mert elhányom magam - szúrt le a pillantásával. - Amúgy, ha te vagy a Csodalány, akkor te őt Csodafiúnak szólítod, vagy hogy?
 - Nem, nem Csodafiúnak szólítom. - Elmosolyodtam a beceneve emlegetésére. Eszembe jutottak Jake cikkei, amik rajta kívül mindenkinek tetszettek, és amik miatt ráragadt a Firkász becenév.
 - Nem is akarom tudni inkább. Öntelt pöcs. Csak egy senki fenyegetőzik az őseivel. Tényleg rendőr a faterja, vagy csak nagyzolni próbált?
 - Tényleg rendőr, és Jake nem öntelt.
 - Nem fogunk tudni egyetértésre jutni.
 - Főleg, hogy nem neked van igazad.
 - Mindig nekem van igazam.
 - Na persze - forgattam meg a szemem.
 - Ha még egyszer megforgatod a szemem, megbánod - szólt rám, pedig nem is nézett felém, és nem láthatta a szememet.
 - Nem áll jól a fenyegetőzés - vágtam vissza. Igazából rettentő ijesztő volt, mikor fenyegetőzött, meg amúgy is, de ezt neki nem kellett tudnia. Így is elég öntelten viselkedett.
   Nem tudom uralni az érzéseimet. Nem tudom uralni a gondolataimat. A plafont bámulom, azon tűnődve, hogyan ragadtathattam el így magam. Túlmész minden határon több okból is, de nem tudok megállni. Tisztában vagy a létezésemmel, de nem tudod, hogy itt vagyok. Te vagy a figyelem középpontjában, te irányítod az atmoszférát. Túl elfoglalt vagy, nem akarlak zavarni, de nem tudok megállni.
 - Hazudsz. Tudod, hogy jól áll - vigyorodott el.
 - Nem igaz! - tiltakoztam.
 - De igen.
 - Nem!
 - De igen.
   Mint két kisgyerek, folytattuk még ezt egy ideig, és mindketten elég makacsok voltunk, hogy még tovább csináljuk, de már visszaértünk, és a kapun átérve Robin elhallgatott. Gondolom, nem akart gyerekesnek mutatkozni az emberei előtt.
   Csak amikor átléptünk a kapun, jutott eszembe, hogy Robin semmit nem vett a boltban, pedig azt mondta, azért hajlandó elkísérni, mert neki is kell onnan valami.
   Így hát a te uralmad alatt maradok, míg a gondolataim nem találnak valami újat. Az elmém vak mindenre rajtad kívül. Azon tűnődöm, hogy te is tűnődsz-e rólam. Ha befognád a szádat végre, nem tudom, mit tennék, de a jövő már jóval kevésbé ijesztő, ha veled mehetek oda. Igyál, amíg már nem tudsz gondolkodni, színleld, hogy engem választasz! Úgysem tudok megállni.

2 megjegyzés:

  1. Hihi. *--* Van rész. :3 Egyszerűen csodálatos. Iszom a szavakat. :) Nem tudom, akarom e , hogy kiszabadítsák... :)) De úgy érzem, lesznek még izgalmak. :))
    Mihamarabb kövit!!! :))) :**
    xx, Kincső. :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Kincső, mindig örömmel olvasom a soraidat! Igen, végre valóban sikerült összehoznom egyet. A fejezethez tartozó két dalt is feltöltöttem a zenelejátszóba. Igyekszem izgalmassá tenni a történetet, de többet nem árulhatok el. :))
      xoxo, Nessa

      Törlés