2015. augusztus 27., csütörtök

Három

Te vagy a lavina egy világra tőlem. Hívővé teszel, mialatt ébren vagyok. Csak a fény egy trükkje, tudom - hogy ismét visszavigyen és körbe-körbe járkáljak. Soha nem akartam beléd szeretni, de eltemetett az érzés, és csak a szépet láttam.
   Három napja voltam fogoly. Pedig a fogva tartóim mindent megtettek, hogy a foglyok számára otthonos legyen az élet. Esténként egy-egy őr kísért mindenkit egyesével a fürdőszobába, ahol lezuhanyozhattunk. Napközben, ha vécére kellett mennünk, csak szólnunk kellett, bár oda is őr kísért. Jó, az ajtó előtt várt, de milyen már, hogy az ember a mosdóba meg zuhanyozni se mehet el egyedül?
   Igazából a tehetetlenség felett érzett keserűség miatt gondoltam ezt. Tudtam, hogy, ha nem tennének így, abban a pillanatban megszöknék, ahogy alkalmam adódik. De így is próbálkoztam. Egyelőre csak észrevétlenül, és mindössze körülnézés gyanánt, hogy felmérjem a terepet.
   Mert a legtöbb foglyot már kiváltották, és velem együtt csupán kilencen maradtunk. Közülük a leginkább John-t kedveltem - bár a többieket igazából nem is ismertem -, akivel a legelső ebédnél kezdtünk beszélgetni. A kisfiú rettenetesen makacs és önfejű természettel volt megáldva, valamiért mégis kedveltem, azért pedig különösen, mert apa nélkül kellett felnőnie. Vagyis emiatt élt bennem egyfajta kötődés hozzá, ami azt diktálta, hogy ne hagyjam egyedül, ha már apja nincs. Maria-t egyáltalán nem kedveltem - el volt telve magától, de ezt valahol meg is tudtam érteni, valahányszor csak megpillantottam gyönyörű, szőke hajzuhatagát és nagy, sötétkék szemeit, melyeket centiméter hosszú, fekete szempillák kereteztek. Rettenetesen leereszkedően beszélt mindenkihez. Nem is tudom, miért nem fizetett érte senki... Éljen az irónia.
   Angel Christina Parell már a harmincas évei közepén járhatott, és öt gyerek meg a férje várta haza - csak az volt a baj, hogy szegény családról beszélünk, és nem tudtak összekuporgatni annyit, amennyi Angel kiváltásához kellett volna.
   Chikere, a fekete bőrű férfi, aki nyaralni jött Corlos-ba, és egy szót sem beszélt a nyelvünkön, csak ült némán egész nap. Sajnáltam, hiszen abban a halk, félénk beszélgetésben sem tudott részt venni, amit mi, megmaradt foglyok, időnként megengedtünk magunknak. Néha próbáltam a teljes mértékben hiányzó jelelő képességemmel "beszélgetésbe" elegyedni vele, de minden alkalommal csak mosolyogva rázta a fejét, amíg abba nem hagytam a próbálkozást. Elene viszont ennek ellentéte volt: tökéletesen beszélte a nyelvet, és be nem állt a szája. Nem zavartatta magát, akkor sem, ha az egyébként síri némaságban csak az ő hangja hallatszott, vagy, ha elnyomta a beszédével azt, aki épp mondani akart valamit. Efimiáról nem sok mindent sikerült megtudnom, csak azt, hogy épp aznap szakított vele a szerelme, amikor behozták. Lindsay kedves férfi volt, de a kislánya, Amelia rengeteget pityergett, mert nem értette, hogy került ide. Megértettem - én sem voltam a dologban egészen biztos. A miértjében legalábbis abszolút nem. 
   Te vagy a hóvihar, amely megtisztít engem, a legsötétebb mesét ebben a halott éjszakában. Hadd játsszon a vihar zenekara, miközben hazaindulok! Dicsőséges, hogy milyen könnyen felülemelkedünk a dolgokon, egészen addig, amíg már csak képzelünk mindent...
   Azóta nem váltottak ki senkit, és nagyon úgy tűnt, hogy, ha három nap alatt nem tették, már nem is fognak. Ez keserű ízt hagyott a számban. Vajon mennyit kérhettek értem a banditák, ha anyáék nem hajlandóak megfizetni?
   Ahogy a foglyok, úgy a bűnözők létszáma is lecsökkent - csak az a tucatnyi ember maradt itt, aki ránk vigyázott, meg a 'főnök', akinek azóta sem tudtam kinyomozni a nevét. Ha, kinyomozni?! Az étkezőasztalból előbb kicsikarom a szükséges infókat, mint Lionelből vagy Jaredből, akit tegnap ismertem meg, mikor Johnt kísérte zuhanyozni, én meg épp akkor végeztem a fürdőben, és összeütköztünk, és akivel azóta köszönünk egymásnak. Annak a férfinak - főnöknek - már a kisugárzása is különleges benyomást keltett, és nem arról volt szó, hogy tetszett volna nekem - kicsit sem az én ízlésem volt a pasi, főleg, hogy gyilkos és maffiavezér -, de tudni akartam a nevét, hogy otthon utánanézhessek. Hátha korábban is ténykedett már, és került fel a világhálóra információ róla.
   Otthon. Egyre többször férkőzött az agyamba a gondolat, hogy vajon viszontlátom-e én valaha azt az otthont. Miért nem fizettek értem a szüleim? Miért nem jelentettem annyit, hogy visszavásároljanak? És egyáltalán, mit követtem el, hogy most itt kell lennem, egy tucat gyilkossal és néhány hozzám hasonló szerencsétlennel?

Lionel rám csukta az aprócska fürdőszoba ajtaját, ahogy az előző napokon is minden este. Idegesen dobtam le a törölközőmet, amit még az első estén kaptam - és nem akartam gondolni arra, hogy ki használhatta előttem. Sietve megnyitottam a zuhanyzó csapját, majd a már alaposan megvizsgált ablakhoz léptem, és a begyakorolt módon, óvatosan húztam magam felé, hogy kitárjam nyikorgás nélkül. Előrehajoltam, hogy kikémleljek; senkit nem láttam odakint. Az ajkamba harapva léptem fel a zsámolyra, amit már tegnap odatettem, mintha csak útban lett volna zuhanyzás közben. Ügyetlenül feltoltam magam, hogy a felsőtestem már kinn is legyen az ablakon. Idegesen araszoltam előre, hogy végre a lábamat is fel tudjam húzni. Magam alá húztam a lábaimat, és guggolásba tornásztam magam, hogy ismét körbenézzek. Odakint sötét volt, és a városnak egy számomra teljesen ismeretlen részén lehettünk, vagy talán nem is a városban; amennyire én meg tudtam állapítani, akár egy egész más országba is kerülhettem volna. Az orromon is alig láttam túl, de reméltem, hogy tényleg csak egy magas kőkerítés van alattam, amire ráléphetek, mert elég széles hozzá, és utána leugorhatok róla.
   Így is tettem, és a szívemről egy hatalmas kő gördült le, mikor végre földet értem - csak azért, hogy egy még hatalmasabb súly szakadjon a vállaimra a félelem és az izgatottság miatt, hogy sikerült kiszöknöm, és, ha ezt észreveszik, végem. Lehet, hogy akkor is végem, ha nem.
   Fogalmam sem volt, honnan került oda, hiszen alig egy fél perce még nem is láttam. De közben a hold előbújt egy felhő mögül, és láttatni engedte egy magas, széles vállú alak sziluettjét, alig pár méterre tőlem. Háttal állt nekem, mégis biztos voltam benne, hogy meghallotta az ügyetlenkedésemet és a puffanást, amivel az imént földet értem.
 - Kíváncsi voltam, eszébe jut-e ez a megoldás valakinek - szólalt meg nyugodtan, olyan hangszínnel, amivel akár az időjárásról is beszélhetett volna.
   A szó a torkomon akadt, és még akkor is így történt volna, ha nem olyan érzelemmentes a hangja, amilyen. Egy olyan ember hangja volt, akit a világon kevés dolog érdekelt, vagy semmi. Aki lemondott mindenről azért, hogy valami olyasmit csináljon, ami még maradt neki. Ha megölnek, sem tudtam volna megmondani, ezt mégis honnan tudom. Nem is tudtam igazán; egyszerűen csak éreztem.
   Nem tudom, hol vagyok; valahol hátul állok. És már belefáradtam a várakozásba. Itt állok a sorban, és örökké csak várok, remélve, hogy megtalálom, amit eddig üldöztem. Az ég felé száguldottam, mégis a földhöz ragadtam. Szóval miért is próbálkoznék? Tudom, hogy úgyis lezuhanok. Azt hittem, tudok repülni; miért fulladtam meg mégis? Sosem tudtam, miért zuhanok mindig csak le, le és le.
   Akaratlanul is hátráltam egy kicsit, hátha így megmenekülhetek tőle, de szinte azonnal a kőkerítéshez értem. 
 - Hogy hívnak? - kérdezte higgadtan, szinte már unottan, továbbra sem fordulva meg. A feje fölé szálló füstből arra következtettem, hogy épp cigizik.
- Mi köze hozzá? - préseltem ki magamból. Nem tudom, miért tettem, elvégre pontosan tisztában voltam vele, hogy a főnökhöz beszélek.
   Prüszkölésre hajazó, halk kuncogás tört fel belőle. - Jogos - felelte, mikor visszanyerte a nyugalmát, és alig láthatóan vállat vont. 
   Nem akartam megkérdezni, hogy őt hogy hívják, hiszen szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy itt vagyok. Sokkal jobban érdekelt, hogy kihasználjam a nyugalmát, és elrohanjak, mielőtt kapcsolna. De alig fordultam jobbra és tettem egy lépést, kuncogást hallottam.
 - Meg kell hagyni, bátornak bátor vagy - közölte, és egy pillanat alatt visszanyerte jeges közömbösségét. - Vagy csak bolond. A két legjobb emberem áll a kijáratnál, és még négy az udvar különböző pontjain. De tényleg érdekel, meddig jutsz el, szóval, ha igazán menni akarsz, rajta. Szerintem eljutsz Fabianékig, bár lehet, hogy Patrick kivételesen nem aludt el, és ő vesz észre előbb.
 - Mi a neve? - követelőztem, igyekezve figyelmen kívül hagyni, hogy siralmas esélyeim sincsenek a szökésre.
 - Jobb kérdés volna, hogy hány éves vagyok, hiszen úgy magázol, mintha vénember lennék. - Mikor veszi már a fáradságot, hogy megforduljon, és rám nézzen, mikor egymáshoz beszélünk?!
 - Rendben, hogy hívnak, és hány éves vagy? - bukott ki belőlem.
   Elnevette magát, és eltaposta a csikket. Felém fordult, aztán végigmért, tágra nyílt szemekkel és elnyílt ajkakkal, mintha szellemet látna. - Ezt nem hiszem el - mormolta rémülten s egyben meglepetten, és beharapta az alsó ajkát.
 - Mit? - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
   Felkapta a fejét, mintha időközben elfelejtette volna, hogy ott vagyok. Pillantása az enyémbe fúródott. Úgy tűnt, azt méregeti, szóba állhat-e velem anélkül, hogy megátkozom, akár egy boszorkány. - Ja, bocs. Robin vagyok. Elmúltam huszonnégy, de tényleg tegezz, kérlek. És te? - mosolygott rám szórakozottan.
 - Amandának hívnak. És nemsokára tizenhat éves leszek.
 - Á, akkor biztos te vagy az, akit Lionel Amy-ként emleget.
   Összeszorítottam a számat. - Amy-nek csak a barátaim és a szüleim hívhatnak. Lionel egyik sem.
 - Értem - felelte szórakozottan. - Akkor, Amanda, ha nem akarod, hogy itt találjanak meg az őrök, gyere vissza velem a házba, hogy megtudakolhassam Lionel-től, mi a francért nem volt képes elvégezni a feladatot, ami rá lett bízva.
   Fásultan bólintottam, miközben valamiért szorongtam, hogy Lionelt miattam számon kérik. Rögtön elvetettem a sajnálatot. Megérdemli. Ő rabolt el; ő tehet róla, hogy itt kell lennem, veszélyes gyilkosok között. Mi bajom van? Miért merült fel bennem egy pillanatig is, hogy megsajnálom? Gyűlölnöm kéne.
   Eszembe sem jutott, hogy megpróbáljak elfutni - az őrökről egészen biztosan nem kamuzott, mert hallottam a beszélgetésüket a távolból. Ekkor eszembe jutott valami.
 - Azt mondtad, Lionel emleget engem. Miket mond?
 - Nem hinném, hogy szeretnéd tudni, miket beszélnek egymás között a férfiak - csóválta a fejét, de nem tudta elrejteni a mosolyát. Megbotránkozva meredtem rá. - Látnod kéne az arcodat... Csak vicceltem. Elmondta, hogy amikor behozott, nekiugrottál a szobád ajtajának...
 - Az nem a szobám - szögeztem le. - Az a cellám.
   Vállat vont. - Rendben - engedett. - Gyere.
   Még nem állok készen, hogy elengedjelek, mert akkor talán sosem tudom meg, mit veszítek. De valahogy túlzottan hiányolok valamit, úgyhogy valamikor fel kell adnom. Kilőttem az ég felé, mégis itt vagyok.

2 megjegyzés:

  1. Istenem. *-* Csodálatos, mint mindig. :) Meg kell mondjam, hogy ez a blogod jobban tetszik, mint a Truth or Lie..?, már csak azért, mert más témát dolgoz fel, nem fanfiction. Ne 3rts félre, Harryhez és Tessához hasonló páros nincs még egy. ♡
    Alig hittem a szememnek, mikor láttam, hogy van új rész. :) :* Nagyon, nagyon tetszik. :3 Remélem, most hamarabb számíthatok folytatásra, de ha nem, akkor is megéri várni. :* ♡
    Xoxo.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, ♥ Sajnos a részek gyakoriságát nem tudom garantálni, így marad a meghatározatlan számú héten át tartó várakozás. :/
      xx Laura

      Törlés