2015. július 19., vasárnap

Kettő

Csak még egy pillanat - csak ennyire van szükségem! Mint egy sebzett harcos, gyógyulásra várva. Azt hiszem, itt az ideje, hogy őszinte legyek.
   Valószínűleg leüthettek, és elájulhattam, mert, amikor magamhoz tértem, két erős kart éreztem a testem köré fonódni, és egy mellkast a fejem mellett. A férfi, akit láttam a szobor mellett, most menyasszonyfogásban cipelt valahova. Valamilyen különleges illata volt, amit nem tudtam azonosítani, mert sajgott a fejem az ütéstől, amit vélhetően oda kaptam, de abban biztos lehettem, hogy nem parfüm. Egy annál sokkal természetesebb, megnyugtatóbb aroma volt, ami különböző anyagokból tevődött össze. Orromat a ruha tapintásából ítélve bőrből készült kabátba fúrtam, és azt is átjárta a maga egyedi illata.
   Pislogtam egyet, majd gyorsan visszahunytam a szememet, mert a szempilláim beleakadtak a fekete vászonba, ami eltakarta előlem a világot. Bekötötték a szemem. Csak most jutott időm megrémülni. Mi történik velem? Ki ez az alak, és mit akar tőlem? Hova visz?
 - Mit akar? - kérdeztem, és magam is meglepődtem azon, mennyire hisztérikus a hangom. Legszívesebben letéptem volna a kendőt a szememről, de nem mertem megmozdulni.
 - Maradj csendben - felelte egy mély hang.
 - Mert ha nem? - Nem akartam játszani az életemmel, de ezt nem tudtam kihagyni.
 - Mert ha nem, akkor a főnök rájön, hogy puhány vagyok, mert nem ütöttelek le rendesen - sziszegte. - Akkor pedig már nem leszek kíméletes.
 - Ó, mert eddig az volt..? Értem.
   Nem kaptam választ, de nem is vártam. Próbáltam rájönni, hogy álmodom-e vagy sem, de, amikor a kezembe csíptem, igenis éreztem fájdalmat. És éreztem a fogvatartóm szívének dobogását a fülemben, ahogy a testének melegét is.
   Levegőt is elfelejtettem venni, annyira füleltem, mikor meghallottam egy másik személy lépteit közeledni.
 - Ki ez? - kérdezte az idegen hangja.
 - Nem t'om. Épp hazafelé tartott, és az a ház elég puccosnak tűnt, úgyhogy gondoltam, biztos képesek fizetni érte a szülei.
   Aha, szóval ez így megy. Olyanokat rabolnak el, akikért biztosan megfizeti valaki a váltságdíjat. Ha csak a pénzért csinálnák, akkor ugyanennyi erővel kirabolhatnának pár bankot is, és ahhoz nem kéne ennyi erőfeszítés. Biztosan van oka, hogy a tömeges emberrablások mellett tették le a voksukat.
   A lelkem kifordult önmagából; egész nap csak lézengek. Kell legyen rá mód, hogy jóvátegyem valahogy!
   A másik férfi lépései eltávolodtak, az elrablóm pedig végre letett a földre. Egy szoba sarkában lehettem, az engem közrezáró falakból ítélve. A férfi az egyik lábával satuba szorított, hogy ne tudjak elmenekülni, miközben megkötözte a kezemet, és gorombán letépte a szememről a kötést. Egy sötét helyiségben voltunk - ennyit tudtam csak megállapítani, mielőtt megrántotta a kötelékemet, így kénytelen voltam követni. Ez koránt sem jelentette azt, hogy feladtam a küzdelmet; minden alkalmas megragadtam, hogy megpróbáljam kitépni összekötözött kezeimet a szorításából. Mikor már sokadszorra bizonyosodott be, hogy jóval erősebb nálam, keserűségemben sípcsonton rúgtam, nem törődve azzal, hogy ezért akár meg is ölhet, ha éppen túlzottan felidegesítettem.
   Felszisszent, de nem mutatta más jelét a fájdalmának; továbbra is vaskézzel markolta a kötelemet. Dühtől szikrázó szemekkel meredt rám, és megtépte a karomat, mire a fejem a mellkasának ütődött, és csupán pár centi választott el az arcától.
 - Ha még egyszer szökni próbálsz, a hajadnál fogva foglak elráncigálni - suttogta vészjóslóan, és a szabad kezét felemelte, hogy végigsimítson a hajamon. - Pedig sajnálnám, hogy kárt kell tennem benne. Szóval maradj veszteg, és tedd, amit én akarok.
   Összeszorítottam a számat, hogy ne csússzon ki rajta egy pofátlan megjegyzés sem.
 - Hova megyünk? - követelőztem mégis egy idő után, de percekig nem kaptam választ, miközben több kihalt folyosón átráncigált, így másik kérdést tettem fel: - Hogy hívják?
 - Lionel - felelte, olyan hangon, mintha idegesítené a faggatózásom. - De kurva gyorsan hagyd abba a magázásomat. Annyira azért nem vagyok öreg. - Fáziskéséssel később hozzátette: - Téged?
 - Amanda - válaszoltam. Amy-nek csak a barátaim szólíthattak. Az Amandát is szerettem, de ritkán használtam, pedig az volt az igazi keresztnevem, meg még a Lilian és a Zoey.
   A számos folyosó egyikén haladtunk át, rengeteg zárt ajtó előtt mindkét oldalon, mígnem Lionel megállított, és a fél kezével továbbra sem eresztette el a kezeimet fogva tartó kötelet, de közben előhúzott a zsebéből egy kulcscsomót. A legalább húsz kulcs közül kiválasztott egyet, a zárba dugta és elfordította, mire az nagyot kattanva kinyílt. Határozottan belökött az ajtón. A taszítástól a szűkös méretű helyiség falának mentem, és alaposan bevertem a könyökömet és a fejemet. Egy csattanást hallottam, és, mire visszafordultam, az ajtó bezáródott. A zörgésből ítélve kulcsra zárta.
   Halkan szitkozódtam, és a könyökömet dörzsölgetve megpördültem, hogy szemügyre vegyem a börtönömül szolgáló, szobának aligha nevezhető lyukat. Világosszürke falai voltak, és ugyanilyen színű padlója, de amúgy tökéletesen kopár és üres volt az egész. Semmilyen eszköz, amivel kinyithatnám azt a rohadt zárat.
   Hirtelen eszembe jutott, amit a filmekben láttam. Kihúztam a tincseim közül a hajtűmet, és az ajtó mellé guggoltam. Az ajkamba harapva próbáltam beleilleszteni a hegyét a zárba, hogy elmozdítsam azt az izét, ami zárva tartotta az ajtót. Szerencsétlenségemre Lionel ott maradhatott őrködni, vagy valamiért ott volt, és meghallhatta a próbálkozásomat, mert unott hangon vakkantott nekem az ajtón túlról:
 - Hiába vered magad. A zár atombiztos. Nem mintha amúgy esélyed lenne kinyitni, ahogy elnéztelek.
 - Ahogy elnéztél? Ezzel mire célzol? - ráncoltam a homlokomat.
 - Arra, hogy nem tűnsz olyan túlélő, merész fajtának.
   Kedvem lett volna valami kedveset felelni, de nem jutott eszembe semmi ütős. Letörten rogytam a hideg padlóra, és felhúzott térdeimre hajtottam a fejemet. Már nem volt kedvem a kedvenc dalaim szövegére gondolni. Ki akartam jutni innen. A fejem hasogatott Lionel ütésétől és az iménti falnak csapódástól, és úgy éreztem, forog velem a színtelen szoba.
   Eszembe jutott a telefonom, és az a hegy könyvtári könyv, ami nálam volt, mikor Lionel elkapott. Elkáromkodtam magam, mikor hiába tapogattam át a nadrágom összes zsebét, a telefonom után kutatva. Úgy emlékeztem, a farzsebemben volt, de a biztonság kedvéért még a belső zsebeket is áttúrtam. Úgy nézhettem ki, mint egy kalitkába zárt egér, aki kezd megőrülni.
   Felemeltem a fejemet, hogy szemügyre vehessem a sötétszürke ajtót. Nem tűnt túl erősnek. Igaz, én sem voltam túl edzett, de talán, ha elég erősen belerúgok, eltörik. Nem tudom, miért gondoltam, hogy lenne esélyem átjutni Lionel és a többi őr mellett, de próbáltam elhitetni magammal, hogy az ajtó berúgásának kísérlete közelebb visz a szabadsághoz.
   Felálltam, és a falig hátráltam, mielőtt teljes erőből az ajtónak rohantam, és az utolsó pillanatban felemeltem a lábamat magam elé, hogy beletapossak a nyílászáróba. Hatalmas zajt csaptam, mert valamilyen helytelen pózban nyújtottam a lábamat, így kis híján eltört a lábszáram, mikor teljes erőből nekiütődtem a faanyagnak.
 - Reménytelenül makacs vagy - jegyezte meg odakintről Lionel hangja, és érződött, hogy kuncog.
   Nyöszörögve rogytam az ajtó mellé, fájó lábamat ölelve. Az ajkamba harapva szitkozódtam, és a düh könnyei törtek a szemembe. Nem azért, mert fájt a lábam. Hanem azért, mert rabként tartott fogva valaki, akinek a vezetéknevét sem tudtam, sőt, azt sem, hogy miért teszi ezt velem. Ma reggel még szabad voltam, mostanra pedig egy szürke szobában rostokolok, miközben a szüleim bizonyára halálra aggódják magukat miattam.
   Valószínűleg túl hangosan zokoghattam fel, mert kattant a kulcs a zárban, és az ajtó lassan kinyílt, hogy Lionel dughassa be a fejét rajta. Hosszú, fésületlen barna haja a homlokába és a fülére lógott. Barna szemei szánakozva mértek végig.
 - Tévedtem. Te nem makacs, hanem őrült vagy. - Tanácstalanul felnevetett, majd behajtotta maga mögött az ajtót, és leguggolt mellém.
   A falnak préseltem magam, hogy minél távolabb húzódhassak tőle. Nem zavartatta magát, továbbra is vigyorogva legeltette rajtam a szemét.
 - Nem tudom, min húztad fel magad ennyire, de biztosíthatlak, hogy fölösleges. A főnök ma minden elrabolt legközelebbi hozzátartozóival közölni fogja a váltságdíj pontos összegét, és a szüleid biztos fizetnek érted. Ha nem, akkor sem lesz bajod.
   Kétkedve meredtem rá. Válasz helyett megforgattam a szememet, és unottan meredtem rá, mielőtt megszólaltam volna: - Ha nem fizetnek értem, mi lesz velem?
 - Nos... - Lionel sejtelmesen elmosolyodott, és egy pillanatra a falat nézte helyettem. - Akkor maradsz. És rájössz, milyen jó fej bagázs vagyunk.
   Legszívesebben lecsaptam volna, és ezt láthatta is rajtam, mert felállt, és még egyszer végigmért. - A saját érdekedben maradj veszteg. Már elmúlt hat, nemsokára jövök, és kikísérlek az étkezőbe. Addig, és azután is, a vendégünk vagy.
 - Úgy érted, a foglyotok, ugye? - vágtam vissza összehúzott szemekkel, és próbáltam olyan kicsire összehúzódni, hogy ne tudjon megütni, ha épp ahhoz van kedve.
 - Csak, ha szökni próbálsz - vont vállat közönyösen Lionel.
   Dühösen néztem rá, de már nem volt alkalma megpillantani az arckifejezésem, mert felállt, és kisétált a szobából. Rabságomnak korántsem sem szakadt vége. A kérdéseim viszont újult erővel özönlötték meg a fantáziámat.
   Mi a franc? Lehet, hogy túl kevés tapasztalatom van a témában, de nem hiszem, hogy ezt más bandák is így művelik. Ha a képzelőerőm nem csal meg, akkor, ha a fogolyért nem fizet senki, szépen kinyírják, hogy ne legyen a terhükre. Ezek meg... Lionel épp az előbb mondta, hogy velük maradok, ha mégsem fizetnek értem. Elképzelhető, hogy nem mondott igazat, de miért hazudna erről, és miért pont ilyen hülyeséggel állna elő az igazság helyett?
   Vajon a többi elrabolt ember is itt van? A belügyminiszter, a szóvivő, a parlamenti képviselő, a földművelésügyi államtitkár? Normál esetben ideges lettem volna a gondolattól, hogy ennyi olyan ember van velem együtt, egy épületben, akit már láttam a tévében meg az újságban, de ez most nem tudott érdekelni. Már nem próbáltam kiszökni, de ez nem azt jelentette, hogy nem fogom megpróbálni. Lehet, hogy az életemmel játszom, ha így teszek, de inkább próbáljak meg visszajutni az aggódó szüleimhez, mintsem rostokoljak szótlanul, míg mások rendelkeznek felettem.
   Megráztam a fejem. A sokféle gondolat és kérdés már túl sok volt. Semmire nem jutottam egymagamban, így kénytelen voltam megpróbálni megnyugodni, és várni. A várakozás volt a legnehezebb dolog, amit tehettem, de a muszáj nagy úr.
   Lionel, ígéretéhez híven, nemsokára bejött, és egy szót sem szólt, miközben a könyökömnél fogva felrántott, és vezetni kezdett. Nem tiltakoztam, nem lett volna értelme: ahogy kiértünk a folyosóra, több, kísérőmhöz hasonlóan csupa feketébe öltözött férfit láttam, akik hozzám hasonló foglyokat kísértek ki a szobáikból. A pillantásom találkozott egy kislányéval, aki hosszú, szőke haját csinos lófarokba kötötte. A felsője drágább lehetett, mint az én egész szerelésem, pedig nem lehetett több tíz évesnél. Csillogó kék szeméből sütött a dac és a tehetetlenség fölött érzett harag. Eltűnődtem, vajon én is így nézhetek-e ki jelen pillanatban, de aztán elvetettem a gondolatot. Azt hiszem, kinőttem már a dackorszakomat. Még akkor is, ha most lett volna okom hisztizni.
 - Hány embert raboltatok már el? Úgy értem, itt a városban? - tudakoltam halkan, miközben Lionel, a karomat továbbra sem engedve el, előttem haladt, hogy utat fúrjon a jövő-menők között.
 - Biztos vagyok benne, hogy a múltbéli portyáink nem érdekelnek, úgyhogy azt mondom inkább, hogy most, az utolsó három napban körülbelül ötvenet. Ebből nyolcat már kiváltottak.
 - Egyikük sem szökött meg? - kérdeztem, de amint kiszökött a számon, megbántam.
   Lionel rám pislantott, és láttam, hogy a szája széle felfelé görbül. Végül nem bírt tovább komoly fejet vágni, és elröhögte magát. - Nem - rázta a fejét. - Tudod, mi profik vagyunk. Csak nem statisztikát akartál számolni, hogy mennyi az esélyed a szökésre?
 - Nem - ráztam meg a fejemet, és nem bírtam elnyomni egy mosolyt. - De...
 - De most hallgass - nézett rám komolyan. - Ha a társaim vagy a főnököm meglátják, hogy szóba állok veled, végem. Nem az én tisztem trécselni a foglyokkal.
   Bólintottam, és engedelmesen hagytam, hogy Lionel a karomnál fogva vezessen egy nagy, étkezőnek tűnő helyiségbe, miközben azon tűnődtem, hogy akkor valaki másnak a tiszte-e a foglyokkal beszélgetni. Ameddig a szemem ellátott, több hosszú, széles asztal és megannyi szék sorakozott egymás közelében, rendezetlen összefüggéstelenségben. Üvöltött a helyről, hogy sebtében dobták össze, és nem törődtek az esztétikával. De még ez is több volt, mint amit egy bűnözőkből álló csapattól vártam volna.

Ha fiatalon halok meg, temess szaténba, fektess egy rózsaágyra, és süllyessz a folyóba hajnalban. Küldj el, de egy szerelmes dal szavaival. Hősöm, készíts szivárványt belőlem, s majd leragyogok az anyámra, így, mikor színeim alatt áll, tudni fogja, hogy biztonságban vagyok Veled. Az élet nem mindig az, aminek gondolnád, hogy lennie kellene. Nem épp szürke, de eltemeti a gyermekét.
Ez a dal járt a fejemben, amikor idegesen, feszélyezve hozzáláttam az elém rakott tányér tartalmának elfogyasztásához. Még sosem éreztem magam kényelmetlenül. A fogvatartóim az összes rabot kihozták vacsorázni, és mindannyian hozzám hasonlóan nyugtalanul tekingettek egymásra. Voltak, akik nem először részesülhettek az itteni közös étkeztetésben, mert ők szemmel láthatóan egy fokkal jobban kezelték a helyzetet, mint mi.
   Ha megnyúznak, se tudtam volna rájönni, hogy mit eszek, mert még sosem volt részem hasonló ételben. Az aludttej és a zabkása keverékére emlékeztetett, de valószínűleg egész más volt. Mindenesetre az ízére egy rossz szavam sem lehetett. Táplálónak is tűnt. Hozzá egyszerű vizet adtak, amit lelkesen kortyoltam a poharamból, mert már nagyon szomjas voltam.
   Velem szemben, a falat támasztva ettek a feltehetőleg a bandába tartozó férfiak, mind tetőtől talpig feketébe burkolózva. Borzongva konstatáltam, hogy mindannyiuk övén lógott legalább egy pisztoly. Fekete kendőjüket, melyet az arcuk eltakarása végett hordtak, néhányan a homlokukra tolták, míg mások lehúzták, hogy nyakláncként ölelje körbe a nyakukat. A tányérukat a tenyerükben egyensúlyozva táplálkoztak, olyan természetességgel, ahogy mi, többiek, ülve. Mintha ahhoz lettek volna szokva, hogy így kell étkezniük. Viccelődtek egymással, néha egyik-másik belerúgott a mellette állóba valami ostoba poén miatt. Torkuk szakadtából röhögtek valamin, amit az egyikük mondott. Gyerekekre emlékeztettek.
   A nevetésük úgy halt el, mint a villámcsapás, amikor döndült a bejárati ajtó, és egy nagytermetű alak viharzott át a termen. A banditák mind elhallgattak, kihúztak magukat és megkeményítették az arcvonásaikat; már egyikük sem nevetett, senki nem beszélt. Most már inkább tűntek felnőtteknek. A belépő valószínűleg a főnökük lehetett, a viselkedésükből ítélve. A férfi majdnem két méter magas volt, széles vállú. Rézvörös haja kibontva, elhanyagoltan lobogott utána, miközben ő átszelte a helyiséget, és odaköszönt az embereinek egy olyan nyelven, amit én nem értettem. Az egyik srác hozott neki egy tányért és egy kanalat, előbbiben ugyanazzal az ételféleséggel, amit ők és mi, foglyok is ettünk.
   A vezér alig pár méterre állt meg tőlem, és nem tudtam megállni, hogy megnézzem magamnak. Úgy festett, mint a "tökéletes ember" szókapcsolattal ellátott egyéneket ábrázoló festmények és mintázó szobrok. Mindig is sudárnak tartottam magamat, de biztos voltam benne, ha ott állnék a pasas mellett, minimum egy fejjel fölém tornyosulna. A haja lágy, kissé már göndör hullámokban omlott a vállára. Az ablakon beáradó napfény utolsó sugarai éppen őt és a két oldalán álló egy-egy férfit világította meg, és így a haja úgy nézett ki, mint az olvadt arany. Még furcsálltam is, hogy a télies idő ellenére nem ment még le a Nap.
   A férfinak nagy szeme volt, amit akkor nyílt alkalmam szemügyre venni, mikor felnézett, és végighordozta a pillantását az asztalok mellett ülő embereken. Nem voltam benne biztos, de sötétszürkének éreztem. Az ő bőrkabátja alól három pisztoly lógott ki, ahogy az övére erősítve himbálóztak. Biztos voltam benne, hogy több fegyver is van nála, csak azokat elrejtette. Egyszerűen úgy éreztem, a főnökséggel biztos nagyobb felszereltség jár.
   Nem kaptam észbe időben, így még őt fürkésztem, amikor a pillantása átsiklott rajtam. A körülöttem ülők, amennyire láttam, mind elmélyülten falatoztak, mintha félnének felnézni, és én voltam az egyetlen, aki felemelt fejjel figyelte őt. A tekintete megállapodott rajtam, és alaposan végigmért, már amennyit láthatott belőlem az asztal felett. Elvigyorodott és rám kacsintott. Úgy nézett ki, mintha kevés hiányozna ahhoz, hogy mondjon nekem valamit, de abban a pillanatban, amikor úgy tűnt, szólásra nyitja a száját, az egyik társa feléje fordult és kérdezett valamit, amin elnevette magát és lelkesen felelt rá valamit a közös, titkos nyelvükön, ami lehet, hogy nem is volt titkos, de én még sosem hallottam hozzá foghatót. Ismét röhögtek valamin, így éppen megpillanthattam hibátlan, hófehér fogsorát.
   Egy rövid élet éles tőre, de nem mondom, volt már épp elég időm. Egy rövid életnek éle van, és volt elég időm fenni. Fehéret fogok viselni, mikor a királyságodba érkezem, bár olyan zöldfülű vagyok, mint a gyűrűm a hideg kisujjamon. Eddig sosem ismertem egy férfi szerelmét, de biztosan jó érzés, amikor a kezemet fogja valaki. Van itt a városban egy fiú; azt mondta, örökre szeretni fog. Ki gondolta volna, hogy azt az örökkévalóságot ilyen hamar elmetszi majd az az éles penge..? Mindegy. Volt elég időm kiélvezni.
 - Mi a neved? - kérdezte a körülbelül tízévesnek kinéző kisfiú, aki velem szemben ült.
 - Amy-nek hívnak - feleltem mosolyogva. Amanda volt az igazi keresztnevem, de az Amy nem tűnt annyira komolynak. - És neked mi a neved?
 - John - felelte bizonytalanul a fiú, és átnyúlt az asztal fölött a jobb kezével.
   Megilletődve néztem rá, de elfogadtam, és kezet ráztunk. Komoly arckifejezését látva muszáj volt mosolyognom.
 - Mi olyan vicces? - kérdezte összeráncolt homlokkal. - Apu mindig kezet fogott azokkal, akikkel akkor ismerkedett meg.
 - Bocsánat. Apukád hol van most?
 - Apu? - John beharapta az alsó ajkát, és a tányérját nézte. Habozott. De aztán magabiztosan rám emelte a pillantását, és így szólt: - Odafönt - mondta tömören. - És a te szüleid?
 - Otthon vannak - sütöttem le a szememet.
   Nem tudtam volna megmondani, hogy miért szégyellem ezt mondani. Miért lenne számomra szégyen, hogy az én szüleim még élnek, de John apja már nem? Ez olyan, mintha fájna, hogy nekem még jutott valami, ami neki nem. De akkor is rosszul éreztem magam. Hogy tud egy kisfiú úgy élni, hogy nem él az apja? Én ugyan lány voltam, de mindig is apás típusnak tartottam magam, és nem tudtam volna elképzelni az életemet úgy, hogy apu nincs benne. Hogy tud egy gyermek úgy élni, hogy csak egy szülője él, vagy egy sem?
   Tehát vedd fel a legjobb ruhád, fiú, én a gyöngyeimet fogom viselni. Amit soha nem tettem meg, most beteljesedett.

2 megjegyzés:

  1. Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ismét csodálatosat alkottál... :) Bár tudnám, honnan jön az ihleted... Adhatnál belőle nekem is... :)) Nem ajánlom, hogy abbahagyd ezt a történetet... ! :) Amm... csak egy kérdésem lenne: ezeket a dalrészleteket te találod ki? :)
    Folytatást minél előbb! :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én pedig ismét nem tudom eléggé meghálálni, hogy kitartasz mellettem és mindig kommentelsz. Adnék én szívesen ihletet, csak mostanában minden cseppjére szükségem van, hogy össze tudjak szedni belőle egy-egy ilyen fejezetre valót. :)
      Nem tervezem abbahagyni, mert rengeteg tervem van már vele, de annyi biztos, hogy legfeljebb havonta tudok résszel szolgálni. Kicsit komolyabb történetnek tervezem, mint amilyen a Truth or Lie..?, és ehhez több átgondolás és megfontolás meg ilyesmi bölcs dolgok szükségesek. :D
      Nem, sajnos nem az én érdemeim - a zenelejátszóban megtalálod azokat a dalokat, amiknek a szövegéből eddig merítettem - gyakorlatilag szó szerint írom őket ki, csak néha átalakítgatok bennük ezt-azt, hogy pofásabb legyen. :)
      Mindent megteszek. :)
      Vigyázz magadra!

      Törlés