2015. május 12., kedd

Egy

Hívd az összes barátodat, és mondd nekik, hogy sosem térsz már vissza, mert ez itt a vég. Tettesd, hogy akarod, ne reagálj. A baj már megtörtént; a rendőrség túl lassan jön... meghaltam volna, ha egy életen át szeretlek.
   A dal már napok óta nem volt képes kimenni a fejemből: most is azt dúdoltam, miközben kótyagosan kikászálódtam a takaróim közül, és mezítláb a szekrényemen függő, egészalakos tükör elé léptem, hogy egy fél percig kritikusan szemezhessek sápadt tükörképemmel. Fáradtan hámoztam le magamról a pizsamámat, hogy tiszta fehérnemű és ruha után nézzek. A metsző hideg könnyedén hatolt át a padlódeszkák és a fal rései között, mert még nem kapcsolták be a fűtést. Eleve nem is lett volna szabad ilyen hideg időnek lennie ősszel. Érezhetően közelgett a tél; hát így is öltöztem fel. Fekete, vastag gyapjúnadrágot és krémszínű, hosszú gyapjúpulóvert rángattam átfagyott, merev testemre. Bolyhos téli zoknimat a lábszáram közepéig érő csizmával fedtem el. Legvégül a hajammal küzdöttem meg: a hosszú, vörös zuhatag sehogy sem akart arra és úgy állni, ahogy én szerettem volna. Végül feladtam, és egy egyszerű, a pólóm színéhez passzoló hajpántot igazítottam a fejemre, mielőtt késznek nyilvánítottam magam.
   Hova mentél? A strand olyan hideg most, télen. És hova mentem én? Hiszen nemrég még melletted ébredtem. Emlékszem, mert éjszaka mindig magam előtt látom álmomban. Csak maradni akarok. Csak meg akarom tartani ezt az álmot bennem.
   Még mindig dudorászva sétáltam be a nappaliba, de a jókedvem azonnal elfelhősödött, mikor eszembe jutott az álom. Még sosem volt ilyen nyugtalanító éjszakám, és nem értettem, miért, hiszen az álomnak semmi értelme nem volt. Csak egy szerencsétlen lányról szólt, aki nem is létezik... Mégis, akkor olyan valóságosnak tűnt, hogy biztos voltam benne: ha kinyújtom a kezem, megérinthetném a dolgokat, amikről álmodtam. De nem így volt. Ez is csak egy szombat reggel, jobban mondva délelőtt, és holnap templomba kell mennem, holnapután meg iskolába. Megint. Egy újabb ugyanolyan hét, mint az előző. Bár ne lenne ilyen egyszerű minden!
 - Elmegyek sétálni - jelentettem be, de apa fel sem nézett az újságból, anya pedig csak lustán bólintott egyet.
   Leemeltem a fogasról a bundával bélelt, világosszürke kabátomat, és belebújtam. A hétvégi napokat mindig sétával kezdtem, mert attól legalább kiment egy időre az örökké jelenlévő álmosság a szememből. Csizmám talpa alatt párcentis, frissen hullott hó ropogott. A Hősök szerelmére, még csak október van! - gondoltam bosszúsan, de igazából mintha kellemes érzés kerített volna hatalmába. Ismét eszembe jutott a lány, akiről álmodtam. Ő sem panaszkodott a hideg miatt, pedig rajta nem volt vastag, téli ruha.
   A hideg levegő pirosra csípte egyébként állandóan sápadt arcomat és a számat. Fél óra céltalan kutyagolás után a lábujjaimat is egyre kevésbé éreztem, és elgémberedett a lábfejem, de mentem tovább. Szinte senki nem járt az utcákon, gondolom, a hideg miatt.
   Corlos nem volt túl meleg város, de arra még sosem volt példa, hogy októberben havazott volna, legalábbis én nem emlékeztem ilyesmire. Persze ez nem jelentett semmit; még csak tizenhat éve szívtam a világ levegőjét, illetve kicsit kevesebb, mivel december 22-én születtem, a téli napfordulón. Anya azt mesélte, hogy rettenetesen hideg volt aznap, és attól félt, hogy fázni fogok, mikor világra jövök... de végül nem volt ilyen problémám, mert úgy rugdalóztam és visítottam, hogy egy percig sem volt időm fázni.
   Már hazafelé mentem, amikor megláttam a postást, ahogy épp meghozza a napi újságokat. Elmosolyodtam. Jake már betöltötte a tizennyolcat, de évvesztes volt, azonkívül egyszer meg is bukott, és unta az örökös semmittevést, ezért vállalkozott diákmunka keretében a posta kihordására. Nem mondhatnám, hogy legjobb barátok voltunk, de, ha összefutottunk, jól el tudtunk hülyülni.
 - Amy! - köszönt vigyorogva, mikor meglátott.
 - Szia, Jake - üdvözöltem én is, és megálltam előtte.
   Mosolyogva a kezembe nyomta anya magazinját, apa kedvenc újságját és a Corlosi Krónika legfrissebb példányát. - Mi újság veled, Csodalány?
   A megszólítás abból eredt, hogy a csodával határosan még nem botlottam meg a saját lábamban egy lépcsőn és törtem ki a nyakam. Menthetetlenül ügyetlen voltam, és ezt az osztálytársaim is mind tudták, a tanáraimmal egyetemben, szóval minden alkalmat megragadtak, hogy velem együtt röhögjenek azon, ha, mondjuk, eltanyálok egy kiálló szálkában a táncterem hajópadlóján. Nem zavart, hogy így hívtak; az általános iskolában már hozzászoktam az ennél sokkal bántóbb becenevekhez is.
 - Csak sétáltam, Firkász - vontam vállat szórakozottan. - És veled?
   A Firkász onnan jött, hogy Jake imádott írni, és kilencedik óta a suliújság elismert szerkesztője. Még egy tök átlagos napról a gimnáziumban is tudott olyan fergetegesen jó novellát írni, mint más egy izgalmas eseményről. Együttérzőn hallgattam végig, hogy Jake húgának a macskáját tegnap elütötték, és azóta a kislány folyamatosan bőg. Jake nem volt egyértelműen a menők közé sorolható srác, de más kategóriába sem igazán tartozott; nem járt márkás cuccokban, nem volt bunkó, sőt, nagyon is kedves, őszinte srácnak ismertem meg, aki segít a barátainak, ha tud. Egyedül a karját borító tetoválások különböztették meg egy tök átlagos gimnazistától.
 - A helyedben elolvasnám azt az újságot, minél előbb - bökött a kezemben gyűrődő papírokra. - A címlapot nézd - közölte komoran, látva értetlen pillantásomat.
   Bűnözők Corlos utcáin - ez a szalagcím fogadott rögtön a címlapon, ahogy Jake mondta. Mi a fene?! Corlos híres volt arról, hogy mennyire békés, és a kívülállók szerint mennyire unalmas város, és évszázadok óta nem volt példa arra, hogy gyilkosok vagy tolvajok fészkeltek volna be ide.
   Egyre inkább elképedve futottam végig a szememmel a sorokon. - Jake, mondd, hogy ez valami vicc - kértem elsápadva, mikor végigolvastam a cikket, egészen a "folytatás a 3. oldalon" címkéig.
 - Én nem tudom, csak postás vagyok, nem újságíró - hárított. - Vagyis, a suliújságba írok, de a Corlosi Krónikába nem.
 - Kösz, hogy szóltál - mosolyogtam rá erőtlenül.
 - Nincs mit, Csodalány - biccentett. - De megyek, mert nem azért fizetnek, hogy veled beszélgessek. Bár, érdekesebb, mint házról-házra dobálni ezeket a rohadt magazinokat - kacsintott. - Vigyázz magadra!
 - Te is, Jake - feleltem. - Szia!
   Az előszobába lépve gyorsan csináltam egy képet a cikk első és második feléről is, mielőtt odaadtam a postát apának, aki azonnal mohón olvasni kezdte. A telefonomra készült fotóról ismét elolvastam az írást, és egyre jobban megrémültem. A titokzatos banda váratlanul tűnt fel, és két napon belül nyolc embert raboltak el - különböző fontos hivatali személyeket, köztük a belügyminiszterünket is -, és már követelik is értük a váltságdíjakat. A gondolatra megborzongtam. Nem vesztegetik az idejüket. A cikk felszólított minden corlosi lakost arra, hogy ne járjon éjszaka az utcákon, és gondosan zárja be az otthona ajtajait és ablakait éjszakánként. Ja, és, hogy véletlenül se engedjünk be idegeneket a házba. Megnyugtató.
   Rendet raktam a ruhásszekrényemben és felszedtem az ágyam alá gyűlt szennyes ruháimat, majd a mosókonyhában levágtam őket a mosógép mellé. Csak kíváncsiságból felmentem a netre, hogy elolvassak pár véleményt a helyi fórumon erről a cikkről - ahogy gondoltam, nagy port kavart. Az emberek felháborodtak, mint azt el is lehetett várni. Én is nyugtalanná váltam. Ha egy titokzatos, ismeretlen maffia-csapat felbukkant a városban, annak csak egy oka lehet: meg akarják kaparintani Corlost. Ezt végképp nem értettem, hiszen ez a szerény település sosem okozott feltűnést; békésen húzódott meg egy, két hegy által közrezárt völgyben már évszázadok óta, és nem különösebben bírt sem politikai, sem kereskedelmi jelentőséggel. Valószínűleg pénzt is akarnak keresni, máskülönben nem rabolták volna el a város fontos személyeit, és követelnének értük váltságdíjat. De mi van akkor, ha nem csak a pénz érdekli őket? Ha gyilkolászni és lopni is fognak?
   Ébredj, itt az idő, kislány, ébredj. Minden jó dolog, amit tehetünk, még hátravan. Ébredj fel, kislány! Csak emlékezz arra, ki vagyok reggelente. Most pedig veszítsd el az összes emlékedet.
   Tűnődve sétáltam le ebédelni, és szótlanul piszkáltam az elém rakott ételt. Végül megettem, mert révedezésemből felébredve rájöttem, hogy a kedvenc kajám, és nem akartam megbántani anyát. A szüleim azt a bizonyos újságcikket elemezték, és gesztikulálva közölték egymással a nézeteiket, miközben én csendesen megköszöntem az ebédet, majd felálltam.
   A szobámba érve a pillantásom megakadt a naptáramon, és a mai napnak kijelölt téglalapon, amibe csupa nagybetűvel írtam fel: KÖNYVTÁR! Te jó ég, csaptam a fejemre. Eléggé el voltam maradva a kötelezőkkel... jobban mondva, még el sem kezdtem őket. Tizenhat regényt kellett volna elolvasnom a második félév kezdetéig, és még hozzá se fogtam, úgyhogy ideje lett volna legalább kivenni őket a könyvtárból.
   A telefonomat és a lakáskulcsomat a nadrágom zsebébe gyömöszölve átviharzottam a lakáson, bekiabálva anyának a nappaliba, hogy könyvtárba megyek. A hó már körömnyi, dús pelyhekben potyogott, de nem zavartattam magam, ahogy lassan betakarta és fehérre színezte a hajamat.
   A könyvtárban összefutottam az egyik osztálytársammal, Laylával, aki pont ugyanazért volt ott, mint én. Halkan vihogtunk egymás lefitymáló megjegyzésein a kötelező olvasmányokra, és még élénkebben nevettünk a könyvtárosnő pisszegésére.
 - Amy, gyere már, te lajhár! - szólt vissza nekem Layla, mikor a tizenhat könyvet tartalmazó zacskót szorongató kezem elzsibbadt, ezért át akartam tenni a másik kezembe, de ehelyett az összes kötet kiborult a hóra.
   Mondanom sem kell, társnőm majd' megszakadt a nevetéstől, én viszont halkan, gyermetegen szitkozódva kapdostam fel az agyonhasznált irományokat, mielőtt még jobban átáznának. - Nehogy segíts! - villantottam gyilkos pillantást a lányra, aki a hasát fogta és a könnyeit törölgette, annyira vihogott, de a mosolyom kiszélesedett, látván, mennyire jól mulat. Vicces látványt nyújthattam.
 - Komolyan igyekezhetnél - váltott hangnemet, bár még mindig felfelé görbült a szája. - Biztos nem örülnek a szüleid, ha sokáig elmaradsz. Annak meg főleg nem, ha egyedül flangálsz a városban, amikor bűnözők járnak szabadon. Jó, oké, én itt vagyok, de nem jelentek túl nagy védelmet - vigyorgott.
 - Nappal van, te csacsi - ráncoltam értetlenül a szemöldököm. - Éjszaka merészkednek elő, vagy nem?
 - Lehet - vont vállat Layla. - Én azért óvatos lennék. Lehet, hogy pont ilyenkor is előjönnek, mikor nem számítanak rájuk.
   Megborzongtam. Mikor elértünk Layláék házához, öleléssel búcsúztunk el egymástól, én pedig zakatoló szívvel szedtem a lábamat haza.

Az álmok olyanok, mint az angyalok... Betegesen az öbölben tartanak. A szerelem a fény, mely a sötétséget megszünteti. Én annyira szerelmes vagyok beléd; legyen a szerelem a célod!
   Az utam a főtéren át vezetett, ahol, ha már ott voltam, gondoltam, körül is nézek. A szokásos nyüzsgés hangjai és látványa töltötték be a teret, de nem bántam - szerettem, ha nem voltam egyedül. Megálltam a hirdetőtábla előtt, és a pillantásom megakadt egy hófehér papírlapon, amelyen fényesfekete betűk hirdették: VERSÍRÓ PÁLYÁZAT. A szívem kihagyott egy ütemet. Nem írtam valami nagy szám verseket, de... mindig is ki akartam próbálni magamat, hogy azért mégis, mennyire rosszak a verseim, vagy mennyire nem.
   Így hát habozás nélkül csináltam egy fotót a telefonommal a szórólapról, és a biztonság kedvéért többször is átfutottam a sorokat, hogy az emlékezetembe véssem az információkat. A következő két hétben kell megírnom, és el kell küldenem a megadott e-mail címre. A szabályokat megjegyzés nélkül is tudtam - de most komolyan, miért kéne elmondani a versenyzőknek, hogy ne próbáljanak más versével benevezni? Van, akinek ilyesmi eszébe jut?
 - Heló, Amy - hallottam mellőlem, és meglepve kaptam oda a fejem.
 - Ó, szia, Alex! - üdvözöltem elvörösödve, és igyekeztem nem elsüllyedni.
   Alex egész gimnáziumban tetszett nekem, ő viszont szemmel láthatóan nem kedvelt engem túlzottan - csak Melanie érdekelte, Melanie-t viszont nem érdekelte Alex. Pech, gondoltam. Már ezerszer is elhatároztam, hogy többet nem fogok zavarba jönni, amikor találkozom vele, de sosem jött össze.
   A szerelem ereje egy nyomás felülről, kitisztítja a lelkemet. Szenvedély a végzet lángján, a szerelem lángcsóvája tisztítsa meg lelkedet. Legyen a szerelem a célod!
 - Téged is érdekel a pályázat? - érdeklődött kedvesen Alex.
 - Ühüm - bólogattam. - Bár, ha te is benevezel, nem sok esélyem lesz - tettem hozzá, és ebben semmi nyalizás nem volt, mert mindenki tudta, Alex mennyire jó verseket ír.
 - Hát, ebben kételkedem - mosolyodott el -, de most mennem kell, mert a szüleim várnak. Viszlát!
 - Szia.
   Elmentem két beszélgető lány mellett, majd kikerültem egy veszekedő házaspárt, és már kint is voltam a tér szélén. A pillantásom megakadt a járdaszegélyen ücsörgő kislányon. Aprócska ruháját, aminek hajdan talán világoskék színe volt, mostanra szürkére koptatta az utcai élet. Vékony lábai lilák és fakók voltak a hidegtől, de cipőt nem viselt, és a talpát hó borította. Kirázott a hideg, ahogy ránéztem.
 - Szervusz - léptem oda hozzá határozottan, és leguggoltam hozzá. - Itt hagytak a szüleid? - Ez tűnt a legvalószínűbbnek. Lehetetlen, hogy egy ilyen fiatal lány koldus legyen!
   Felnézett. Nagy, kék szemei üvegesen meredtek rám, mintha nem értené a kérdést.
 - Azt hiszem - mondta halkan. - Már a Hősökkel játszanak fent az égben.
 - Sajnálom - suttogtam.
   Fogalmam sem volt, mit tehetnék érte. Kísérjem el egy árvaházba, vagy vigyem haza magammal, hátha anyáék tudják, mit kell csinálni ilyenkor? A kérdésemre hamar megkaptam a választ.
 - Ne törődjön vele, leány - szólt oda nekem egy hajlott hátú, öreg bácsi. - A szentem születése óta rákos, a szülei is abban haltak meg. Nem érdemes foglalkozni vele. A jóisten úgyis elrendezi.
 - Úgy érti, hagyjam itt, csak azért, mert beteg?! - Még a gondolat is felháborított. Hogy mondhat ilyet..?
   Visszafordultam a lányhoz, de ő csak a fejét rázta, és mosolygott. - Hallgass rá - kért. - Jobb lesz nekem odafönt. Anyáék már várnak. És mindig is szerettem volna találkozni a Hősökkel.
 - De... - Tiltakozni akartam, mégsem sikerült kipréselnem magamból egy szót sem. - Ne sírj - kértem hát, látván, hogy könny csillog a szemében.
 - Az örömtől van - nyugtatott meg, és, mintegy bizonyításul, biztatóan rám mosolygott. - Remélem, neked sosem lesz részed benne, de majd egyszer, ha megélted, milyen, mikor elveszíted a szüleid, tudni fogod, mit éreztem, mikor azt kértem, hogy hagyj itt és menj.
   Nem ellenkeztem tovább. Gombóccal a torkomban indultam tovább, hogy végre hazaérjek. A gondolataim szüntelenül visszatértek az árva, rákos kislányhoz. Hogy lehet a világnak, amit jónak hittem, ilyen szörnyű oldala is? Miért nem fogadta be eddig azt a kislányt senki? Miért nem vitték orvoshoz a szülei? És egyáltalán, a szüleivel miért nem törődött senki, miért hagyták, hogy a halálos stádumba érjen a betegségük?
   Megvédelek majd a rejtett karmoktól, távol tartom a vérszívókat az ajtódtól. Mikor a szilánkok leesnek, én ott leszek veled örökké, a halálnak is ellenálló szerelmemmel. Az irigység saját magát teszi tönkre, hát hagyd, hogy gyönyörű légy! Ragyogó fény, virágok és gyöngyök, bájos lányok, a szerelem olyan, mint az életerő: beléd zúdul...
   A világosszürke hófelhők nem engedték, hogy a nap a földre bocsájtsa éltető világosságát, így alapból szürke, homályos volt a táj. A könyveket tartalmazó zacskó húzta a karomat, és már hiába cserélgettem. A versíró pályázat járt a fejemben, és az, hogy milyen verssel fogok benevezni. Az biztos, hogy nem egy régebbi művemmel, mert azok közül egyik sem tetszett túlzottan. Valami új kell, valami jobb. Sokat segítene, ha történne az életemben valami, ami nem szürke; amiről verset lehet írni.
   Már az utcánkban jártam, amikor a szemem sarkából valami feketét pillantottam meg Corlos alapítójának a szobra mellett ácsorogni. Oldalra fordítottam a fejem, hogy szemügyre vegyem, de a szívem mintha kihagyott volna egy ütemet, talán többet is.
   A magas, vékony férfi tetőtől talpig feketébe volt öltözve. Hosszú lábain bőrnadrág feszült, és nagy, fényes fekete kabátba burkolózott. Az orrát és a száját egy kendővel fedte el, ami valamelyest megrendszabályozta hosszú, barna sörényét. Túl messze volt tőlem, hogy ki tudjam venni azt, ami látszott az arcából, de a fejemet tettem volna rá, hogy engem néz.
   Jeges rémület mart a szívembe. Futni kezdtem, és számoltam a házunkig hátralévő métereket. Már csak öt, gondoltam, fohászkodva, hogy odaérjek.
   Most megyünk, s léggé válunk, s a szerelmesek összefonódnak. A szerelem veszély, a szerelem gyönyör, a szerelem a tiszta, egyetlen kincs. Legyen a szerelem a célod..!
   Rohantam, ahogy a lábam bírta, a bakancsom nehéz dobbanásokkal ért földet minden ugrásom után. Pár kósza hópihe libbent az arcomba, és láttam, ahogy közeledik a kilincs. Mintha lépteket hallottam volna a hátam mögül. A szívemet eszelős rémület szorongatta.
   A többire nem emlékszem.

2 megjegyzés:

  1. Aztarohadt. *-* mindig is tudtam, hogy jó vagy, na de ENNYIRE? Következőt, te lány!!
    Xoxo, Kincső :**

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm, te lány! :3
      Igyekszem. :)
      Xx, Nessa

      Törlés