2015. április 23., csütörtök

Prológus


Egy átfagyott, hidegtől reszkető lány ült egy szétroncsolódott ház romjai és deszkái között, és üres tekintettel fürkészte a semmit.
   Tőle pár méterre egy nagyúr a láncokkal gúzsba kötött rabszolgáit hajtotta ostorral előre és előre, nem törődvén vele, hogy a több tucatnyi szerencsétlen már alig áll a lábán. Durva, érzéketlen kiáltások hangjai töltötték be az alkonyt. A lány megreszketett. A haja már jégcsapokba fagyott a dermesztő hidegtől, és sem a vastag, fehér pulóver, sem a szétszakadt nadrág nem segített rajta. Mezítláb volt, de ez már fel sem tűnt neki. Lábai elé, az egyik deszkára egy SZABADÁG! feliratú, békejellel ékített plakátot fújt a szél. A lapocska már megtépázva, átázottan fityegett a szétrepedt faanyag szilánkjai között, de még kitartott.
   Összegörnyedve hajolt előrébb, és már sötét foltok takarták el a látását a fájdalomtól, de nem ájult el továbbra sem. Hátából több, aprócska nyílhegy meredezett ki, s vére eláztatta a pulóverét, a hátát, de még a mögötte még félig épen maradt deszkákat is. Elfordította a fejét, és maga mellé nézett, hogy egy lemondó pillantással illesse öreg plüssmackóját.
   Valaha az otthona állt ott, most viszont már csak ő és az a vén plüssállat maradt meg, és persze néhány, több helyen is széthasadt deszka. A hely, ahol a lány ücsörgött, valamikor a szobája volt, mellette pedig a szülei hálószobája, de mára ebből semmi nem maradt. A kislány mindennél jobban szeretett volna sírni, de a könnyek, amint elhagyták riadt, tágra nyílt szemeit, a bőrére fagytak, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva neki.
   Végigmérte az ostorcsapások ellenére is csigalassúsággal vánszorgó menetet. A tehetetlen rabszolgákat látva a szíve elszorult, és újabb könnyek szöktek a szemébe, mikor rájött, hogy őrá is vagy ez, vagy a halál vár.
   Az éjszaka lassan, de biztosan ereszkedett le a tájra. A gyermek csodálkozott, hogy még mindig él, és nem fagyott halálra, vagy nem lőtték le. A magányos csoport, köztük a rabszolgákkal és a zsarnokoskodó nagyúrral, lassan távolodott tőle, és nemsokára elvesztek a hóviharban és a ködben. A lány érezte, hogy hosszú tincsei odafagynak a deszkákhoz, és, hogy a vére lassacskán jéggé szilárdul a hátán, de ez sem érdekelte.
   Eszébe jutottak a szülei, akiket elvesztett. Legalább békésen, boldogan mentek el, álmukban. Ő viszont ébren volt, és látta, ahogy ledobják a bombát a házra, ahol az egész életét leélte. Tanúja volt, ahogy a konyhakert, amit az édesanyja oly nagy gonddal ápolt, a tűz enyészete lesz, és csupán por marad belőle. Ő épp az erkélyen ült, ezért nem halt meg, de fiatal kora ellenére is pontosan, halálosan biztosan tudta, hogy meg fog halni. Mindegy volt neki, hogy halálra fagy, vagy lelövik, vagy úgy megverik, hogy többet nem kel fel - a halál biztos. A halál mindig az.
   Vékonyka, a hidegtől már kék és lila színekben pompázó, reszkető ajkait halovány, gyenge mosolyra húzta, mikor felnézett az égre, és a ködön keresztül is meglátta az aprócska lámpásokként világító csillagokat. A szülei vallásosnak nevelték, és azt tanították neki ők is, meg a tanárai is, hogy a csillagok Hőse, Thestar megvédi őt minden rossztól, és bármit is tesz, szeretni fogja. Kérlek, Thestar, add, hogy a világ jobb hely legyen, mikor én meghalok! - fohászkodott gyermekien reménykedve. Nem azt kérte, hogy a csillagországba kerüljön, sem azt, hogy mégis életben maradhasson, és nem is azt, hogy Thestar enyhítse a fájdalmat, amit a hideg és a hátába fúródott nyílvesszők okoztak... Csak azt szerette volna, ha a rabszolgákat felszabadítják, ha a szabadságot hirdető papírlap igazat mondana, s ha végre megint jó lenne az összes ember úgy, ahogy lennie kellene.
   A csillagok eltűntek. A lány rémülten pislogott, és kereste őket a pillantásával, de nem találta. Hideg rettegés markolt a szívébe - úgy érezte, a csillagok istene haragszik rá, azért borítja el előle esőfelhőkkel a csillagokat - az utolsó reményeit.
   Az előbbi csendet egy pillanat alatt váltotta fel az égzengés. Villám hasította ketté a vaksötét pusztaságot, és egy szívdobbanásnyi ideig nappali világosság lett, hogy aztán újra mindent elnyeljen a feketeség. Mennydörgés követte. Ez jobban megijesztette, mint bármilyen bomba vagy hideg. Thestar haragszik rám, harapott az ajkába meggondolatlanul kétségbeesésében, és sötétvörös vér serkent a fogai nyomán a húsából. Összerándult a félelemtől, a keserűségtől és a tehetetlenségétől.
   Úgy érezte, cserbenhagyott valakit - leginkább a szüleit -, és a csillaghős most emiatt bünteti. Makacsul szorította össze vacogó fogait, és elhatározta, hogy elviseli a büntetését. Az iménti hóesést hideg eső váltotta fel. A nagy, súlyos cseppek könyörtelenül koppantak a fején, arcán és vállán, és áthatoltak az amúgy is haszontalan gyapjúpulóveren és -nadrágon.
   Érezte, ahogy törékeny szervezete fokozatosan mondja fel a szolgálatot. Talán csak percek teltek el, talán már órák, de az eső mégsem akart elállni, a lány pedig egyre nehezebben tartotta nyitva a szemeit, és egyre nehézkesebben lélegzett. Eluralkodott rajta a csüggedtség, és egyre közelebb járt már ahhoz, hogy egyszerűen feladja, lehunyja a szemét és elaludjon.
   Végül így is tett. Lépésről lépésre ragadta el az álom. Már nem akart küzdeni. Elgyengült; csak azt szerette volna, hogy vége legyen. Olyan érzés kerítette a hatalmába, mintha langyos tejben fürödne. Ekkor már újra mosolygott. Nem erőltetetten, és nem is keserűen. Őszintén. Tudta, hogy, miután meghalt, a világ majd megjavul. Muszáj volt, hogy így legyen. Különben a szülei és ő is és az összes áldozata ennek az értelmetlen háborúnak, hiába haltak meg.
   Már nem érezte a végtagjait, és a testét sem. A tüdeje minden bizonnyal leállt, mert már nem volt képes levegőt venni. De ettől sem vesztette el a nyugalmát. A mosolya sem lohadt le. Az ölében tartotta a plüssmackót, amit az apja vett neki nagyon régen, egy másik életben. A szíve még egy utolsót dobbant, aztán feladta a küzdelmet...
   Verejtékben úszva riadtam fel az álmomból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése