2017. október 30., hétfő

Harmincegy

Az esküvőm napján, mikor az ágyamból kitámolyogva a tükörbe néztem, olyan kisírt szemek pillantottak vissza rám, amilyeneket még sosem láttam.
   Ahelyett, hogy ismét engedtem volna a sírógörcsnek, inkább csak sóhajtottam egyet, és próbáltam kerülni az esküvői ruhámat a tekintetemmel. Szinte bemenekültem a fürdőszobába, és addig engedtem magamra a jéghideg vizet, amíg már - végre - nem is a sírás rázott. Normál esetben sikítoztam volna egy ilyen zuhanytól, de már elment a hangom. És valami elmondhatatlan fásultság lett úrrá rajtam.
   Nehezen, de legalább már a fehérneműmet magamra ráncigáltam, mikor Angela kopogott és bedugta a fejét az ajtón. Hálásan elfogadtam a segítségét, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy ennyire reszkető és merev ujjakkal fel tudnám venni azt az egyébként tagadhatatlanul fenséges, rám mégis a hányingert hozó ruhakölteményt.
 - Amy? - szólalt meg halkan Angela, miközben a hajamat fésülte. Igyekeztem minél merevebben bámulni az arcomat a tükörben, hogy ne kelljen a ruhámra pillantanom és elsírnom magam. Én nem lehetek menyasszony. Nem lehetek Sean menyasszonya.
   Mi volt az, ami eltört benned? Ami arra késztetett, hogy üres sugárutakon kutass? Hideg és füstös szobákon botladoztál keresztül, valahogy egy kis igazságot keresve. Remélem, már megtaláltad. Remélem, már megtaláltad.
 - Igen? - erőltettem meg magam, hogy ne remegjen a hangom.
 - Ha nem akarod őt - kezdett bele -, akkor miért csinálod ezt?
   Először értetlenül vissza akartam kérdezni, hogy kit nem akarok, mit miért csinálok. De rájöttem, hogy nincs értelme az időhúzásnak többé. Angela úgysem tud mit tenni; fél órán belül feleség leszek. Ennyi erővel legalább bizonyos szempontból hadd könnyebbüljek meg, nem?
 - Mert az apja megöl titeket, ha nem játszom el a sajtó előtt, hogy szeretem a fiát - tört ki belőlem. - Mert annyira szeretem őt - csak nem úgy, ahogy ő engem -, hogy nem vagyok képes összetörni a szívét. És mert egyszerűen muszáj valahogy megpróbálnom elfelejteni őt! - Még szerencse, hogy a könnycsatornáim már elapadtak, mert ezen a ponton máskülönben biztosan felzokogtam volna.
   Ha Angela tudott is volna válaszolni valamit, én nem hagytam: már túljutottam azon a ponton, hogy elhallgassak. Előtört az a rengeteg gondolat, érzés, amit annyi időn keresztül senkinek sem mondhattam. Talán még mindig nem mondhattam. Mégis megtettem. - Mellette egésznek éreztem magam, tudod? Leszarom, ha klisés, de ő volt a másik felem. És semmit nem akartam vagy akarok jobban ebben a rohadt életben, mint az ő mosolyát látni, az ő nevetését hallani, az ő könnyeit letörölni, de soha még csak esélyem sem lesz rá, mert ő egy kibaszottul összetört, elárult, mindenétől megfosztott... gyáva fasz! - Túrtam két kézzel a hajamba, tönkretéve az eddigi frizura-kezdeményt.
   Mintegy hatásszünetet tartva levegőért kapkodtam, és kerültem a sóbálvánnyá dermedt nevelőanyám pillantását. Nem telt el sok idő, és hisztérikus nevetésbe kezdtem. - És én az életemet is odaadnám azért, hogy csak legalább még egyszer láthassam ezt az összetört idiótát - sóhajtottam megtörten, és kimerülten megdörzsöltem a homlokomat.
   És mi volt benned az, amit a szerelem sosem elégített ki? Az a vékony cérna, ami tartott téged, hogyan oldódott ki? A kegy, ami elől menekültél, a hidak, amiket felégettél; a szellemi béke, ami nélkül is megtanultál élni. Remélem, már megtaláltad. Remélem, már megtaláltad.
 - Amy..! - guggolt le a székem mellé Angela elgyötört arccal, mikor nyílt az ajtó, és Alexander lépett be rajta.
   Ha ez lehetséges, a gyomrom még inkább görcsbe rándult, de ezúttal a rettegés, az undor és a megvetés együttesétől. Angela talpra ugrott, és tanácstalanul ácsorgott mellettem.
 - Kettesben hagyna minket a jövendőbeli menyemmel? - tudakolta Angelától mézesmázosan a szadista állat, és a gondolatra is elkapott a hányinger, hogy magamra kell maradnom vele.
   Angela habozva pillantott rám, majd vissza Sean apjára. A férfiban volt valami - nem tudom, talán a szemében, a tartásában vagy a kisugárzásában -, amitől az ember ereiben megfagyott a vér, és a gondolattól is félt, hogy ellentmondjon neki. Angela futólag megszorította a kezemet, aztán biccentett Alexandernek és kisietett a szobából.
 - No lám, mégsem kedves neked annyira a nevelőanyád és a fogadott testvéred élete, mint gondoltam? - lépett közelebb, azzal az undorító félmosollyal az arcán.
 - Mi a fenéről beszél? - kérdeztem vissza ellenségesen. Valójában csak azért igyekeztem elutasítóan beszélni, hogy ne zokogva könyörögjek, hogy hagyjon békén. Vele csak ez a két opció létezett. Vagy fent tartottad a pajzsodat, és igyekeztél hasonló hangnemet megütni, mint ő, vagy rimánkodni kezdtél, hogy keressen mást, akinek tönkreteheti az életét.
 - Komolyan gondoltad, hogy kisírt, táskás szemekkel és bőgésre álló szájjal fogsz a vőlegényed elé vonulni? - fonta karba a kezét, de a hangja továbbra is hideg és nyugodt volt. - Hemzsegnek a közönség soraiban az újságírók. Elfelejtetted, hogy el kell hitetned a sajtóval, mennyire boldog vagy? - vigyorgott rám.
 - Sajnálom, de amíg egy légtérben vagyok magával, addig a hányinger kerülget, és kevés hiányzik, hogy öklendezni kezdjek - döntöttem oldalra a fejem, hogy felnézzek rá. - Valahogy nem marad gyomrom a mosolyomra koncentrálni.
   Elnevette magát, és szinte szórakozottan a vállamra tette a kezét. Mielőtt lesöpörhettem volna, szorítani kezdte, de olyan erővel, hogy azt hittem, a csontomat is eltöri. Feljajdultam, de nem tudtam lefejteni az ujjait magamról. Fel se tűnt neki a küzdelmem. Egy idő után viszont elengedett, és ismét kivillantotta hibátlan fogsorát.
 - Nagy mosolyt, menyasszony! - nevetett rám. - Gondolj bele, milyen szerencsés vagy! Végtére is, nem sok külvárosi cafka mondhatja el magáról, hogy a helytartó fia veszi el feleségül.
   Még utoljára elnyomtam a késztetést, hogy felpofozzam, majd végre kihúzta a lábát az ajtón, és egyedül maradtam.
   Miután Angela segítségével elkészültem - és a sminkem is tökéletesen elfedett mindent, amibe az újságírók beleköthettek volna -, jövendőbeli apósom újból megjelent, az eddigieknél is sugárzóbb mosollyal, és ahogy kényszeredetten belékaroltam - mivel a nevelőapám, Chris nem volt hajlandó az oltárhoz kísérni, ezért vele kellett beérnem -, vidáman a fülemhez hajolt: - Sok boldogságot! - suttogta.
   Én pedig úgy éreztem, hogy soha nem volt még elérhetetlenebb számomra az a sokat emlegetett boldogság.
   A terhek, amiket cipelsz, és az összes hibád: egy helyet keresel, ahova megpihenni fektetheted őket. És remélem, már megtaláltad... Remélem, már megtaláltad! Remélem, már megtaláltad...

Vannak idők, amik holmi múló délutánként sétálnak el tőled. Nyár melengette a nászútja nyitott ablakát, és választott egy udvart, amit felgyújthat, de a talaj emlékszik rá. Fakanalak - a gyermekei felélesztik a murvafürt-virágait.
   Sean Lewington sugárzó vőlegény volt. Valójában minden egyes élethelyzetben és öltözékben jól nézett ki, de a fehér öltöny tagadhatatlanul lekörözött minden eddigit. Abszolút hihetetlennek, valószerűtlennek tűnt, hogy ő lesz a férjem. Alexander elképzelésével ellentétben nem azért, mert egy helytartó örököse volt, és ilyen szempontból jobb "partit" soha nem remélhettem volna; egyszerűen azért, amilyen embernek megismertem őt. És tudván, hogy nem vagyok szerelmes belé, csak még nyomorultabbul éreztem magam. Elképzeltem, hogy egy másik lány, aki igenis szerelmes Seanba, amiatt nem lehet vele, mert ő olyasvalakit vesz el, aki nem szereti őt úgy, ahogy megérdemelné.
   Arról már nem is beszélve, hogy Sean sem engem érdemelne, hanem valaki olyat, aki igazán boldoggá teheti.
   Vannak dolgok, amik elsodródnak, akár végtelen, megszámlált napjaink. Ősz fújta egyenesen le a takarót a tökéletes ágyról, amit ő vetett meg. És úgy döntött, hinni fog a zsolozsmákban, amiket az édesanyja énekel. A vasárnap kihúzza a gyermekeit a lehullott levélkupacaikból.
   De amikor Alexander karján az oltár felé sétáltam, nem Seant láttam ott állni és tejbetökként vigyorogni örömében, hanem olyasvalakit, akivel már évszázadoknak tűnő idő óta nem találkoztam, és valószínűleg nem is fogok már soha. A szívem kihagyott egy ütemet, és, ha a leendő apósom nem tart éppen, valószínűleg megtántorodom. A jelenés olyan valóságos volt, hogy minden racionális gondolkodást felülírt: hiába tudtam, hogy Sean az, meg mertem volna esküdni rá, hogy Robint látom talpig fehérben az oltárnál, rám várva, büszkén, boldogan mosolyogva.
   Vannak vitorláshajók, amik elhaladnak mindannyiunk teste mellett a fűben. Tavaszidő hívja a gyermekeit, mígnem végül elengedi őket. És ő döntött arról, hogy hol legyen, habár a jegygyűrűjét elvesztette, valahol az elhányt murvafürt-magos üveg közelében.
   Ugyanilyen villámcsapásszerűen a kép eltűnt, és visszatért a helyére a valódi vőlegényem.
   Vannak dolgok, amikre nem emlékezhetünk, vakok lévén, mint az éjszaka, ami mindünket megtalál. Tél rakja el a gyermekeit, az ő törékeny porcelánbabáit. De a kezeim emlékeznek az övéire, ahogy végigsimítottak az árnyékos páfrányokon. Csupasz karok - a titkai még mindig, akár dalok, amiket sosem ismertem ki.
   Nekem pedig az egész szertartás alatt az az ősrégi mítosz járt a fejemben, hogy mikor a menyasszonynak egy másik férfi alakja jelenik meg az esküvőjén a vőlegényéé helyett, akkor azt a házasságot a Hősök már azelőtt halálra ítélték, hogy egyáltalán megköttetett volna.
   Vannak nevek a tengeren át, csak most már elhiszem, hogy néha, mikor be van csukva az ablak, ő majd leül és rám gondol. De megfoltozza a férje rongyos ruháit, és úgy fognak csókolózni, mintha tudnák: egy kisbaba alszik minden csontunkban, aki annyira fél az egyedülléttől..!

Hiába lettem Amanda Lewington, Robin gyűrűjét továbbra sem voltam képes lehúzni az ujjamról. Valójában amióta megkaptam, le sem vettem, és Sean sosem kérdezett rá, hogy honnan van - ötletem sem volt, mit gondolt, kitől kaptam. Azért sem szólt meg, hogy az egész nászutunkon rajtam volt, ebből gondoltam, hogy nem kerített neki túl nagy feneket, vagy nem tartotta fontosnak.
   De az apósom annak tartotta, mikor két héttel az esküvő után megjelent egy cikk az egyik legismertebb szennylapban, hogy Amanda Lewington két jegygyűrűt hord egyszerre.
   Szívesen mondanám, hogy jól vagyok, de nem vagyok. Próbálkozom, de elbukom. Zárd be az elmémet, kapcsold ki! De nem tudok józan maradni, nem tudok aludni. Te megkaptad a békédet - de velem mi van?
   Én a cikkről utólag szereztem tudomást, ugyanis semmilyen újságot nem szoktam olvasni, pont az ilyen írások elkerülése végett. Viszont egy este, amikor Sean épp üzleti úton járt, és csak holnaputánra volt várható, kopogtak az ajtómon. Mikor pedig kinyitottam, Adrian Harrington sunyi, fekete szemeivel találtam szembe magam. Jobban mondva a kulcscsontjával; csak akkor tudtam a szemeibe nézni, ha erősen hátradöntöttem a fejemet.
 - Te... - Akárkire számítottam is, az biztosan nem az anyósom erősen pszichopata benyomást keltő mostohaöccse volt.
   Azt hittük, életünk, életünk delét éljük, de te így már nem öregszel, öregszel tovább. Nem búcsúztunk el, így most belefagytam az időbe, és egyre hidegebbé és hidegebbé válok. Egy utolsó szó, egy utolsó pillanat, hogy megkérdezzelek: miért hagytál így hátra?
 - Ejnye, Amandy, milyen dolog az ajtóban várakoztatni a vendégedet? - ciccegett, és cseppet sem volt zavarban, miközben ráérősen végigpásztázott a szemeivel. - Üzenetet hoztam neked.
 - Üzenetet? - értetlenkedtem. - Kitől?
 - Beengedsz még ma? - váltott türelmetlenre a hangja, és időközben a mustrálásomat is befejezte.
   Sok választásom nemigen volt, mert már én is kezdtem fázni egy szál hálóingben és mezítláb a nyitott ajtóban. Félreálltam az útból, mire Adrian vigyorogva belépett. Becsuktam magunk mögött az ajtót, és felé fordultam, hogy essünk már túl azon az üzeneten, amikor minden előzmény nélkül gyomorszájon vágott.
   Azt mondtad, velem fogsz megöregedni! Terveink voltak, látomásaink voltak, de most az orromig sem látok. Egyek voltunk, te aranyból voltál. Örökké, azt mondtad. De nem tudok józan maradni, nem tudok aludni. Te megkaptad a békédet - de velem mi van?
   Nem sikoltottam fel, mert nem kaptam hozzá elég levegőt. A földre zuhantam, és összegörnyedve kapkodtam oxigén után. Mikor végre levegőhöz jutottam, megéreztem a fájdalmat, amitől elemi erővel tört rám a hányinger. Nem volt időm kiheverni sem ezt, sem a történtek felett érzett döbbenetemet, mikor Adrian már a hajamra szorította a kezét és hátrahúzta azt, hogy felnézzek rá. Csillagokat láttam, táncoltak a szemeim előtt Adrian kegyetlenségtől villogó szemei, és legfőképp nem értettem, hogy mi történik.
 - Az apósod azt üzeni, hogyha jót akarsz magadnak, mától csak a férjedtől kapott jegygyűrűvel mutatkozol. - Minden szót erősen artikulálva, hangsúlyozva ejtett ki, nehogy elkerülje a figyelmemet valami. A hangja rideg volt, és semmilyen érzelmet nem engedett megmutatkozni az arcán. - És persze azt, hogy ne feledkezz el a megállapodásotokról sem. Még mindig tudja, hol lakik az imádott mostohabátyád.
   Azt hittük, életünk, életünk delét éljük, de te így már nem öregszel, öregszel tovább. Nem búcsúztunk el, így most belefagytam az időbe, és egyre hidegebbé és hidegebbé válok. Egy utolsó szó, egy utolsó pillanat, hogy megkérdezzelek: miért hagytál így hátra?
   Elengedett, és mikor zihálva és még mindig sokkos állapotban a padlóra kuporodtam, éreztem, hogy végigsimít a hajamon. Nem hallottam a távozását, de tudtam, hogy már nincs jelen, ugyanis elmúlt az a hideg vibrálás, amit mindig éreztem a jelenlétében. A helyébe a rettegés, az elkeseredés és a sokk lépett.
   Azt mondtad, velem fogsz megöregedni! Azt hittük, életünk, életünk delét éljük, de te így már nem öregszel, öregszel tovább. Nem búcsúztunk el, így most belefagytam az időbe, és egyre hidegebbé és hidegebbé válok.
   De, mire Sean két nappal később hazajött, már összeszedtem magamat, így esélye sem volt látni rajtam, hogy valami nincs rendben. Robin gyűrűje pedig rég a tőle kapott levél, telefon és kabát mellett hevert, gondosan elrejtve a dobozba, amiben tartottam őket. Mikor lehúztam az ujjamról azt a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró ékszert, úgy éreztem, egy lételememtől fosztottak meg, mint amilyen a levegő vagy a víz. Csupasznak éreztem magam nélküle; mintha abban a gyűrűben rejlett volna az erőm utolsó maradéka.
   Csak egy utolsó szó, egy utolsó pillanat, hogy megkérdezzelek, miért hagytál így hátra. Azt mondtad, velem fogsz megöregedni..!
   A részem, amit Robin magával vitt, társaságot kapott annak a részemnek a személyében, amit a gyűrűvel együtt abba a dobozba rejtettem. És én napról napra kevesebbnek, üresebbnek éreztem magam nélkülük.

Egy hónap telt el, mióta Adrian Alex utasítására megrendszabályozott engem, amikor a boltból hazafelé jövet utolért néhány lesifotós. Arról magyaráztak, hogy az utóbbi időben feltűnően sokat fogytam, és a mikrofonjaikat lengetve kérdezgettek, hogy beteg vagyok-e, vagy történt-e valami.
   Elkeseredetten kutattam menekülőút után. Mégis mit mondhattam volna? Hogy minden rendben? Valamiért csak lefogytam; erre muszáj lett volna valami magyarázatot adnom nekik, különben spekulálni kezdenek, és legközelebb azt hozzák le a hírek, hogy halálos beteg vagyok.
 - Én... én csak... - Olyan nevetségesen képtelen volt a helyzet, hogy eszembe jutott: Robin mindig is olvasott a gondolataimban, olyan átlátszó volt az arcom; annyira nem tudtam hazudni. - Mostanában nincs étvágyam. De már voltam vele orvosnál, és nincs semmi bajom! - bizonygattam.
   A paparazzik közül többen sokatmondóan, hitetlenül egymásra néztek, és nagyon rossz emberismerő voltam, emiatt ritkán tudtam olvasni az emberek arckifejezéseiből, de most egyértelműen szánalmat véltem felfedezni a vonásaikban.
   Kihasználtam a pillanatnyi tanácstalanságukat és leléceltem. De a legutóbbi eset még élénken élt az emlékezetemben, így másnap rögtön az internetes pletykaoldalakat kezdtem böngészni, hogy rögtön tudomást szerezzek róla, ha esetleg Adrian újabb látogatása fenyeget.
   Nem csalt a megérzésem. Rögtön a legelső cikkek között felfedeztem egy "Valami borzalmas zajlik a színfalak mögött Lewingtonéknál" címűt. Több fotót is mellékeltek hozzá az ijedt, tanácstalan arcomról, és volt egy videó is, amin épp dadogva próbálom kimagyarázni magam.
   Egész nap úgy jártam-keltem a házban, mint egy élőhalott, és rettegtem attól, hogy a következő percben talán megszólal a csengő. Számoltam a perceket Sean hazatértéig, mert tudtam, hogy akkor biztonságban leszek. A legkisebb neszre is összerezzentem, és a mirelit kaja hamunak tetszett a számban.
   Mintegy végszóra szólalt meg késő délután a csengő. A csontjaimban éreztem, hogy mi következik. Sean épp dolgozott, és nem vártam vendéget - csakis Adrian lehetett az.
   Első lépés: mondd, "beszélnünk kell". Ő megy tovább, te mondd, "ülj le, csak beszélgetünk". Ő udvariasan visszamosolyog rád, te udvariasan egyenesen keresztülnézel rajta. A jobbodon valamiféle ablak van, miközben ő balra fordul, te pedig továbbra is jobbra tartasz. A félelem és a szemrehányás vonalai között azon kezdesz tűnődni, miért jöttél. Hol rontottam el? Elveszítettem egy barátot valahol a keserűség mentén. És egész éjjel fennmaradtam volna veled, ha tudom, hogyan kell megmenteni egy életet.
   Úgy éreztem, a székemhez fagytam. A csengő újból megszólalt, ezúttal türelmetlenebbül, erőszakosabban. Remegő végtagokkal vánszorogtam ki az előszobába.
 - Kérlek, menj el! - szóltam ki elkeseredetten. Nem kellett megkérdeznem, ki az: már méterekről megéreztem a férfiból áradó hidegséget.
 - Ugyan, Amandy! - Affektálva ejtette ki az általa rám aggatott becenevemet, és meg mertem volna esküdni, hogy ebben a pillanatban is az a sunyi mosoly játszik az ajkain, ami mindig, ha kínozhatott valakit. - Még a végén elterjed az a pletyka, hogy nem engeded be a férjed házába a családtagjait. Hát milyen dolog lenne az? Ne felejtsd el, hogy a hátsó ajtón is jöhetnék, és anélkül is, hogy te beengednél, szóval inkább ne bonyolítsd túl, mert idegesen nem vagyok ennyire kenyérre kenhető.
   A gondolatra, hogy Adrian felhecceli magát, és már dühös, amikor szembekerülök vele, reflexszerűen nyitottam ki az ajtót. A dermesztően fagyos férfi alapjáraton is a frászt hozta rám; nem akartam megtudni, milyen, amikor ez a jégszobor felhúzza magát.
   Egy nyájas, önelégült mosolyt villantott rám, és nemes egyszerűséggel kikerült engem, miután átlépte a küszöböt.
 - Kérlek! - rebegtem, mikor szembefordultam vele. - Én nem akartam bajt okozni, csak borzalmasan hazudok, és sarokba szorítottak..!
 - Már majdnem megszántalak - döntötte oldalra a fejét. - Ja, mégsem. Tudod, kislány, Alexander Lewingtont nem érdekli, milyen hazugságot találsz ki, milyen álarcot mutatsz a sajtónak - mindaddig, amíg nem hozod rossz hírbe a családunkat.
 - Én... nem akartam! - tiltakoztam, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
 - Eláruljak egy titkot? - hajolt közelebb hozzám. - Ez a világon senkit sem érdekel. Az újságírók jelen pillanatban azon spekulálnak, hogy valami nagyon nagy gáz van a családunkban, és hogy Sean erőszakkal tart téged maga mellett, és hogy az egész románcotok egy kirakatbaba. Egyszóval kurva nagy kárt okoztál, kislány, amit rohadt nehéz lesz kibeszélni, és nem úszhatod meg büntetlenül. Szóval választhatsz... A karodat törjem el, vagy a lábadat?
   A torkomra fagyott a szó, és úgy éreztem, a hamunak tűnő kaját, amit órákkal ezelőtt letuszkoltam a torkomon, pillanatokon belül viszontlátom.
 - Megismételjem a kérdést? - kérdezte vigyorogva, és közelebb lépett hozzám. - Nem, szerintem elsőre is hallottad. Ja, hogy a válaszon dilemmázol? Szerintem nagyon egyszerű döntés - csücsörített, mintha tűnődne. - Szerintem én a helyedben a karomat választanám. Elvégre egy törött láb igazán megnehezíti a közlekedést, egy törött karral ehhez képest könnyű funkcionálni. Jobbkezes vagy, kincsem? Mert akkor rendes leszek, és a balt töröm el. Mit szólsz?
   Könnyek csorogtak végig az arcomon. - Adrian, kérlek, ne - suttogtam.
   Tudasd vele, hogy te tudod a legjobban, mivel végtére is tényleg te tudod a legjobban. Próbálj bejutni a védelme mögé anélkül, hogy az ártatlanságát feltételeznéd. Szedd listába, hogy mi helytelen - minden, amit valaha mondtál neki. Imádkozz a Hősökhöz, hogy meghalljon, és én is imádkozom a Hősökhöz, hogy meghalljon. És hol rontottam el? Elveszítettem egy barátot valahol a keserűség mentén. És egész éjjel fennmaradtam volna veled, ha tudom, hogyan kell megmenteni egy életet.
 - Mit ne? - vágott értetlen arcot. - A fájdalom miatt aggódsz? Nyugi, gyors leszek, és egy csonttörésbe végső soron még senki nem halt bele. Az odaadó férjed fél órán belül végez a munkával, ő biztos azonnal elcitál majd a kórházba. Majd azt mondod neki, hogy a szekrények tetejéről törölted a port, és megszólalt a telefon, te pedig annyira megijedtél, hogy lezuhantál a székről, amin álltál. Mivel amúgy is rémült és zavarodott leszel, ezért nem lesz nehéz beadni ezt neki. Nem fog feltűnni, hogy kamuzol.
 - Sean jól ismer engem - próbálkoztam erőtlenül. - Látja rajtam, ha valami nincs rendben.
 - Tényleg? Az feltűnt neki, hogy már nincs rajtad a másik gyűrűd? És a véraláfutás a hasadon?
   Adrian ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy a válasz nem.
 - Én is így gondoltam - döntötte oldalra a fejét. - Szerintem lássunk neki, nem gondolod?
   Sarkon fordultam és rohanni kezdtem a bejárati ajtó felé, de könnyedén utolért. Amikor a karomnál fogva megragadott, visszarántott és satuba szorított, hogy ne tudjak megszökni, szinte azonnal elájultam, így azt már nem kellett végignéznem, ahogy eltöri a karomat.
   Ahogy elkezdi felemelni a hangját, te halkítsd el a tiédet, és állítsd egy utolsó választás elé: addig mentek, amíg el nem tévedtek, vagy szakítotok azokkal, akiket követtetek. Két dolgot tehet: mindent beismer, vagy azt mondja, hogy már nem ugyanaz az ember. És azon kezdesz tűnúdni, hogy miért jöttél. Hol rontottam el? Elveszítettem egy barátot valahol a keserűség mentén. És egész éjjel fennmaradtam volna veled, ha tudom, hogyan kell megmenteni egy életet, hogyan kell megmenteni egy életet. Hogyan kell megmenteni egy életet?
   És mire Sean rám talált, már annyira a csontjaimba ivódott az Adriantól és az apósomtól való rettegés, hogy eszembe sem jutott mást mondani, mint az általuk kitalált fedősztorit a "balesetemről". A rettegés megtanított hazudni.

 - Jó munkát, Sean! - kiáltottam utána észbe kapva, mikor már az udvar másik felén járt.
   Hátranézett a válla fölött, és egy csókot dobott felém. Elmosolyodva nyújtottam ki a kezemet, úgy téve, mintha "elkapnám" a képzeletbeli puszit. A nevetése hangja még sokáig csengett a fülemben, mikor a hideg szél ellen védekezve becsuktam a bejárati ajtót.
   Te beszélsz hozzám, és én figyelek, mintha a szavaid meggyógyítanának. Tudom, messzire kóboroltam, mígnem már nem láttam mindazt, amire szükségem van.
   Sean utálta, hogy "fáradozom", de a mézesheteinkről visszatérve már az első napon kijelentettem, hogy nem fogom hagyni, hogy bejárónők végezzék a házimunkát. Felmértem a hűtő állapotát, azon tűnődve, mit tudnék főzni ebédre a rendelkezésre álló dolgokból. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a pénztárcámat, a kulcsaimat és a kabátomat, és a házból kilépve a piac felé vettem az irányt, mert hiányzott pár hozzávaló Sean kedvenc kajájához.
   A házasságunk hat hónapja alatt a lesifotósok fokozatosan ráuntak arra, hogy minden lépésemet kövessék, pedig azelőtt minden mozdulatom szenzációnak számított és címlapsztori lett. Gondolom, egy hat hónapos feleség életét már nem tartották annyira érdekesnek. Vagy csak Alexander intézett valamit, hogy egy lesifotós se merjen a közelembe jönni. De azért időről időre, mondjuk, havonta egyszer még fel-felvillant egy-két vaku, ritkábban pár mikrofont toltak az arcomba, a kérdéseiket hadarva, amikre úgysem válaszoltam, mert egyértelműen megtiltották, hogy önfejűen, saját kútfőből nyilatkozatokat tegyek. És néha még mindig szúrt a bal karom, ha hirtelen mozdulatot tettem, szóval eszembe sem jutott meggondolatlanul cselekedni.
  A piacra érve rögtön a gyümölcsárushoz indultam, mert Sean és én is éltünk-haltunk a mandarinért, és a mandarinevés afféle hagyománnyá nőtte ki magát nálunk. Pár zöldséget is akartam venni, hogy Seant a kedvenc levesével várhassam haza.
   Egy idő után az az érzésem támadt, hogy valaki figyel. És valamiért úgy éreztem, ismerem az illetőt.
   Visszatartom a lélegzetemet; a félelem magához ragad, és nem tudom lerázni. De a megkönnyebbülés, az ledönt a lábamról. Mikor beszélsz, semmi másra nincs szükségem. Vissza fogok, vissza fogok találni. Vissza fogok, vissza fogok találni!
   Körbenéztem, és a pillantásom megakadt rajta. Kellett hozzá pár pillanat, hogy az agyam egyáltalán felfogja, amit látok. Akit látok.
   Olyan érzés kerített a hatalmába, mintha először látnám őt. Ezt az énjét valójában tényleg először láttam, hiszen mióta is nem találkoztunk? Három éve? Sokkal többnek tűnt. De ki tudja, mi történt vele ennyi idő alatt? Három év alatt egy teljesen más ember is válhatott belőle. Nem tudhattam. Talán soha nem is ismertem; de abban a percben egészen biztosan nem.
   Aztán láttam, hogy megszólal, de mivel több méterre voltunk egymástól, csak annyit érzékeltem ebből, hogy mozog a szája. De nem kellett törnöm a fejemet azon, hogy mit mondhatott; az ajkairól is le tudtam olvasni, hogy "kövess!".
   És én követtem. Elvégre ő volt a végzetem, én pedig egy feneketlen szakadékba is gondolkodás nélkül utánaugrottam volna.
   Próbáltam látni: bolondként azt gondoltam, hogy egyedül is elbánok ezzel. De nélküled úgy süllyedek le, mint egy kő. Csak rád van szükségem. Nem akarok elmenni most, nem akarok eltévedni, de nincs szükségem fényre, hogy lássam az arcodat ebben az én, az én sötétségemben. Nem kell megmentened itt engem, csak a nevedet akarom tudni, mert a Hősök tudják, hogy amikor feladom a keresésemet, te már itt vársz rám. Vissza fogok, vissza fogok találni. Visszatalálni... Vissza fogok, vissza fogok találni!

2017. szeptember 24., vasárnap

Harminc

Tudtam, hogy meg akarja kérni a kezemet, épp ezért minden erőmmel kapálóztam ennek megakadályozásáért. De mintha ezzel ő is tisztában lett volna, és emiatt annál inkább próbálkozott. Valahányszor úgy alakította a beszélgetést, hogy éreztem, egy lánykérésre akar kilyukadni, azonnal élesen témát váltottam.
   Egy ilyen alkalommal Sean arca megrándult, és az asztalra könyökölve előredőlt, lehajtotta a fejét és láttam, hogy az ajkába harapva gondolkodik. Ha érezhettem volna magam még nyomorultabbul, akkor ezt látva megtettem volna.
   Megteszünk mindent, mindent egyedül. Nincs szükségünk semmire és senkire. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Nem igazán tudom, hogyan mondjam meg, hogy érzek. Az a szót túl sokszor mondják; az nem elég. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Elfelejthetnénk, amit mondanak nekünk, mielőtt túlságosan megöregszünk - mutass nekem egy kertet, ami életre kelt!
 - Nem akarod, hogy feltegyem a kérdést, mi? - kérdezte halkan, enyhe humorral a hangjában.
 - Sean... - Összeszorítottam a fogamat. Ha valaki, hát ő pontosan tudta, hogy nem szeretem őt. Illetve de, teljes szívemből szerettem őt, mert egy csodálatos ember volt, és többek között miatta nem lettem élőhalott már olyan két évvel azelőtt. De nem voltam belé szerelmes. Miért akarja mégis megkérni a kezemet? Hogy akarhat egy ilyen önző roncsot a feleségéül?
 - Ne haragudj! - vágott közbe, hasonló arckifejezéssel. Ahogy felpattant, olyan hangosan csikordult meg a széke, hogy minden tagomban összerezzentem.
 - Te ne haragudj..! - Látva, hogy kivágtat a konyhából, ingerültebben tettem hozzá: - Ne menekülj el, Sean! Kérlek, beszéljük meg!
   Követtem őt a nappaliba, ahol a szekrényhez lépett, és elővett belőle egy üveget. Még mindig nem voltam képben az alkoholokkal, mert az úgynevezett együttlétünk nagyjából másfél éve alatt ez a téma egyszer sem merült fel - nekem mind egyre ment. Határozottan teletöltött magának egy poharat, és egy hajtásra lehúzta.
 - Nem akarok beszélni róla - vallotta be, mintha az alkohol bátorságot adott volna neki, hogy kimondja, amit józanul nem tudott.
 - Jó, akkor tölts nekem is! - határoztam el, és karba font karokkal odaálltam mellé.
 - Mi van? - vigyorodott el szórakozottan.
 - Ha abban az üvegben van a megoldás a problémára, akkor engem se hagyj ki belőle! - biztattam gúnyosan.
   Továbbra is csak állt és bámult rám, úgyhogy kikaptam a kezéből az üveget, szereztem magamnak egy poharat, és teletöltöttem. Az volt a szándékom, hogy hozzá hasonlóan én is lazán ledöntöm egyszerre, de az első korty után köhögve gondoltam ezt át. Sean kinevetett, és nem tudtam nem vele mosolyogni - mindketten elismertük, mennyire komikus, hogy még mindig nem vagyok hozzászokva az alkoholhoz.
 - Azért nem akarok beszélni róla, mert szégyellem magam, Amy - magyarázta. - Én... ne kérdezd, mit gondoltam. Hiszen tudom, hogy te nem érzed azt irántam, mégis elhitettem magammal, hogy ha eléggé szeretlek, akkor majd te is fogsz, és mit tudom én. - Itt elakadt, és összeráncolt homlokkal újratöltötte a poharát, majd hasonló sebességgel eltüntette a tartalmát.
   A szívem mintha meghasadt volna érte, ahogy ott állt előttem, sértetten, összetörten, zavartan. Bármit megadtam volna, hogy ne vágjon ilyen fejet. Hogy ne kelljen még nagyobb rohadéknak éreznem magam.
   Esküszöm, próbáltam belé szeretni. De a férfi, akinek a nevét már gondolatban is igyekeztem soha nem kiejteni, mintha minden áldott nap minden percében ott állt volna kettőnk között, és nevetett volna a vergődésemen, hogy sosem tudok továbblépni rajta.
   Hirtelen elhatározástól vezérelve lábujjhegyre álltam, átöleltem a vállát és megcsókoltam. Mikor elhúzódtam tőle, már mosolygott, és nem nézett a szemembe.
 - Ettől csak még szánalmasabbnak érzem magam, Amanda - közölte, újabb tőrt döfve a szívembe.
 - Sajnálom - ráztam a fejem. - Sajnálom az egészet. Sean, te vagy az egyik legcsodálatosabb ember, akit ismerek, és nem ezt érdemled. Nem... engem! Olyasvalakit érdemelsz, aki képes viszontszeretni. Mert senki nem érdemli meg nálad jobban, hogy szeressék..!
 - Csak Robin James-Colton Wander, igaz? - szólt közbe, rosszindulatú kifejezéssel az arcán.
   Vesztegessük az időnket autók üldözésével a fejünk körül! Szükségem van a kegyedre, ami emlékeztet, hogy meg kell találnom a sajátomat. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Elfelejthetnénk, amit mondanak nekünk, mielőtt túlságosan megöregszünk - mutass nekem egy kertet, ami életre kelt!
   Ennyi erővel fel is pofozhatott volna. Elvörösödtem, a kezem ökölbe szorult, és kevés hiányzott, hogy dühömben és szégyenemben sírva fakadjak. Neki kellett a legjobban tudnia, milyen hatással van rám ez a név.
   Ahogy azt is, hogy igaza van. Csakis őmiatta nem tudtam beleszeretni ennyi idő elteltével sem.
 - Sa... sajnálom - dadogtam sután, aznap már sokadszorra. Komolyan, mint egy papagáj. Csak ezt az egy szót vagyok képes ismételgetni?
 - Hát, én is - felelte Sean, és, már nem bajlódva ezzel tovább, az asztalra ejtette a poharát és nagy kortyokban inni kezdett az üvegből.
   Tudtam, hogy nem kéne ott hagynom ilyen állapotban, és hogy le fogja inni magát, amitől komoly baja is lehet. De többé nem tudtam ott lenni vele, szégyentelenül kihasználva az érzéseit. Ha maradok, kiverem a kezéből az üveget és addig csókolom, amíg el nem feledkezik az italról. Viszont, ha így teszek, azzal megint csak kihasználom őt, elhitetve vele, hogy még van remény számunkra.
 - Amy? - szólt utánam, olyan erőtlen, reményvesztett, összetört ember hangján, hogy minden elhatározásom ellenére megálltam az ajtóban, és a keretnek kellett támaszkodnom, hogy ne remegjek meg.
 - Igen?
 - Ne menj el! - kért.
 - Muszáj - tiltakoztam, de mire egy lépést tettem, már ott állt mellettem, és a karomra kulcsolta az ujjait. Meglepett a gyorsasága és az ereje, mert valamiért úgy számoltam, hogy ennyi pia után lépni sem tud majd, nemhogy erővel visszatartani.
   El sem jutott az agyáig, amit mondtam, mert a tenyerébe fogta az arcomat és megcsókolt. Szinte én is megrészegültem az alkoholtól a nyelvén és az ajkain - csak ezzel tudom magyarázni, hogy a hajába túrtam és visszacsókoltam. Egyik kezét a derekam köré fonta, és felbátorodva húzott magához. Fel sem tűnt, mikor húzta át a fejemen a felsőmet, de forró tenyere érintésétől a bőrömön áramütésként ért a felismerés.
 - Ezt te sem akarhatod! - ziháltam szaggatottan, mikor végre sikerült vagy három másodpercre eltolnom magamtól. Ismertem őt. Nem olyan ember volt, aki, ha elutasították a lánykérését, beérte azzal is, ha az illető lefekszik vele.
 - Hát, ebben kurvára tévedsz - vigyorodott el futólag, majd ismét az ajkaimra hajolt.
   Minden, ami vagyok, minden, ami valaha voltam, ott van a tökéletes szemeidben, és csak őket látom. Nem tudom, hol; az is zavaros, hogyan; de tudom, hogy ezek a dolgok számunkra sosem fognak változni, egyáltalán. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot?
   Próbáltam tisztán gondolkodni, de egyre kevésbé ment. Mikor behunytam a szemem, egészen úgy éreztem, mintha egy göndör, vörös hajtincs érne az arcomhoz, és egy erős, bőrkeményedéses kéz simítana végig az oldalamon. Ha megteszem, a pokolban fogok elégni, és sem én nem bocsátok meg magamnak soha, sem Sean.
   De már rég elvesztettem a józan eszemet, és amúgy is egy földi pokolban éltem, szóval ennyi erővel akár meg is tehettem, nem?

Még sosem éreztem magam olyan lelketlen, áruló szörnyetegnek, mint másnap reggel, miközben a hálóban és a nappaliban szétdobált ruháimat szedegettem össze és ráncigáltam magamra, igyekezve nem felébreszteni a bűntársamat. A hajam egy madárfészekre emlékeztetett leginkább, de inkább meghaltam volna, mintsem Sean fésűjét használjam. Így is eleget... használtam már őt. Nem kell még a fésűjét is.
   Nyárra van szükségem, de a nyár eljött és el is ment - nyárra van szükségem, de a szívemben tél van. Minden ugyanolyan: az elbaszott játék is, amit játszol velem. Ölelnem kell téged, de te sosem jössz vissza.
   Mikor felöltöztem és megtaláltam a táskámat is, valami megállított Sean ágya mellett. Csupasz mellkasa nem volt betakarva, fekete haja a szélrózsa minden irányába meredezett, és rég láttam ilyen nyugodtnak az arcát. Talán - sőt, valószínűleg - azért, mert még sosem láttam álmában.
   Tétován kinyújtottam a kezem, és ügyetlenül feljebb húztam a takaróját. Egy pillanatra megijedtem, hogy felébredt, mert megmozdult, majd az oldalára fordult, de nem nyitotta ki a szemét. Az ajkamba haraptam, és hirtelen nem bírtam tovább egy szobában lenni vele. Vele, akit ennél jobban már készakarva sem használhattam volna ki. Vele, akivel az elsőt éltem meg, pedig másvalakivel akartam.
   Túl későn jöttem rá, hogy a főbejárat felé tartok, pedig legtöbbször a hátsó ajtón távoztam, ha nem akartam felhívni magamra a figyelmet, ami még sosem volt inkább érvényes, mint ma. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy ez csak akkor tudatosult bennem, amikor kiléptem az udvarra, és egyszerre három lesifotós vakuja vakított el.
   Földbe gyökerezett a lábam. Ott álltam, Sean házából kilépve hajnali négykor, kócos hajjal és gyűrött ruhában három paparazzi kamerája előtt. Már aznap tudni fogja mindenki, hogy... mi történt köztünk.
   Ennél lejjebb már nem kerülhetek. Nem találom meg az összetört életem minden darabját. Nyárra van szükségem, de a nyár eljött és el is ment - nyárra van szükségem, de a szívemben tél van. Ennél lejjebb már nem kerülhetek. Nem találom meg az összetört életem minden darabját, de próbálom - még mindig próbálom, még mindig próbálom...
   Összébb húztam magamon a pulóveremet, ha már elsüllyedni úgysem tudtam. Jake-nek mit mondok? És Angelának? Ők is olvasnak újságot, és hótbiztos, hogy az összes lap kész tényként fogja lehozni, hogy Sean és én lefeküdtünk egymással. Ez is történt, nyilván, de attól még égett az arcom a gondolattól. Jobb, ha tőlem tudják meg, mint egy szennylapból, de mégis hogy mondjak el ilyesmit a fogadott anyámnak és bátyámnak?
   És magamnak?

Még nem értem haza, mikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem, Sean az, de nem ismertem a számot. Hezitálva vettem fel.
 - Szervusz, Amanda. - Még nem is mondott semmi érdemlegeset, de már kirázott a hideg Sean apjától. Párszor találkoztam csak vele az elmúlt két évben, és alig szólalt meg, de sosem tudtam volna elfelejteni a hangját.
 - Jó reggelt! - vettem erőt magamon. Hirtelen az eddiginél is jobban szédülni kezdtem.
   Ó, ne, hova tűnt el ez a sok év? És igazán megérte mindaz a szívfájdalom, amit kaptam? A kitartásnak egyszerűen nincs értelme. De a lemondás legnehezebb része az, hogy megpróbálom valahogy a tudtodra hozni: hát csak sírjunk, sírjunk egymás vállain, sírjunk, míg vége nem lesz! Nem lehetne már vége? És csak sírjunk, sírjunk, sírjunk, amíg mindennek vége, így is túl sokáig tartottunk ki; ideje továbblépnünk. Már meguntam az okok keresését, úgyhogy csak sírjunk!
 - Megtennéd, hogy meglátogatsz, ha küldök érted egy sofőrt? - kérdezte mézesmázosan, rögtön rátérve a hívása céljára.
   Legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy "van más választásom?", de aztán mégsem tettem. Sean apja ritkán szólalt meg, de akkor végigfutott az ember hátán a hideg. És akaratlanul is olyan érzésem volt, hogy akármit mond, jobban teszem, ha engedelmeskedem.
 - Persze - feleltem, kiszáradó torokkal.
 - Remek! - vágta rá, és letette a telefont, mielőtt egyáltalán megkérdezte volna, hol vagyok éppen.
   Konkrétan megfagyott az ereimben a vér, mikor nem sokkal később egy fekete autó leparkolt mellettem, és a sofőr kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Sean apja tehát mindig pontosan tudta, merre járok. Napi huszonnégyben követtet, vagy csak mindenható? Vagy valamelyik lesifotós az ő embere?
   A Lewington-rezidenciát kétszer láttam addigi életem során, és nem mondhatnám, hogy különösebben megmelengette volna a szívemet. Kit áltatok - szabályosan rettegtem a helytől. Annyira rideg, hatalmas és üres volt! Nem azért, mert nem voltak benne berendezési tárgyak; abban nem volt hiány. Egyszerűen csak hiányzott belőle az, ami egy család otthonát általában otthonná teszi. Na nem mintha nekem olyan sok részem lett volna igazi családban vagy otthonban, de Jake és Angela a legjobb tudásuk szerint kárpótoltak mindenért, ami gyerekkoromban nem adatott meg nekem. Ez a ház azonban talán sosem látott szeretetet.
   Sean apja, Alexander Lewington pedig... hát, a legnagyobb jóindulattal is ijesztő jelenség volt, egyszóval tökéletesen illett a háza légkörébe. Fekete haját egészen rövidre nyírva hordta, és az öltönye olyan hivatalos megjelenést kölcsönzött neki, hogy az ember egyetlen pillanatra sem tudott felengedni a közelében, mert úgy érezte, egy bíró előtt áll. Világoskék szemei pedig olyan kegyetlenek és érzelemmentesek voltak, hogy szinte átdöfték azt, akit fürkésztek. Jelen esetben engem.
 - Üdvözöllek! - húzta vigyorra a száját. Hihetetlenül tehetséges volt abban, hogy mindenfajta öröm vagy kedvesség nélkül mosolyogjon.
 - Jó reggelt! - feleltem automatikusan. Tudtam, kapásból a lényegre fog térni, úgyhogy gondolatban felvérteztem magam a legrosszabbra. Ha Sean apja idehívott, akkor abból én biztosan nem jövök ki jól.
 - Szeretném, ha alaposan átgondolnád a válaszodat Sean lánykérésére - vágott a közepébe.
   Úgy álltam ott, mint akit gyomorszájon vágtak. A szavai talán önmagukban még nem lettek volna ijesztőek, de a hang és az arckifejezés, amivel kiejtette őket, szinte feldaraboltak. Az egész férfiból sugárzott a kegyetlenség, és valahogy mindig, minden mozdulatáról azt hittem, hogy épp a nyakam felé készül nyújtani a kezét, hogy megfojtson. De ezzel a mondattal is elérte ugyanezt a hatást.
 - Honnan tud erről? - Még én is éreztem, milyen hülyén hangzik ez a kérdés. Nyilván Sean mondta el neki.
 - Arról, hogy meg akarja kérni a kezedet? Onnan, hogy nem vagyok teljesen vak, és ennyire azért ismerem a fiamat. Már az első bálotokon is láttam, hogy néz rád, és csodálkoztam, hogy az ő idiotizmusával ilyen sokáig eltartott, mire megvette a gyűrűt. És mivel ma fordult először elő, hogy a fiamnál töltötted az éjszakát, gyanítom, ez lehetett a nagy nap. Ahogy azt is tudom, hogy mindezek ellenére nemet mondtál neki.
 - Mégis... Hogyan?
 - Robin Wandertől nem lehet megszökni, ő pedig nem arról híres, hogy elengedi azt, aki egyszer a kezei közé került - vetette oda mintegy félvállról. De legalább kivételesen nem az ő neve volt az, ami jeges zuhanyként ért. Nagyobb gondom is volt most annál. - Én pedig, mivel nem most jöttem le a falvédőről, kimatekoztam, hogy ezt figyelembe véve csakis úgy szabadulhattál meg tőle, hogy ő engedett el.
 - Téved - próbáltam menteni a menthetőt. Végtére is, Robin tényleg nem engedett el. Kevin tette. Robin pedig visszavihetett volna, mikor legközelebb találkoztunk, de nem tette.
 - Ó, hogyne - legyintett. Mintha egy zavaró rovar lennék, ami befészkelte magát a szobájába, és zavarja a zümmögése. - Minden lány él-hal Seanért. Valamiért döglenek érte, ne kérdezd, miért, én sem értem; de így van. Téged kivéve: téged teljesen hidegen hagy a fiam, ezt le sem tagadhatnád. Szóval, hacsak nem egy másik bolygóról jöttél, neked is döglened kéne érte... kivéve, ha már másért döglesz - vigyorodott el gúnyosan.
   Majdnem megint rávágtam, hogy téved, de már az agyam is elzsibbadt a végtagjaimmal együtt. Megbénított a tehetetlenség, a sarokba szorítottság.
 - Mit akar tőlem? - kérdeztem erőtlenül.
 - Tényleg ennyire lassú a felfogásod, vagy csak próbálod húzni az időt? - ráncolta össze futólag a szemöldökét. - Azt, hogy menj vissza Seanhoz, engeszteld ki, és mondj igent, mikor megint megkéri a kezedet. Hitesd el vele, hogy szereted, vagy mit tudom én.
   Megtántorodtam, és kénytelen voltam a falnak dőlni, hogy ne a padlóra zuhanjak. Túl sok volt már nekem a mai nap.
 - Nem - feleltem egyszerűen, minden bátorságomat összeszedve.
 - Nem? - mosolygott negédesen Alexander. - Nem tettem fel kérdést.
 - Pedig nem teszem meg - fejtettem ki az álláspontomat.
 - Nem hinném, hogy lenne választásod a kérdésben - döntötte oldalra a fejét. - Ugyanis a kis családod bánhatja, ha engedetlenkedsz.
   Ha eddig az ájulás kerülgetett, akkor abban a pillanatban megsemmisültem. Olyan érzésem volt, mintha sosem szabadultam volna meg Kevintől, és még mindig egy embertelen, eszelős pszichopata mondaná meg, mit kell tennem, ha nem akarok meghalni vagy épp holtan látni a szeretteimet.
 - Hogy tehet ilyet? - nyögtem ki végül. - A fiáról van szó! Hogy kényszeríthet, hogy verjem át, és legyek a felesége úgy, hogy nem is szeretem? Hogy tehet ilyet a fiával?
 - Magasról teszek arra, hogy Seant szerető feleség várja-e haza, mindaddig, amíg a sajtó odáig van azért a feleségért - hangzott a válasz.
 - Ezt nem értem.
 - Pedig hihetetlenül egyszerű. Mióta Robin a szabadságról és az egyenlőségről papolt a városban, azóta mindenki elégedetlenkedik. De téged valamiért szeretnek. Biztos reménnyel tölti el őket, hogy egy ilyen külvárosi senki a leendő helytartó körül legyeskedhet. Valahányszor Seannal látnak téged a fotósok, kevesebb a nekünk szánt rosszindulatú megjegyzés. Ha hozzámész Seanhoz, ismét megnyugszik mindenki, és nyugodtan élhetjük tovább az életünket.
 - Már úgy érti, maga - mondtam keserűen. - A fia boldogtalan lesz. És én is, bár tudom, hogy ez nem számít. De Seant miért áldozza fel..?
 - Sean érdeke, hogy a városlakók szeressék, mikor átveszi a helytartóságot - vont vállat. - Az pedig csak rajtad áll, hogy boldogtalan lesz-e - tette hozzá.
 - Szóval nem zavarja, ha a fia hazugságban él - összegeztem. - Az se baj, ha a fia egy olyan nővel él, aki csak színleli, hogy szereti őt. Jól mondom?
 - Lassan, de tanulsz - felelte. - Most elmehetsz. A sofőröm elvisz Sean házához.
 - De...
 - Komolyan próbára akarod tenni a türelmemet? - csattant fel, én pedig összerezzentem.
   Feltűnt, hogy reszket a kezem. - Nem - válaszoltam halkan, szinte suttogva.
 - Örülök. Jót beszéltünk. A viszontlátásra!
   Fogalmam sem volt, végül hogyan jutottam el Sean lakásáig. Az sem rémlett, ahogy levonszoltam magam a Lewington-rezidencia udvarára és beültem a kocsiba a sofőr mellé, nemhogy az odaút. A sofőr egy ideje már leparkolhatott, amikor én még mindig nem eszméltem fel.
 - Hölgyem? - kérdezte óvatosan, mire összerezzentem.
 - Igen? - néztem rá értetlenül.
 - Megérkeztünk!
   Ijedten az ablak felé kaptam a tekintetemet, és rájöttem, hogy igaza van. Már nem fordulhattam vissza.
   De ha belépek azon az ajtón, végképp nem fordulhatok vissza - soha többé.
   Gondolkodtam az életemen, és hogy mennyi időt pazaroltam el. Készen állok mindet magam mögött hagyni - legyen mindez a tegnapé! De a lemondás legnehezebb része az, hogy megpróbálom valahogy a tudtodra hozni: hát csak sírjunk, sírjunk egymás vállain, sírjunk, míg vége nem lesz. Nem lehetne már vége? És csak sírjunk, sírjunk, sírjunk, amíg mindennek vége, így is túl sokáig tartottunk ki; ideje továbblépnünk. Már meguntam az okok keresését, úgyhogy csak sírjunk!
   Sean még nem ébredt fel, mióta leléptem, úgyhogy nehézkesen, az ajkamba harapva kibújtam a ruháimból, és visszafeküdtem mellé az ágyba. Az oldalára fordult, és a derekam köré fonta a kezét. Nagyon erősen kellett összeszorítanom a számat, hogy ne zokogjak fel.
 - Amy? - nyitotta ki a fél szemét Sean.
 - Szia! - szedtem össze a hangomat.
 - Mi a baj?
 - A válaszom igen - böktem ki válasz helyett, mielőtt megint meggondolom magam.
 - Igen? Mi igen? - könyökölt fel homlokráncolva.
 - Hozzád megyek feleségül - kockáztattam meg egy erőtlen mosolyt.

2017. augusztus 23., szerda

Huszonkilenc

Jake még sokáig próbálkozott, és én is, de nem voltam képes rábírni magam, hogy elmeséljem neki ezt az egészet. Nem azért, mert nem bíztam benne, hanem azért, mert nem akartam hangosan Robinról beszélni, senkinek. Úgy éreztem, megsérteném őt, ha kiteregetném a múltját a mostohatestvéremnek, akit ő mellesleg ki nem állhatott. Jake nem érthette, milyen ember Robin, mert én nem tudtam volna rendesen elmondani - a levelét pedig semmi pénzért nem mutattam volna meg senkinek. Az Robiné volt, és az enyém. Senki másra nem tartozott.
   Ugyanezért nem vettem fel a telefont Seannak sem. Mert akkor érezte volna a hangomból, hogy valami nincs rendben, és ő nem hagyná annyiban, ahogy Jake tette, addig faggatna, amíg el nem mondom. Nem hittem, hogy készen állok erre.
   Így telt el a hét. Aztán, mikor pénteken kicsengettek az utolsó óránkról, Sean várt rám az udvaron, egy kocsinak támaszkodva, amit még nem láttam, de feltételeztem, hogy a sajátja. Gondosan maszk mögé rejtette a gondolatait, és közömbösen elmormolt egy sziasztokot, mikor Jake és én odaértünk hozzá. A mostohatestvéremmel még nem találkozott, úgyhogy kínosan bemutattam őket egymásnak. Jake érezte a szenvedésemet, de készségesen kimentette magát, hogy kettesben hagyhasson minket, és hogy Sean kihúzhassa belőlem azt, amit neki nem sikerült. Elmész te a francba, Jake Chandler!
 - Amanda? - szólalt meg Sean nagy sokára, mikor felfogta, hogy nem szándékozom beszélgetést kezdeményezni. Abbahagytam a murva fixírozását, és ránéztem.
   Láthatóan megijesztettem. Nem csoda; nem nyújtottam valami szép látványt, és a tekintetemből sem olvashatott ki sok kedvességet. Nem volt már erőm kedvesnek lenni, hiába érdemelt volna Sean legalább ennyit.
   Ez a magányosaké, azoké, akik kutatnak és találnak, csak hogy időről időre csalódjanak. Ez a leromboltaké, a bukásban szakértőké: gyerünk, barátaim, keljetek most fel, egyáltalán nem vagytok egyedül. És ez a rész érte szólt, és ez a rész érte szólt, ez a rész érte szólt: emlékszik vajon? Hullámokban jön és megy.
 - Hőseim, Amanda, mi történt veled? - fakadt ki, a hangja tele aggódással. Bizonytalanul kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen, de aztán megremegtek az ujjai, és ügyetlenül visszaengedte maga mellé a karját. Az ajkába harapott. - Rohadtul aggódtam, tudod? Azt hittem, valami rosszat tettem, és azért büntetsz. Vagy, hogy valami bajod esett, és nem akarod elmondani, vagy csak nincs időd rám.
 - Ne... ne haragudj - préseltem ki magamból. - Nem akartalak megbántani.
 - Nem bántottál meg, csak a frászt hoztad rám! - vágott közbe ingerülten. - Amy, utállak így látni! Ha elmondanád, talán tudnék segíteni, vagy mit tudom én! Lehet, az is segítene, ha elmondanád valakinek! Nem is feltétlenül nekem; nem kényszerítelek. De itt vagyok neked, oké?
   Elsírtam magam. Sean is itt van nekem, akárcsak Jake. Legalább ők. Még ha nem is rájuk volt a leginkább szükségem.
   Sean megint hezitált, nem mert magához ölelni, mire kitört belőlem a nevetés. Idiótán hangozhatott, hogy egyszerre szipogok és röhögök, de ez az én formám. - Megölelhetsz, te hülye! - szaladt ki a számon, látva a szerencsétlenkedését.
   De nem vette zokon. Kisimult az arca, és elmosolyodott, miközben széttárta a karjait, én pedig az ölelésébe léptem és a vállába fúrtam az arcom. Pontosan tudtam, milyen fölösleges és egyben szánalmas, amit csinálok, mégsem tudtam abbahagyni a bőgést, már napok óta. Hősök, mi lesz, ha sosem múlik el a sírógörcs, és már mindig ilyen nyomorult leszek?
   Sean szólongatott, és a hátamat meg a hajamat simogatta, megnyugtatásnak szánva a gesztust. De, ahogy mindenről, erről is Robin jutott eszembe, és az, hogy ő egy ideges rakás szerencsétlenséggé változik, ha valaki sírni kezd előtte.
 - Gyere! - szorította meg a kezemet, és tompán érzékeltem, hogy beültet az autóba az anyósülésre.
   Mire észbe kaptam, a lakásán voltunk, és egy csomag zsepit és egy tábla csokit nyomott a kezembe, miközben a kanapéján ültem. Ez megmosolyogtatott.
 - Amy - ült le velem szemben, és a térdeire könyökölt. - El kell mondanod, mi történt veled. Már csak azért is, mert addig nem engedlek sehova, amíg nem teszed - próbált viccelni, és normál esetben értékeltem volna a próbálkozását, de nehezemre esett, figyelembe véve a kérését. - Nem akarom, hogy azt hidd, egy nyomulós, érzéketlen fasz vagyok, hogy így erőltetem, amiről láthatóan nem akarsz beszélni, de leginkább segíteni szeretnék, és az egyrészt nem megy úgy, hogy azt sem tudom, mi a baj, másrészt már az is segíthet neked, ha elmondod valakinek. Tudhatod, hogy nem adom tovább senkinek. Tudod, ugye?
 - Tudom - sóhajtottam.
   Valójában igaza volt. Titkon talán arra vágytam a leginkább, hogy elmondhassam valakinek. Jake-nek nem mondhattam, mert ő - az ő szempontjából jogosan - rühellte Robint, és vice versa. Jó, Seant is elrabolta, de Seannal nem éltem egy fedél alatt. Ha Sean elítél engem a történtekért, üsse kő, elveszítek egy barátot, aki közel áll hozzám. De ha Jake ítél el, az már teljesen más tészta. Elvégre ő a testvérem, a szülei a nevelőszüleim - azt nem bírnám elviselni, ha ő ferde szemmel nézne rám. Nem volt rosszindulatú, de ha elmondaná például az anyjának, aki ugyanígy továbbadhatja - akár véletlenül is - Christophernek, akkor minden tönkremenne.
   A másik pedig, hogy Robinról nem bírtam beszélni... Tudtam, egy idő után úgyis muszáj lesz. Elvégre hosszú még az élet ahhoz, hogy soha többet ne beszéljek valakiről, aki kilépett belőle.
 - Hallgatlak - döntötte oldalra a fejét Sean, és várakozóan nézett rám.
   És én elmondtam, ő pedig tényleg meghallgatott. Néha megrándult közben az arca, vagy úgy összeszorította a fogát, hogy féltem, széthasad az állkapcsa, de egyszer sem szólt közbe. Az elejétől elmeséltem - az elrablásomat, Lionelt, Robint... Jaredet kihagytam a történetből. És persze szép sorban elmondtam pár dolgot Robinról, ami ahhoz kellett, hogy megértse a helyzetünket. Azt például nem, hogy az apja napi rendszerességgel félholtra verte, és hogy a tulajdon öccse rabolta el a feleségét - utóbbira azt mondtam, egy ellensége tette. Azt sem, hogy hasonlítok egy kicsit Lanára. És a levelét meg a gyűrűt sem árultam el, csak egyértelművé tettem, hogy Robin elmondta: szeret. Így Sean pontosan annyit tudott meg, ami a jelenlegi állapotomat közvetlenül okozta. Hogy Robin, akit tiszta szívemből szeretek, kilépett az életemből, mert úgy ítélte, hogy így nagyobb biztonságban vagyok.
 - Hű! - fújta ki a levegőt a férfi, mikor egy ideje már abbahagytam a beszédet.
   Felállt, és járkálni kezdett. Megállt a nyitott ajtóban, és az ajtófélfának döntötte a fejét, a hallottakat emésztve.
 - Azt gondolod, megőrültem - csóváltam a fejem, és felpattantam a kanapéról. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Végül is, eleve ki olyan hülye rajtam kívül, hogy beleszeret a bandavezérbe, aki elrabolta? Nem haragudtam emiatt Seanra, csak nem bírtam tovább elviselni, hogy így nézzen rám.
   Ki akartam kerülni, de elkapta a csuklómat és megállított. Mikor felfogta, hogy hozzámért - az ígérete ellenére, hogy csak akkor teszi, ha engedélyt adtam rá -, úgy húzta el rólam a kezét, mint aki megégette magát, és lesütötte a szemét.
 - Nem gondolom azt - ráncolta a homlokát. - Miért gondolnám így?
 - Hát... Mert beleszerettem egy birtoklásmániás bandavezérbe, aki valószínűleg egy halom embert megölt már? - kérdeztem vissza tanácstalanul.
 - Ha így fogalmazol, valóban nem hangzik jól, de egyáltalán nem ezen gondolkodtam - vigyorodott el. - Hanem azon, hogy csinálta. Úgy értem, hogy volt hozzá elég akaratereje.
 - Mihez? - értetlenkedtem. Egyre inkább az volt a benyomásom, hogy kettőnk közül inkább Sean gárgyult meg hirtelen.
 - Hát ahhoz, hogy elhagyjon! - felelte Sean, mintha magától értetődő lenne. - Ha annyira szeretett... - Elhallgatott, és a gondolataiba merült. - Pont ez a lényeg! Rohadtul szerethet, ha lemondott rólad azért, mert úgy gondolta, hogy neked így a legjobb!
   Ez a hitetleneké, azoké, akik meglepődtek; ott vannak, ahol vannak, hiába küzdenek. Ez azoké, akik hisznek, ha csupán a hit kedvéért is: gyerünk, barátaim, keljetek most fel, szeretkezésen a sor. És ez a rész érte szólt, és ez a rész érte szólt, ez a rész érte szólt: emlékszik vajon? Hullámokban jön és megy - egyre csak azon tűnődöm, miért hullámokban jön és megy, egyre csak azon tűnődöm, miért, miért, miért próbálkozom.
 - Nem könnyíted meg a helyzetemet - mutattam rá. Sokat értem Robin szeretetével, ha sosem láthatom többet. Ezt neki is tudnia kellett. És azt is, hogy én mennyire szeretem őt. Mégis a menekülést választotta, pedig tudnia kellett, hogy mekkora fájdalmat okoz vele. - Tudom, hogy szeret. De ha erre gondolok, csak még rosszabb. Sosem látom többé, hiába szeret, és hiába szeretem.
 - Próbáltad már hívni?
 - Igen, de biztos eldobta a kártyát, mert nem tudtam elérni. - Adammel is ugyanez volt a helyzet. Minden megszűnt, ami még köteléket képezhetett Robin és köztem. Valószínűnek tartottam, hogy maga Robin rendezte így, hogy még véletlenül se tudjam felvenni vele a kapcsolatot.
 - Sajnálom - húzta el a száját Sean. - Hát, ne haragudj, Amy, de semmi olyat nem tudok mondani, ami segítene. Ha azt mondom, elmúlik, az nem segít, ugye?
 - Nem - ráztam a fejemet, keserű mosollyal az arcomon.
 - Pedig tapasztalatom szerint idővel tényleg elmúlik - karolta át a vállamat vigasztalóan. - És legrosszabb esetben is sírhatsz a vállamon, ameddig csak akarsz.
   Felnevettem. - Kösz.
 - Komolyan, Amy - tűnt el a mosolya. - Ha bármi van, ne csináld még egyszer ezt! Ha eleged van belőlem, akkor mondd meg! De ha azért nem veszed fel a telefont, mert valami baj van, akkor nem hagyom annyiban - vigyorgott rám. - Ne is várd tőlem.
 - Ne haragudj - hajtottam le a fejem.
 - Viszont, mivel elrángattalak, ezért tartozom neked egy vacsorával - csapta össze a tenyerét, fátylat borítva az eddigiekre. - Segítesz?
   Nevetve bólintottam, és követtem őt a konyhájába. Természetesen a legmodernebb gépekkel volt felszerelve, amiknek egy részéről azt sem tudtam, mire való.
 - Na, és mit terveztél?
 - Hát... - jött zavarba. - Spagettit - fordult felém, vörös arccal.
 - Oké - vontam vállat nyugodtan. Biztos arra számított, hogy kinevetem, mert hitetlenkedve rázta a fejét.
 - A főzés nem szerepelt a megtanulandó dolgaim listáján, oké? - védekezett, miközben az egyik szekrényben matatott.
 - Megtanulandó dolgok listája? - ráncoltam a homlokom. - Ez komoly?
 - Ezt csak én találtam ki. Azért, mert apám néha úgy viselkedett, mintha listát vezetne arról, hogy mit tudok már, mit nem, és mi az, amire alkalmatlan vagyok.
   Ez azoké, akik felállnak; azoké, akik újra megpróbálják; azoké, akiknek elkél a segítség; azoké, akik azt hiszik, megtehetik. Hullámokban jön és megy - egyre csak azon tűnődöm, miért hullámokban jön és megy, egyre csak azon tűnődöm, miért, miért, miért próbálkozom...

Azt azért nem állítottam volna, hogy Sean alkalmatlan a főzésre - a spagettije valami hihetetlenül finom lett. Figyeltem őt, miközben tevékenykedett; időnként szitkozódott, ha valami nem jött össze elsőre, de egyébként teljesen otthonosan mozgott a konyhában. Vagy csak azért éreztem így, mert Sean valahogy minden környezetbe illett: egy átlagos iskola menzájára éppúgy, mint egy hibátlanul felszerelt, extra konyhába. Volt a testtartásában, a mozgásában valami könnyedség, kiegyensúlyozottság; olyan ember benyomását keltette, aki mindenhol, minden élethelyzetben megállná a helyét.
   Valószínűleg azért éreztem így, mert tényleg minden élethelyzetben megállta volna a helyét. Kiskorától arra nevelték, hogy elviseljen annyi stresszt, amennyinek más az ötödét sem bírná. Hiszen mindenféle megbeszélésekre járt; arra készítették fel, hogy egy város helytartója legyen, igazgasson, kormányozzon... Nekem annyi is elég volt a politikából, amennyit a tévéből vagy az újságokból véletlenül elkaptam - ő mégis kibírta, hogy az egész életének ez a téma legyen az alapköve.
   Talán túlságosan elmerültem a gondolatmenetemben, mert azon kaptam magam, hogy már felém fordult, és valószínűleg mondott is valamit, én pedig még mindig őt bámultam. Hiába, nem tudtam tenni ellene, hogy vonzott a kisugárzása. Nem a jóképűsége vagy az izmos testfelépítése - bár nyilván ezek is hozzájárultak -, hanem a puszta kisugárzása.
 - Mi az? - vigyorgott, miközben én elvörösödtem.
   Senki sem tökéletes, soha nem is próbálok majd az lenni, de ígérem, érek annyit; csak ki kéne nyitnod a szemedet. Nincs szükségem második esélyre, egy barátra van szükségem, valakire, aki mellettem fog állni a legvégsőkig. Ha a szívem legjavát akarod, csak látnod kell a jót bennem, mert lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem.
 - Semmi!
 - Valamire csak gondoltál - unszolt, és tett egy lépést felém, arcán letörölhetetlen mosollyal.
 - De nem! Csak elbambultam - ráztam a fejem, de nekem is vigyoroghatnékom támadt.
   Lehetnék a napod, mikor hideg van odakint, lehetnék a sziklád, mikor nincs hova rejtőzni, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem. Ahogyan szeretsz engem. Azt kapod, amit adsz, ez az egyszerű igazság, úgyhogy csak add a kezed, és adok valakit, akibe kapaszkodhatsz! Nincs szükségem második esélyre, egy barátra van szükségem, valakire, aki mellettem fog állni a legvégsőkig. Ha a szívem legjavát akarod, csak látnod kell a jót bennem, mert lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem.
   A spagetti sisteregni kezdett, mire Sean a tűzhely mellé pattant, és így nem tudtam meg, mit mondott volna. Vacsora közben nem sokat beszéltünk; megdicsértem a kaját, de ennyi. Utána hazavitt, még egyszer megígértette velem, hogy legközelebb felveszem a telefont, és elköszöntünk egymástól.
   Épp, mikor búcsúzóul megöleltük egymást, fura villanásra lettem figyelmes. Ha lett volna rá okom, azt hittem volna, hogy egy vaku az.
   Aztán rájöttem, hogy tényleg az volt.
 - Hé, maga ott! - engedett el Sean, és a sövény felé indult, majd a pólója nyakánál fogva előráncigált onnan egy fiatal, sovány férfit, aki egy indokolatlanul nagy kamerát szorongatott a kezében. - Honnan veszi a bátorságot, hogy az engedélyünk nélkül fotózzon? - förmedt rá, és egészen meglepett, hogy Sean ilyen hangnemben is tud beszélni. Bár így belegondolva eszembe jutott, hogy egyszer már hallottam ilyennek őt - amikor Fred magával ráncigált, és Sean azt kiabálta, hogy vegye le rólam a kezét.
   A srác hebegett valamit, és a hangja ébresztett rá, hogy fiatalabb, mint gondoltam. Úgy éreztem, biztos nem rosszindulatból fotózott, és nem is csinált olyan rosszat, hogy Sean bajba keverje miatta.
 - Sean! - léptem oda hozzá, a vállára téve a kezemet. - Semmi baj - mondtam.
 - Már hogyne lenne baj..! - protestált, de azért elengedte a paparazzit.
 - Köszönöm, hölgyem! - dadogta a lesifotós. - Bocsánatot kérek. Nem alkalmatlankodom többet. Viszlát! - azzal elszelelt.
 - Hihetetlen vagy! - vigyorodott el Sean.
 - Miért? - értetlenkedtem.
 - Az egyik bálban volt egy olyan nő, aki beperelte a lesifotóst, aki képeket csinált róla az utcán.
 - Hát, én nem ő vagyok, ugye? - mosolyogtam rá.
   Elmosolyodott. - Hát, az biztos.
   Lehetnék a napod, mikor hideg van odakint, lehetnék a sziklád, mikor nincs hova rejtőzni, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem. Ahogyan szeretsz engem. Ó, tudod, hogy lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem!

Biztos voltam benne, hogy az ember képes hozzászokni ahhoz, amihez hozzá szeretne. De én nem akartam hozzászokni Robin hiányához. Még csak elfelejteni sem akartam őt; minden szabad percemben arról álmodoztam, hogy egy nap meglátom majd valahol: az iskolám előtt, a parkban, az utcán, a kertben. Ha épp magamra maradtam pár percre, akkor a bőrkabátjába fúrtam az arcomat, mert még éreztem rajta az illata egy-két foszlányát. Állandóan a tőle kapott mobiltelefont szorongattam, mintha az akaratommal rá tudnám bírni, hogy megszólaljon. Le sem vettem az édesanyja gyűrűjét, és szinte percenként köré fontam az ujjaimat, mintegy ellenőrizve, hogy megvan-e még - többet ért nekem, mint az életem. És főként minden este újraolvastam a levelét elalvás előtt. Nemcsak azért, mert a szavai váltak a lételememmé, hanem azért is, mert tudtam, ha ennyire ő jár a fejemben, mielőtt lefekszem, akkor vele fogok álmodni. És úgy legalább egy nagyon közvetett, távoli módon velem volt egy ideig. Igaz, emiatt még nehezebb volt reggel arra ébredni, hogy még mindig távol van tőlem - így hát kezdődött az egész körforgás elölről.
   Emlékszel mindarra, amit akartunk? Most az összes emlék, mind kísértetjárta. Mindig is a búcsú volt a végzetünk. Hiába tartottuk magasra az öklünket, sosem működhetett volna jól, nem. Sosem az volt a sorsunk, hogy kompromisszumra jussunk. Nem akartam, hogy kiégjünk, nem azért jöttem, hogy bántsalak, s most nem tudom abbahagyni. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok.
   Egy napon, mikor már egy év telt el így, arra ébredtem, hogy hiába álmodtam vele, nem tudom pontosan felidézni Robin arcát. Ettől konkrétan pánikba estem. Hogy felejthettem el..? Egyik percben még előttem volt leírhatatlan árnyalatú, vörös haja, ami rendetlenül keretezte számomra tökéletes arcát, de mire felébredtem, már nem tudtam magam elé vetíteni, milyen is volt pontosan az az arc. Kétségbeesetten hunytam be a szememet, és erőlködve idéztem fel szintén meghatározhatatlan színű szemeit, a ráncokat hibátlan, rózsaszín ajkai és gyönyörű szemei körül. Legtöbbször gondterhelt kifejezés ült az arcán, emiatt a szája sokszor egyetlen vonalnak tűnt, arccsontjai pedig feltűnően kidomborodtak, annyira megfeszült a bőre.
   Megnyugodva hanyatlottam vissza a párnára, mikor felidéződött bennem káprázatos mosolya és az a ritkán látott, csintalan arckifejezés is, amitől az egész testem képes lett volna elolvadni.
   Tudtam, hogy könnyebb lenne nekem, ha elfelejteném őt. Mégsem voltam képes rábírni magam.
   Ha rád nézek, az megnehezíti, de tudom, hogy találsz majd egy másikat, aki nem hozza ki belőled mindig a sírhatnékot. Akkor a tökéletes csókkal kezdődött: éreztük, ahogy a méreg hatni kezd. De a "tökéletes" nem tudta életben tartani ezt a szerelmet. Tudod, hogy annyira szeretlek... eléggé szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok. És már itt sem vagyok, már itt sem vagyok: nem tudod elérni, hogy helyesnek érezzem, mikor tudod, hogy helytelen. Már itt sem vagyok, itt sem vagyok - nincs továbblépés, ezért már itt sem vagyok.
   Nyílt az ajtó, és Sean lépett be rajta. Tátva maradt a szám a meglepetéstől, mire ő csak kuncogott, és fölém hajolt, hogy megcsókoljon üdvözlésül.
 - Te meg hogy kerülsz ide? - értetlenkedtem kipirulva, és az ingujját húzogattam, hogy üljön le mellém az ágyra.
 - A születésnapod alkalmából megkértem Angelát, hogy vegyen ki téged a suliból, hogy együtt ünnepelhessünk - vigyorgott. - A Hősök éltessenek!
   Nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról. Felültem, és kérdés nélkül átöleltem. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy ettől elmosolyodik.
 - Köszönöm, Sean! - mondtam halkan.
 - Ne köszönd! - felelte. - Szeretlek. Boldog szülinapot, Amy. - Eltolt magától. - Odakint várlak. Piknikhez öltözz! - kacsintott.
 - Sietek - nevettem fel boldogan.
   Ahogy kilépett a szobám ajtaján, lelohadt a mosolyom. Sean és én már több hónapja jártunk, de még mindig újra és újra visszatért az a fojtogató érzés, hogy helytelenül cselekszem. Hiszen én nem vele akartam lenni; nem róla álmodtam, nem ő volt az, akivel a jövőmet boldognak képzeltem el. Ezt neki is tudnia, vagy legalább sejtenie kellett, mégsem mondott le rólam, mégis megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője.
   Te pedig igent mondtál neki, tettem szemrehányást magamnak, miközben ingerülten a hajamat fésültem. Annak ellenére, hogy nem szerettem, mégis igent mondtam neki, mert ő szeretett, és mert egy önző dög voltam.
   Nem akartam elfelejteni Robint. De a hiányának a tudatával sem akartam együtt élni. Innen jött Sean kihasználásának az "ötlete". Amíg ő velem volt, addig kevésbé fájt az, hogy Robin nem volt.
   Emlékszel mindarra, amit akartunk? Most az összes emlék, mind kísértetjárta. Mindig is a búcsú volt a végzetünk. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok. És már itt sem vagyok, már itt sem vagyok: nem tudod elérni, hogy helyesnek érezzem, mikor tudod, hogy helytelen. Már itt sem vagyok, itt sem vagyok - nincs továbblépés, ezért már itt sem vagyok.
   Sóhajtva fogtam lófarokba a tincseimet. - Robin nincs, és soha nem is lesz veled - közöltem a tükörképemmel, igyekezve meggyőzően hangzani. - Robin nem létezik.