2017. szeptember 24., vasárnap

Harminc

Tudtam, hogy meg akarja kérni a kezemet, épp ezért minden erőmmel kapálóztam ennek megakadályozásáért. De mintha ezzel ő is tisztában lett volna, és emiatt annál inkább próbálkozott. Valahányszor úgy alakította a beszélgetést, hogy éreztem, egy lánykérésre akar kilyukadni, azonnal élesen témát váltottam.
   Egy ilyen alkalommal Sean arca megrándult, és az asztalra könyökölve előredőlt, lehajtotta a fejét és láttam, hogy az ajkába harapva gondolkodik. Ha érezhettem volna magam még nyomorultabbul, akkor ezt látva megtettem volna.
   Megteszünk mindent, mindent egyedül. Nincs szükségünk semmire és senkire. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Nem igazán tudom, hogyan mondjam meg, hogy érzek. Az a szót túl sokszor mondják; az nem elég. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Elfelejthetnénk, amit mondanak nekünk, mielőtt túlságosan megöregszünk - mutass nekem egy kertet, ami életre kelt!
 - Nem akarod, hogy feltegyem a kérdést, mi? - kérdezte halkan, enyhe humorral a hangjában.
 - Sean... - Összeszorítottam a fogamat. Ha valaki, hát ő pontosan tudta, hogy nem szeretem őt. Illetve de, teljes szívemből szerettem őt, mert egy csodálatos ember volt, és többek között miatta nem lettem élőhalott már olyan két évvel azelőtt. De nem voltam belé szerelmes. Miért akarja mégis megkérni a kezemet? Hogy akarhat egy ilyen önző roncsot a feleségéül?
 - Ne haragudj - vágott közbe, hasonló arckifejezéssel. Ahogy felpattant, olyan hangosan csikordult meg a széke, hogy minden tagomban összerezzentem.
 - Te ne haragudj..! - Látva, hogy kivágtat a konyhából, ingerültebben tettem hozzá: - Ne menekülj el, Sean! Kérlek, beszéljük meg!
   Követtem őt a nappaliba, ahol a szekrényhez lépett, és elővett belőle egy üveget. Még mindig nem voltam képben az alkoholokkal, mert az úgynevezett együttlétünk nagyjából másfél éve alatt ez a téma egyszer sem merült fel - nekem mind egyre ment. Határozottan teletöltött magának egy poharat, és egy hajtásra lehúzta.
 - Nem akarok beszélni róla - vallotta be, mintha az alkohol bátorságot adott volna neki, hogy kimondja, amit józanul nem tudott.
 - Jó, akkor tölts nekem is! - határoztam el, és karba font karokkal odaálltam mellé.
 - Mi van? - vigyorodott el szórakozottan.
 - Ha abban az üvegben van a megoldás a problémára, akkor engem se hagyj ki belőle - biztattam gúnyosan.
   Továbbra is csak állt és bámult rám, úgyhogy kikaptam a kezéből az üveget, szereztem magamnak egy poharat, és teletöltöttem. Az volt a szándékom, hogy hozzá hasonlóan én is lazán ledöntöm egyszerre, de az első korty után köhögve átgondoltam ezt. Sean kinevetett, és nem tudtam nem vele mosolyogni - mindketten elismertük, mennyire komikus, hogy még mindig nem vagyok hozzászokva az alkoholhoz.
 - Azért nem akarok beszélni róla, mert szégyellem magam, Amy - magyarázta. - Én... ne kérdezd, mit gondoltam. Hiszen tudom, hogy te nem érzed azt irántam, mégis elhitettem magammal, hogy ha eléggé szeretlek, akkor majd te is fogsz, és mit tudom én. - Itt elakadt, és összeráncolt homlokkal újratöltötte a poharát, majd hasonló sebességgel eltüntette a tartalmát.
   A szívem mintha meghasadt volna érte, ahogy ott állt előttem, sértetten, összetörten, zavartan. Bármit megadtam volna, hogy ne vágjon ilyen fejet. Hogy ne kelljen még nagyobb rohadéknak éreznem magam. Esküszöm, próbáltam belé szeretni. De a férfi, akinek a nevét már gondolatban is igyekeztem soha nem kiejteni, mintha minden áldott nap minden percében ott állt volna kettőnk között, és nevetett volna a vergődésemen, hogy sosem tudok továbblépni rajta.
   Hirtelen elhatározástól vezérelve lábujjhegyre álltam, átöleltem a vállát és megcsókoltam. Mikor elhúzódtam tőle, már mosolygott, és nem nézett a szemembe.
 - Ettől csak még szánalmasabbnak érzem magam, Amanda - közölte, újabb tőrt döfve a szívembe.
 - Sajnálom - ráztam a fejem. - Sajnálom az egészet. Sean, te vagy az egyik legcsodálatosabb ember, akit ismerek, és nem ezt érdemled. Nem... engem! Olyasvalakit érdemelsz, aki képes viszontszeretni. Mert senki nem érdemli meg nálad jobban, hogy szeressék..!
 - Csak Robin James-Colton Wander, igaz? - szólt közbe, rosszindulatú kifejezéssel az arcán.
   Vesztegessük az időnket autók üldözésével a fejünk körül! Szükségem van a kegyedre, ami emlékeztet, hogy meg kell találnom a sajátomat. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot? Elfelejthetnénk, amit mondanak nekünk, mielőtt túlságosan megöregszünk - mutass nekem egy kertet, ami életre kelt!
   Ennyi erővel fel is pofozhatott volna. Elvörösödtem, a kezem ökölbe szorult, és kevés hiányzott, hogy dühömben és szégyenemben sírva fakadjak. Neki kellett a legjobban tudnia, milyen hatással van rám ez a név.
   Ahogy azt is, hogy igaza van. Csakis őmiatta nem tudtam beleszeretni ennyi idő elteltével sem.
 - Sa... sajnálom - dadogtam sután. Komolyan, mint egy papagáj. Csak ezt az egy szót vagyok képes ismételgetni?
 - Én is - felelte Sean, és, már nem bajlódva ezzel tovább, az asztalra ejtette a poharát és nagy kortyokban inni kezdett az üvegből.
   Tudtam, hogy nem kéne ott hagynom ilyen állapotban, és hogy le fogja inni magát, amitől komoly baja is lehet. De többé nem tudtam ott lenni vele, szégyentelenül kihasználva az érzéseit. Ha maradok, kiverem a kezéből az üveget és addig csókolom, amíg el nem feledkezik az italról. Viszont, ha így teszek, azzal megint csak kihasználom őt, elhitetve vele, hogy még van remény számunkra.
 - Amy? - szólt utánam, olyan erőtlen, reményvesztett, összetört ember hangján, hogy minden elhatározásom ellenére megálltam az ajtóban, és a keretnek kellett támaszkodnom, hogy ne remegjek meg.
 - Igen?
 - Ne menj el! - kért.
 - Muszáj - tiltakoztam, de mire egy lépést tettem, már ott állt mellettem, és a karomra kulcsolta az ujjait. Meglepett a gyorsasága és az ereje, mert valamiért úgy számoltam, hogy ennyi pia után lépni sem tud majd, nemhogy erővel visszatartani.
   El sem jutott az agyáig, amit mondtam, mert a tenyerébe fogta az arcomat és megcsókolt. Szinte én is megrészegültem az alkoholtól a nyelvén és az ajkain - csak ezzel tudom magyarázni, hogy a hajába túrtam és visszacsókoltam. Egyik kezét a derekam köré fonta, és felbátorodva húzott magához. Fel sem tűnt, mikor húzta át a fejemen a felsőmet, de forró tenyere érintésétől a bőrömön áramütésként ért a felismerés.
 - Ezt te sem akarhatod - ziháltam szaggatottan, mikor végre sikerült vagy három másodpercre eltolnom magamtól. Ismertem őt. Nem olyan ember volt, akinek, ha elutasították a lánykérését, elég az is, ha a lány lefekszik vele.
 - Hát, ebben kurvára tévedsz - vigyorodott el futólag, majd ismét az ajkaimra hajolt.
   Minden, ami vagyok, minden, ami valaha voltam, ott van a tökéletes szemeidben, és csak őket látom. Nem tudom, hol; az is zavaros, hogyan, de tudom, hogy ezek a dolgok számunkra sosem fognak változni, egyáltalán. Ha itt feküdnék, ha csak feküdnék itt, lefeküdnél mellém és elfelejthetnénk a világot?
   Próbáltam tisztán gondolkodni, de egyre kevésbé ment. Mikor behunytam a szemem, egészen úgy éreztem, mintha egy göndör, vörös hajtincs érne az arcomhoz, és egy erős, bőrkeményedéses kéz simítana végig az oldalamon. Ha megteszem, a pokolban fogok elégni, és sem én nem bocsátok meg magamnak soha, sem Sean.
   De már rég elvesztettem a józan eszemet, és amúgy is egy földi pokolban éltem, szóval ennyi erővel akár meg is tehettem, nem?

Még sosem éreztem magam olyan lelketlen, áruló szörnyetegnek, mint másnap reggel, miközben a hálóban és a nappaliban szétdobált ruháimat szedegettem össze és ráncigáltam magamra, igyekezve nem felébreszteni a bűntársamat. A hajam egy madárfészekre emlékeztetett leginkább, de inkább meghaltam volna, mintsem Sean fésűjét használjam. Így is eleget... használtam már őt. Nem kell még a fésűjét is.
   Nyárra van szükségem, de a nyár eljött és el is ment - nyárra van szükségem, de a szívemben tél van. Minden ugyanolyan: az elbaszott játék is, amit játszol velem. Ölelnem kell téged, de te sosem jössz vissza.
   Mikor felöltöztem és megtaláltam a táskámat is, valami megállított Sean ágya mellett. Csupasz mellkasa nem volt betakarva, fekete haja a szélrózsa minden irányába meredezett, és rég láttam ilyen nyugodtnak az arcát. Talán - sőt, valószínűleg - azért, mert még sosem láttam álmában.
   Tétován kinyújtottam a kezem, és ügyetlenül feljebb húztam a takaróját. Egy pillanatra megijedtem, hogy felébredt, mert megmozdult, majd az oldalára fordult, de nem nyitotta ki a szemét. Az ajkamba haraptam, és hirtelen nem bírtam tovább egy szobában lenni vele. Vele, akit ennél jobban már készakarva sem használhattam volna ki. Vele, akivel az elsőt éltem meg, pedig másvalakivel akartam.
   Túl későn jöttem rá, hogy a főbejárat felé tartok, pedig legtöbbször a hátsó ajtón távoztam, ha nem akartam felhívni magamra a figyelmet, ami még sosem volt inkább érvényes, mint ma. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy ez csak akkor tudatosult bennem, amikor kiléptem az udvarra, és egyszerre három lesifotós vakuja vakított el.
   Földbe gyökerezett a lábam. Ott álltam, Sean házából kilépve hajnali négykor, kócos hajjal és gyűrött ruhában három paparazzi kamerája előtt. Már aznap tudni fogja mindenki, hogy... mi történt köztünk.
   Ennél lejjebb már nem kerülhetek. Nem találom meg az összetört életem minden darabját. Nyárra van szükségem, de a nyár eljött és el is ment - nyárra van szükségem, de a szívemben tél van. Ennél lejjebb már nem kerülhetek. Nem találom meg az összetört életem minden darabját, de próbálom - még mindig próbálom, még mindig próbálom...
   Összébb húztam magamon a pulóveremet, ha már elsüllyedni úgysem tudtam. Jake-nek mit mondok? És Angelának? Ők is olvasnak újságot, és hótbiztos, hogy az összes lap kész tényként fogja lehozni, hogy Sean és én lefeküdtünk egymással. Ez is történt, nyilván, de attól még égett az arcom a gondolattól. Jobb, ha tőlem tudják meg, mint egy szennylapból, de mégis hogy mondjak el ilyesmit a fogadott anyámnak és bátyámnak?
   És magamnak?

Még nem értem haza, mikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem, Sean az, de nem ismertem a számot. Hezitálva vettem fel.
 - Szervusz, Amanda. - Még nem is mondott semmi érdemlegeset, de már kirázott a hideg Sean apjától. Párszor találkoztam csak vele az elmúlt két évben, és alig szólalt meg, de sosem tudtam volna elfelejteni a hangját.
 - Jó reggelt - vettem erőt magamon. Hirtelen az eddiginél is jobban szédülni kezdtem.
   Ó, ne, hova tűntek az évek? És igazán megérte mindaz a szívfájdalom, amit kaptam? A kitartásnak egyszerűen nincs értelme. De a lemondás legnehezebb része az, hogy megpróbálom valahogy a tudtodra hozni: hát csak sírjunk, sírjunk egymás vállain, sírjunk, míg vége nem lesz! Nem lehetne már vége? És csak sírjunk, sírjunk, sírjunk, amíg mindennek vége, így is túl sokáig tartottunk ki; ideje továbblépnünk. Már meguntam az okok keresését, úgyhogy csak sírjunk!
 - Megtennéd, hogy meglátogatsz, ha küldök érted egy sofőrt? - kérdezte mézesmázosan, rögtön rátérve a hívása céljára.
   Legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy "van más választásom?", de aztán mégsem tettem. Sean apja ritkán szólalt meg, de akkor végigfutott az ember hátán a hideg. És akaratlanul is olyan érzésem volt, hogy akármit mond, jobban teszem, ha engedelmeskedem.
 - Persze - feleltem, kiszáradó torokkal.
 - Remek - vágta rá, és letette a telefont, mielőtt egyáltalán megkérdezte volna, hol vagyok éppen.
   Konkrétan megfagyott az ereimben a vér, mikor nem sokkal később egy fekete autó leparkolt mellettem, és a sofőr kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Sean apja tehát mindig pontosan tudta, merre járok. Napi huszonnégyben követtet, vagy csak mindenható? Vagy valamelyik lesifotós az ő embere?
   A Lewington-rezidenciát egyszer láttam addigi életem során, és nem mondhatnám, hogy különösebben megmelengette volna a szívemet. Kit áltatok - szabályosan rettegtem a helytől. Annyira rideg, hatalmas és üres volt! Nem azért, mert nem voltak benne berendezési tárgyak; abban nem volt hiány. Egyszerűen csak hiányzott belőle az, ami egy család otthonát általában otthonná teszi. Na nem mintha nekem olyan sok részem lett volna igazi családban vagy otthonban, de Jake és Angela a legjobb tudásuk szerint kárpótoltak mindenért, ami gyerekkoromban nem adatott meg nekem. Ez a ház azonban talán sosem látott szeretetet.
   Sean apja, Alexander Lewington pedig... hát, a legnagyobb jóindulattal is ijesztő jelenség volt, egyszóval tökéletesen illett a háza légkörébe. Fekete haját egészen rövidre nyírva hordta, és az öltönye olyan hivatalos megjelenést kölcsönzött neki, hogy az ember egyetlen pillanatra sem tudott felengedni a közelében, mert úgy érezte, egy bíró előtt áll. Világoskék szemei pedig olyan kegyetlenek és érzelemmentesek voltak, hogy szinte átdöfték azt, akit fürkésztek. Jelen esetben engem.
 - Üdvözöllek! - húzta vigyorra a száját. Hihetetlenül tehetséges volt abban, hogy mindenfajta öröm vagy kedvesség nélkül mosolyogjon.
 - Jó reggelt - feleltem automatikusan. Tudtam, kapásból a lényegre fog térni, úgyhogy gondolatban felvérteztem magam a legrosszabbra. Ha Sean apja idehívott, akkor abból én biztosan nem jövök ki jól.
 - Szeretném, ha alaposan átgondolnád a válaszodat Sean lánykérésére - vágott a közepébe.
   Úgy álltam ott, mint akit gyomorszájon vágtak. A szavai talán önmagukban még nem lettek volna ijesztőek, de a hang és az arckifejezés, amivel kiejtette őket, szinte feldaraboltak. Az egész férfiból sugárzott a kegyetlenség, és valahogy mindig, minden mozdulatáról azt hittem, hogy a nyakam felé nyújtja majd a kezét, hogy megfojtson. De ezzel a mondattal is elérte ugyanezt a hatást.
 - Honnan tud erről? - Még én is éreztem, milyen hülyén hangzik ez a kérdés. Nyilván Sean mondta el neki.
 - Arról, hogy meg akarja kérni a kezedet? Onnan, hogy nem vagyok teljesen vak, és ennyire azért ismerem a fiamat. Már az első bálotokon is láttam, hogy néz rád, és csodálkoztam, hogy az ő idiotizmusával ilyen sokáig eltartott, mire megvette a gyűrűt. És mivel ma fordult először elő, hogy a fiamnál töltötted az éjszakát, gyanítom, ez lehetett a nagy nap. Ahogy azt is tudom, hogy mindezek ellenére nemet mondtál neki.
 - Mégis... Hogyan?
 - Robin Wandertől nem lehet megszökni, ő pedig nem arról híres, hogy elengedi azt, aki egyszer a kezei közé került - vetette oda mintegy félvállról. De legalább kivételesen nem az ő neve volt az, ami jeges zuhanyként ért. Nagyobb gondom is volt most annál. - Én pedig, mivel nem most jöttem le a falvédőről, kimatekoztam, hogy ezt figyelembe véve csakis úgy szabadulhattál meg tőle, hogy ő engedett el.
 - Téved - próbáltam menteni a menthetőt. Végtére is, Robin tényleg nem engedett el. Kevin tette. Robin pedig visszavihetett volna, mikor legközelebb találkoztunk, de nem tette.
 - Ó, hogyne - legyintett. Mintha egy zavaró rovar lennék, ami befészkelte magát a szobájába, és zavarja a zümmögése. - Minden lány él-hal Seanért. Valamiért döglenek érte, ne kérdezd, miért, én sem értem; de így van. Téged kivéve: téged teljesen hidegen hagy a fiam, ezt le sem tagadhatnád. Szóval, hacsak nem egy másik bolygóról jöttél, neked is döglened kéne érte... kivéve, ha már másért döglesz - vigyorodott el gúnyosan.
   Majdnem megint rávágtam, hogy téved, de már az agyam is elzsibbadt a végtagjaimmal együtt. Megbénított a tehetetlenség, a sarokba szorítottság.
 - Mit akar tőlem? - kérdeztem erőtlenül.
 - Tényleg ennyire lassú a felfogásod, vagy csak próbálod húzni az időt? - ráncolta össze futólag a szemöldökét. - Azt, hogy menj vissza Seanhoz, engeszteld ki, és mondj igent, mikor megint megkéri a kezedet. Hitesd el vele, hogy szereted, vagy mit tudom én.
   Megtántorodtam, és kénytelen voltam a falnak dőlni, hogy ne a padlóra zuhanjak. Túl sok volt már nekem a mai nap.
 - Nem - feleltem egyszerűen, minden bátorságomat összeszedve.
 - Nem? - mosolygott negédesen Alexander. - Nem tettem fel kérdést.
 - Pedig nem teszem meg - fejtettem ki az álláspontomat.
 - Nem hinném, hogy lenne választásod a kérdésben - döntötte oldalra a fejét. - Ugyanis a kis családod bánhatja, ha engedetlenkedsz.
   Ha eddig az ájulás kerülgetett, akkor abban a pillanatban megsemmisültem. Olyan érzésem volt, mintha sosem szabadultam volna meg Kevintől, és még mindig egy embertelen, eszelős pszichopata mondaná meg, mit kell tennem, ha nem akarok meghalni vagy épp holtan látni a szeretteimet.
 - Hogy tehet ilyet? - nyögtem ki végül. - A fiáról van szó! Hogy kényszeríthet, hogy verjem át, és legyek a felesége úgy, hogy nem is szeretem? Hogy tehet ilyet a fiával?
 - Magasról teszek arra, hogy Seant szerető feleség várja-e haza, mindaddig, amíg a sajtó odáig van azért a feleségért - hangzott a válasz.
 - Ezt nem értem.
 - Pedig hihetetlenül egyszerű. Mióta Robin a szabadságról és az egyenlőségről papolt a városban, azóta mindenki elégedetlenkedik. De téged valamiért szeretnek. Biztos reménnyel tölti el őket, hogy egy ilyen külvárosi senki a leendő helytartó körül legyeskedhet. Valahányszor Seannal látnak téged a fotósok, kevesebb a nekünk szánt rosszindulatú megjegyzés. Ha hozzámész Seanhoz, ismét megnyugszik mindenki, és nyugodtan élhetjük tovább az életünket.
 - Már úgy érti, maga - mondtam keserűen. - A fia boldogtalan lesz. És én is, bár tudom, hogy ez nem számít. De Seant miért áldozza fel..?
 - Sean érdeke, hogy a városlakók szeressék, mikor átveszi a helytartóságot - vont vállat. - Az pedig csak rajtad áll, hogy boldogtalan lesz-e - tette hozzá.
 - Szóval nem zavarja, ha a fia hazugságban él - összegeztem. - Az se baj, ha a fia egy olyan nővel él, aki csak színleli, hogy szereti őt. Jól mondom?
 - Lassan, de tanulsz - felelte. - Most elmehetsz. A sofőröm elvisz Sean házához.
 - De...
 - Komolyan próbára akarod tenni a türelmemet? - csattant fel, én pedig összerezzentem.
   Feltűnt, hogy reszket a kezem. - Nem - válaszoltam halkan, szinte suttogva.
 - Örülök. A viszontlátásra!
   Fogalmam sem volt, végül hogyan jutottam el Sean lakásáig. Az sem rémlett, hogy levonszoltam magam a Lewington-rezidencia udvarára és beültem a kocsiba a sofőr mellé, nemhogy az odaút. A sofőr egy ideje már leparkolhatott, amikor én még mindig nem eszméltem fel.
 - Hölgyem? - kérdezte óvatosan, mire összerezzentem.
 - Igen? - néztem rá értetlenül.
 - Megérkeztünk!
   Ijedten az ablak felé kaptam a tekintetemet, és rájöttem, hogy igaza van. Már nem fordulhattam vissza.
   De ha belépek azon az ajtón, végképp nem fordulhatok vissza - soha többé.
   Gondolkodtam az életemen, és hogy mennyi időt pazaroltam el. Készen állok mindet magam mögött hagyni - legyen mindez a tegnapé! De a lemondás legnehezebb része az, hogy megpróbálom valahogy a tudtodra hozni: hát csak sírjunk, sírjunk egymás vállain, sírjunk, míg vége nem lesz. Nem lehetne már vége? És csak sírjunk, sírjunk, sírjunk, amíg mindennek vége, így is túl sokáig tartottunk ki; ideje továbblépnünk. Már meguntam az okok keresését, úgyhogy csak sírjunk!
   Sean még nem ébredt fel, mióta leléptem, úgyhogy nehézkesen, az ajkamba harapva kibújtam a ruháimból, és visszafeküdtem mellé az ágyba. Az oldalára fordult, és a derekam köré fonta a kezét. Nagyon erősen kellett összeszorítanom a számat, hogy ne zokogjak fel.
 - Amy? - nyitotta ki a fél szemét Sean.
 - Szia - szedtem össze a hangomat.
 - Mi a baj?
 - A válaszom igen - böktem ki válasz helyett, mielőtt megint meggondolom magam.
 - Igen? Mi igen? - könyökölt fel homlokráncolva.
 - Hozzád megyek feleségül - kockáztattam meg egy erőtlen mosolyt.

2017. augusztus 23., szerda

Huszonkilenc

Jake még sokáig próbálkozott, és én is, de nem voltam képes rábírni magam, hogy elmeséljem neki ezt az egészet. Nem azért, mert nem bíztam benne, hanem azért, mert nem akartam hangosan Robinról beszélni, senkinek. Úgy éreztem, megsérteném őt, ha kiteregetném a múltját a mostohatestvéremnek, akit ő mellesleg ki nem állhatott. Jake nem érthette, milyen ember Robin, mert én nem tudtam volna rendesen elmondani - a levelét pedig semmi pénzért nem mutattam volna meg senkinek. Az Robiné volt, és az enyém. Senki másra nem tartozott.
   Ugyanezért nem vettem fel a telefont Seannak sem. Mert akkor érezte volna a hangomból, hogy valami nincs rendben, és ő nem hagyná annyiban, ahogy Jake tette, addig faggatna, amíg el nem mondom. Nem hittem, hogy készen állok erre.
   Így telt el a hét. Aztán, mikor pénteken kicsengettek az utolsó óránkról, Sean várt rám az udvaron, egy kocsinak támaszkodva, amit még nem láttam, de feltételeztem, hogy a sajátja. Gondosan maszk mögé rejtette a gondolatait, és közömbösen elmormolt egy sziasztokot, mikor Jake és én odaértünk hozzá. A mostohatestvéremmel még nem találkozott, úgyhogy kínosan bemutattam őket egymásnak. Jake érezte a szenvedésemet, de készségesen kimentette magát, hogy kettesben hagyhasson minket, és hogy Sean kihúzhassa belőlem azt, amit neki nem sikerült. Elmész te a francba, Jake Chandler!
 - Amanda? - szólalt meg Sean nagy sokára, mikor felfogta, hogy nem szándékozom beszélgetést kezdeményezni. Abbahagytam a murva fixírozását, és ránéztem.
   Láthatóan megijesztettem. Nem csoda; nem nyújtottam valami szép látványt, és a tekintetemből sem olvashatott ki sok kedvességet. Nem volt már erőm kedvesnek lenni, hiába érdemelt volna Sean legalább ennyit.
   Ez a magányosaké, azoké, akik kutatnak és találnak, csak hogy időről időre csalódjanak. Ez a leromboltaké, a bukásban szakértőké: gyerünk, barátaim, keljetek most fel, egyáltalán nem vagytok egyedül. És ez a rész érte volt, és ez a rész érte volt, ez a rész érte volt: emlékszik vajon? Hullámokban jön és megy.
 - Hőseim, Amanda, mi történt veled? - fakadt ki, a hangja tele aggódással. Bizonytalanul kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen, de aztán megremegtek az ujjai, és ügyetlenül visszaengedte maga mellé a karját. Az ajkába harapott. - Rohadtul aggódtam, tudod? Azt hittem, valami rosszat tettem, és azért büntetsz. Vagy, hogy valami bajod esett, és nem akarod elmondani, vagy csak nincs időd rám.
 - Ne... ne haragudj - préseltem ki magamból. - Nem akartalak megbántani.
 - Nem bántottál meg, csak a frászt hoztad rám! - vágott közbe ingerülten. - Amy, utállak így látni! Ha elmondanád, talán tudnék segíteni, vagy mit tudom én! Lehet, az is segítene, ha elmondanád valakinek! Nem is feltétlenül nekem; nem kényszerítelek. De itt vagyok neked, oké?
   Elsírtam magam. Sean is itt van nekem, akárcsak Jake. Legalább ők. Még ha nem is rájuk volt a leginkább szükségem.
   Sean megint hezitált, nem mert magához ölelni, mire kitört belőlem a nevetés. Idiótán hangozhatott, hogy egyszerre szipogok és röhögök, de ez az én formám. - Megölelhetsz, te hülye - szaladt ki a számon, látva a szerencsétlenkedését.
   De nem vette zokon. Kisimult az arca, és elmosolyodott, miközben széttárta a karjait, én pedig az ölelésébe léptem és a vállába fúrtam az arcom. Pontosan tudtam, milyen fölösleges és egyben szánalmas, amit csinálok, mégsem tudtam abbahagyni a bőgést, már napok óta. Hősök, mi lesz, ha sosem múlik el a sírógörcs, és már mindig ilyen nyomorult leszek?
   Sean szólongatott, és a hátamat meg a hajamat simogatta, megnyugtatásnak szánva a gesztust. De, ahogy mindenről, erről is Robin jutott eszembe, és az, hogy ő egy ideges rakás szerencsétlenséggé változik, ha valaki sírni kezd előtte.
 - Gyere - szorította meg a kezemet, és tompán érzékeltem, hogy beültet az autóba az anyósülésre.
   Mire észbe kaptam, a lakásán voltunk, és egy csomag zsepit és egy tábla csokit nyomott a kezembe, miközben a kanapéján ültem. Ez megmosolyogtatott.
 - Amy - ült le velem szemben, és a térdeire könyökölt. - El kell mondanod, mi történt veled. Már csak azért is, mert addig nem engedlek sehova, amíg nem teszed - próbált viccelni, és normál esetben értékeltem volna a próbálkozását, de nehezemre esett, figyelembe véve a kérését. - Nem akarom, hogy azt hidd, egy nyomulós, érzéketlen fasz vagyok, hogy így erőltetem, amiről láthatóan nem akarsz beszélni, de leginkább segíteni szeretnék, és az egyrészt nem megy úgy, hogy azt sem tudom, mi a baj, másrészt már az is segíthet neked, ha elmondod valakinek. Tudhatod, hogy nem adom tovább senkinek. Tudod, ugye?
 - Tudom - sóhajtottam.
   Valójában igaza volt. Titkon talán arra vágytam a leginkább, hogy elmondhassam valakinek. Jake-nek nem mondhattam, mert ő - az ő szempontjából jogosan - rühellte Robint, és vice versa. Jó, Seant is elrabolta, de Seannal nem éltem egy fedél alatt. Ha Sean elítél engem a történtekért, üsse kő, elveszítek egy barátot, aki közel áll hozzám. De ha Jake ítél el, az már teljesen más tészta. Elvégre ő a testvérem, a szülei a nevelőszüleim - azt nem bírnám elviselni, ha ő ferde szemmel nézne rám. Nem volt rosszindulatú, de ha elmondaná például az anyjának, aki ugyanígy továbbadhatja - akár véletlenül is - Christophernek, akkor minden tönkremenne.
   A másik pedig, hogy Robinról nem bírtam beszélni... Tudtam, egy idő után úgyis muszáj lesz. Elvégre hosszú még az élet ahhoz, hogy soha többet ne beszéljek valakiről, aki kilépett belőle.
 - Hallgatlak - döntötte oldalra a fejét Sean, és várakozóan nézett rám.
   És én elmondtam, ő pedig tényleg meghallgatott. Néha megrándult közben az arca, vagy úgy összeszorította a fogát, hogy féltem, széthasad az állkapcsa, de egyszer sem szólt közbe. Az elejétől elmeséltem - az elrablásomat, Lionelt, Robint... Jaredet kihagytam a történetből. És persze szép sorban elmondtam pár dolgot Robinról, ami ahhoz kellett, hogy megértse a helyzetünket. Azt például nem, hogy az apja napi rendszerességgel félholtra verte, és hogy a tulajdon öccse rabolta el a feleségét - utóbbira azt mondtam, egy ellensége tette. Azt sem, hogy hasonlítok egy kicsit Lanára. És a levelét meg a gyűrűt sem árultam el, csak egyértelművé tettem, hogy Robin elmondta: szeret. Így Sean pontosan annyit tudott meg, ami a jelenlegi állapotomat közvetlenül okozta. Hogy Robin, akit tiszta szívemből szeretek, kilépett az életemből, mert úgy ítélte, hogy így nagyobb biztonságban vagyok.
 - Hű - fújta ki a levegőt a férfi, mikor egy ideje abbahagytam a beszédet.
   Felállt, és járkálni kezdett. Megállt a nyitott ajtóban, és az ajtófélfának döntötte a fejét, a hallottakat emésztve.
 - Azt gondolod, megőrültem - csóváltam a fejem, és felpattantam a kanapéról. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Végül is, eleve ki olyan hülye rajtam kívül, hogy beleszeret a bandavezérbe, aki elrabolta? Nem haragudtam emiatt Seanra, csak nem bírtam tovább elviselni, hogy így nézzen rám.
   Ki akartam kerülni, de elkapta a csuklómat és megállított. Mikor felfogta, hogy hozzámért - az ígérete ellenére, hogy csak akkor teszi, ha engedélyt adtam rá -, úgy húzta el rólam a kezét, mint aki megégette magát, és lesütötte a szemét.
 - Nem gondolom azt - ráncolta a homlokát. - Miért gondolnám így?
 - Hát... Mert beleszerettem egy birtoklásmániás bandavezérbe, aki valószínűleg egy halom embert megölt már? - kérdeztem vissza tanácstalanul.
 - Ha így fogalmazol, valóban nem hangzik jól, de egyáltalán nem ezen gondolkodtam - vigyorodott el. - Hanem azon, hogy csinálta. Úgy értem, hogy volt hozzá elég akaratereje.
 - Mihez? - értetlenkedtem. Egyre inkább az volt a benyomásom, hogy kettőnk közül Sean gárgyult meg hirtelen.
 - Hát ahhoz, hogy elhagyjon! - felelte Sean, mintha magától értetődő lenne. - Ha annyira szeretett... - Elhallgatott, és a gondolataiba merült. - Pont ez a lényeg! Rohadtul szerethet, ha lemondott rólad azért, mert úgy gondolta, hogy neked így a legjobb!
   Ez a hitetleneké, azoké, akik meglepődtek; ott vannak, ahol vannak, hiába küzdenek. Ez azé, aki hisz, még ha nincs is értelme: gyerünk, barátaim, keljetek most fel, szeretkezésen a sor. És ez a rész érte volt, és ez a rész érte volt, ez a rész érte volt: emlékszik vajon? Hullámokban jön és megy - egyre csak azon tűnődöm, miért hullámokban jön és megy, egyre csak azon tűnődöm, miért, miért, miért próbálkozom.
 - Nem könnyíted meg a helyzetemet - mutattam rá. Sokat értem Robin szeretetével, ha sosem láthatom többet. Ezt neki is tudnia kellett. És azt is, hogy én mennyire szeretem őt. Mégis a menekülést választotta, pedig tudnia kellett, hogy mekkora fájdalmat okoz vele. - Tudom, hogy szeret. De ha erre gondolok, csak még rosszabb. Sosem látom többé, hiába szeret, és hiába szeretem.
 - Próbáltad már hívni?
 - Igen, de biztos eldobta a kártyát, mert nem tudtam elérni. - Adammel is ugyanez volt a helyzet. Minden megszűnt, ami még köteléket képezhetett Robin és köztem. Valószínűnek tartottam, hogy maga Robin rendezte így, hogy még véletlenül se tudjam felvenni vele a kapcsolatot.
 - Sajnálom - húzta el a száját Sean. - Hát, ne haragudj, Amy, de semmi olyat nem tudok mondani, ami segítene. Ha azt mondom, elmúlik, az nem segít, ugye?
 - Nem - ráztam a fejemet, keserű mosollyal az arcomon.
 - Pedig tapasztalatom szerint idővel tényleg elmúlik - karolta át a vállamat vigasztalóan. - És legrosszabb esetben is sírhatsz a vállamon, ameddig csak akarsz.
   Felnevettem. - Kösz.
 - Komolyan, Amy - tűnt el a mosolya. - Ha bármi van, ne csináld még egyszer ezt! Ha eleged van belőlem, akkor mondd meg! De ha azért nem veszed fel a telefont, mert valami baj van, akkor nem hagyom annyiban - vigyorgott rám. - Ne is várd tőlem.
 - Ne haragudj - hajtottam le a fejem.
 - Viszont, mivel elrángattalak, ezért tartozom neked egy vacsorával - csapta össze a tenyerét, fátylat borítva az eddigiekre. - Segítesz?
   Nevetve bólintottam, és követtem őt a konyhájába. Természetesen a legmodernebb gépekkel volt felszerelve, amiknek egy részéről azt sem tudtam, mire való.
 - Na, és mit terveztél?
 - Hát... - jött zavarba. - Spagettit - fordult felém, vörös arccal.
 - Oké - vontam vállat nyugodtan. Biztos arra számított, hogy kinevetem, mert hitetlenkedve rázta a fejét.
 - A főzés nem szerepelt a megtanulandó dolgaim listáján, oké? - védekezett, miközben az egyik szekrényben matatott.
 - Megtanulandó dolgok listája? - ráncoltam a homlokom. - Ez komoly?
 - Ezt csak én találtam ki. Azért, mert apám néha úgy viselkedett, mintha listát vezetne arról, hogy mit tudok már, mit nem, és mi az, amire alkalmatlan vagyok.
   Ez azoké, akik felállnak; azoké, akik újra megpróbálják; azoké, akiknek elkél a segítség; azoké, akik azt hiszik, megtehetik. Hullámokban jön és megy - egyre csak azon tűnődöm, miért hullámokban jön és megy, egyre csak azon tűnődöm, miért, miért, miért próbálkozom...

Azt azért nem állítottam volna, hogy Sean alkalmatlan a főzésre - a spagettije valami hihetetlenül finom lett. Figyeltem őt, miközben tevékenykedett; időnként szitkozódott, ha valami nem jött össze elsőre, de egyébként teljesen otthonosan mozgott a konyhában. Vagy csak azért éreztem így, mert Sean valahogy minden környezetbe illett: egy átlagos iskola menzájára éppúgy, mint egy hibátlanul felszerelt, extra konyhába. Volt a testtartásában, a mozgásában valami könnyedség, kiegyensúlyozottság; olyan ember benyomását keltette, aki mindenhol, minden élethelyzetben megállná a helyét.
   Valószínűleg azért éreztem így, mert tényleg minden élethelyzetben megállta volna a helyét. Kiskorától arra nevelték, hogy elviseljen annyi stresszt, amennyinek más az ötödét sem bírná. Hiszen mindenféle megbeszélésekre járt; arra készítették fel, hogy egy város helytartója legyen, igazgasson, kormányozzon... Nekem annyi is elég volt a politikából, amennyit a tévéből vagy az újságokból véletlenül elkaptam - ő mégis kibírta, hogy az egész életének ez a téma legyen az alapköve.
   Talán túlságosan elmerültem a gondolatmenetemben, mert azon kaptam magam, hogy már felém fordult, és valószínűleg mondott is valamit, én pedig még mindig őt bámultam. Hiába, nem tudtam tenni ellene, hogy vonzott a kisugárzása. Nem a jóképűsége vagy az izmos testfelépítése - bár nyilván ezek is hozzájárultak -, hanem a puszta kisugárzása.
 - Mi az? - vigyorgott, miközben én elvörösödtem.
   Senki sem tökéletes, soha nem is próbálok majd az lenni, de ígérem, érek annyit; csak ki kéne nyitnod a szemedet. Nincs szükségem második esélyre, egy barátra van szükségem, valakire, aki mellettem fog állni a legvégsőkig. Ha a szívem legjavát akarod, csak látnod kell a jót bennem, mert lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem.
 - Semmi!
 - Valamire csak gondoltál - unszolt, és tett egy lépést felém, arcán letörölhetetlen mosollyal.
 - De nem! Csak elbambultam - ráztam a fejem, de nekem is vigyoroghatnékom támadt.
   Lehetnék a napod, mikor hideg van odakint, lehetnék a sziklád, mikor nincs hova rejtőzni, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem. Ahogyan szeretsz engem. Azt kapod, amit adsz, ez az egyszerű igazság, úgyhogy csak add a kezed, és adok valakit, akibe kapaszkodhatsz! Nincs szükségem második esélyre, egy barátra van szükségem, valakire, aki mellettem fog állni a legvégsőkig. Ha a szívem legjavát akarod, csak látnod kell a jót bennem, mert lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem.
   A spagetti sisteregni kezdett, mire Sean a tűzhely mellé pattant, és így nem tudtam meg, mit mondott volna. Vacsora közben nem sokat beszéltünk; megdicsértem a kaját, de ennyi. Utána hazavitt, még egyszer megígértette velem, hogy legközelebb felveszem a telefont, és elköszöntünk egymástól.
   Épp, mikor búcsúzóul megöleltük egymást, fura villanásra lettem figyelmes. Ha lett volna rá okom, azt hittem volna, hogy egy vaku az.
   Aztán rájöttem, hogy tényleg az volt.
 - Hé, maga ott! - engedett el Sean, és a sövény felé indult, majd a pólója nyakánál fogva előráncigált onnan egy fiatal, sovány férfit, aki egy indokolatlanul nagy kamerát szorongatott a kezében. - Honnan veszi a bátorságot, hogy az engedélyünk nélkül fotózzon? - förmedt rá, és egészen meglepett, hogy Sean ilyen hangnemben is tud beszélni. Bár így belegondolva eszembe jutott, hogy egyszer már hallottam ilyennek őt - amikor Fred magával ráncigált, és Sean azt kiabálta, hogy vegye le rólam a kezét.
   A srác hebegett valamit, és a hangja ébresztett rá, hogy fiatalabb, mint gondoltam. Úgy éreztem, biztos nem rosszindulatból fotózott, és nem is csinált olyan rosszat, hogy Sean bajba keverje miatta.
 - Sean - léptem oda hozzá, a vállára téve a kezemet. - Semmi baj - mondtam.
 - Már hogyne lenne baj..! - protestált, de azért elengedte a paparazzit.
 - Köszönöm, hölgyem - dadogta a lesifotós. - Bocsánatot kérek. Nem alkalmatlankodom többet. Viszlát! - azzal elszelelt.
 - Hihetetlen vagy! - vigyorodott el Sean.
 - Miért? - értetlenkedtem.
 - Az egyik bálban volt egy olyan nő, aki beperelte a lesifotóst, aki képeket csinált róla előtte az utcán.
 - Hát, én nem ő vagyok, ugye? - mosolyogtam rá.
   Elmosolyodott. - Hát, az biztos.
   Lehetnék a napod, mikor hideg van odakint, lehetnék a sziklád, mikor nincs hova rejtőzni, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem. Ahogyan szeretsz engem. Ó, tudod, hogy lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem!

Biztos voltam benne, hogy az ember képes hozzászokni ahhoz, amihez hozzá szeretne. De én nem akartam hozzászokni Robin hiányához. Még csak elfelejteni sem akartam őt; minden szabad percemben arról álmodoztam, hogy egy nap meglátom majd valahol: az iskolám előtt, a parkban, az utcán, a kertben. Ha épp magamra maradtam pár percre, akkor a bőrkabátjába fúrtam az arcomat, mert még éreztem rajta az illata egy-két foszlányát. Állandóan a tőle kapott mobiltelefont szorongattam, mintha az akaratommal rá tudnám bírni, hogy megszólaljon. Le sem vettem az édesanyja gyűrűjét, és szinte percenként köré fontam az ujjaimat, mintegy ellenőrizve, hogy megvan-e még - többet ért nekem, mint az életem. És főként minden este újraolvastam a levelét elalvás előtt. Nemcsak azért, mert a szavai váltak a lételememmé, hanem azért is, mert tudtam, ha ennyire ő jár a fejemben, mielőtt lefekszem, akkor vele fogok álmodni. És úgy legalább egy nagyon közvetett, távoli módon velem volt egy ideig. Igaz, emiatt még nehezebb volt reggel arra ébredni, hogy még mindig távol van tőlem - így hát kezdődött az egész körforgás elölről.
   Emlékszel mindarra, amit akartunk? Most az összes emlék, mind kísértetjárta. Mindig is a búcsú volt a végzetünk. Hiába tartottuk magasra az öklünket, sosem működhetett volna jól, nem. Sosem az volt a sorsunk, hogy kompromisszumra jussunk. Nem akartam, hogy kiégjünk, nem azért jöttem, hogy bántsalak, s most nem tudom abbahagyni. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok.
   Egy napon, mikor már egy év telt el így, arra ébredtem, hogy hiába álmodtam vele, nem tudom pontosan felidézni Robin arcát. Ettől konkrétan pánikba estem. Hogy felejthettem el..? Egyik percben még előttem volt leírhatatlan árnyalatú, vörös haja, ami rendetlenül keretezte számomra tökéletes arcát, de mire felébredtem, már nem tudtam magam elé vetíteni, milyen is volt pontosan az az arc. Kétségbeesetten hunytam be a szememet, és erőlködve idéztem fel szintén meghatározhatatlan színű szemeit, a ráncokat hibátlan, rózsaszín ajkai és gyönyörű szemei körül. Legtöbbször gondterhelt kifejezés ült az arcán, emiatt a szája sokszor egyetlen vonalnak tűnt, arccsontjai pedig feltűnően kidomborodtak, annyira megfeszült a bőre.
   Megnyugodva hanyatlottam vissza a párnára, mikor felidéződött bennem káprázatos mosolya és az a ritkán látott, csintalan arckifejezés is, amitől az egész testem képes lett volna elolvadni. Tudtam, hogy könnyebb lenne nekem, ha elfelejteném őt. Mégsem voltam képes rábírni magam.
   Ha rád nézek, az megnehezíti, de tudom, hogy találsz majd egy másikat, aki nem hozza ki belőled mindig a sírhatnékot. Akkor a tökéletes csókkal kezdődött: éreztük, ahogy a méreg hatni kezd. De a "tökéletes" nem tudta életben tartani ezt a szerelmet. Tudod, hogy annyira szeretlek... eléggé szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok. És már itt sem vagyok, már itt sem vagyok: nem tudod elérni, hogy helyesnek érezzem, mikor tudod, hogy helytelen. Már itt sem vagyok, itt sem vagyok - nincs továbblépés, ezért már itt sem vagyok.
   Nyílt az ajtó, és Sean lépett be rajta. Tátva maradt a szám a meglepetéstől, mire ő csak kuncogott, és fölém hajolt, hogy megcsókoljon üdvözlésül.
 - Te meg hogy kerülsz ide? - értetlenkedtem kipirulva, és az ingujját húzogattam, hogy üljön le mellém az ágyra.
 - A születésnapod alkalmából megkértem Angelát, hogy vegyen ki téged a suliból, hogy együtt ünnepelhessünk - vigyorgott. - A Hősök éltessenek!
   Nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról. Felültem, és kérdés nélkül átöleltem. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy ettől elmosolyodik.
 - Köszönöm, Sean - mondtam halkan.
 - Ne köszönd - felelte. - Szeretlek. Boldog szülinapot, Amy. - Eltolt magától. - Odakint várlak. Piknikhez öltözz! - kacsintott.
 - Sietek - nevettem fel boldogan.
   Ahogy kilépett a szobám ajtaján, lelohadt a mosolyom. Sean és én már több hónapja jártunk, de még mindig újra és újra visszatért az a fojtogató érzés, hogy helytelenül cselekszem. Hiszen én nem vele akartam lenni; nem róla álmodtam, nem ő volt az, akivel a jövőmet boldognak képzeltem el. Ezt neki is tudnia, vagy legalább sejtenie kellett, mégsem mondott le rólam, mégis megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője.
   Te pedig igent mondtál neki, tettem szemrehányást magamnak, miközben ingerülten a hajamat fésültem. Annak ellenére, hogy nem szerettem, mégis igent mondtam neki, mert ő szeretett, és mert egy önző dög voltam.
   Nem akartam elfelejteni Robint. De a hiányának a tudatával sem akartam együtt élni. Innen jött Sean kihasználásának az "ötlete". Amíg ő velem volt, addig kevésbé fájt az, hogy Robin nem volt.
   Emlékszel mindarra, amit akartunk? Most az összes emlék, mind kísértetjárta. Mindig is a búcsú volt a végzetünk. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok. És már itt sem vagyok, már itt sem vagyok: nem tudod elérni, hogy helyesnek érezzem, mikor tudod, hogy helytelen. Már itt sem vagyok, itt sem vagyok - nincs továbblépés, ezért már itt sem vagyok.
   Sóhajtva fogtam lófarokba a tincseimet. - Robin nincs, és soha nem is lesz veled - közöltem a tükörképemmel, igyekezve meggyőzően hangzani. - Robin nem létezik.

2017. augusztus 2., szerda

Huszonnyolc

   Nem kell aggódnod. Kihoztuk Robint.
   Az elkövetkezendő napokban ez a pár szó tartotta bennem a lelket. A naivabb felem az Adamtől érkezett SMS előtt abban reménykedett, hogy majd Robin hív fel, esetleg jön el hozzám, hogy ezt elújságolja. De a józanabbik énem tudta, hogy ez baromság. Robin sosem jönne a közelembe, ha van választása. Robin fél, hogy bajom esik miatta.
   De igyekeztem nem ezzel foglalkozni, hanem csak örülni, hogy megoldódott a dolog, és Robint többé nem fenyegeti a kivégzés veszélye. Ez is valami, méghozzá nem apróság.
   Viszont ahogy teltek a napok, úgy hiányzott Robin is egyre inkább. Nem az a hiány volt ez, amit mindig éreztem nélküle. Amióta megkaptam - és még ezerszer újraolvastam - a levelét, hatványozottan vágytam a jelenlétére, a közelségére, a hangjára, a mosolyára, az érintésére. Olyan elemi szinten magam mellett akartam tudni őt, hogy azt még magamnak sem mertem bevallani, mert betegesnek, tébolyodottnak éreztem. Nem lehet normális dolog, hogy ennyire függjek egy embertől! Egy embertől, akivel ráadásul soha nem lehet köztünk semmi, bármennyire is szeretem vagy szeret ő engem.
   Szóval Adam üzenetét követően megpróbáltam továbblépni. Eskü, én megpróbáltam, minden erőmmel. Na jó, ez talán nem egészen igaz: ha igazán tovább akartam volna lépni Robinon, akkor nem hordtam volna az édesanyja gyűrűjét, nem olvastam volna el napjában tucatszor a levelét, nem szorongattam volna a tőle kapott telefont a kezemben, azt várva, hogy megszólaljon, nem álmodoztam volna szünet nélkül róla. De elmentem Jake-kel és a haverjaival horgászni és gördeszkázni is a parkba. Beszéltem telefonon Seannal, és elmentem hozzá bepótolni a legutóbb félbeszakadt filmnézést. Segítettem Angelának a konyhában, amikor csak tudtam. Igyekeztem odafigyelni órán a tanárra, és minden házimat megírtam, még az irodalom beadandókat is, pedig ha valami, hát az olyan tantárgy volt, amihez hozzá sem tudtam szagolni.
   De nem ment. Nem jutottam ötről a hatra. Még mindig Robinnal álmodtam minden egyes éjszaka. És még mindig őt láttam mindenhol. Pedig ő még mindig nem volt sehol.
   Egészen egy hétig.
   Lemenetelek egy üres utcán, mint egy hajó a viharba: nincs megadás, nincs visszavonulás; lebontok minden falat, csak hogy melegen tartsalak. Porig égetem ezt a várost egy gyémántért a porban. Biztonságban foglak tudni, mikor már nem maradt senki, akiben megbízhatnék. Megfogod hát a kezem? Ki fogunk tudni tartani! Ha a világod darabokra hullik, lázadást kezdek. Ha leszáll az éj a szívedben, meggyújtom a tüzet. A sötétben, mikor bekapcsolod a riasztót, megtaláljuk egymás karjait. A szerelmedért, mindenért, ami vagy, lázadást kezdek.
   Jake-kel az oldalamon léptem ki az iskola kapuján a verőfényes napsütésbe, ami éles kontrasztban állt a hatalmas pelyhekben szállingózó hóval, ami már mindent beborított. Jake egyik idétlen poénján röhögtünk mind a ketten, mikor elcsúsztam a jégen az udvaron. Jake még hangosabban nevetett, miután elkapott és talpra állított, majd megölelt. - Csak így tovább, Csodalány - vihogott idétlenül, mire vállba vertem, de a vigyort nem tudtam eltüntetni az arcáról, ahogy a sajátomról sem.
   És mikor elindultunk volna, megláttam őt, és földbegyökerezett a lábam. Valószínűleg nem eléggé, mert ismét elcsúsztam, és ezúttal a fenekemre estem, mivel Jake nem tudott időben elkapni. Nem figyeltem a nevetésére és a szavaira, mert a pillantásomat nem tudtam levenni Robinról, aki az utca túloldalán állt, az egyik fehérbe öltözött fa előtt.
   Ilyen távolságról is kiszúrtam, hogy vastag télikabátba bújtatott teste pattanásig feszült. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy milyen jól áll neki a sapka, ami lenyomta vörös tincseit. A haja ennek hatására a sapka végeinél szanaszéjjel állt.
   Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a tekintete szinte felnyársal. Mielőtt azonban feleszméltem volna, a szemei egy pillanatra sokatmondóan Jake-re villantak, majd Robin elfordult, és a fa másik oldalának dőlve várta, hogy lerázzam a testvéremet és beszélhessünk.
   Annyira kattogott az agyam, hogy féltem, Jake is meghallja. De leginkább a szívem dübörgött olyan intenzitással, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Jake-hez fordultam.
 - Egek, elfelejtettem! - kaptam a fejemhez, remélve, hogy az előadásom hitelesebb, mint amilyennek én éreztem. - Van egy kis elintéznivalóm a könyvtárban. Ne várj meg, sokáig fog tartani!
   Biztatónak szánt mosollyal az arcomon sarkon fordultam, mintha visszaindulnék a suliba, és az épületbe érve felmértem a terepet. Jake elindult hazafelé, és mikor eltűnt a közelből, felsóhajtva előmerészkedtem.
 - Gyere velem - vetette oda Robin, mikor melléértem.
   Engedelmesen követtem, amíg két utcával arrébb befordult egy romos, elhagyatottnak tűnő épületbe.
 - Elmegyek - bökte ki azonnal, mikor a nyomában beléptem a ház egyetlen, nagy helyiségébe. A szívem kihagyott egy ütemet. - Csak szólni akartam, hogy tudd.
   Elakadt a lélegzetem, és szerintem eltátottam a számat is. Nem akartam elhinni, hogy jól hallottam. Az volt az első gondolatom, hogy biztos romlik a hallásom, és csak félreértettem, amit mondott.
   Másodszor azt hittem, sírógörcsöt kapok, de, hogy ezt leplezzem, inkább a dühömnek engedtem utat.
 - Nyilván - gúnyolódtam, pedig legszívesebben sírtam volna. - Számíthattam volna erre. Leírtad, mit érzel, és most elmenekülsz. Annyira tudhattam volna..! - túrtam a hajamba, keserűen a tehetetlenségtől.
 - Corlos elfoglalása sosem volt létfontosságú a tervem véghezviteléhez - kezdte, ignorálva engem. - Csak azért ragaszkodtam hozzá, mert híres történelmi hely, meg minden. De most, hogy ennyi idő után sem sikerült eltiporni a vezetőséget, úgy döntöttem, érdemesebb feladni és fontosabb városokkal foglalkozni, mint itt kínlódni valamivel, ami nem is éri meg igazán. Szóval elmegyek. Sok van még hátra az országból.
 - Fasza - vágtam rá, nem törődve vele, mennyire flegma és egy duzzogó gyerekre emlékeztető a hanghordozásom.
   De valójában a sírás határán álltam. - Mikor jössz vissza? - kérdeztem halkan, keresve a pillantását.
   Végre a szemembe nézett. - Nem jövök - felelte egyszerűen, egészen úgy, mintha nem lett volna tudatában, hogy ezzel a két szóval porig rombolt.
 - De... - nyögtem ki végül. Elakadt a szavam. - Ezt nem mondhatod komolyan - döntöttem el, makacsul rázva a fejem.
 - Pedig de - felelte rögtön. - A főváros nem adja fel magát önként - próbált viccelni. De ettől csak még rosszabb lett. - És miután megszereztem, nem hagyhatom ott azt, amiért egész életemben dolgoztam. Egy egész országban kell majd megteremtenem a demokráciát és mindazt, ami ahhoz kell.
   Az agyam felfogta a szavait, de a szívem nem volt képes. Hogy hagyhat itt? Én a levele minden szavát szentírásnak vettem, de ha annyira szeretne, ahogy írta, akkor hogyan teheti meg, hogy örökre elhagy? Hiszen én a gondolattól darabokra törtem, hogy elmegy - ő pedig ott állt előttem, mint egy jégszobor, és még poénkodott is azzal, hogy soha többet nem láthatom, nem érinthetem.
 - Amanda, hagyd abba a sírást - szólalt meg erőtlenül, ezzel ráébresztve engem, hogy könnyek csorognak az arcomon. Már eltűnt a tartásából a ridegség. Hősök az égben, tényleg nem bírta, ha egy lány sírt előtte! Robinnak, a nagy bandavezérnek, akivel senki nem vehette fel a versenyt, minden bátorsága inába szállt néhány könnycsepptől. Legszívesebben felnevettem volna ezen az irónián, de nem voltam képes rá.
   Látva, hogy nem hagyom abba, odalépett hozzám és a tenyerébe fogta az arcomat, hogy letörölje a könnyeimet. Ettől irracionális módon dühös lettem. Hogy van képe az arcomhoz érni, mikor épp az imént jelentette be, hogy sosem látom többet? Hogy van képe mindennek ellenére elérni, hogy megremegjen a térdem és kétszeresére gyorsuljon a szívverésem az érintésétől? Miért akarja még jobban az emlékezetembe vésni, hogy mit veszítek el?
 - Vedd le rólam a kezed - csimpaszkodtam a csuklóiba és húztam el őket az arcomtól, amin kitartóan patakzott a két vízfolyam.
   Összeráncolta a homlokát, és az arckifejezését látva egy pillanatra úgy éreztem, hogy neki is megszakad a szíve. Figyelmeztetés nélkül lehajtotta a fejét és lecsókolta a könnyeimet. A lélegzetem elakadt, és még sírni is elfelejtettem forró ajkait érezve a bőrömön.
   Már nem zokogtam, de ő még mindig nem húzódott el tőlem. Kezei megremegtek az ujjaim között, és zihálva vette a levegőt, ahogy én is. Ismét támadott az a különös, az ő érintése előtt számomra ismeretlen elektromosság, ami apró, szikrázó tűzijátékok módjára pattogott a bőrünkön. Nem bántam a perzselő, gyönyörű fájdalmat, amit a nyomukban okoztak - minden idegsejtem azzal volt elfoglalva, hogy Robinra vágyjon.
   Átgázolok a tűzön és a füstön, mint a napfény a ködön; küzdök, míg a zászló halálomig fehéren nem lengedezik. A bombákon és a robbanásokon keresztül visszavonjuk az egészet. Ha a világod darabokra hullik, lázadást kezdek. Ha leszáll az éj a szívedben, meggyújtom a tüzet. A sötétben, mikor bekapcsolod a riasztót, megtaláljuk egymás karjait. A szerelmedért, mindenért, ami vagy, lázadást kezdek.
   Valamit motyogott, azon a lágy hangzású, számomra ismeretlen nyelven, amit már korábban is hallottam tőle, és az anyanyelvének véltem; de abban a pillanatban nem lettem volna képes összerakni egy összefüggő kérdést, mint például, hogy mit mondott az imént. Ajkai bejárták az arcomat a homlokomtól az államig, a szám kivételével, majd áttértek a nyakamra és a kulcscsontomra. Úgy éreztem, még mindig Robin kezeit szorongatom, de akkor sem tudtam volna biztosan megmondani, ha az életem múlik rajta. Mintha összefonódtak volna a kezeink, úgy, hogy már nem lehetett megmondani, hol végződik az egyik és kezdődik a másik.
   Szinte az ájulás szélén álltam, annyira szerettem volna, hogy megcsókoljon, de nem tette. Helyette a homlokomnak döntötte a sajátját, és próbálta lelassítani a légzését.
 - Te tanítottad meg nekem igazán, mit jelent az a szó, hogy "bárcsak" - mosolyodott el keserűen.
 - Bárcsak ne mennél - csuklott el a hangom, de már nem sírtam. Azt hiszem, kiszáradtak a szemeim.
 - Így a legjobb - lépett el mellőlem. A hangján az érződött, hogy saját magát is meg akarja győzni ezzel.
 - Hogy lenne ez a legjobb?! - csattantam fel, a kezem legyintésével összefoglalva az egész helyzetünket. Azt, hogy erőszakkal távol tartja magát tőlem, mert szerinte nekem így a legjobb, és veszélybe sodorna, ha velem maradna. Azt, hogy mindkettőnknek a szíve szakad meg a másik közelségéért, mégis mindig távol leszünk egymástól.
 - Vigyázz magadra, Amy - indult meg az ajtó felé.
 - Olyan ironikus ez, tudod? Egy olyan férfit szeretek, aki meghalna értem, de fél megfogni a kezem. - Hisztérikusan a hajamba fúrtam az ujjaimat, és felkuncogtam.
   A kezei ökölbe szorultak, de pontosan tudta, hogy igazam van. Mégsem fordult vissza. - A Hősök legyenek veled - mormolta halkan, és kilépett a házból.
 - A Hősök verjenek meg! - kiáltottam fel pár perces fáziskéséssel, pedig már úgysem hallhatta. Rég messze járt. Rég kilépett az egész nyavalyás életemből is.

Ha maradt volna humorérzékem, akkor felnevettem volna azon, hogy megint Jake van csak mellettem, mikor kisírom a szemeimet. Rettenetesen éreztem magam, hogy képes vagyok hagyni, hogy ilyen állapotban lásson, de talán megőrültem volna, ha nincs velem valaki. Nem mondhattam el neki, hogy mi történt - hogyan is magyaráztam volna meg a racionális, józan, kívülálló Jake-nek, hogy beleszerettem a férfiba, akibe soha nem lett volna szabad?
   Tegnap meghaltam, a holnap vérzik. Belezuhanok a napfényedbe. A jövő szélesre tárva. Már túl vagyok azon, hogy azt higgyem, tudom az okát. A remény meghal, mikor elveszíted, amit megtaláltál. A világ annyira üres, mikor egy kompromisszumban akad... Hamar csend követi ezt a hangot, valahogy eljön a napnyugta.
 - Gyerekek, vacsora! - állt meg az ajtó előtt és kiabált be Angela.
   Szerencsére a ház falai jól hangszigeteltek voltak, így hisztérikus zokogásom nem juthatott át. Szuper, gondoltam, legalább csak Jake fog látni a legszánalmasabb perceimben. Vagy óráimban? Már nem tudtam volna megmondani, mióta bőgtem.
 - Rendben, egy pillanat és megyünk! - szólt vissza hangosan Jake, én pedig összerezzentem a hangerejétől, pedig normál esetben meg sem rezdültem volna tőle. - Amy, hé - simított ki pár könnytől csatakos hajtincset a homlokomból. - Csodalány, kérlek, szedd össze magad! Mit mondasz anyának, ha meglát így?
   Azt biztos nem, hogy a szerelmem azért menekült el az ország másik felére és nem tér vissza soha, mert megszállottan hiszi, hogy előbb-utóbb meghalok, ha túl közel enged magához.
   Megcsörrent a telefonom, én pedig bosszankodva nyomtam ki Seant. Nem sokkal azután hívott, hogy aznap véget ért az utolsó órám, és akkor nem vettem fel, mert az egyik tanár épp megállított pár szóra a folyosón. Utána megint hívott, mikor Robin már elment, de kinyomtam - nem hittem, hogy képes lennék bárkivel is beszélni. Biztos aggódni kezdett, mert azóta már háromszor - a mostani volt a negyedik - keresett, nem több sikerrel, mint korábban.
 - Ez már a negyedik volt - nézett rám aggódva Jake. - Ha sokáig csinálod ezt, idejön, hogy megtudja, mi a baj.
   A gondolatra is a rosszullét környékezett, de talán csak azért, mert Robin távozása óta szüntelenül hányingerem volt és úgy éreztem, elájulok. Viszont arra sem voltam képes, hogy visszahívjam. Valószínűleg csak összefüggéstelen zokogást tudtam volna produkálni.
 - Te menj csak - ráztam a fejem. - Mondd meg, hogy mindjárt jövök én is.
   Jake kétkedve méregette az arcomat, de ő is tudta, hogy nem tehet értem többet. Amint kiment, a fürdőszoba felé vettem az irányt. Mélyeket lélegeztem, és gondosan kerültem a pillantásommal a tükröt, nehogy meglássam, hogy festek. Megmostam és megtöröltem az arcomat, erővel visszatartva a további könnyeimet.
   Én is tudtam, hogy az önsajnáltatásom szánalmas és gyerekes, de nem tudtam továbblépni azon az égető kérdésen, ami folyamatosan a fejemben járt: hogyan fogom megszokni a tényt, hogy sosem látom őt viszont többé?
   És válaszokat találva elfelejtjük az összes kérdést, amit otthonnak neveztünk, mikor elhaladunk az ismeretlenek sírjai mellett. Ahogy az értelem elködösíti a látásomat és a ragyogás elhalványul, a napfény illúziója és egy hazugság tükörképe fognak megvárakoztatni engem, mikor a szerelem már olyan régen eltűnt. S ennek a napnak a lezárása bizonyítja, hogy az idő öli meg minden hitemet. Csak annak a hitnek a tudata maradt.
   Nekem Robin jelentette a biztonságot, a szeretetet, a társat; és azt a dolgot is, ami elűzte az ürességérzést, a sehová sem tartozás gondolatát belőlem, mely azóta kínzott, hogy kiderült: a szüleim nem a szüleim. Mivel a gyerekkorom boldog részére az amnéziámnak köszönhetően nem emlékeztem, a mostohaszüleimmel - ridegségben, szeretetet nem ismerve - töltött éveimre annál inkább, ezért abszolút ismeretlen érzés volt felfedezni, hogy Robin ellenben szeret engem. Nem is olyan régen jöttem rá, hogy mellette érzem csak úgy, hogy vagyok valaki, és hogy teljes szívemből szeretem őt... Erre ő elmegy. És soha nem jön vissza.
   Próbáltam az ő szemszögéből nézni. Talán egy egész csoport pszichiáter sem tudta volna meggyőzni arról, hogy nem ő felel az anyja, a felesége és a gyereke haláláért, és hogy nem fog "engem is megölni", ha velem marad. De ő ebben a hitben élt, és ha ezt így szemléltem, rájöttem, hogy az én biztonságomért, az én javamra döntött így. Nyilván nem az volt az elválásunk fő oka, hogy a fővárost is az uralma alá akarja hajtani - ha számított neki ez a terv, és nincsenek a félelmei a biztonságommal kapcsolatban, akkor talán még magával is vitt volna. Robin meggyőződései álltak kettőnk között, nem a kormánymegdöntésre tett törekvései.
   De nem számít, hogy szeret-e; még az sem, hogy én szeretem-e őt. Nem látom többé. Robin nem létezik - az én életemben legalábbis biztosan nem. Többé nem. És fölösleges volt azon gyötrődnöm, hogy miért hagyott el, hiszen a lényeg csak annyi, hogy elhagyott, és nekem nélküle kellett folytatnom az életemet.
   A gondolatra kis híján ismét zokogásban törtem ki. Még a feltevés is abszurdnak, valótlannak tűnt. Akárhogy próbáltam, nem tudtam elképzelni az életemet Robin nélkül. Azt sem, hogy továbblépek rajta valaha. Hiszen olyan volt nekem, mint az oxigén, amit belélegeztem, a víz, amit megittam, a szilárd talaj, amin jártam. Hogyan élhettem volna nélküle?
 - Amy! - hallottam Jake bizonytalan kiáltását.
 - Megyek - feleltem, pedig úgy éreztem, nem tudom mozgásra bírni a lábaimat.
   Valahogy mégis sikerült. Angela figyelmét nem kerülték el sírástól püffedt szemeim, de nem kérdezett semmit Christopher előtt.
 - Minden rendben, kicsim? - lépett oda mellém vacsora után, mikor segítettem neki bepakolni az edényeket a mosogatógépbe.
   Bólintottam.
 - Tudod, hogy itt vagyok neked, Amy - biztatott. - Tudom, hogy nem helyettesíthetem az édesanyádat, de nyugodtan elmondhatsz nekem bármit, amit neki elmondanál.
   A szavaitól nem tudtam nem mosolyogni, és önkéntelenül is magamhoz öleltem. - Köszönöm - motyogtam. - Tudom.
   Aznap éjjel azt álmodtam, hogy Robinnal egy asztalnál ülve kártyázunk, és ő nevet az ügyetlenségemen, mert sorra veszítettem ellene. A sokadik játszma után letette a kártyákat, az enyém mellé húzta a székét és átkarolta a vállamat. Nekidöntöttem a fejemet, éreztem az illatát, és meg mertem volna esküdni, hogy tényleg ott van mellettem - de ekkor felébredtem. És még sosem éreztem magam olyan nyomorultul, mint akkor.
   És elveszítettem azt, aki vagyok, és nem értem, miért van ennyire összetörve a szívem attól, hogy visszautasítom a szerelmedet. A rosszul sikerült szerelmek nélkül az élettelen szavak folytatódnak. De én tudom, és csak ezt tudom, hogy a vég a kezdet, hogy ki vagyok a kezdetektől fogva. Vigyél haza a szívemhez, engedj el és futni fogok, nem maradok csendben. Ez a sok hiábavaló év, elpazarolt évek, elpazarolt nyereség, minden elveszett, és csak a remény maradt. Ennek a háborúnak nincs vége, még van fény, ott a Nap, ami befogad mindenkit, aki összetört, a helyre, ahova mind tartozunk, és az ő szeretete mindent meg fog hódítani... Tegnap meghaltam, a holnap vérzik. Belezuhanok a napfényedbe.