2018. június 30., szombat

Negyven

Másnap Robin összerakta a kiságyat és a pelenkázóasztalt, lerakta az előre kimért, puha szőnyeget és felraktuk az új függönyöket is, így a gyerekszoba összességében véve egy otthonos kuckóra kezdett emlékeztetni. Főleg, miután Robin a műhelyben összeeszkábált egy szekrényt is, amire felpakoltuk a megszámlálhatatlanul sok játékot és gyerekkönyvet.
   Esténként, mikor egymás karjában feküdtünk az ágyban az ébrenlét és az álom között egyensúlyozva, sokat gondoltam arra, hogy szerintem még sosem voltam ilyen boldog életemben. De pontosan ez nyűgözött le annyira az egészben: Robin mellett minden nap minden percében boldogabbnak éreztem magam, mint valaha. És folyton azt hittem, hogy legközelebb már nem leszek boldogabb - és mindannyiszor tévedtem.
   Millió okot adsz, hogy lemondjak rólad. Millió okot adsz, hogy lesétáljak a színpadról. Millió okot adsz. Ha volna országutam, a hegyekhez rohannék. Ha megúszhatnám szárazon, örökre nyugton maradnék. De millió okot adsz.
   Aztán egy éjszaka, úgy éjfél körül csörögni kezdett Robin telefonja. Ő csak morogva átfordult a másik oldalára, mire finoman megráztam a vállát. - Robin, szól a telefonod - mormoltam álmosan.
 - Faszom - dühöngött szinte még álomban, és a készülék után kezdett kotorászni az éjjeliszekrényen. Majdnem leverte, de végül sikerült felvennie. - Tessék - szólt bele, nem túl nagy átéléssel.
   Azonnal felült az ágyban, és láttam, hogy az egész teste megfeszül. Aggódva felkönyököltem és ügyetlenül kidörzsöltem az álmot a szememből.
 - Oké, mindjárt ott vagyok. Addig már ne csinálj semmi baromságot, jó? - Ingerülten csengett a hangja. - Megértetted? Csodás. Megyek. - Hanyagul az éjjeliszekrényre hajította a telefont, azzal a lendülettel kipattant az ágyból és a szekrényhez lépett. Sietve cibálta elő az első farmert és pólót, ami a kezébe akadt, és úgy rángatta magára őket, hogy szinte tapintani lehetett a feszültségét. De egy szót sem szólt volna, hogy mi történt.
 - Ki volt az? - ültem fel, már én is idegesen. Már megfigyeltem, hogy pillanatok alatt átragadnak rám a hangulatváltozásai. Ha vidám volt, én is felvidultam, ha szomorkás, akkor én is elszomorodtam. És ugyanígy, ha feszült lett, én is idegeskedni kezdtem. - Mi történt?
 - Semmi, ami miatt aggódnod kéne - hajolt le hozzám, és lélekben teljesen máshol járva nyomott egy futó csókot a számra, mielőtt felvette a cipőjét. - Mindjárt jövök. Szia!
   Lehajolok, hogy imádkozzak; próbálom a legrosszabbat jobb színben feltüntetni. Hőseim, mutassátok az utat ebből a viseltes bőrből! Százmillió okom van elsétálni, de édesem, csak egyre van szükségem, hogy maradjak. Egy ördögi körben ragadtam: kinézek és csak bámulok magam elé. Mintha megszűntem volna lélegezni, de teljesen tudatában vagyok, mert millió okot adsz.
 - Robin! - dobtam le magamról a takarót, hogy kimásszak az ágyból, de ő addigra kiviharzott a szobából, és a dobbanásokból ítélve már a lépcsőn sietett lefelé. Ügyetlenül feltápászkodtam, és csak álltam a szoba közepén, tehetetlenül, mint egy idióta. Minden nappal egyre nehézkesebben jártam, és pontosan tudtam, hogy már a hangom sem érné utol Robint, nemhogy én, ha utánaindulnék, kiszedni belőle, hogy ki hívta, és mi történt, amiért éjfélkor ki kell viharzania az éjszakába. Nem láttam, hogy vitt volna magával fegyvert, de ha vitt, azt nem láthattam - Robin mindig tudatosan ügyelt arra, hogy soha ne lássak fegyvert a kezében. Azt sem tudtam, hol tartja őket. Alapjáraton nem is érdekelt. Legszívesebben most sem gondoltam volna rá, de jó lett volna legalább azt tudni, hogy pisztolyra van-e szüksége, hogy megoldja azt a felmerülő problémát, vagy sem. Legalább tudnám, mihez tartsam magam.
   Manó, mintha olvasna a gondolataimban, mocorgott egyet, mire meglepetten lehuppantam az ágyra. - Ó, neked is jó reggelt! - simítottam a hasamra a kezem, ösztönösen elmosolyodva. - Ne haragudj, hogy felzavartunk - húztam el a számat. - Jót aludtál? Mit álmodtál?
   Tudtam, hogy ilyenkor úgy nézhetek ki, mint egy skizofrén, de el sem tudtam képzelni, hogy ne beszélgessek úgy a kisfiammal, mintha már válaszolni is tudna az ostoba kérdéseimre.
   És ha mondasz valamit, amit még akár komolyan is gondolsz, nehéz egyáltalán kiötleni, hogy mit higgyek el belőle, mert millió okot adsz. Lehajolok, hogy imádkozzak; próbálom a legrosszabbat jobb színben feltüntetni. Hőseim, mutassátok az utat ebből a viseltes bőrből! Százmillió okom van elsétálni, de édesem, csak egyre van szükségem, hogy maradjak.
 - Zenéhez van kedved? - vetettem fel. Gyakran szoktam zenét hallgatni, mert valamelyik babás könyvben - a félezer közül, amit beszereztem - azt írták, hogy az jót tesz a picinek. Amúgy meg nekem is mindig jót tett a zene.
   Választ ugyan nem kaptam, de ez nem törte le a lelkesedésemet. Óvatosan lesétáltam a lépcsőn a nappaliba, és a lejátszóhoz lépve a polcon sorakozó CD-kkel kezdtem szemezni. - Blues jöhet? - vetettem fel.
   Manó lustán a másik oldalára fordult, és ezt igennek véve elindítottam a lemezt.
 - Bocs, hogy nem hagylak aludni, de én most úgysem tudok, és frászt kapok, ha egyedül kell itt halálra aggódnom magam, úgyhogy ha nem nagy baj, tudnál velem virrasztani? Csak amíg apu nem jön haza, vagy nem jelez, hogy él és virul, és nincs halálos veszélyben - kucorodtam össze a kanapé szélén, átkarolva a pocakomat. - Ha már nem képes legalább halványan beavatni abba, hogy hová megy és miért. - Sóhajtva a díszpárnára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem, próbálva lenyugtatni a túl élénk fantáziámat és a szerencsétlen idegeimet. A zene sem törölte ki a fejemből a képeket arról, hogy Robin épp valami utcaharc közepén lövöldözik, majd halálos sebet kap.
   Amúgy is gyakoriak voltak az extrém hangulatingadozásaim, úgyhogy nem lepődtem meg, amikor kábé tíz perc kucorgás után azt éreztem, hogy könnyek csorognak az arcomon. Szinte meg sem lepett, amikor percről percre egyre jobban émelyegni kezdtem. Reggelente gyakran kerülgetett rosszullét, de ez most minden eddiginél intenzívebben tört rám.
   Nem tudom, hogyan jutottam el a mosdóig, de legalább nem ment a vécé mellé is a vacsorámból. Mikor már nem maradt, amit kiadhattam volna magamból, kiöblítettem a számat. A tükörből egy olyan sápadt zombi nézett vissza rám, és annyira émelyegtem, hogy rájöttem, a leesett vércukrom lehet a ludas. Kerestem a konyhaszekrény egyik fiókjában szőlőcukrot, és betoltam a zacskó felét. Ettől fizikailag talán jobban lettem volna, ha nem aggódom épp halálra magam.
   Hajnali kettő után már nem bírtam tovább elviselni a gondolataimat. Talán ezért nyomott el az álom, mikor visszafeküdtem a nappaliban a kanapéra - mert az ébrenlét túl elviselhetetlenné vált.
   Ó, drágám, vérzek, vérzek. Nem tudod megadni nekem, amire szükségem van? Minden hasadás a szívemen megnehezíti, hogy higgyek. De drágám, csak egyetlen jó okra van szükségem... Mikor lehajolok, hogy imádkozzak, próbálom a legrosszabbat jobb színben feltüntetni. Hőseim, mutassátok az utat ebből a viseltes bőrből! Százmillió okom van elsétálni, de édesem, csak egyre van szükségem, hogy maradjak. Mondd, hogy te leszel az az ok!

Fogalmam sincs, mennyi idővel, hány perccel vagy órával később, félálomban motoszkálást érzékeltem magam körül, majd a lépések pontosan előttem álltak meg. Ismerős ujjak simítottak végig az arcomon, hogy letöröljék a könnyeimet, olyan gyengédséggel, mintha egy porcelánbabához érnének hozzá. Mintha egy pihét kapna fel, Robin úgy emelt a karjaiba és vitt fel a hálószobába. - Robin! - nyöszörögtem, félig kinyitva a szemem, mikor már letett az ágyra.
 - Ssh, aludj csak! - suttogta.
 - Jól vagy? Minden rendben? - tértem magamhoz teljesen, és végigmértem, vérfoltok és sebek után kutatva. Mikor egyet sem találtam, megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.
 - Miért ne lenne rendben? - felelt egy kérdéssel. - Te sírtál?
 - Mennyi idő van?
 - Mit tudom én - pillantott a telefonja kijelzőjére az éjjeliszekrényen. - 6:04. Miért?
 - Hősök az égben - ültem fel, két kézzel a hajamba túrva. - Hol voltál egész éjszaka?
 - Nem számít, életem - feküdt le mellém sóhajtva.
 - Nem számít? - meredtem rá hitetlenkedve. - Hajnalig a körmömet rágtam, halálra aggódtam magam! Nem tudtam kiverni a fejemből, hogy valami bajod eshet! Azt sem mondtad, hova mész, sem azt, hogy kivel, vagy hogy mit csinálsz! Szerintem túladagoltam a szőlőcukrot, annyira rosszul voltam!
 - Mi? - ült fel. - A babával van valami baj? Jól vagytok?
 - Manó jól lenne, én vagyok egy idegroncs, Robin! - Úgy éreztem, már égnek áll a hajam, annyiszor túrtam bele.
 - A francba, Amy, nem kellett volna ennyire aggódnod valami miatt, ami nem is érint!
   Emlékszel, amikor még örültem neked? Amikor eljárkálhattál a barátaiddal, és engem nem zavart? Emlékszel, amikor még örültél nekem? Minden sikeremet megünnepelted anélkül, hogy átléptél volna egy határt. Most pedig olyan, mintha félnénk jól érezni magunkat, mert tudjuk: igazság szerint képesek lennénk rá. Igen, tudjuk, hogy még működhetne is ez a dolog kettőnkkel, és ez is az igazság.
 - Nem érint?! - csuklott el a hangom. Azt hittem, rosszul hallok. - Nem érint, hogy az éjszaka közepén lelépsz, azt sem mondod, hová és miért, és még csak fel sem hívsz, hogy biztonságban vagy, nem haltál meg?
   Most végre tényleg úgy nézett ki, mint aki felfogta, miről beszélek. - Amy... - szólalt meg bűnbánó hangon, én pedig kikeltem az ágyból.
 - Az... élettársad volnék, vagy a szeretőd, vagy az ágyasod, vagy mit tudom már én, mid - bukott ki belőlem az egész éjszaka alatt felgyűlt keserűség. - És a gyerekedet várom, ha ez számít valamit - tettem hozzá cinikusan. - De persze engem nem érint, hogyha az éjszaka közepén elmész, és amennyire én tudom, akár épp le is lövetheted magad, miközben én itthon tépem a hajam.
 - Amanda! - Robin kipattant az ágyból, és utánameredt. - Állj már meg, kérlek! - ért utol. - Hová mész? - állt elém.
 - Reggelit csinálok - feleltem szárazon. - A visszaalvás már szóba sem jöhet, és muszáj ennem valamit, mert félek, hogy megint hányni fogok - vallottam be. - És biztos te is éhes vagy, egész éjszaka talpon voltál. - Kikerültem, és a konyha felé vettem az irányt. Ölni tudtam volna pár nutellás gofriért.
 - Én... Annyira sajnálom, Amy! - A szemem sarkából láttam, hogy a keze tétován megáll a levegőben, aztán leereszti, mert nem tudja, megérintsen-e. - Ne haragudj! Nem vagyok hozzászokva, hogy valaki hazavár, hogy valaki aggódik értem - hajtotta le a fejét. - Ez... olyan idegen érzés nekem! De amiket mondtál... Már hogyne számítana, hogy a gyerekünket várod? - túrt a hajába. - És sokkal több vagy nekem, mint a szeretőm - az ágyast pedig inkább meg sem hallottam! - csóválta a fejét rosszallóan. - Mondanám, hogy a feleségem vagy, Amy, de az sem lenne elég kifejező, és különben sem egy retkes papírdarab meg két gyűrű fogja meghatározni, hogy mit érzek irántad. Valójában nem tudom, hogy ki vagy te nekem, de nem azért, mert senki sem vagy, hanem azért, mert minden vagy. A jobbik felem, az életem, a mindenem. És olyan üresnek hatnak ezek a szavak, mert nincs szó, ami kifejezné, hogy mennyire fontos vagy nekem.
   De talán a legrosszabb énem hozza elő a te legrosszabb énedet. Tudom, hogy meg tudjuk javítani ezeket a hibákat, de a legrosszabb énem nem akar megdolgozni dolgokért. De a legjobb énem szeretni akar téged! De a legrosszabb énem nem akar szeretni téged... Már-már olyan, mintha hosszászoktam volna a nehezteléshez; ahhoz, hogy minden idegesítő kis apróság elveszítette a hatását. Már-már olyan, mintha egy kicsit megkeserített volna, hogy nem mindig úgy reagálok, ahogy várnád.
   Nem tudtam megszólalni, de annyira ügyetlenek voltak a kezeim, hogy inkább hagytam a gofrisütőt és Robin felé fordultam. Olyan gyámoltalanul és bűnbánóan nézett rám, hogy már pusztán ettől sem tudtam volna rá haragudni többé.
 - Csak... ne keveredj lövöldözésekbe, nekem már az is elég - hajtottam le a fejemet.
 - Nem fogok - lépett oda hozzám.
 - És ha legközelebb el kell menned, legalább abba avass be, hogy veszélyes helyre mész-e, és hogy mikorra várjalak - egészítettem ki. - És időnként felhívhatnál, hogy élsz-e még!
 - Nem lesz legközelebb, de ígérem - simított a fülem mögé egy hajtincset. - Megbocsátasz?
 - Ha akarnám, se tudnál olyasmit tenni, amit ne bocsátanék meg - néztem a szemébe. - Rád nem tudok haragudni.
   Elnevette magát, és hosszasan megcsókolt. Mintha tudta volna, hogy pont erre volt szükségem. Az ajkai mindent elfeledtettek velem, és megint helyreállt számomra a világ rendje.
   Most pedig olyan, mintha félnénk jól érezni magunkat, mert tudjuk: igazság szerint képesek lennénk rá. Igen, tudjuk, hogy még működhetne is ez a dolog kettőnkkel, és ez is az igazság. De talán a legrosszabb énem hozza elő a te legrosszabb énedet. Tudom, hogy meg tudjuk javítani ezeket a hibákat, de a legrosszabb énem nem akar megdolgozni dolgokért. De a legjobb énem szeretni akar téged! De a legrosszabb énem nem akar szeretni téged... Nem foglak bántani többé, ha te sem bántasz engem. De életem, nem akarlak még egyszer elveszíteni, ha te sem akarsz elveszíteni engem... Emlékszel, amikor még örültem neked?

 - Most komolyan, Robin? - csóváltam tovább a fejem. - Esküszöm, nem kell ajándékot venned csak ezért!
 - Mi az, hogy csak ezért? Már kereken nyolc hónapja hordod a szíved alatt a gyermekünket. Rohadtul megérdemelsz valami ajándékot - erősködött tovább, és tudtam, hogy hiába győzködöm, mert már a fejébe vette ezt, és akkor végig fogja vinni.
 - Nekem pont elég ajándék vagy te! - vetettem fel.
 - Én viszont selejtes ajándéknak tartom magam, úgyhogy még ki kell pótolnom valamivel magamat, hogy legalább félig-meddig úgy érezzem, megérdemellek - puszilt a hajamba búcsúzóul. - Na szia!
 - Hülye - kiáltottam utána.
 - Én is szeretlek! - kuncogott.
   Minden, amit tudni vélsz, kicsim, tévedés. És minden, amit a magadénak vélsz, kicsim, a múlté. Bizonyos dolgok ocsmánnyá válnak, ha túl sokat gondolsz rájuk, és ezek az emésztő gondolatok olyasmikké válhatnak, amiktől nem tudsz megszabadulni. Minden, amit tudni vélsz, kicsim, tévedés.
   Robin megtiltotta, hogy bármiféle házimunkába is belefogjak, de utáltam, hogy tétlenségre voltam kárhoztatva, úgyhogy csak azért is elkezdtem port törölni, hogy legalább elhitessem magammal, hogy hasznos vagyok. A hordónyi hasammal leginkább csak egyik helyről a másikra fetrengeni volt lelkierőm, úgyhogy mindig feldobott, ha csinálhattam valami értelmesebbet ennél.
   Annyira elmerültem a dudorászással egybekötött portörlésben, hogy kisebb fáziskéséssel tűnt csak fel: csengettek. Ezt nagyon furcsálltam - ha Robin ért volna vissza, ő természetesen nem csengetett volna, látogatót pedig nem vártunk.
 - Jövök! - kiabáltam ki, mikor már másodjára nyomták meg a csengőt.
   Amikor kinyitottam az ajtót, azt hittem, hallucinálok.
 - Szia! - köszönt félénken a jövevény.
   Most, hogy először álltunk szemtől szembe, feltűnt, hogy mennyivel alacsonyabb nálam. Folyamatosan az aprócska kezeit tördelte, és mintha félt volna a szemembe nézni. Utóbbit nem is bántam túlzottan, mert azoktól a világos, szinte már inkább zöldesfehér szemektől a frász tört ki. Valójában a nő egész lényétől.
 - Szia, Lana! - nyögtem ki végre nagy nehezen. - Hát te..? - Rég voltam ilyen tanácstalan. Fel sem fogtam igazán, hogy most álmodom-e, vagy tényleg annyira leesett a vércukrom, hogy rémeket látok.
 - Ne haragudj, hogy így rád törtem, én csak... Bemehetek? - kérdezte félve.
   Mindennek vége, a zokogást kivéve. Inkább olvadjak bele a feketeségbe; elegem van a próbálkozásból! Túl sokat lenyeltem, és most elegem lett - mindennek vége, a zokogást kivéve. Valóban azt hiszed, kőből vagyok, kicsim? Ugyan már! És hogy csak olyasmit szerethetünk, ami a miénk? Kicsim, tévedsz!
   Nagyokat pislogtam, és kisebb fáziskéséssel rávágtam: - Persze, bújj be!
   Ahogy tudatosult bennem, hogy nem álmodok, elkezdett izzadni a tenyerem és egyre közelebb sodródtam egy pánikrohamhoz. Mit keres itt ez a nő? Mit akar tőlem? Vagy ha Robinhoz jött, tőle mit akar? A gondolat is felzaklatott, hogy Robin meg ő akár egy helyiségben vannak. Tudtam, hogy beteges, de nem bírtam tenni ellene. Egyszerűen csak nem bírtam elviselni Robin exfeleségét. Sőt, még csak nem is az exe, mert el sem váltak; Robin csak halottnak hitte, de, mint kiderült, él és virul. Ez eddig még eszembe sem jutott, és most is jobban jártam volna, ha nem gondolok bele.
 - Öhm, foglalj helyet! - erőltettem meg magam, hogy hellyel kínáljam a kanapén. - Kérsz valamit inni? - kérdeztem zsibbadtan. Büszke voltam magamra, hogy egyáltalán eszembe jutnak a szavak.
 - Nem, köszönöm szépen! - rázta meg a fejét. - Biztos azon tűnődsz, mit keresek itt - szólalt meg ismét, pár másodperc csend után. - Sokat rágódtam azon, hogy eljöjjek-e egyáltalán.
 - Mit szeretnél, Lana? - kérdeztem rá kereken.
   Bizonyos dolgok egyszerűen csak megtörténnek, mikor nem tervezel előre, és a szerelem tényleg darabokra tud tépni és lerombolhat. Minden, amit tudni vélsz, kicsim, tévedés. Mindennek vége, a zokogást kivéve. Inkább olvadjak bele a feketeségbe; elegem van a próbálkozásból! Túl sokat lenyeltem, és most elegem lett - mindennek vége, a zokogást kivéve. Végeztünk, kicsim!
   Megint nyíltan a szemembe nézett azokkal az idegesítően világos íriszeivel, de ezúttal álltam a pillantását.
 - Tudom, hogy gyűlölni fogsz érte, de ha a helyedben lennék, én örülnék, ha valaki felnyitná a szemem, ezért jöttem.
 - Miről beszélsz? - vágtam közbe ingerülten.
 - Pár héttel ezelőtt egy buliban voltam, és kicsit többet ittam a kelleténél - magyarázta, de eddig nem lettem okosabb. - Mivel senkit nem ismerek, akitől ilyen helyzetben segítséget kérhetnék, Robint hívtam fel. Rettenetesen szégyellem magam, hogy az éjszaka közepén ezzel zaklattam, de nem tudtam volna egyedül visszabotorkálni a motelbe a sötétben.
 - Térj a lényegre, Lana - kértem türelmetlenül. Az egész lénye felzaklatott, de a szavai egyre inkább.
 - Mikor odaért, láthatóan dühös volt rám, amiért ilyen állapotba hoztam magam. A részeg fejemmel azt gondoltam, terelnem kéne a témát valahogyan, ezért gratuláltam neki a picihez, és sok boldogságot kívántam - lesütötte a szemét és mély levegőt vett. - Aztán, mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, mi történik, Robin megcsókolt.
 - Na jó, ebből most volt elég! - keltem ki magamból. - Mégis mit képzelsz magadról?! Képes vagy idejönni egy ilyen felháborító hazugsággal? Úgy nézek ki, mint aki most jött le a falvédőről? Tűnj el a házamból, amíg szépen mondom!
 - Tudtam, hogy nem fogsz hinni nekem - rázta a fejét, olyan ártatlan arcot vágva, mint egy ma született bárány. - De nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha hagynám, hogy Robin így kihasználjon téged, ezért hoztam el megmutatni ezt.
   El akartam küldeni a jó édesanyjába, de mire megtaláltam volna a hangom, sietve előkapta a mobilját és az orrom alá tartotta.
 - A bulifotós véletlenül pont lekapott minket - magyarázta, miközben én csöndben darabokra hullottam, pislogás nélkül meredve a kijelzőre. A képre, amin Robin és Lana csókolóznak egymással. Robin a tenyerébe fogja a lány arcát, Lana keze Robin dereka körül.
 - Menj el - préseltem ki magamból. Nem hiányzott, hogy Lana még tanúja is legyen az összeomlásomnak.
 - Én megmondtam neki, hogy ez szemétség - folytatta tovább, mintha nem hallotta volna. - Hogy nem teheti ezt, mikor ott van a szerelme, aki a gyerekét várja. De ő egyre csak azt hajtogatta, hogy hiába próbál, nem tud továbblépni, nem tud veled lenni úgy, hogy ne rám gondolna. Amy, annyira saj...
 - Azt mondtam, menj el! - ordítottam rá, és mielőtt átgondolhattam volna, mit teszek, megragadtam a karját és talpra ráncigáltam. Az ajtóig már önszántából ment el, és mikor végre becsukódott mögötte az ajtó, nekidőltem, lecsúsztam a padlóig és hagytam, hogy az összes álomképem, reményem és minden, amit a sajátomnak hittem, darabokra hulljon.
   Ha tehetném, megtenném: mindent megváltoztatnék, mert nem tudlak elfelejteni téged, akármit gondolsz is. Most már nem sétálhatok vissza, nem hagyhatlak hátra... Hova tűnt az a sok fény, amink volt? Minden, amit tudni vélsz, kicsim, tévedés. És minden, amit a magadénak vélsz, kicsim, a múlté. Végeztünk, kicsim!

Fogalmam sincs, hogyan tápászkodtam fel onnan és vánszorogtam fel a hálószobánkig. Aztán valamivel később arra eszméltem, hogy már előráncigáltam a bőröndjeimet és a cuccaimat rámolom össze, azt sem nézve, hogy a saját ruháimat hajigálom-e a táskákba, vagy... Robinéit.
   Az elmém oda; elegem van. Úgy érzem, porig égek, és a lángok betemetnek. És nem tudom, mi jöhet még; azt hiszem, az élet olyan, akár egy rulettjáték. Akire szükségem van, segítsen a felszín mögé látni, hogy meglássam a célomat!
    Meglepően gyorsan kiürítettem a ruhásszekrényemet. Halványan érzékeltem, hogy Manó mindeközben nyugtalanul forgolódik és rugdalózik, de megszállottan, semmire sem gondolva cipeltem el az előszobáig a bőröndjeimet. Még mindig sokkhatás alatt Jake nevére nyomtam a telefonom névjegyzékében, és próbáltam nem kiejteni a kezemből a telefont, amíg kicsöngött.
 - Szia, Csodalány! - szólt bele az az olyan régen hallott, életvidám hang. - Mi a helyzet?
 - Jake, ha elküldök egy címet, ide tudnál jönni, segíteni visszacuccolni hozzátok? - vágtam a közepébe. Reméltem, hogy Jake-et nem ijeszti meg annyira a hangom, mint engem.
 - Hősök az égben, Amy, mi történt? - De, sikerült a frászt hoznom rá.
 - Majd... majd elmondom. Csak kérlek, gyere értem - könyörögtem.
 - Persze, megyek - felelte.
 - Köszönöm - mondtam hálásan, és rögtön kinyomtam, hogy megüzenhessem neki a címet.
   De ekkor hallottam, hogy nyílik és csukódik a kertkapu, és nem kellett megerőltetnem magam, hogy rájöjjek, ki az.
 - Megjöttem, életem! - kiáltotta el magát, amint belépett az ajtón. - Ja, itt vagy? - pillantott meg. - Amy? - fagyott le a mosoly az arcáról. - Mi a baj? Mi történt?
   Odasietett hozzám, de félúton megtorpant, mikor észrevette a bőröndöket. Tágra nyílt szemekkel nézett vissza rám. - Te... összepakoltál? Miért? Amy, mi történt?
   Te voltál az északi csillagom, te voltál az örökkévalóságom, te voltál a hősi áldásom. Most oldalt fordulok, és akkor talán hamuvá leszel, hamuvá leszel, mikor minden összeomlik, mikor minden összeomlik.
  - Amikor kiderült, hogy Lana nem halt meg, azt mondtam neked, hogy ha vele akarsz lenni, akkor kilépek az életedből. Azt is mondtam, hogy nem bírnám elviselni, ha kötelességtudatból velem maradnál a gyerek miatt, és hogy én csak azt szeretném, ha végre boldog lehetnél azzal, akinek az elvesztésétől összetörtél, de most visszakaptad őt.
 - Szerintem ezt már túltárgyaltuk - vágott közbe türelmetlenül. - Hova akarsz kilyukadni, Amanda?
 - Lana elmondta, hol voltál akkor éjjel - böktem ki végre.
 - Mikor? - rázta a fejét értetlenül.
 - Amikor éjfélkor leléptél, és reggel hatkor kerültél elő - forgattam meg a szemeimet. - Lanával voltál. Megcsókoltad. És neki elmondtad, hogy valójában nem tudtál továbblépni, és hogy nem tudsz velem boldog lenni.
 - Hogy... mi van? Mégis honnan szedted ezeket a marhaságokat?!
 - Lana megmutatta a képet - hunytam be a szememet. - Fölösleges tagadnod.
 - Milyen képet?
 - Arról, hogy csókolóztok, te hősökverte szemétláda! - fakadtam ki, és elfordultam, mert nem bírtam volna elviselni, ha látja a könnyeimet. Hogy én mennyire összetörök attól, hogy az egész egy átverés volt, miközben ő soha semmit nem érzett irántam.
 - Amy - szólalt meg halkan, és a vállamra tette a kezét.
 - Ne érj hozzám! - löktem el magamtól. Nem láttam az arcát, de szinte éreztem, hogy olyan kifejezés ül rajta, mintha felpofoztam volna.
   Hideg szél üvölt a hátamba; az ég feketébe fordul. Eltévedtem, mikor elveszítettelek téged. Csak egy pillanatot kérek; ez nem lehet igaz... Akire szükségem van, segítsen a felszín mögé látni, hogy meglássam a célomat!
  - Adnál nekem egy fél percet, hogy a saját verziómat is elmondjam? - kérdezte lágyan, de éreztem a hangján, hogy még soha nem volt ilyen ingerült. -  Ha már az exem minden szavát szentírásnak vetted, nem tudom, az én emlékeim nyomnak-e valamit a latban - gúnyolódott, én pedig elbizonytalanodtam és égni kezdett az arcom. - Aznap éjjel Lana részegen felhívott, hogy haza tudnám-e vinni. Odamentem és lecsesztem, amiért ilyen állapotba hozta magát. Aztán konkrétan rám mászott. Valószínűleg erről láttál képet. Azonnal eltoltam magamtól és közöltem vele, hogy várnak otthon. Utána hazavittem, de nem akart elengedni, beszélgetni akart. Folyton rólad kérdezgetett; arról, hogy hogyan ismerkedtünk meg, és így tovább. Én meg imádok rólad beszélni, úgyhogy mire észbe kaptam, már reggel volt. Ekkor elköszöntem és hazajöttem.
   Eddig haragból nem akartam a szemébe nézni, most a szégyentől. Még soha nem szégyelltem magam ennyire.
 - Kicsit ijesztőnek találom, hogy csak ennyit kellett csinálnia, hogy szedd a sátorfádat és elhagyj - szólalt meg újra, ezúttal már inkább megbántottan, mint dühösen. - Elismerem, szar ember vagyok, de eddig azt gondoltam, legalább a megbízhatóságomat nem lehet megkérdőjelezni. És az adott szavamat sem. Úgy tűnik, tévedtem. Vagy csak nem voltam elég világos az érzéseimmel kapcsolatban. De legközelebb esetleg engem is megkérdezhetnél, mielőtt akármi rosszindulatú hazugságot elhiszel bárkinek, aki bejön az ajtón.
 - Ez meg sem történhetett volna, ha nem titkolózol! - tettem még egy utolsó, hamvába holt kísérletet arra, hogy védjem magam. - Ha elmondtad volna, hol voltál...
 - Hősök az égben, mikor Lana felbukkant, majdnem szakítottál velem, mert a fejedbe vetted, hogy vele lehetnék boldog! - A hangereje már sértette a fülemet. - Állítottam volna haza azzal, hogy Lanával voltam?
 - Ja - fordultam felé egy gúnyos mosollyal. - Az exfeleségeddel voltál egész éjszaka, annak ellenére, hogy lesmárolt, pedig tudta, hogy van valakid.
 - Atyavilág, Amanda, te ilyenkor hallod magadat?! - Most már konkrétan üvöltött. - Milyen nyelven, milyen kontextusban, hogyan és hányszor mondjam még el, hogy megértsd, hogy senkitől nem akarok semmit, mert csak te vagy nekem?!
   Te voltál az északi csillagom, te voltál az örökkévalóságom, te voltál a hősi áldásom. Most oldalt fordulok, és akkor talán hamuvá leszel, hamuvá leszel, mikor minden összeomlik, mikor minden összeomlik. Kihez fordulsz, mikor minden összeomlik?
   Lesütöttem a szemem, és azt kívántam, bár megnyílna alattam a föld, hogy elsüllyedhessek szégyenemben.
 - De ha már a szembesítéseknél tartunk, nekem bőven lenne okom kételkedni az érzéseidben - fonta karba a kezét.
   És, ha ez lehetséges, még inkább meg akartam szűnni létezni, amikor megszólalt a csengő.
 - És ez meg már megint ki a faszom? - átkozódott Robin feldúltan, és elindult az ajtó felé.
 - Ne! - eredtem utána, bepánikolva.
   Robin értetlenül meredt rám, és kitárta az ajtót a küszöbön ácsorgó Jake előtt.
 - Ó, hogy ezen megint miért nem lepődöm meg! - röhögte el magát cinikusan Robin, és a jobb öklével lendületből behúzott egyet Jake-nek. Felsikítottam.
   A fiú a földre zuhant, Robin pedig gondolkodás nélkül nekiesett. Kétségbeesetten rohantam oda hozzájuk, és hiába tudtam, hogy esélyem sincs lefogni Robint, mégis a karjába csimpaszkodtam, és a nevét kiabálva könyörögtem, hogy hagyja abba.
 - Robin, meg fogod ölni! - visítottam önkívületben.
 - Az a cél! - szólt vissza, és jeges rémület markolt a szívembe a hangjától és a szavaitól.
   Azt hittem, egy életre kelt férfit láttam. Forró volt, és úgy járt-kelt, mintha tiszteletet parancsoló volna. Megmutatta nekem, mi az a zokogás. Dehát te nem lehettél az a férfi, akit úgy imádtam! Mintha nem is tudnád, és nem is érdekelne, mire van a szíved! De én őt már nem ismerem többé.
   Hirtelen úgy éreztem magam, mintha áramütést ért volna. A tekintetem egy pillanatra elsötétült a hasamba nyilalló fájdalomtól, és egy artikulálatlan, nyöszörgésre emlékeztető hang kíséretében a földre rogytam.
 - Amy?! - Robin szinte hisztérikus pánikban hagyta abba Jake ütlegelését, és egyetlen pillanat alatt mellettem termett. - Mi a baj?!
 - Semmi baj - ziháltam. Az elmúlt fél percben lepergett előttem az életem, de már érezhetően enyhült a fájdalom.
 - Jól vagytok?! - kérdezte rémülten Robin, és bizonytalanul a pocakomra tette a kezét.
 - Igen - pihegtem erőtlenül. - Nem tudom, mi volt ez. Ilyet még nem csinált.
 - Nem kéne orvoshoz menned? - aggodalmaskodott. - Hogy nem esett-e valami baja...
 - Nem - ráztam a fejem. - Manó jól van. - Épp éreztem, ahogy a szóban forgó személy nyújtózkodik egyet, majd a másik oldalára fordul.
 - Biztos?
 - Biztos - mosolyogtam rá.
   Egy részem meglepődött, amikor Robin hirtelen követelőzően, türelmetlenül birtokba vette az ajkaimat, de a másik felem teljesen természetesnek vette. Ösztönösen viszonoztam a csókját.
   Semmi nincs ott, ahol ő szokott feküdni. A beszélgetésem kiürült. Ez történik. Semmi sincs rendben, összetörtem. Már nincsen hitem. Így érzem magam. Fázom és szégyenkezem, meztelenül fekve a padlón. A káprázat sosem változott valósággá. Éber vagyok, és látom: összetört a tökéletes égbolt. Kicsit elkéstél; már összetörtem.
 - Úgy sajnálom, Robin - suttogtam az ajkára. - Én... nem is gondoltam végig. Lana annyira meggyőző volt, az orromnál fogva vezetett. Olyan naiv vagyok! Bocsáss meg!
   Keserűen elmosolyodott. - Már nagyon régen megbocsátottam neked mindent, amit valaha tehetsz - vallotta be halkan. - Úgyhogy ha akarnék, sem tudnék rád haragudni. - Ujjai a hajamat simogatták. - Te is bocsáss meg nekem. Amiért nem mondtam el, hol voltam, és hogy... - Zavartan a hajába túrt. - Majdnem kinyírtam a testvéredet. - Megcsóválta a fejét. - Rohadt ideges voltam. Nem gondoltam végig.
 - Segítenél bevinni a nappaliba? - kérdeztem félve. - Csak nem hagyhatjuk idekint ájultan.
   Robin kurtán biccentett egyet. - Aha. Persze.
   A hangsúlyával és az arckifejezésével tökéletesen a tudtomra hozta, hogy megbocsátott ugyan, de még nem söpörtük a szőnyeg alá a történteket. Ezt teljesen meg tudtam érteni, de az eszméletlen Jake jelenleg nem tűrt halasztást.
   Robin szótlanul talpra segített, majd, mielőtt egyáltalán felajánlhattam volna a segítségemet, könnyedén a vállára vette a bátyámat, és bevitte a házba. Nem mondhatnám, hogy gyengéden tette le a kanapéra, de azért vigyázott, hogy ne tegyen kárt benne.
 - Te jó ég - szaladt ki a számon, mikor végre teljes rálátásom nyílt Jake felismerhetetlenné vált arcára. Sietve a fürdőszobába mentem törlőkendőkért és sebtapaszokért, bár Jake egész fejét kellett volna letapasztanom, ha el akartam volna fedni az összes sebét.
   Robin csendben figyelte, ahogy letörölgettem a vér nagy részét Jake arcáról, és jeget szorítottam az ajkára és a szemöldökcsontjára, amik különösen rondán festettek. A ténykedéseim közben végig gondosan elkerültem Robin pillantását, nagyrészt azért, mert még mindig elképesztően szégyelltem magam, amiért hagytam, hogy Lana csuklóból manipuláljon. Az a hülye ribanc tényleg majdnem elérte, amit akart!
 - Amy! - rezzent össze a kezem alatt Jake.
 - Ne nagyon mozgasd az arcizmaidat! - parancsoltam rá. - Maradj nyugton, még fel kell raknom ezt.
   Jake engedelmesen kivárta, amíg telesebtapaszoztam az arcát, aztán azzal a lendülettel felült a kanapén. Robin jelenlétében nem adott volna hangot neki, de azért az arckifejezésén tisztán láttam, hogy mekkora fájdalmai vannak.
 - Várj, keresek fájdalomcsillapítót - vetettem fel.
 - Nem kell, Amy, köszönöm - mondta, de közben nem rám, hanem Robinra nézett, méghozzá olyan pillantással, amit ritkán láttam a szemeiben. - Szerintem én most megyek.
   Tanácstalanul Robinra, majd megint Jake-re néztem, és rájöttem, hogy jobb ötletem nekem sincs. - Kikísérlek - ajánlkoztam. - Annyira sajnálom, Jake! - mondtam neki halkan, mikor az előszobába értünk. - Ne haragudj!
 - Nem haragszom rád, Amy - mosolyodott el, aztán felnyögött, mikor felhasadt ajkán megfeszült a bőr. - Kiheverem.
 - Majd elmondom, miért hívtalak - tettem a vállára a kezem bűnbánóan.
 - Azért örülök, hogy láttalak - váltott témát. Már tanult az előbbi esetből, úgyhogy ezúttal csak a szemeivel mosolygott. - Nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőled. Szinte üres nélküled a ház. Hiányzol.
   Könnyek szöktek a szemembe. - Ti is hiányoztok nekem - öleltem magamhoz, és a vállába fúrtam az arcomat.
 - Na, menj, Csodalány - tolt el magától egy kicsivel később. - Azt hiszem, van mit megbeszélnetek.
 - Mindent köszönök, Jake! - szorítottam meg a kezét. - Vigyázz magadra!
 - Te is, Amy - nyomott puszit a tenyerembe, aztán elindult.
   Megvártam, amíg kilép a kertkapun és elhalad a házunk előtt, csak azután vettem egy mély levegőt és mentem be a házba. Bizonytalanul álltam meg a nappali közepén. Éreztem magamon Robin pillantását.
   Már többször is nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de képtelen voltam megszólalni. Megtette helyettem Robin.
 - Amúgy nem volt jobb ötletem, úgyhogy csak ezt csináltattam neked - vetette oda félvállról, és egy kis dobozkát nyújtott felém.
   Szégyentől égő arccal és remegő ujjakkal vettem el tőle az apró bársonytokot, és miközben kinyitottam, pontosan tudtam, hogy nem érdemlem meg.
   A dobozban egy ezüstkarkötő volt, és egy sor állt belegravírozva: "Sosem hittem az angyalokban, amíg meg nem ismertelek téged. R"
   Szóval azt hiszem, a jósnak igaza van: azt kellett volna látnom, ami az orrom előtt van, és nem valami szent fényt. De te az ereim alá másztál, és már nem érdekel, hogy nincs szerencsém; annyira nem is hiányzik. Egyszerűen csak túl sok dolog van, amit nem érhetek el. Összetörtem. Már nincsen hitem. Így érzem magam. Fázom és szégyenkezem, megkötözve és összetörve a padlón. Kicsit elkéstél; már összetörtem, összetörtem.
   Ha eddig nem találtam a szavakat, akkor most végleg tanácstalan voltam. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, és szótlanul a csuklómra csatoltam a karkötőt.
 - Tudom, azt mondtad, megbocsátottál - szólaltam meg végre, éveknek tűnő másodpercek után. - De...
 - Hagyjuk, Amy - legyintett. - Csak annyi történt, hogy eddig abba a tévhitbe ringattam magam, hogy ugyanazt jelentem neked, amit te nekem. Tévedtem, ennyi. Váltsunk témát.