2017. augusztus 23., szerda

Huszonkilenc

Jake még sokáig próbálkozott, és én is, de nem voltam képes rábírni magam, hogy elmeséljem neki ezt az egészet. Nem azért, mert nem bíztam benne, hanem azért, mert nem akartam hangosan Robinról beszélni, senkinek. Úgy éreztem, megsérteném őt, ha kiteregetném a múltját a mostohatestvéremnek, akit ő mellesleg ki nem állhatott. Jake nem érthette, milyen ember Robin, mert én nem tudtam volna rendesen elmondani - a levelét pedig semmi pénzért nem mutattam volna meg senkinek. Az Robiné volt, és az enyém. Senki másra nem tartozott.
   Ugyanezért nem vettem fel a telefont Seannak sem. Mert akkor érezte volna a hangomból, hogy valami nincs rendben, és ő nem hagyná annyiban, ahogy Jake tette, addig faggatna, amíg el nem mondom. Nem hittem, hogy készen állok erre.
   Így telt el a hét. Aztán, mikor pénteken kicsengettek az utolsó óránkról, Sean várt rám az udvaron, egy kocsinak támaszkodva, amit még nem láttam, de feltételeztem, hogy a sajátja. Gondosan maszk mögé rejtette a gondolatait, és közömbösen elmormolt egy sziasztokot, mikor Jake és én odaértünk hozzá. A mostohatestvéremmel még nem találkozott, úgyhogy kínosan bemutattam őket egymásnak. Jake érezte a szenvedésemet, de készségesen kimentette magát, hogy kettesben hagyhasson minket, és hogy Sean kihúzhassa belőlem azt, amit neki nem sikerült. Elmész te a francba, Jake Chandler!
 - Amanda? - szólalt meg Sean nagy sokára, mikor felfogta, hogy nem szándékozom beszélgetést kezdeményezni. Abbahagytam a murva fixírozását, és ránéztem.
   Láthatóan megijesztettem. Nem csoda; nem nyújtottam valami szép látványt, és a tekintetemből sem olvashatott ki sok kedvességet. Nem volt már erőm kedvesnek lenni, hiába érdemelt volna Sean legalább ennyit.
   Ez a magányosaké, azoké, akik kutatnak és találnak, csak hogy időről időre csalódjanak. Ez a leromboltaké, a bukásban szakértőké: gyerünk, barátaim, keljetek most fel, egyáltalán nem vagytok egyedül. És ez a rész érte volt, és ez a rész érte volt, ez a rész érte volt: emlékszik vajon? Hullámokban jön és megy.
 - Hőseim, Amanda, mi történt veled? - fakadt ki, a hangja tele aggódással. Bizonytalanul kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen, de aztán megremegtek az ujjai, és ügyetlenül visszaengedte maga mellé a karját. Az ajkába harapott. - Rohadtul aggódtam, tudod? Azt hittem, valami rosszat tettem, és azért büntetsz. Vagy, hogy valami bajod esett, és nem akarod elmondani, vagy csak nincs időd rám.
 - Ne... ne haragudj - préseltem ki magamból. - Nem akartalak megbántani.
 - Nem bántottál meg, csak a frászt hoztad rám! - vágott közbe ingerülten. - Amy, utállak így látni! Ha elmondanád, talán tudnék segíteni, vagy mit tudom én! Lehet, az is segítene, ha elmondanád valakinek! Nem is feltétlenül nekem; nem kényszerítelek. De itt vagyok neked, oké?
   Elsírtam magam. Sean is itt van nekem, akárcsak Jake. Legalább ők. Még ha nem is rájuk volt a leginkább szükségem.
   Sean megint hezitált, nem mert magához ölelni, mire kitört belőlem a nevetés. Idiótán hangozhatott, hogy egyszerre szipogok és röhögök, de ez az én formám. - Megölelhetsz, te hülye - szaladt ki a számon, látva a szerencsétlenkedését.
   De nem vette zokon. Kisimult az arca, és elmosolyodott, miközben széttárta a karjait, én pedig az ölelésébe léptem és a vállába fúrtam az arcom. Pontosan tudtam, milyen fölösleges és egyben szánalmas, amit csinálok, mégsem tudtam abbahagyni a bőgést, már napok óta. Hősök, mi lesz, ha sosem múlik el a sírógörcs, és már mindig ilyen nyomorult leszek?
   Sean szólongatott, és a hátamat meg a hajamat simogatta, megnyugtatásnak szánva a gesztust. De, ahogy mindenről, erről is Robin jutott eszembe, és az, hogy ő egy ideges rakás szerencsétlenséggé változik, ha valaki sírni kezd előtte.
 - Gyere - szorította meg a kezemet, és tompán érzékeltem, hogy beültet az autóba az anyósülésre.
   Mire észbe kaptam, a lakásán voltunk, és egy csomag zsepit és egy tábla csokit nyomott a kezembe, miközben a kanapéján ültem. Ez megmosolyogtatott.
 - Amy - ült le velem szemben, és a térdeire könyökölt. - El kell mondanod, mi történt veled. Már csak azért is, mert addig nem engedlek sehova, amíg nem teszed - próbált viccelni, és normál esetben értékeltem volna a próbálkozását, de nehezemre esett, figyelembe véve a kérését. - Nem akarom, hogy azt hidd, egy nyomulós, érzéketlen fasz vagyok, hogy így erőltetem, amiről láthatóan nem akarsz beszélni, de leginkább segíteni szeretnék, és az egyrészt nem megy úgy, hogy azt sem tudom, mi a baj, másrészt már az is segíthet neked, ha elmondod valakinek. Tudhatod, hogy nem adom tovább senkinek. Tudod, ugye?
 - Tudom - sóhajtottam.
   Valójában igaza volt. Titkon talán arra vágytam a leginkább, hogy elmondhassam valakinek. Jake-nek nem mondhattam, mert ő - az ő szempontjából jogosan - rühellte Robint, és vice versa. Jó, Seant is elrabolta, de Seannal nem éltem egy fedél alatt. Ha Sean elítél engem a történtekért, üsse kő, elveszítek egy barátot, aki közel áll hozzám. De ha Jake ítél el, az már teljesen más tészta. Elvégre ő a testvérem, a szülei a nevelőszüleim - azt nem bírnám elviselni, ha ő ferde szemmel nézne rám. Nem volt rosszindulatú, de ha elmondaná például az anyjának, aki ugyanígy továbbadhatja - akár véletlenül is - Christophernek, akkor minden tönkremenne.
   A másik pedig, hogy Robinról nem bírtam beszélni... Tudtam, egy idő után úgyis muszáj lesz. Elvégre hosszú még az élet ahhoz, hogy soha többet ne beszéljek valakiről, aki kilépett belőle.
 - Hallgatlak - döntötte oldalra a fejét Sean, és várakozóan nézett rám.
   És én elmondtam, ő pedig tényleg meghallgatott. Néha megrándult közben az arca, vagy úgy összeszorította a fogát, hogy féltem, széthasad az állkapcsa, de egyszer sem szólt közbe. Az elejétől elmeséltem - az elrablásomat, Lionelt, Robint... Jaredet kihagytam a történetből. És persze szép sorban elmondtam pár dolgot Robinról, ami ahhoz kellett, hogy megértse a helyzetünket. Azt például nem, hogy az apja napi rendszerességgel félholtra verte, és hogy a tulajdon öccse rabolta el a feleségét - utóbbira azt mondtam, egy ellensége tette. Azt sem, hogy hasonlítok egy kicsit Lanára. És a levelét meg a gyűrűt sem árultam el, csak egyértelművé tettem, hogy Robin elmondta: szeret. Így Sean pontosan annyit tudott meg, ami a jelenlegi állapotomat közvetlenül okozta. Hogy Robin, akit tiszta szívemből szeretek, kilépett az életemből, mert úgy ítélte, hogy így nagyobb biztonságban vagyok.
 - Hű - fújta ki a levegőt a férfi, mikor egy ideje abbahagytam a beszédet.
   Felállt, és járkálni kezdett. Megállt a nyitott ajtóban, és az ajtófélfának döntötte a fejét, a hallottakat emésztve.
 - Azt gondolod, megőrültem - csóváltam a fejem, és felpattantam a kanapéról. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Végül is, eleve ki olyan hülye rajtam kívül, hogy beleszeret a bandavezérbe, aki elrabolta? Nem haragudtam emiatt Seanra, csak nem bírtam tovább elviselni, hogy így nézzen rám.
   Ki akartam kerülni, de elkapta a csuklómat és megállított. Mikor felfogta, hogy hozzámért - az ígérete ellenére, hogy csak akkor teszi, ha engedélyt adtam rá -, úgy húzta el rólam a kezét, mint aki megégette magát, és lesütötte a szemét.
 - Nem gondolom azt - ráncolta a homlokát. - Miért gondolnám így?
 - Hát... Mert beleszerettem egy birtoklásmániás bandavezérbe, aki valószínűleg egy halom embert megölt már? - kérdeztem vissza tanácstalanul.
 - Ha így fogalmazol, valóban nem hangzik jól, de egyáltalán nem ezen gondolkodtam - vigyorodott el. - Hanem azon, hogy csinálta. Úgy értem, hogy volt hozzá elég akaratereje.
 - Mihez? - értetlenkedtem. Egyre inkább az volt a benyomásom, hogy kettőnk közül Sean gárgyult meg hirtelen.
 - Hát ahhoz, hogy elhagyjon! - felelte Sean, mintha magától értetődő lenne. - Ha annyira szeretett... - Elhallgatott, és a gondolataiba merült. - Pont ez a lényeg! Rohadtul szerethet, ha lemondott rólad azért, mert úgy gondolta, hogy neked így a legjobb!
   Ez a hitetleneké, azoké, akik meglepődtek; ott vannak, ahol vannak, hiába küzdenek. Ez azé, aki hisz, még ha nincs is értelme: gyerünk, barátaim, keljetek most fel, szeretkezésen a sor. És ez a rész érte volt, és ez a rész érte volt, ez a rész érte volt: emlékszik vajon? Hullámokban jön és megy - egyre csak azon tűnődöm, miért hullámokban jön és megy, egyre csak azon tűnődöm, miért, miért, miért próbálkozom.
 - Nem könnyíted meg a helyzetemet - mutattam rá. Sokat értem Robin szeretetével, ha sosem láthatom többet. Ezt neki is tudnia kellett. És azt is, hogy én mennyire szeretem őt. Mégis a menekülést választotta, pedig tudnia kellett, hogy mekkora fájdalmat okoz vele. - Tudom, hogy szeret. De ha erre gondolok, csak még rosszabb. Sosem látom többé, hiába szeret, és hiába szeretem.
 - Próbáltad már hívni?
 - Igen, de biztos eldobta a kártyát, mert nem tudtam elérni. - Adammel is ugyanez volt a helyzet. Minden megszűnt, ami még köteléket képezhetett Robin és köztem. Valószínűnek tartottam, hogy maga Robin rendezte így, hogy még véletlenül se tudjam felvenni vele a kapcsolatot.
 - Sajnálom - húzta el a száját Sean. - Hát, ne haragudj, Amy, de semmi olyat nem tudok mondani, ami segítene. Ha azt mondom, elmúlik, az nem segít, ugye?
 - Nem - ráztam a fejemet, keserű mosollyal az arcomon.
 - Pedig tapasztalatom szerint idővel tényleg elmúlik - karolta át a vállamat vigasztalóan. - És legrosszabb esetben is sírhatsz a vállamon, ameddig csak akarsz.
   Felnevettem. - Kösz.
 - Komolyan, Amy - tűnt el a mosolya. - Ha bármi van, ne csináld még egyszer ezt! Ha eleged van belőlem, akkor mondd meg! De ha azért nem veszed fel a telefont, mert valami baj van, akkor nem hagyom annyiban - vigyorgott rám. - Ne is várd tőlem.
 - Ne haragudj - hajtottam le a fejem.
 - Viszont, mivel elrángattalak, ezért tartozom neked egy vacsorával - csapta össze a tenyerét, fátylat borítva az eddigiekre. - Segítesz?
   Nevetve bólintottam, és követtem őt a konyhájába. Természetesen a legmodernebb gépekkel volt felszerelve, amiknek egy részéről azt sem tudtam, mire való.
 - Na, és mit terveztél?
 - Hát... - jött zavarba. - Spagettit - fordult felém, vörös arccal.
 - Oké - vontam vállat nyugodtan. Biztos arra számított, hogy kinevetem, mert hitetlenkedve rázta a fejét.
 - A főzés nem szerepelt a megtanulandó dolgaim listáján, oké? - védekezett, miközben az egyik szekrényben matatott.
 - Megtanulandó dolgok listája? - ráncoltam a homlokom. - Ez komoly?
 - Ezt csak én találtam ki. Azért, mert apám néha úgy viselkedett, mintha listát vezetne arról, hogy mit tudok már, mit nem, és mi az, amire alkalmatlan vagyok.
   Ez azoké, akik felállnak; azoké, akik újra megpróbálják; azoké, akiknek elkél a segítség; azoké, akik azt hiszik, megtehetik. Hullámokban jön és megy - egyre csak azon tűnődöm, miért hullámokban jön és megy, egyre csak azon tűnődöm, miért, miért, miért próbálkozom...

Azt azért nem állítottam volna, hogy Sean alkalmatlan a főzésre - a spagettije valami hihetetlenül finom lett. Figyeltem őt, miközben tevékenykedett; időnként szitkozódott, ha valami nem jött össze elsőre, de egyébként teljesen otthonosan mozgott a konyhában. Vagy csak azért éreztem így, mert Sean valahogy minden környezetbe illett: egy átlagos iskola menzájára éppúgy, mint egy hibátlanul felszerelt, extra konyhába. Volt a testtartásában, a mozgásában valami könnyedség, kiegyensúlyozottság; olyan ember benyomását keltette, aki mindenhol, minden élethelyzetben megállná a helyét.
   Valószínűleg azért éreztem így, mert tényleg minden élethelyzetben megállta volna a helyét. Kiskorától arra nevelték, hogy elviseljen annyi stresszt, amennyinek más az ötödét sem bírná. Hiszen mindenféle megbeszélésekre járt; arra készítették fel, hogy egy város helytartója legyen, igazgasson, kormányozzon... Nekem annyi is elég volt a politikából, amennyit a tévéből vagy az újságokból véletlenül elkaptam - ő mégis kibírta, hogy az egész életének ez a téma legyen az alapköve.
   Talán túlságosan elmerültem a gondolatmenetemben, mert azon kaptam magam, hogy már felém fordult, és valószínűleg mondott is valamit, én pedig még mindig őt bámultam. Hiába, nem tudtam tenni ellene, hogy vonzott a kisugárzása. Nem a jóképűsége vagy az izmos testfelépítése - bár nyilván ezek is hozzájárultak -, hanem a puszta kisugárzása.
 - Mi az? - vigyorgott, miközben én elvörösödtem.
   Senki sem tökéletes, soha nem is próbálok majd az lenni, de ígérem, érek annyit; csak ki kéne nyitnod a szemedet. Nincs szükségem második esélyre, egy barátra van szükségem, valakire, aki mellettem fog állni a legvégsőkig. Ha a szívem legjavát akarod, csak látnod kell a jót bennem, mert lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem.
 - Semmi!
 - Valamire csak gondoltál - unszolt, és tett egy lépést felém, arcán letörölhetetlen mosollyal.
 - De nem! Csak elbambultam - ráztam a fejem, de nekem is vigyoroghatnékom támadt.
   Lehetnék a napod, mikor hideg van odakint, lehetnék a sziklád, mikor nincs hova rejtőzni, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem. Ahogyan szeretsz engem. Azt kapod, amit adsz, ez az egyszerű igazság, úgyhogy csak add a kezed, és adok valakit, akibe kapaszkodhatsz! Nincs szükségem második esélyre, egy barátra van szükségem, valakire, aki mellettem fog állni a legvégsőkig. Ha a szívem legjavát akarod, csak látnod kell a jót bennem, mert lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem.
   A spagetti sisteregni kezdett, mire Sean a tűzhely mellé pattant, és így nem tudtam meg, mit mondott volna. Vacsora közben nem sokat beszéltünk; megdicsértem a kaját, de ennyi. Utána hazavitt, még egyszer megígértette velem, hogy legközelebb felveszem a telefont, és elköszöntünk egymástól.
   Épp, mikor búcsúzóul megöleltük egymást, fura villanásra lettem figyelmes. Ha lett volna rá okom, azt hittem volna, hogy egy vaku az.
   Aztán rájöttem, hogy tényleg az volt.
 - Hé, maga ott! - engedett el Sean, és a sövény felé indult, majd a pólója nyakánál fogva előráncigált onnan egy fiatal, sovány férfit, aki egy indokolatlanul nagy kamerát szorongatott a kezében. - Honnan veszi a bátorságot, hogy az engedélyünk nélkül fotózzon? - förmedt rá, és egészen meglepett, hogy Sean ilyen hangnemben is tud beszélni. Bár így belegondolva eszembe jutott, hogy egyszer már hallottam ilyennek őt - amikor Fred magával ráncigált, és Sean azt kiabálta, hogy vegye le rólam a kezét.
   A srác hebegett valamit, és a hangja ébresztett rá, hogy fiatalabb, mint gondoltam. Úgy éreztem, biztos nem rosszindulatból fotózott, és nem is csinált olyan rosszat, hogy Sean bajba keverje miatta.
 - Sean - léptem oda hozzá, a vállára téve a kezemet. - Semmi baj - mondtam.
 - Már hogyne lenne baj..! - protestált, de azért elengedte a paparazzit.
 - Köszönöm, hölgyem - dadogta a lesifotós. - Bocsánatot kérek. Nem alkalmatlankodom többet. Viszlát! - azzal elszelelt.
 - Hihetetlen vagy! - vigyorodott el Sean.
 - Miért? - értetlenkedtem.
 - Az egyik bálban volt egy olyan nő, aki beperelte a lesifotóst, aki képeket csinált róla előtte az utcán.
 - Hát, én nem ő vagyok, ugye? - mosolyogtam rá.
   Elmosolyodott. - Hát, az biztos.
   Lehetnék a napod, mikor hideg van odakint, lehetnék a sziklád, mikor nincs hova rejtőzni, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem. Ahogyan szeretsz engem. Ó, tudod, hogy lehetnék az eső a sivatagi egedben, lehetnék a tűz a legsötétebb éjszakádon, lehetnék az átkod vagy az angyalod - mind abban rejlik, ahogyan szeretsz engem!

Biztos voltam benne, hogy az ember képes hozzászokni ahhoz, amihez hozzá szeretne. De én nem akartam hozzászokni Robin hiányához. Még csak elfelejteni sem akartam őt; minden szabad percemben arról álmodoztam, hogy egy nap meglátom majd valahol: az iskolám előtt, a parkban, az utcán, a kertben. Ha épp magamra maradtam pár percre, akkor a bőrkabátjába fúrtam az arcomat, mert még éreztem rajta az illata egy-két foszlányát. Állandóan a tőle kapott mobiltelefont szorongattam, mintha az akaratommal rá tudnám bírni, hogy megszólaljon. Le sem vettem az édesanyja gyűrűjét, és szinte percenként köré fontam az ujjaimat, mintegy ellenőrizve, hogy megvan-e még - többet ért nekem, mint az életem. És főként minden este újraolvastam a levelét elalvás előtt. Nemcsak azért, mert a szavai váltak a lételememmé, hanem azért is, mert tudtam, ha ennyire ő jár a fejemben, mielőtt lefekszem, akkor vele fogok álmodni. És úgy legalább egy nagyon közvetett, távoli módon velem volt egy ideig. Igaz, emiatt még nehezebb volt reggel arra ébredni, hogy még mindig távol van tőlem - így hát kezdődött az egész körforgás elölről.
   Emlékszel mindarra, amit akartunk? Most az összes emlék, mind kísértetjárta. Mindig is a búcsú volt a végzetünk. Hiába tartottuk magasra az öklünket, sosem működhetett volna jól, nem. Sosem az volt a sorsunk, hogy kompromisszumra jussunk. Nem akartam, hogy kiégjünk, nem azért jöttem, hogy bántsalak, s most nem tudom abbahagyni. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok.
   Egy napon, mikor már egy év telt el így, arra ébredtem, hogy hiába álmodtam vele, nem tudom pontosan felidézni Robin arcát. Ettől konkrétan pánikba estem. Hogy felejthettem el..? Egyik percben még előttem volt leírhatatlan árnyalatú, vörös haja, ami rendetlenül keretezte számomra tökéletes arcát, de mire felébredtem, már nem tudtam magam elé vetíteni, milyen is volt pontosan az az arc. Kétségbeesetten hunytam be a szememet, és erőlködve idéztem fel szintén meghatározhatatlan színű szemeit, a ráncokat hibátlan, rózsaszín ajkai és gyönyörű szemei körül. Legtöbbször gondterhelt kifejezés ült az arcán, emiatt a szája sokszor egyetlen vonalnak tűnt, arccsontjai pedig feltűnően kidomborodtak, annyira megfeszült a bőre.
   Megnyugodva hanyatlottam vissza a párnára, mikor felidéződött bennem káprázatos mosolya és az a ritkán látott, csintalan arckifejezés is, amitől az egész testem képes lett volna elolvadni. Tudtam, hogy könnyebb lenne nekem, ha elfelejteném őt. Mégsem voltam képes rábírni magam.
   Ha rád nézek, az megnehezíti, de tudom, hogy találsz majd egy másikat, aki nem hozza ki belőled mindig a sírhatnékot. Akkor a tökéletes csókkal kezdődött: éreztük, ahogy a méreg hatni kezd. De a "tökéletes" nem tudta életben tartani ezt a szerelmet. Tudod, hogy annyira szeretlek... eléggé szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok. És már itt sem vagyok, már itt sem vagyok: nem tudod elérni, hogy helyesnek érezzem, mikor tudod, hogy helytelen. Már itt sem vagyok, itt sem vagyok - nincs továbblépés, ezért már itt sem vagyok.
   Nyílt az ajtó, és Sean lépett be rajta. Tátva maradt a szám a meglepetéstől, mire ő csak kuncogott, és fölém hajolt, hogy megcsókoljon üdvözlésül.
 - Te meg hogy kerülsz ide? - értetlenkedtem kipirulva, és az ingujját húzogattam, hogy üljön le mellém az ágyra.
 - A születésnapod alkalmából megkértem Angelát, hogy vegyen ki téged a suliból, hogy együtt ünnepelhessünk - vigyorgott. - A Hősök éltessenek!
   Nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról. Felültem, és kérdés nélkül átöleltem. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy ettől elmosolyodik.
 - Köszönöm, Sean - mondtam halkan.
 - Ne köszönd - felelte. - Szeretlek. Boldog szülinapot, Amy. - Eltolt magától. - Odakint várlak. Piknikhez öltözz! - kacsintott.
 - Sietek - nevettem fel boldogan.
   Ahogy kilépett a szobám ajtaján, lelohadt a mosolyom. Sean és én már több hónapja jártunk, de még mindig újra és újra visszatért az a fojtogató érzés, hogy helytelenül cselekszem. Hiszen én nem vele akartam lenni; nem róla álmodtam, nem ő volt az, akivel a jövőmet boldognak képzeltem el. Ezt neki is tudnia, vagy legalább sejtenie kellett, mégsem mondott le rólam, mégis megkérdezte, hogy leszek-e a barátnője.
   Te pedig igent mondtál neki, tettem szemrehányást magamnak, miközben ingerülten a hajamat fésültem. Annak ellenére, hogy nem szerettem, mégis igent mondtam neki, mert ő szeretett, és mert egy önző dög voltam.
   Nem akartam elfelejteni Robint. De a hiányának a tudatával sem akartam együtt élni. Innen jött Sean kihasználásának az "ötlete". Amíg ő velem volt, addig kevésbé fájt az, hogy Robin nem volt.
   Emlékszel mindarra, amit akartunk? Most az összes emlék, mind kísértetjárta. Mindig is a búcsú volt a végzetünk. Azt akarom, hogy tudd: nem számít, hova vezet az utunk, de valakinek mennie kell. És azt akarom, hogy tudd: te nem szerethettél volna engem jobban, de azt akarom, hogy továbblépj, ezért már itt sem vagyok. És már itt sem vagyok, már itt sem vagyok: nem tudod elérni, hogy helyesnek érezzem, mikor tudod, hogy helytelen. Már itt sem vagyok, itt sem vagyok - nincs továbblépés, ezért már itt sem vagyok.
   Sóhajtva fogtam lófarokba a tincseimet. - Robin nincs, és soha nem is lesz veled - közöltem a tükörképemmel, igyekezve meggyőzően hangzani. - Robin nem létezik.

2017. augusztus 2., szerda

Huszonnyolc

   Nem kell aggódnod. Kihoztuk Robint.
   Az elkövetkezendő napokban ez a pár szó tartotta bennem a lelket. A naivabb felem az Adamtől érkezett SMS előtt abban reménykedett, hogy majd Robin hív fel, esetleg jön el hozzám, hogy ezt elújságolja. De a józanabbik énem tudta, hogy ez baromság. Robin sosem jönne a közelembe, ha van választása. Robin fél, hogy bajom esik miatta.
   De igyekeztem nem ezzel foglalkozni, hanem csak örülni, hogy megoldódott a dolog, és Robint többé nem fenyegeti a kivégzés veszélye. Ez is valami, méghozzá nem apróság.
   Viszont ahogy teltek a napok, úgy hiányzott Robin is egyre inkább. Nem az a hiány volt ez, amit mindig éreztem nélküle. Amióta megkaptam - és még ezerszer újraolvastam - a levelét, hatványozottan vágytam a jelenlétére, a közelségére, a hangjára, a mosolyára, az érintésére. Olyan elemi szinten magam mellett akartam tudni őt, hogy azt még magamnak sem mertem bevallani, mert betegesnek, tébolyodottnak éreztem. Nem lehet normális dolog, hogy ennyire függjek egy embertől! Egy embertől, akivel ráadásul soha nem lehet köztünk semmi, bármennyire is szeretem vagy szeret ő engem.
   Szóval Adam üzenetét követően megpróbáltam továbblépni. Eskü, én megpróbáltam, minden erőmmel. Na jó, ez talán nem egészen igaz: ha igazán tovább akartam volna lépni Robinon, akkor nem hordtam volna az édesanyja gyűrűjét, nem olvastam volna el napjában tucatszor a levelét, nem szorongattam volna a tőle kapott telefont a kezemben, azt várva, hogy megszólaljon, nem álmodoztam volna szünet nélkül róla. De elmentem Jake-kel és a haverjaival horgászni és gördeszkázni is a parkba. Beszéltem telefonon Seannal, és elmentem hozzá bepótolni a legutóbb félbeszakadt filmnézést. Segítettem Angelának a konyhában, amikor csak tudtam. Igyekeztem odafigyelni órán a tanárra, és minden házimat megírtam, még az irodalom beadandókat is, pedig ha valami, hát az olyan tantárgy volt, amihez hozzá sem tudtam szagolni.
   De nem ment. Nem jutottam ötről a hatra. Még mindig Robinnal álmodtam minden egyes éjszaka. És még mindig őt láttam mindenhol. Pedig ő még mindig nem volt sehol.
   Egészen egy hétig.
   Lemenetelek egy üres utcán, mint egy hajó a viharba: nincs megadás, nincs visszavonulás; lebontok minden falat, csak hogy melegen tartsalak. Porig égetem ezt a várost egy gyémántért a porban. Biztonságban foglak tudni, mikor már nem maradt senki, akiben megbízhatnék. Megfogod hát a kezem? Ki fogunk tudni tartani! Ha a világod darabokra hullik, lázadást kezdek. Ha leszáll az éj a szívedben, meggyújtom a tüzet. A sötétben, mikor bekapcsolod a riasztót, megtaláljuk egymás karjait. A szerelmedért, mindenért, ami vagy, lázadást kezdek.
   Jake-kel az oldalamon léptem ki az iskola kapuján a verőfényes napsütésbe, ami éles kontrasztban állt a hatalmas pelyhekben szállingózó hóval, ami már mindent beborított. Jake egyik idétlen poénján röhögtünk mind a ketten, mikor elcsúsztam a jégen az udvaron. Jake még hangosabban nevetett, miután elkapott és talpra állított, majd megölelt. - Csak így tovább, Csodalány - vihogott idétlenül, mire vállba vertem, de a vigyort nem tudtam eltüntetni az arcáról, ahogy a sajátomról sem.
   És mikor elindultunk volna, megláttam őt, és földbegyökerezett a lábam. Valószínűleg nem eléggé, mert ismét elcsúsztam, és ezúttal a fenekemre estem, mivel Jake nem tudott időben elkapni. Nem figyeltem a nevetésére és a szavaira, mert a pillantásomat nem tudtam levenni Robinról, aki az utca túloldalán állt, az egyik fehérbe öltözött fa előtt.
   Ilyen távolságról is kiszúrtam, hogy vastag télikabátba bújtatott teste pattanásig feszült. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy milyen jól áll neki a sapka, ami lenyomta vörös tincseit. A haja ennek hatására a sapka végeinél szanaszéjjel állt.
   Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a tekintete szinte felnyársal. Mielőtt azonban feleszméltem volna, a szemei egy pillanatra sokatmondóan Jake-re villantak, majd Robin elfordult, és a fa másik oldalának dőlve várta, hogy lerázzam a testvéremet és beszélhessünk.
   Annyira kattogott az agyam, hogy féltem, Jake is meghallja. De leginkább a szívem dübörgött olyan intenzitással, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Jake-hez fordultam.
 - Egek, elfelejtettem! - kaptam a fejemhez, remélve, hogy az előadásom hitelesebb, mint amilyennek én éreztem. - Van egy kis elintéznivalóm a könyvtárban. Ne várj meg, sokáig fog tartani!
   Biztatónak szánt mosollyal az arcomon sarkon fordultam, mintha visszaindulnék a suliba, és az épületbe érve felmértem a terepet. Jake elindult hazafelé, és mikor eltűnt a közelből, felsóhajtva előmerészkedtem.
 - Gyere velem - vetette oda Robin, mikor melléértem.
   Engedelmesen követtem, amíg két utcával arrébb befordult egy romos, elhagyatottnak tűnő épületbe.
 - Elmegyek - bökte ki azonnal, mikor a nyomában beléptem a ház egyetlen, nagy helyiségébe. A szívem kihagyott egy ütemet. - Csak szólni akartam, hogy tudd.
   Elakadt a lélegzetem, és szerintem eltátottam a számat is. Nem akartam elhinni, hogy jól hallottam. Az volt az első gondolatom, hogy biztos romlik a hallásom, és csak félreértettem, amit mondott.
   Másodszor azt hittem, sírógörcsöt kapok, de, hogy ezt leplezzem, inkább a dühömnek engedtem utat.
 - Nyilván - gúnyolódtam, pedig legszívesebben sírtam volna. - Számíthattam volna erre. Leírtad, mit érzel, és most elmenekülsz. Annyira tudhattam volna..! - túrtam a hajamba, keserűen a tehetetlenségtől.
 - Corlos elfoglalása sosem volt létfontosságú a tervem véghezviteléhez - kezdte, ignorálva engem. - Csak azért ragaszkodtam hozzá, mert híres történelmi hely, meg minden. De most, hogy ennyi idő után sem sikerült eltiporni a vezetőséget, úgy döntöttem, érdemesebb feladni és fontosabb városokkal foglalkozni, mint itt kínlódni valamivel, ami nem is éri meg igazán. Szóval elmegyek. Sok van még hátra az országból.
 - Fasza - vágtam rá, nem törődve vele, mennyire flegma és egy duzzogó gyerekre emlékeztető a hanghordozásom.
   De valójában a sírás határán álltam. - Mikor jössz vissza? - kérdeztem halkan, keresve a pillantását.
   Végre a szemembe nézett. - Nem jövök - felelte egyszerűen, egészen úgy, mintha nem lett volna tudatában, hogy ezzel a két szóval porig rombolt.
 - De... - nyögtem ki végül. Elakadt a szavam. - Ezt nem mondhatod komolyan - döntöttem el, makacsul rázva a fejem.
 - Pedig de - felelte rögtön. - A főváros nem adja fel magát önként - próbált viccelni. De ettől csak még rosszabb lett. - És miután megszereztem, nem hagyhatom ott azt, amiért egész életemben dolgoztam. Egy egész országban kell majd megteremtenem a demokráciát és mindazt, ami ahhoz kell.
   Az agyam felfogta a szavait, de a szívem nem volt képes. Hogy hagyhat itt? Én a levele minden szavát szentírásnak vettem, de ha annyira szeretne, ahogy írta, akkor hogyan teheti meg, hogy örökre elhagy? Hiszen én a gondolattól darabokra törtem, hogy elmegy - ő pedig ott állt előttem, mint egy jégszobor, és még poénkodott is azzal, hogy soha többet nem láthatom, nem érinthetem.
 - Amanda, hagyd abba a sírást - szólalt meg erőtlenül, ezzel ráébresztve engem, hogy könnyek csorognak az arcomon. Már eltűnt a tartásából a ridegség. Hősök az égben, tényleg nem bírta, ha egy lány sírt előtte! Robinnak, a nagy bandavezérnek, akivel senki nem vehette fel a versenyt, minden bátorsága inába szállt néhány könnycsepptől. Legszívesebben felnevettem volna ezen az irónián, de nem voltam képes rá.
   Látva, hogy nem hagyom abba, odalépett hozzám és a tenyerébe fogta az arcomat, hogy letörölje a könnyeimet. Ettől irracionális módon dühös lettem. Hogy van képe az arcomhoz érni, mikor épp az imént jelentette be, hogy sosem látom többet? Hogy van képe mindennek ellenére elérni, hogy megremegjen a térdem és kétszeresére gyorsuljon a szívverésem az érintésétől? Miért akarja még jobban az emlékezetembe vésni, hogy mit veszítek el?
 - Vedd le rólam a kezed - csimpaszkodtam a csuklóiba és húztam el őket az arcomtól, amin kitartóan patakzott a két vízfolyam.
   Összeráncolta a homlokát, és az arckifejezését látva egy pillanatra úgy éreztem, hogy neki is megszakad a szíve. Figyelmeztetés nélkül lehajtotta a fejét és lecsókolta a könnyeimet. A lélegzetem elakadt, és még sírni is elfelejtettem forró ajkait érezve a bőrömön.
   Már nem zokogtam, de ő még mindig nem húzódott el tőlem. Kezei megremegtek az ujjaim között, és zihálva vette a levegőt, ahogy én is. Ismét támadott az a különös, az ő érintése előtt számomra ismeretlen elektromosság, ami apró, szikrázó tűzijátékok módjára pattogott a bőrünkön. Nem bántam a perzselő, gyönyörű fájdalmat, amit a nyomukban okoztak - minden idegsejtem azzal volt elfoglalva, hogy Robinra vágyjon.
   Átgázolok a tűzön és a füstön, mint a napfény a ködön; küzdök, míg a zászló halálomig fehéren nem lengedezik. A bombákon és a robbanásokon keresztül visszavonjuk az egészet. Ha a világod darabokra hullik, lázadást kezdek. Ha leszáll az éj a szívedben, meggyújtom a tüzet. A sötétben, mikor bekapcsolod a riasztót, megtaláljuk egymás karjait. A szerelmedért, mindenért, ami vagy, lázadást kezdek.
   Valamit motyogott, azon a lágy hangzású, számomra ismeretlen nyelven, amit már korábban is hallottam tőle, és az anyanyelvének véltem; de abban a pillanatban nem lettem volna képes összerakni egy összefüggő kérdést, mint például, hogy mit mondott az imént. Ajkai bejárták az arcomat a homlokomtól az államig, a szám kivételével, majd áttértek a nyakamra és a kulcscsontomra. Úgy éreztem, még mindig Robin kezeit szorongatom, de akkor sem tudtam volna biztosan megmondani, ha az életem múlik rajta. Mintha összefonódtak volna a kezeink, úgy, hogy már nem lehetett megmondani, hol végződik az egyik és kezdődik a másik.
   Szinte az ájulás szélén álltam, annyira szerettem volna, hogy megcsókoljon, de nem tette. Helyette a homlokomnak döntötte a sajátját, és próbálta lelassítani a légzését.
 - Te tanítottad meg nekem igazán, mit jelent az a szó, hogy "bárcsak" - mosolyodott el keserűen.
 - Bárcsak ne mennél - csuklott el a hangom, de már nem sírtam. Azt hiszem, kiszáradtak a szemeim.
 - Így a legjobb - lépett el mellőlem. A hangján az érződött, hogy saját magát is meg akarja győzni ezzel.
 - Hogy lenne ez a legjobb?! - csattantam fel, a kezem legyintésével összefoglalva az egész helyzetünket. Azt, hogy erőszakkal távol tartja magát tőlem, mert szerinte nekem így a legjobb, és veszélybe sodorna, ha velem maradna. Azt, hogy mindkettőnknek a szíve szakad meg a másik közelségéért, mégis mindig távol leszünk egymástól.
 - Vigyázz magadra, Amy - indult meg az ajtó felé.
 - Olyan ironikus ez, tudod? Egy olyan férfit szeretek, aki meghalna értem, de fél megfogni a kezem. - Hisztérikusan a hajamba fúrtam az ujjaimat, és felkuncogtam.
   A kezei ökölbe szorultak, de pontosan tudta, hogy igazam van. Mégsem fordult vissza. - A Hősök legyenek veled - mormolta halkan, és kilépett a házból.
 - A Hősök verjenek meg! - kiáltottam fel pár perces fáziskéséssel, pedig már úgysem hallhatta. Rég messze járt. Rég kilépett az egész nyavalyás életemből is.

Ha maradt volna humorérzékem, akkor felnevettem volna azon, hogy megint Jake van csak mellettem, mikor kisírom a szemeimet. Rettenetesen éreztem magam, hogy képes vagyok hagyni, hogy ilyen állapotban lásson, de talán megőrültem volna, ha nincs velem valaki. Nem mondhattam el neki, hogy mi történt - hogyan is magyaráztam volna meg a racionális, józan, kívülálló Jake-nek, hogy beleszerettem a férfiba, akibe soha nem lett volna szabad?
   Tegnap meghaltam, a holnap vérzik. Belezuhanok a napfényedbe. A jövő szélesre tárva. Már túl vagyok azon, hogy azt higgyem, tudom az okát. A remény meghal, mikor elveszíted, amit megtaláltál. A világ annyira üres, mikor egy kompromisszumban akad... Hamar csend követi ezt a hangot, valahogy eljön a napnyugta.
 - Gyerekek, vacsora! - állt meg az ajtó előtt és kiabált be Angela.
   Szerencsére a ház falai jól hangszigeteltek voltak, így hisztérikus zokogásom nem juthatott át. Szuper, gondoltam, legalább csak Jake fog látni a legszánalmasabb perceimben. Vagy óráimban? Már nem tudtam volna megmondani, mióta bőgtem.
 - Rendben, egy pillanat és megyünk! - szólt vissza hangosan Jake, én pedig összerezzentem a hangerejétől, pedig normál esetben meg sem rezdültem volna tőle. - Amy, hé - simított ki pár könnytől csatakos hajtincset a homlokomból. - Csodalány, kérlek, szedd össze magad! Mit mondasz anyának, ha meglát így?
   Azt biztos nem, hogy a szerelmem azért menekült el az ország másik felére és nem tér vissza soha, mert megszállottan hiszi, hogy előbb-utóbb meghalok, ha túl közel enged magához.
   Megcsörrent a telefonom, én pedig bosszankodva nyomtam ki Seant. Nem sokkal azután hívott, hogy aznap véget ért az utolsó órám, és akkor nem vettem fel, mert az egyik tanár épp megállított pár szóra a folyosón. Utána megint hívott, mikor Robin már elment, de kinyomtam - nem hittem, hogy képes lennék bárkivel is beszélni. Biztos aggódni kezdett, mert azóta már háromszor - a mostani volt a negyedik - keresett, nem több sikerrel, mint korábban.
 - Ez már a negyedik volt - nézett rám aggódva Jake. - Ha sokáig csinálod ezt, idejön, hogy megtudja, mi a baj.
   A gondolatra is a rosszullét környékezett, de talán csak azért, mert Robin távozása óta szüntelenül hányingerem volt és úgy éreztem, elájulok. Viszont arra sem voltam képes, hogy visszahívjam. Valószínűleg csak összefüggéstelen zokogást tudtam volna produkálni.
 - Te menj csak - ráztam a fejem. - Mondd meg, hogy mindjárt jövök én is.
   Jake kétkedve méregette az arcomat, de ő is tudta, hogy nem tehet értem többet. Amint kiment, a fürdőszoba felé vettem az irányt. Mélyeket lélegeztem, és gondosan kerültem a pillantásommal a tükröt, nehogy meglássam, hogy festek. Megmostam és megtöröltem az arcomat, erővel visszatartva a további könnyeimet.
   Én is tudtam, hogy az önsajnáltatásom szánalmas és gyerekes, de nem tudtam továbblépni azon az égető kérdésen, ami folyamatosan a fejemben járt: hogyan fogom megszokni a tényt, hogy sosem látom őt viszont többé?
   És válaszokat találva elfelejtjük az összes kérdést, amit otthonnak neveztünk, mikor elhaladunk az ismeretlenek sírjai mellett. Ahogy az értelem elködösíti a látásomat és a ragyogás elhalványul, a napfény illúziója és egy hazugság tükörképe fognak megvárakoztatni engem, mikor a szerelem már olyan régen eltűnt. S ennek a napnak a lezárása bizonyítja, hogy az idő öli meg minden hitemet. Csak annak a hitnek a tudata maradt.
   Nekem Robin jelentette a biztonságot, a szeretetet, a társat; és azt a dolgot is, ami elűzte az ürességérzést, a sehová sem tartozás gondolatát belőlem, mely azóta kínzott, hogy kiderült: a szüleim nem a szüleim. Mivel a gyerekkorom boldog részére az amnéziámnak köszönhetően nem emlékeztem, a mostohaszüleimmel - ridegségben, szeretetet nem ismerve - töltött éveimre annál inkább, ezért abszolút ismeretlen érzés volt felfedezni, hogy Robin ellenben szeret engem. Nem is olyan régen jöttem rá, hogy mellette érzem csak úgy, hogy vagyok valaki, és hogy teljes szívemből szeretem őt... Erre ő elmegy. És soha nem jön vissza.
   Próbáltam az ő szemszögéből nézni. Talán egy egész csoport pszichiáter sem tudta volna meggyőzni arról, hogy nem ő felel az anyja, a felesége és a gyereke haláláért, és hogy nem fog "engem is megölni", ha velem marad. De ő ebben a hitben élt, és ha ezt így szemléltem, rájöttem, hogy az én biztonságomért, az én javamra döntött így. Nyilván nem az volt az elválásunk fő oka, hogy a fővárost is az uralma alá akarja hajtani - ha számított neki ez a terv, és nincsenek a félelmei a biztonságommal kapcsolatban, akkor talán még magával is vitt volna. Robin meggyőződései álltak kettőnk között, nem a kormánymegdöntésre tett törekvései.
   De nem számít, hogy szeret-e; még az sem, hogy én szeretem-e őt. Nem látom többé. Robin nem létezik - az én életemben legalábbis biztosan nem. Többé nem. És fölösleges volt azon gyötrődnöm, hogy miért hagyott el, hiszen a lényeg csak annyi, hogy elhagyott, és nekem nélküle kellett folytatnom az életemet.
   A gondolatra kis híján ismét zokogásban törtem ki. Még a feltevés is abszurdnak, valótlannak tűnt. Akárhogy próbáltam, nem tudtam elképzelni az életemet Robin nélkül. Azt sem, hogy továbblépek rajta valaha. Hiszen olyan volt nekem, mint az oxigén, amit belélegeztem, a víz, amit megittam, a szilárd talaj, amin jártam. Hogyan élhettem volna nélküle?
 - Amy! - hallottam Jake bizonytalan kiáltását.
 - Megyek - feleltem, pedig úgy éreztem, nem tudom mozgásra bírni a lábaimat.
   Valahogy mégis sikerült. Angela figyelmét nem kerülték el sírástól püffedt szemeim, de nem kérdezett semmit Christopher előtt.
 - Minden rendben, kicsim? - lépett oda mellém vacsora után, mikor segítettem neki bepakolni az edényeket a mosogatógépbe.
   Bólintottam.
 - Tudod, hogy itt vagyok neked, Amy - biztatott. - Tudom, hogy nem helyettesíthetem az édesanyádat, de nyugodtan elmondhatsz nekem bármit, amit neki elmondanál.
   A szavaitól nem tudtam nem mosolyogni, és önkéntelenül is magamhoz öleltem. - Köszönöm - motyogtam. - Tudom.
   Aznap éjjel azt álmodtam, hogy Robinnal egy asztalnál ülve kártyázunk, és ő nevet az ügyetlenségemen, mert sorra veszítettem ellene. A sokadik játszma után letette a kártyákat, az enyém mellé húzta a székét és átkarolta a vállamat. Nekidöntöttem a fejemet, éreztem az illatát, és meg mertem volna esküdni, hogy tényleg ott van mellettem - de ekkor felébredtem. És még sosem éreztem magam olyan nyomorultul, mint akkor.
   És elveszítettem azt, aki vagyok, és nem értem, miért van ennyire összetörve a szívem attól, hogy visszautasítom a szerelmedet. A rosszul sikerült szerelmek nélkül az élettelen szavak folytatódnak. De én tudom, és csak ezt tudom, hogy a vég a kezdet, hogy ki vagyok a kezdetektől fogva. Vigyél haza a szívemhez, engedj el és futni fogok, nem maradok csendben. Ez a sok hiábavaló év, elpazarolt évek, elpazarolt nyereség, minden elveszett, és csak a remény maradt. Ennek a háborúnak nincs vége, még van fény, ott a Nap, ami befogad mindenkit, aki összetört, a helyre, ahova mind tartozunk, és az ő szeretete mindent meg fog hódítani... Tegnap meghaltam, a holnap vérzik. Belezuhanok a napfényedbe.

2017. július 30., vasárnap

Huszonhét

A portás tényleg megvesztegethető volt, és tényleg addig alkudozott, amíg az összes pénzt oda nem adtam neki, amit Adamtől kaptam.
   Kirángathatnálak az óceánból, kihúzhatnálak a tűzből, és mikor az árnyékokban állsz, felnyithatnám az eget és tiéd lehetne az odaadásom az idők végezetéig. És sosem merülsz feledésbe, amíg én az oldaladon állok.
   Az engem körülvevő börtön légköre elképesztő súllyal nehezedett rám, a tény pedig, hogy Robin itt raboskodik, csak ezerszer jobban. Nehezen küzdöttem le az émelygésemet és bírtam mozgásra a lábaimat. A folyosó végéhez érve megtorpantam, és kérdőn néztem az őrre, aki kísért.
 - Ez lenne az - erősítette meg a ki nem mondott kérdésemet, és a kulcscsomójával matatva az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa azt.
 - Köszönöm - mondtam halkan, ahogy utat engedett nekem. Még a gondolat is fájt, hogy egy olyan ember, mint Robin, rácsok mögött sínylődik, tehetetlenül, magányosan, bezárva, a kivégzését várva.
   Összeszorítottam a fogamat és beléptem. Az őr halkan becsukta mögöttem az ajtót.
   Magánzárka volt, és az egyetlen fényforrást az aprócska tetőablak jelentette. A helyiség közepén rácssor meredezett, ami mögött egy, a sarokban kuporgó alak körvonalait véltem felfedezni. Biztos voltam benne, hogy hallotta az érkezésemet, de a füle botját sem mozdította; nem nézett fel rám.
 - Robin? - suttogtam bátortalanul. Nem akartam megijeszteni.
   Továbbra sem emelte fel a fejét. Feldúltan léptem oda a rácsokhoz. - Robin! - szólítottam meg, immár határozottabban.
 - Elég volt - mordult fel, még mindig mozdulatlanul. - Nem kell több álom.
 - Mi? - értetlenkedtem, aztán leesett, mit mondott. Azt hitte, álmodik, mert nem gondolta, hogy valóban idejövök. - Robin, tényleg itt vagyok! Nem álmodsz!
   Makacsul csóválta a fejét, majd köré fonta a karjait, mintha száműzni akarna a gondolataiból.
 - Adam elhozta nekem a leveledet, Robin - markoltam meg izzadó kezemmel az egyik hideg, kemény fémrudat. - Azonnal eljöttem hozzád.
   Úgy kapta fel a fejét, mintha áram rázta volna meg. A sötétben inkább sejtettem, mint láttam hatalmas, még most is gyönyörű szemeit.
   Óvatosan, bizonytalanul tápászkodott fel, és úgy lépdelt felém, mintha félne, hogy elnyeli a föld, ha a padlóra helyezi a súlyát. Kis késéssel rájöttem, hogy azért botorkál, mert a bezártság miatt a börtön sötétjében úgy érzi, akármelyik percben eltévedhet.
   És nincs szükségem erre az életre. Nem maradt már miért élnem, de még nincs okom meghalni. Viszont mikor az akasztófánál állok, az égre bámulok majd, mert nem számít, hova visznek, a halált túl fogom élni - mert sosem merülök feledésbe, amíg te az oldalamon állsz.
   Kétségbeesetten nyújtottam felé a kezemet. A tenyerem a vállaira simult, és ahogy megérezte az érintésemet, egy utolsó, immár határozott lépéssel megszüntette a köztünk maradt távolságot, és olyan lendületesen ölelt magához, hogy az egész testem a rácsoknak ütődött. De én csak a karjaival foglalkoztam magam körül, és csak a haját éreztem a hajamon.
 - Tényleg itt vagy - nyögött fel, és két kézzel a hajamba túrt. - Hőseim, itt vagy!
 - Miért, mire számítottál? - nevettem örömtelenül. - Tudhattad, hogy azonnal idejövök, amint elolvasom a leveledet.
 - Először is, külön Adam lelkére kötöttem, hogy azt csak a kivégzésem után adja oda neked! - vált el tőlem. - Másodszor... Az a levél nem kötelezett semmire. Miért jöttél mégis?
   Tőle tanultam, hogyan kell figyelmen kívül hagyni azt, amire nem akarsz reagálni, úgyhogy csak felkaptam a vizet. - Ó, valóban? - háborodtam fel az első mondatán. - Szóval kiírtál magadból mindent, ami a lelkedet nyomta, én meg csak akkor tudhatom meg, ha már meghaltál? Én meg éljek ezzel a fájdalommal, az téged nem érdekel?
 - Nem kell fájdalmat érezned miattam - rázta a fejét elutasítóan. - Tudom, hogy te mindenkinek a szíveden viseled a sorsát, de nem kell egy olyan miatt gyászolnod, mint én.
 - Szóval nem kell - hitetlenkedtem. - Nem kell gyászolnom miattad, mi? Egy olyan vak idióta miatt, mint te - tettem hozzá haragosan.
 - Minden szidalmadat megérdemlem, de ezt most hogy érted? - ráncolta a szemöldökét.
 - Szerinted mégis miért viszonoztam a csókodat? És utána miért csókoltalak meg? - csóváltam a fejem kétségbeesve.
 - Fogalmam sincs. Mert be voltál rúgva és mert terelni akartad a témát?
 - Nem, és megint nem - temettem a tenyerembe az arcomat, mire Robin elkapta a bal kezemet.
 - Te felvetted a gyűrűt! - szélesedett ki egy mosoly az arcán. Semmi sem tett annyira boldoggá, mint az, hogy őt mosolyogni láthattam.
 - Még szép, hogy felvettem - vágtam rá. - Nekem legalább annyira értékes, mint neked.
 - Miről beszélsz, Amy?
   A szemébe néztem. Én már minden gondolatát ismertem, hiszen az emlékezetembe égett a levele minden szava - és tartoztam neki annyival, hogy, ha már egyszer olyan hülye, hogy magától nem jön rá, akkor elárulom neki, én mit érzek.
 - Arról, hogy soha nem dobnék el valamit, ami ennyire gyönyörű, és neked ilyen sokat jelent - vallottam be. - Azért, mert... - Itt elakadtam. Hogyan fogalmazzam meg, mit érzek iránta, amikor még magamnak sem voltam képes?
 - Miért? - kérdezte halkan, és lehunytam a szemem rekedt, talán reményteli hangját hallva.
   Kinyitottam a szemem, és viszonoztam a pillantását, amibe szinte belefulladtam. - Azért, mert a te nevetésedet hallani a legboldogabb emberré tesz a világon. Mert amikor neked fáj, nekem is. Mert hiányzol, ha nem vagy velem, és mert mágnesként vonzasz, ha igen. Azért, mert szeretlek.
   Ajkai elnyíltak, és kifürkészhetetlen szemei tágra nyílva meredtek rám. Sejtettem, mit fog mondani, ha magához tér. Hogy köztünk soha semmi sem lehet, mert veszélybe sodor engem. Nem hittem, hogy meg tudnám győzni érvekkel, de fogytán volt az időnk, úgyhogy amúgy sem lett volna rá esélyem.
 - Szóval ha most felhívom Adamet, hogy mentsenek ki innen - nyomatékosítottam -, akkor nem fogsz tiltakozni, és hagyod, hogy megmentsék a hülye segged. - Láttam, hogy szólásra nyitja a száját. - Ne merd azt mondani, hogy nem - figyelmeztettem. - Nem halhatsz meg. Nem teheted. Az embereid kijuttatnak.
 - Amy, nem érted - túrt a hajába eltorzult arccal. - Nekem... muszáj meghalnom.
 - Mindent leírtál abban a levélben - ráztam a fejem. - Ha valaki, hát én értem. Tudom, min mentél keresztül. Tudom, hogy én a felébe is belehalnék.
   Elfordította a fejét. - Nem való nekem az élet, tudod? Unom. Belefáradtam. Már nem bírom. Nem akarok élni. Nem akarok emlékezni a múltamra. És nem akarok úgy élni, hogy nem lehetek veled.
 - De velem lehetsz, te idióta! - nyújtottam át a kezemet a rácson, hogy az arcára simítsam. - Semmit nem akarok jobban, mint hogy veled lehessek. De ehhez ki kell jutnod innen. Robin, kérlek...
 - Ha kijutok innen, akkor sem lehet közöm hozzád - szorította össze a fogát, és eltolta a kezemet az arcától. - Amikor Kevin még csak megsejtette, hogy szeretlek, elrabolt és megfenyegetett, hogy ha nem teszed, amit mond, akkor megerőszakol és megöl. Amy, nem érted, hogy a gondolatot sem bírom elviselni, hogy valami bajod essen miattam? Akár Kevin, akár valamelyik másik ellenségem, akár egy áruló emberem, akár az én kezem által?
 - Jaj, hagyd már ezt a dumát! - dühöngtem. - Senki mellett nem vagyok nagyobb biztonságban, mint melletted. Megvédesz mindentől, tudom. És a te kezed által meg pláne nem esik bajom. Sosem bántanál.
 - Az anyám, a feleségem és a gyermekem nem ezt mondanák.
 - Robin, te... - Úgy éreztem, megőrülök. - Újszülött voltál, amikor az édesanyád meghalt. Nem vagy felelős a haláláért, értsd már meg! És Kevinre céloztál, nem Lanára, amikor ő meghalt! Az egy baleset volt, ami csakis az öcséd lelkén szárad. Fogadd már el, hogy nem öltél meg senkit, akit szerettél!
 - Ha így lenne - hunyta le a szemét, és sóhajtott -, akkor is meghalnak azok, akiket túl közel engedek magamhoz. Megöli őket a létezésem. Bármennyire akarom is, nem foghatom meg a kezedet, mert amint egy ellenlábasom meglátja, ellenem fordítja a gyengeségemet.
 - De megfoghatod - gördült le egy keserű könnycsepp az arcomon a tehetetlen dühtől. Két kézzel megszorítottam az ujjait. - Amíg élek, mindig veszélyben leszek. Legurulhatok a lépcsőn és kitörhetem a nyakam. Lehetek figyelmetlen és elüthet a busz. Ez nem lehet így, Robin, nem mondhatsz le valamiről, ami még el sem kezdődött, csak azért, mert rosszul is végződhet..!
 - De igen, lemondhatok, Amanda - felelte, könyörtelen hangot erőltetve magára. - Meg is tettem, már nagyon régen. Méghozzá azért, mert a legutolsó nőt, akit szerettem, a tulajdon öcsém miatt ugyan, de én öltem meg. És talán egy önző, lelketlen, birtoklásmániás megszállott vagyok, de túlságosan szeretlek ahhoz, hogy ugyanennek a veszélynek tegyelek ki téged, a kurva életbe!
   Elmondhattam volna neki újra, ezredszer is, hogy nem ölte meg Lanát. Hogy az nem az ő lelkén szárad, hiszen baleset, és csakis Kevin hibája volt. De már belefáradtam, és nem voltam pszichiáter sem, hogy rá tudjam vezetni az igazamra. És abban a pillanatban annyira dühös voltam, hogy valami egészen más jutott eszembe.
 - Jó. Rendben van. Nem fogom rád erőszakolni magam - mosolyogtam rá gúnyosan. - De mivel te megmentettél, ezért arról nem tudsz lebeszélni, hogy én is megmentselek téged, ha már te magadat nem vagy hajlandó.
 - És hogy akarsz megmenteni? - röhögött ki. - Leütöd az őröket?
 - Nem nyert - szélesedett ki a mosolyom. - Mivel a saját embereidnek nem engeded, hogy kijuttassanak, ezért másvalakihez fordulok. Én arra gondoltam, hogy beszélek a börtönigazgatóval, vagy a bíróval, ha kell. - Reméltem, a hangom legalább olyan magabiztosnak tűnt, mint szerettem volna. - És megkérdezem, mit tudnék tenni, hogy kiengedjenek téged - búgtam a lehető legmézesmázosabb stílusban.
   Mielőtt feleszméltem volna, Robin olyan erősen a derekam köré fonta a karját, hogy a rácsok a húsomba nyomódtak.
 - Felejtsd el, Amanda - sziszegte dühösen. - Nem! - nyomatékosította, már hangosabban.
 - Te mondtad, hogy nem lehet közünk egymáshoz - feszítettem tovább a húrt, mosolyra húzva az ajkamat, ami csak pár centire volt az övétől. - Akkor miért bánnád egy percig is, ha lefekszem...
 - Hallgass el! - kiabált az arcomba.
 - Ha nem engedsz el, szólok az őrnek, hogy akadályozol - néztem rá negédesen.
 - Köpök az őrre - rázta a fejét; vörös fürtjei csak úgy csapdostak az arca körül. - Nem... Nem teszel ilyet, Amy. Megértetted?! Felejtsd el!
 - Édes vagy, mikor aggódsz a tisztaságomért - mosolyogtam rá gúnyosan. Pedig belül tényleg pillangók repdestek a gyomromban a gondolatra.
 - Ígérd meg - szórt szikrákat a szemeivel. - Ígérd meg, hogy nem... hogy nem teszed meg, amit mondtál!
 - Egy feltétellel megígérem - döntöttem oldalra a fejem.
   Fújtatva meredt rám, mint aki meg tudna fojtani egy kanál vízben. - Éspedig?
 - Hagyod, hogy az embereid kijuttassanak innen téged.
   Pár néma másodperc után elengedett, és hátrébb lépett a cellájában. Szinte azonnal hiányozni kezdett a közelsége, de igyekeztem nem mutatni, hogy ennyire a megszállottja vagyok.
 - Nem fogom... rád erőszakolni magam - csuklott el a hangom, miközben lesütött szemmel a hátához beszéltem. - De azt ne kérd tőlem, Robin Wander, hogy elsétáljak a halálod mellett - nyeltem vissza a könnyeimet. - Ne merd.
   A szemközti falhoz ért, és nekidöntötte a homlokát.
 - Úgy tudok élni, hogy te valahol máshol vagy; nehezen, de talán még úgy is, hogy valaki mással vagy boldog. De...
 - Áruld már el, hogyan lehetnék boldog nélküled - vágott közbe, továbbra sem nézve rám. Éreztem, hogy cseppfolyóssá válik a térdem ettől az egy mondatától.
 - De úgy nem - folytattam nagy nehezen -, hogy meghalsz, és ezzel elveszed az egyetlen embert, aki mellett úgy érzem, vagyok valaki - ráztam a fejem hisztérikusan. - Úgy nem megy, Robin.
   Egyetlen pisszenést sem hallatott. Csak felém fordult, egy ideig méregette az arcomat, majd nehézkesen bólintott. Felnevettem a megkönnyebbüléstől. - El tudod érni Adamet, nem? - tudakolta halkan.
 - Igen - bólintottam, és kevés hiányzott, hogy felvisítsak örömömben. - Köszönöm. Most megyek és szólok neki, mert nincs sok időnk.
 - Amy? - szólalt meg bátortalanul, mikor már a kilincsen volt a kezem.
 - Igen? - fordultam vissza.
 - Én... - Hirtelen elhallgatott és csak legyintett. - Mindegy.
 - Viszlát, ha majd szabad leszel - mosolyogtam rá.
 - Én sosem leszek.
 - De igen. Megígérem. Ja és Robin! Szeretlek - jelentettem ki határozottan.
   Megremegett az ajka, és úgy nézett ki, mintha mondana valamit, de végül nem szólalt meg.
 - Szeretlek - ismételtem, hogy biztosan az emlékezetébe véssem. Tudnia kellett.
   Mert nincs szükségem erre az életre, csupán valakire, akiért meghalhatok, akiért sírhatok, mikor magányos vagyok. Mikor a tűzben állok, a szemébe fogok nézni, és tudatom az ördöggel, hogy elég bátor vagyok meghalni, és hogy nem tud nekem olyan poklot mutatni, ami mélyebb az önhittségemnél. Mert sosem merülök feledésbe; örökké küzdeni fogok. És nincs szükségem erre az életre, csupán valakire, akiért meghalhatok, akiért sírhatok, mikor magányos vagyok. Ne légy gyengéd, mikor leszáll az a jó éjszaka: dühöngj tovább a haldokló fény ellen!
   Alig léptem ki az épületből, hívtam és értesítettem Adamet. Elküldi az embereit. Robin ki fog szabadulni.