2017. április 18., kedd

Huszonkettő

 - Hé, Ames, legyél már olyan édes...
 - Én sem csináltam meg a matekházit, ha erre gondoltál, Jake - ráztam meg a fejem nevetve. Annyi efféle kérést fogalmazott már meg, és mindegyiket kacifántosabban, mint az előzőt, hogy már ösztönösen tudtam, mikor szól hozzám csak azért, hogy elkérjen valamilyen leckét.
 - Te? A matekházit? Azt meg hogy? - képedt el. - Te beteg vagy? - tette a homlokomra a kezét. - Lázad van. Hogy lehet az, hogy nem írtad meg?
 - Hát... nem volt kedvem - vontam vállat. Igazából sosem volt kedvem a háziíráshoz, mégis meg szoktam csinálni; ezúttal szimplán csak kiment a fejemből úgy kábé minden, ami az iskolával volt kapcsolatos. Egyre többször kaptam magam azon, hogy Robinon gondolkodom, mikor épp tanulnom kéne. Ennek nem tudtam és nem is akartam magyarázatot találni az okára.
   Megszerezted a kulcsot a lábtörlő alól, levetted a kabátodat és felakasztottad a kalapodat - én megégettem az ujjaimat, miközben segíteni próbáltam. Leégetted az erdőt. Tudatlanság takarói alá rejtőztünk, mert csak olyankor volt ennek az egésznek értelme. Egy listányi ígéretet tettél nekem - ezt figyeld, ezt figyeld, ezt figyeld!
 - Mit veszünk most? - könyökölt Jake az étkezőasztalra komolyan.
 - Örülök, hogy képben vagy - nevettem el magam, de azért zokszó nélkül elővettem a matekfüzetemet, és igyekeztem a nemlétező képességeimmel elmagyarázni az anyagot.
 - Ühüm - rágta a szája szélét, mikor végeztem. - Hát... asszem, legalább valamivel világosabb lett...
 - Örülök - vigyorogtam. Ez az ő szótárában azt jelentette, hogy halvány lila gőze sincs, miről beszéltem az elmúlt öt percben.
   Még mindig hitetlenül mosolyogva emeltem fel a tekintetem a matekfüzetről, csak hogy Sean Lewingtonnal találjam szembe magam az iskola menzáján, az asztal másik felén épp velem szemben lévő szék támlájára támaszkodva és engem fürkészve.
 - Hőseim, Sean! - emelkedtem fel, és a szám elé helyeztem a kezem.
 - Szia, Amy - mosolygott. - Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul rontok rád, de... azt hiszem, kérdeznem kell tőled valamit. Négyszemközt. Velem tudnál jönni egy percre?
 - Mindjárt vége az ebédszünetnek, Ames - szólt rám Jake.
 - Nyugi, egy pár perc késés nem számít - legyintettem.
 - Hogy kerülsz ide? - támadtam le azonnal, ahogy elindultunk kifelé.
 - Egy pillanat, és beavatlak - felelt szórakozottan.
   A homlokába húzott kapucniból arra következtettem, hogy nem szeretné, hogy a többi diák felismerje. Közben kiértünk az épületből, és Sean a bejárattól jó pár méterre, a fal mellett állt meg, majd szembefordult velem.
 - Hülyének fogsz nézni - vágott a közepébe.
 - Honnan veszed? - ráncoltam a szemöldökömet. - Ki vele!
  Nem hittem a szememnek, nem hittem a fülemnek, nem tudtam felfogni a szerencsémet, és nem tudom elhinni, hogy itt vagy. De most rád nézek, és alig hiszem, hogy itt vagyunk. Soha senkit nem tartottál meg sokáig, én pedig a legiszonyatosabb voltam az egyedüllétben. Akkor érkeztél az életembe, amikor szükségem volt rád; hát menjünk bele ebbe!
 - Apám rendez egy bált, vagy mit - vakarta meg a homlokát, ahogy mindig, ha ideges volt. - Van egy halom jelölt, akit elhívhatnék, de ők vagy felfuvalkodott, üresfejű libák, vagy pedig pénzhajhász, esetleg még hataloméhes örökségvadászok - sorolta egy szuszra. Alig bírtam követni az eszmefuttatását.
   Hangosan kifújta a levegőt, és komolyan a szemembe nézett.
 - Ezért arra gondoltam, hogy, mivel semmit nem veszíthetek, megkérdezlek téged, hogy nem jönnél-e el velem - tárta szét a karját, és láthatóan megkönnyebbült, hogy végre kibökte.
   Ezen a ponton viszont én jöttem zavarba. Szívesen voltam Sean társaságában, de egy bál? Ahol ott lesz a diktátor itteni tisztviselője, meg még ki tudja, kik, akikről eddig csak az újságban hallottam? Mit keresnék én egy rakás politikus meg dúsgazdag kereskedő között? Egyáltalán mit vennék fel? Hiszen azt sem tudom, milyen etikett-szabályok érvényesek ilyen körökben!
 - Igazad van, hülye ötlet volt - csóválta a fejét csalódottan. - Ne haragudj, hogy ezzel húztam az idődet. Így kimondva tényleg idiótán hangzik. Biztos azt hiszed, zaklatlak...
 - Sean - nevettem fel halkan, és a karjára tettem a kezem, hogy megnyugtassam. - Én... szívesen elmennék veled!
   Egy pillanatra hitetlenül bámult rám, majd elröhögte magát. - Komolyan mondod?
 - Komolyan - vigyorogtam. - De azért meg kéne tanítanod néhány illemtanos izére, mert én leégetlek a jelenlegi tudásommal - piszkáltam a hajam végét szégyenkezve.
 - Természetesen - vágta rá, és meglepetten felnyögtem, mikor szorosan magához ölelt. - Életmentő vagy!
 - Ugyan már! - Egészen zavarba hozott.
 - Várj, odaadom a számomat... Nem ígérhetem, hogy találkozni is tudunk, mert apám elég zsúfolt napirendet gyártott nekem, de ha felhívsz, megpróbálok adni néhány tippet.
 - Okés - bólintottam.
 - Nehogy miattam elkéss! Menj csak. És még egyszer, nagyon hálás vagyok, Amy! - Az arca szinte sugárzott a boldogságtól. - Szia! Vigyázz magadra!
 - Te is! Szia - köszöntem el, kezemben a névjegykártyáját gyűrögetve. Szokásomhoz híven gyártottam magamnak egy katasztrofális slamasztikát.
   Törődsz velem, engem kérsz fel - megteszem! És nem hittem a szememnek, nem hittem a fülemnek, de most rád nézek, és alig hiszem, hogy itt vagyunk.

 - Lassíts! - röhögtem kínomban. - Sean, annyira hadarsz, hogy alig értelek!
 - Ja, bocs, csak egyik megbeszélésről rohanok a másikra - fújta ki a levegőt. - Ne haragudj. Csak azt akartam kinyögni, hogy nem magam miatt mondom. Biztos nem akarsz nagyon kitűnni a tömegből.
 - Persze, természetesen! De nem hinném, hogy ilyen ruhát árulnak a sarki áruházban, én meg... hát, nem tudom megengedni magamnak a varrónőt - hajtottam le a fejem, bár ezt ő nem láthatta.
 - Várj egy picit - kért, és motoszkálást hallottam a háttérből. - Mondd a címedet!
 - Mi? Ja! Északi mellékutca 4. De ez minek...
 - Szuper, felírtam! Ne aggódj a ruha miatt! Bocsi, de le kell tennem. Szia!
   A magam sziáját már az üres vonalnak mondtam, de nem vettem magamra túlzottan. Túlságosan lefoglalt az, hogy mostanra már annyira izgultam a bál miatt, hogy legszívesebben visszaszívtam volna azt, amikor igent mondtam.
  Lélegezz mélyeket; van fénysugár a bánatban, amit a holttest igazított el. A hangod egyre csak visszhangzik és visszhangzik - adj erőt, hogy kitartsak! Ebben a pillanatban veled vagyok, és nem akarlak elveszíteni. Ebben a pillanatban melletted te mondod meg, mit tegyek.
   Sean már elmondta a bál menetét, pár alapvető illemszabályt, ilyesmiket; de amellett, hogy mindezeket talán nem tudom mind fejben tartani, már az is benne volt a pakliban, hogy szimplán csak kinéznek majd azért, mert nem a város felső ezrébe tartozom.
   Jake nem igazán vett tudomást Seanról, én pedig vonakodtam rákérdezni, hogy mi a véleménye az egészről. Valamiért féltem, hogy még jobban elbizonytalanítana, én pedig igazán nem akartam csalódást okozni Seannak azzal, hogy beteget jelentek, vagy valami.
   A bál előtti napon futár jött hozzánk, és a kezembe nyomott egy súlyos, puha csomagot, ami kísértetiesen egy estélyire emlékeztetett. Alig tudtam megköszönni a férfinak, aki hozta - és már ki volt fizetve -, annyira megilletődtem. Valójában gondolhattam volna, hogy ez volt a megoldás, amit Sean talált a ruhakérdésre, és amihez a címemet is elkérte. Meg akartam kérdezni tőle, hogy honnan tudja a méretemet.
   Egy sötétkék, váll nélküli, hosszú estélyi ruha volt, rövid uszállyal. A felsőrészét ízléses csipke borította, és csillogott, ha fény vetült rá. Levakarhatatlan vigyorral próbáltam fel, és épp a tükör előtt nézegettem magam, mikor Angela bedugta a fejét az ajtón.
   Szokásához híven el volt ragadtatva attól, hogy milyen gyönyörű vagyok, és az egekig dicsérte a ruhámat. Rögtön kikötötte, hogy másnap ő fogja megcsinálni a hajamat, amibe természetesen azonnal lelkesen beleegyeztem.
   Másnap estére már egy komplett idegroncs voltam. Remegtek az ujjaim, miközben félve magamra öltöttem az első igazi estélyi ruhámat, amiben véleményem szerint úgy nézhettem ki, mint egy csillogó karácsonyfa. Angela pedig addig sürgött-forgott körülöttem, amíg egy királynői frizurát nem varázsolt nekem, egy visszafogott és ízléses, mégis csodásan kinéző sminkkel együtt.
   Az egészalakos tükör előtt álltam, amikor Jake bedugta a fejét az ajtón. - Azt a rohadt, Amy - vigyorodott el. - Csodásan festesz!
 - Köszi, Jake - sütöttem le a szememet.
 - Az én lányom - húzta ki magát büszkén Angela, mire mindannyian felnevettünk.
   De valójában tényleg az is voltam. Ha eszembe jutott a gyerekkorom, még mindig haraggal vegyes sírhatnékom támadt - hazugságban éltem annyi éven keresztül, mindig csak kívülállónak érezve magamat, sosem tudva, mi az igazi, szülői szeretet, mert a nevelőszüleimtől azt valójában sosem kaptam meg.
   A valódi anyámat és apámat pedig lelőtték. Elhoztam magammal a levelekkel, képeslapokkal, okiratokkal, újságkivágásokkal és fényképekkel teli kis dobozt a széfből, de azóta sem bírtam hozzáérni. Ki tudja, mit találnék benne? Talán valami rohamot is kapnék a sok mindentől, ami abban az izében van. Semmit nem tudtam az amnéziáról vagy annak mibenlétéről, és nem is akartam kutakodni a témában. Nem akartam tudni a valódi szüleim nevét sem, mert onnantól tényleg a múltban ragadtam volna, és akkor soha nem verem ki őket a fejemből többé.
   Ezzel szemben itt volt nekem Jake és Angela. Christopher leginkább úgy viselkedett velem, mint egy rossz betegséggel, ami megtámadta a házát, úgyhogy őt nem tudtam a családomnak tekinteni, de Jake és az anyja... Ők belopták magukat a szívembe. És ez enyhe kifejezés.
 - Ahogy mondod, anya - mosolyogtam rá, és széttártam a karomat. Angela lelkesen ölelt magához.
 - Hívjak taxit? - tudakolta, és már nyúlt is a telefonjáért, de megállítottam.
 - Nem, Sean jön értem - mosolyodtam el. - Sőt, papíron öt perc múlva itt lesz. Annyira köszönöm a segítségedet, Angela!
 - Ugyan, drágám, mit köszönsz? Semmiség - legyintett. - De aztán vigyázz magadra!
 - Úgy lesz - kaptam fel a táskámat, amibe még gyorsan belegyömöszöltem a mobilomat és a kulcsaimat. - Sziasztok!
   Azt mondod, kövessem a szívem, és ott otthont találok; nézzek keresztül a csillagokon, és sosem leszek egyedül, ott a hold és az ég. Húzd az apályt! Az úttalan utazónál találod meg azt, amit keresel. A következő fánál is hallani akarom a szívverésedet: egy emléknél többet akarok belőled. A lábaid elé heverek - tudom, hogy nem lesz könnyű.
   Nem is tudom, miért lepődtem meg, amikor Sean egy különbejáratú sofőrrel érkezett, aki az időközben eleredt eső elleni védelmem érdekében már akkor odarohant hozzám egy esernyővel, amikor kiléptem a bejárati ajtón. Nem győztem hálálkodni, mikor még a kocsiajtót is kinyitotta előttem. Annyira szokatlan volt az egész; pedig a bál maga még el sem kezdődött!
 - Hősök, hogy fogom én ezt túlélni anélkül, hogy hülyét csinálnék magamból? - gondolkodtam hangosan, miután Sean és én köszöntünk egymásnak.
 - Ezt hogy érted? - ráncolta tanácstalanul a homlokát a mellettem ülő férfi. - Csodás leszel. Gyönyörűen nézel ki, egyébként - tette hozzá.
   Gondolom, biztatásnak szánta, de akaratlanul is az jutott eszembe erről, hogy ilyen fenséges - és valószínűleg mocskos drága - ruhában, extra frizurával és ennyi sminkkel mindenki tud gyönyörű lenni. Arról már nem is beszélve, hogy Sean az illemtan miatt, amit a fejébe vertek, valószínűleg minden nőnek ezt mondja majd, akivel ma találkozik, és eddig is mindegyikkel így tett.
   De azért megköszöntem. Nem mintha ez a bók bármit is segített volna a kedélyemen; még soha nem voltam annyira ideges, mint azon a negyedórás úton a házunktól a helytartói rezidenciáig. Ezt valószínűleg Sean is észrevette, ugyanis amikor az autó megállt, és én már kiszállni készültem - mert kiment a fejemből, hogy a sofőr úgyis azonnal odarohan kinyitni nekem az ajtót -, a térdemre tette a kezét, ezzel maradásra késztetve. Meglepetten néztem vissza rá, miközben ő intett a sofőrnek, hogy szálljon ki és várjon odakint.
 - Mi az? - kérdeztem, mikor már eltelt pár másodperc, és még mindig nem szólalt meg.
 - Szeretném, ha tudnád, hogy semmit nem gyűlölök úgy, mint ezt az egészet - legyintett körbe. - Azt, hogy az apám egy zsarnok segítője, és hogy nekem is ugyanazzá kell válnom, ha nem akarom, hogy kitagadjanak vagy börtönbe zárassanak lázadásért.
   Megijesztett a hirtelen őszintesége, ugyanis még sosem mondta ki ilyen nyíltan, hogy a rendszer ellen van. Nyeltem egyet, és vártam, hogy folytassa, ami nagyon nehezére esett; szemmel láthatóan nehezen találta meg a megfelelő szavakat.
 - De az egész életem legüresebb és legsemmitmondóbb eseményei az ehhez hasonló bálok - nyögte ki végül, és idegesen lazított a nyakkendőjén, mintha az túl szoros lenne. - Minden alkalommal, amikor egy bállal záruló napra virradt, úgy éreztem, kitépem az összes hajam, ha még egyet el kellett viselnem. Mégis megtettem. Felkértem partnerül egyet a sok, üresfejű libából, akik a felső akárhányba tartoznak, engem mégis inkább állatokra emlékeztetnek néha, hiába a puccos kastélyaik meg a csillogó ruhájuk. Kihúzott háttal besétáltam a fényárban úszó, ocsmány báltermekbe és eltöltöttem az estét az üres bájcsevejekkel és műmosolyokkal, amiket elvártak tőlem. Most is megtehettem volna ugyanezt, de őszintén? Elegem lett - mosolyodott el örömtelenül. - Úgyhogy elhívtalak téged. Azért mondom ezeket el, mert muszáj tudnod, hogy nem tudsz olyat tenni, ami miatt apám vagy a többi sznob elfogadna, épp ezért nem is kell próbálnod a kedvükre tenni. A nők utálni fognak, mert értékesebb vagy náluk, és ezt valahol ők is tudják. Apám utálni fog, mert te vagy az élő bizonyítéka az engedetlenségemnek vele szemben. A férfiak meg azért fognak lenézni, mert kívülálló vagy; szerintük csak egy felkapaszkodott senki, aki valahogy rákényszerített engem, hogy elhívjam magammal - nevetett keserűen.
   Ezzel nem segített. Csodával határos módon nem sokszorozódott meg az önbizalmam a tudattól, hogy odabent mindenki ki fog nézni engem. Ezt Sean is látta, de már nem szívhatta vissza a szavait.
 - Ezért csak... add önmagad, jó? - szorította meg a kezem, ami a szokásosnál is hidegebb volt az izgulás miatt, ugyanakkor hiába törölgettem, folyton izzadt.
   Kicsit még a hegyibeszéd hatása alatt voltam, de rávettem magam, hogy bólintsak. - Jó.
   Az egész éjjelen át tartó szélfúvásban ott a kövezet az úton; felejtsd el a mankót, amire támaszkodunk! Felejtsd el a múltat, csak engedd el! Túléljük egyedül is. Az úttalan utazónál találod meg azt, amit keresel.

A bálteremről csak annyi volt az első benyomásom, hogy bántotta a szememet.
   Vakítóan tiszta, fehér falai szinte fojtogattak, bár addigra már annyira szédültem és légszomjam volt, hogy mindenhol ezt éreztem. Nem tudtam volna megmondani, hogy mekkora a helyiség, amiben jártunk; sokszorosa Jake-ék házának, az egyszer biztos. Pici, kör alakú, egy lábon álló asztalok tucatjait állták körül díszesebbnél díszesebb vendégek, akik pezsgőspoharaikat szorongatva elegyedtek beszélgetésbe egymással. Hátrébb kiszúrtam egy óriási táncparkettet és rengeteg, hófehér terítőkkel leborított asztalt, amiken már ott várták a vacsorázókat a tányérok és az evőeszközök. A legnagyobb asztalnál már ültek néhányan, és feltételeztem, hogy ők lehetnek Sean családja.
   Nem tudjuk, hogy kell imádkozni, nem tudjuk, mit mondjunk. Nem tudjuk, hogyan éljünk túl egy újabb napot. Sosem futunk vagy rejtőzünk el, mindig készen állunk a küzdelemre - egyre csak elrontjuk, mígnem végül helyrehozzuk. Nem fogom hagyni, hogy elengedj. Az elmejátékaink sebhelyei sosem mutatkoznak meg. Sosem leszünk újra egyedül, sosem fogjuk közhírré tenni: ellenségek, szeretők, nem barátok vagyunk; és a végsőkig küzdünk.
   Ez a sejtésem beigazolódott, amikor a karomat a sajátjába fonó Sean a fülemhez hajolt és tájékoztatott: - Azok ott a családom. Az asztalfőn látod az apámat, a jobbján az anyámat, a balján meg apám nővérét, Lisa nénikémet. Lisa mellett ül a férje és a két unokatestvérem. Anyám másik oldalán meg a család fekete báránya, Adrian, aki tulajdonképpen anyám mostohaöccse, akit a nagyszüleim azért fogadtak örökbe, mert nem lehetett több gyerekük anyám után, és el voltak keseredve, hogy nem lesz fiúörökösük. - Sean a fejét csóválta. - Gyakorlatilag vér szerinti fiúörökösük így sincs, úgyhogy kár volt vesződni Adriannal. Egy igazi pszichopata a srác, kerüld el, amennyire csak lehet. Kénytelenek leszünk az asztalnak arra az oldalára ülni, ahol ő van, de majd én ülök Adrian mellé, rendben?
   Odaértünk a baljóslatú asztaltársasághoz. Sean megfogta a kezemet és bemutatott a családjának, én pedig a betanult kecsességgel pukedliztem egyet, és igyekeztem magabiztosan mosolyogni.
   A nevek olyan cifrák és kiejthetetlenek voltak, hogy azonnal feladtam a próbálkozást a megjegyzésükkel. Nem is értettem, hogy kaphatott Sean egy szótagos és ilyen egyszerű nevet; ezek mellett szinte már primitívnek hatott. Reméltem, hogy Lisán kívül - akinek tudtam a nevét - nem kell majd megszólítanom egyiküket sem, mert akkor bajban leszek.
   Sean már húzta ki nekem az Adrian melletti után következő széket, amikor a körülbelül Seannal egyidős, nagyjából harmincéves férfi csettintett a nyelvével, és ördögien a partneremre vigyorgott. - Képes lennél az asztal szélére szorítani a hölgyedet, Seany? - Rosszallóan ciccegett egy sort. - Talán csak nem félsz, hogy megrontom... Amandát?
   Végigfutott a hideg a hátamon a hangsúlytól, ahogy kiejtette a nevemet. Volt Adrian arcában, a pillantásában valami nagyon beteg és őrült szeszélyesség, amitől legszívesebben sikítottam vagy elsírtam volna magamat. Segítségkérően néztem Seanra, de láttam, hogy nincs menekvés.
   Így hát nyeltem egy hatalmasat, és elfoglaltam a helyemet Adrián jobbján. A férfi vetett rám egy sunyi mosolyt, mire elkaptam a pillantásom, és inkább a tányéromat kezdtem fixírozni.
   Felszolgálták a vacsorát. Nagyon különleges ételek kerültek az asztalra, én viszont csak turkáltam a saját tányéromban a villámmal. A család néhány tagja elmélyülten beszélgetett, de hiába próbáltam, sehogy sem sikerült felvennem a fonalat, nemhogy közbeszólni. Tulajdonképpen nem tudtam volna megmondani, miről van szó.
 - Na, és te, Amanda, jártál már Moay-n? - fordult felém érdeklődve Adrian.
   Kevés hiányzott, hogy félrenyeljem a pezsgőmet, úgyhogy köhintettem egyet. Még sosem hallottam a helyről, amit említett, és halálosan biztos, hogy soha életemben nem jártam ott. És elég volt egyetlen pillantást vetnem Adrian szemeire, hogy tudjam: ezzel ő is pontosan tisztában van.
 - Nem volt hozzá szerencsém - erőltettem meg a hangszálaimat, hogy végre funkcionáljanak. Így is alig hallható maradt a válaszom.
 - Ejnye, Seany, miért nem vitted el még a kis barátnődet világot látni, ha már a proli szüleinek nem áll módjában?
   Sean kezéből kiesett a kés, és egy leírhatatlan arckifejezés vette át az uralmat a vonásai felett. Láttam, hogy mondani készül valamit, valamit, amit Adrian nem tesz zsebre, de nem akartam, hogy lealacsonyodjon a szintjére, és egyúttal bajba kerüljön. Úgyhogy a combján pihenő, erősen ökölbe szorított kezére fontam az ujjaimat, és elővettem a legelbűvölőbb mosolyt, amivel ebben a pillanatban szolgálni tudtam.
 - Elnézést, de azt hiszem, igénybe venném a mosdót. Sean, megmutatnád, merre van?
   Sean arcán még mindig vészjóslóan lüktetett egy ér, közben pedig továbbra is pislogás nélkül és összeszorított állkapoccsal meredt a mostoha-nagybátyjára, de határozottan bólintott egyet. Felpattant az asztal mellől, de úgy, hogy a széke egy fülsüketítőt nyikordult a padlón, mire a többi asztal körül ülők mind felénk fordultak.
 - Egy élmény volt a vacsora - biccentett az apjának iróniától csöpögő hanggal, aztán megragadta a kezemet, és elvezetett onnan.
   Nem tudtam, hova visz, és nem is érdekelt, amíg az a hely valahol jó messze van a Lewington-család vacsoraasztalától. Egy lépcsősoron mentünk fel, ahonnan egy, a táncparkett felé lógó galériára jutottunk. Ott Sean hatalmasat sóhajtva a párkányra könyökölt és a tenyerébe temette az arcát.
 - Bocsáss meg, Amy - szólalt meg halkan.
 - Nincs mit megbocsátanom - léptem oda mellé. - Adriant leszámítva nem voltak olyan elviselhetetlenek, már amennyire ennyiből meg tudom állapítani. Apád például meg sem szólalt egész végig.
 - Addig örülj - kapta fel a fejét, majd hitetlenül megrázta a fejét és elnevette magát. - Most komolyan nem haragszol ezért az egészért?
 - Komolyan nem haragszom! - nevettem vissza, és már eszméletlenül fájt a bokám a magassarkúban, úgyhogy felpattantam a széles párkányra és türelmetlenül lerúgtam a lábbeliket magamról. Az ölembe tett kezeimet tördelve gondolkodtam azon, hogy mit is akarok mondani. - Igazából még jó oldala is van.
 - Ennek? Jó oldala? - tárta szét a karját.
 - Igen! Legalább megtudtam, hogy létezik ezen a világon Moay nevű hely - vicceltem el, amire prüszkölve felnevetett. - De komolyan, legalább elmondhatom magamról, hogy egy ilyen eseményben is volt részem, mint ez a bál. Megismertem a helytartói családot. Ez nem olyasmi, amiről egész Corlos összes fiatal lánya ábrándozik?
 - De te nem ábrándoztál róla, én viszont gyakorlatilag belekényszerítettelek ebbe - nézett rám bűnbánóan.
 - Belekényszeríteni? Szó sem volt erről. Én mondtam igent, amikor felvetetted az ötletet.
 - De nemet is mondhattál volna - mutatott rá.
 - Igen, de ez eszembe sem jutott - vallottam be. - Gondoltam, hogy nem ok nélkül fordultál hozzám, és nem akartam csalódást okozni, ha már miattam abba a proli iskolába is eljöttél - humorizáltam.
   De ezúttal nem nevetett a poénon. Teljes komolysággal nézett a szemembe. - Nem okoztál csalódást - mondta halkan.
 - Akkor jó - mosolyogtam rá, és lehajtottam a fejemet, hogy minden figyelmemet a kezeim tanulmányozásának szentelhessem.
   A hajam lelógó függönye miatt észre sem vettem, mikor lépett oda hozzám. Arra eszméltem fel, hogy Sean a tenyerébe fogta az arcomat és megcsókolt.
   Először fel sem fogtam. Aztán, mikor eljutott az agyamig, a vállára tettem a kezemet és eltoltam magamtól.
   A tekintete fókuszálatlan volt, talán nem értette, mi történt. A keze továbbra is az arcomon pihent, ő maga pedig a térdeim között állt. Kínomban elnevettem magam, mint mindig, ha ideges vagy tanácstalan voltam. Mint most. Még soha annyira, mint most.
 - Ne haragudj - szabadkoztam tanácstalanságomban.
 - Te ne haragudj - jött zavarba, és a feje búbjáig elvörösödött. - Ezt... nem kellett volna. Oltári nagy bunkóság volt a részemről.
 - Nem, Sean, tényleg, csak... - hebegtem, de nem tudtam, mit is kéne mondanom. - Barátok vagyunk.
 - Hihetetlen vagy, Amy - túrt a hajába két kézzel. - Ezek után képes vagy a barátodként tekinteni rám? Miért nem küldesz el a picsába?
 - Persze, hogy képes vagyok..! - értetlenkedtem. - Ez semmin nem változtat. Csak... kérlek, legközelebb adj időt, hogy... nem tudom, beleegyezzek, vagy valami.
   Zavart, mégis sugárzó mosoly ült ki az arcára, amitől nekem is vigyorognom kellett.
 - Mit szólnál, ha elmennénk egy kávézóba? - vetette fel. - A desszertig végül is nem jutottunk el a vacsorával...
 - Jó ötlet - vágtam rá, hogy agyoncsapjam valamivel a hihetetlenül kínos légkört.
   Erre már Sean is megkönnyebbült, és a kezét nyújtotta felém. Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt elfogadtam a gesztust. Sietősen indultunk meg a kijárat felé, miután visszavettem a magassarkúimat; és anélkül hagytuk ott a bált, hogy bárkitől is elköszöntünk volna.
   Most nem veszítelek el, úgyhogy magamat veszítem el. Nem akarom ezt odaadni senki másnak. Adj időt, hogy feladjam, de nem fogok leállni; az összes kedvességed sem hozott nekem szerencsét soha. Hibáztassatok csak engem, majd szégyenben távozom - drágám, én kártyás vagyok, te pedig az ásók ásza.

2017. február 17., péntek

Huszonegy

Három hét telt el, és Angela minden pénteken és szombaton elengedett minket bulizni. Ez több mindent is magában hordozott. Számomra például hatalmas dolognak számított, amikor a harmadik buli reggelén arra ébredtem, hogy el akarok menni vásárolni. Sosem voltam az a plázacica-típus, főleg, hogy mostanáig tökéletesen beértem a farmer és egyszerű póló kombóval, épp ezért lepődtem meg, mikor konkrétan megfogalmazódott bennem az, hogy igenis ruhákat akarok venni, amikben eljárhatok a bulikba.
   A második dolog az, hogy főleg Adairnek akartam ezzel tetszeni. Minden bulit vele és persze Jake-kel töltöttem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz... legalábbis ő hozzám, de én nem tudtam őt megkedvelni. De azért próbálkoztam. Viszont Adair minden csókját elutasítottam, mert visszatartott valami, amit nem tudtam volna megnevezni. Talán nem álltam készen - végül is, egy elveszett gyereknek éreztem magam, és az is voltam.
   Vészhelyzet, vészhelyzet! Ez a hajó lassan süllyed. Azt hiszik, őrült vagyok, de ők nem ismerik az érzést. Körülvesznek, keselyűkként körözve; meg akarnak törni és elmosni a színeimet, elmosni a színeimet. Vigyél a magasba, és énekelni fogok: ó, te mindent helyre-, helyre-, helyrehozol! Mi egy és ugyanaz vagyunk, ó, te veszed el, el, el az összes fájdalmamat! Ments meg, ha a démonaimmá válok..!
   Viszont a távolságtartásom ellenére sem voltam képes eltaszítani őt magamtól, mert a bulik, a csillogó, falatnyi ruhák, a fülsüketítő zenék, a gondtalan tánc és ugrálás a parketten egy vékony, gyenge, de legalább valamilyen falat képeztek köztem és az elveszettség között, ami minden pillanatban fekete lyukként tátongott a lábaim előtt, és beszippant, ha túl közel kerülök hozzá. Jake és Adair nélkül valószínűleg ez már megtörtént volna. Igen, valahol én is tisztában voltam vele, hogy a féktelen bulizás csak ideiglenes és nagyon silány megoldás, de jobbat elképzelni sem tudtam; ha létezett olyan egyáltalán.
   Szóval összeszorított foggal hallgattam a bizarrabbnál bizarrabb álmaimról, kikászálódtam reggelente az ágyamból, iskolába mentem, jópofát vágtam a dolgokhoz, még jó jegyeket is igyekeztem szerezni; kevés sikerrel ugyan, de a szándék a fontos. Megírtam a háziimat, néha futni mentem Jake-kel, hogy mégse tunyuljak el, rendet tartottam a szobámban... Hétvégente pedig diszkóba mentünk, jól éreztük magunkat, igyekeztünk nem berúgni - ezt is több-kevesebb sikerrel, de azért én igazán álltam a sarat. Jake és Adair már kevésbé. Mindeközben pedig elfojtottam magamban az önsajnáltatást. Persze nem eléggé, mert még így is folyton erre gondoltam, ami egészen biztosan nem segítette elő az esetleges továbblépésemet. De én, eskü, legalább megpróbáltam.
 - Hihetetlenek vagytok - csóváltam a fejet a cigiző Jake-re és Adairre, ahogy mindig. Utóbbi egy alkalmat sem mulasztott el, hogy engem is megkínáljon, de nem tudtam rászánni magam a dologra. Szerettem azt hinni, hogy egy Hős mellettem áll, és visszahúz a vállamnál fogva, ha valami rosszat készülnék tenni. Nem voltam túl vallásos, de a jelenleginél szánalmasabbá már úgysem válhattam, szóval nyugodt szívvel eljátszottam az ilyen gondolatokkal is. - Hogy bírtok ennyit pöfékelni?
 - Próbáld ki, kislány, és le sem fogsz tudni állni vele - nyomott volna egyet a kezembe Adair, de eltoltam magamtól.
 - A szagától is rosszul vagyok - fintorogtam.
 - Gyerekek, én fázom - vacogott Jake.
 - Az meg hogy lehet, Jakie? - röhögött Adair. - Nem fűt eléggé a pia meg a cigi?
 - Talán még nem volt elég, azért - válaszolt idétlenül vihogva Jake.
 - Jake, szerintem ideje lenne indulnunk - csóváltam a fejem, megérezve a vészt. Máris túl részegnek tűnt; féltem, hogy így sem tudom eltámogatni hazáig, nemhogy ha még többet vedelne!
 - Oké-zsoké - vakarta a fülét. - Hozom a kabátjainkat.
   Eltűnt az épületben, én pedig a falnak támaszkodva vártam rá. Adair nem vette le a szemét rólam - ahogy Jake jósolta még otthon, mikor meglátta, mit vettem fel. A szokás szerint fekete, de ezúttal épp pánt nélküli ruhám egy testhez simuló, combközépig érő, az eddigieknél kivágottabb darab volt. Nem tudom, miért hittem a próbafülke tükre előtt állva, hogy jól áll rajtam, de Jake és Angela szokás szerint el voltak tőle ájulva. Adair meg szerintem már látta a hangokat is, az általa elfogyasztott alkohol mennyiségéből ítélve...
 - Szerintem Jake egyedül is hazatalál - lépett mellém egyszer csak, szélesen vigyorogva. - Nem maradsz még velem egy kicsit? - vetette be a bociszemeket, közben pedig a derekamra helyezte a kezét. Kényelmetlenül arrébb húzódtam, de hasztalanul.
 - Eltaláltad - villantottam rá a legédesebb mosolyomat. - Jake jelenleg azt sem tudja, hol lakik. Nagyon részeg vagy... Engedj el, Adair!
   Mikor elkezdett az arcomhoz közelíteni, a vállára szorítottam a kezemet, és minden erőmmel eltoltam magamtól. - Azt mondtam, eressz el - ismételtem hűvösen, és nem esett nehezemre kiszabadulni, mert Adair elég ingatag volt. - Ne gyere utánam! - fújtattam szikrákat szóró szemekkel, mikor elindult. Elégedetten konstatáltam, hogy inába szállt a bátorsága - vagy csak túlságosan beütött már neki az alkohol -, és hagyott elmenni.
   Dideregtem. Kicsit sem volt jó ötlet ebben a téli fagyban ezt a ruhát felvenni... Próbáltam nem érzékelni az egész combomat és lábszáramat beborító libabőrt, de nem igazán sikerült. Reméltem, Jake hamar kijön a kabátjainkkal, és hazaindulhatunk. Nem bírtam Adair társaságában lenni, viszont tudtam, hogy valószínűleg vissza kell mennem a diszkó bejáratához, ha azt akarom, hogy Jake megtaláljon.
   Megálltam és a kerítésnek dőltem, azzal a hiú reménnyel, hogy talán némi menedéket nyújt a hideg ellen. Mivel a visszamenetelnél jobb ötletem támadt, a táskámban kezdtem kotorászni a telefonom után, hogy Jake-et hívjam, de az jó szokásához híven sehogy sem akart előkerülni.
   A számat szitkozódásra nyitva felnéztem, hogy az égre emeljem a pillantásomat, de megálltam a mozdulat közben. A tekintetem ugyanis egy zavaróan ismerős alakon állapodott meg, aki tőlem tíz méterre állhatott a park fái között, és épp engem bámult. A félhomályban is felismertem borzas, kócos haját, és mérget vettem volna rá, hogy annak vörös színe van.
 - Robin? - leheltem, és akaratlanul is elernyedt a kezem, ezzel a földre ejtve a táskámat.
   Szó nélkül megindult felém. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem is láttam igazán, hogyan lép - mire egyet pislogtam, már előttem állt, és az egyik kezét a csuklómra fonva, a másik keze ujjait pedig a hajamba fúrva magához húzott, hogy megcsókoljon.
   Nem tudom megakadályozni, hogy ez a betegség átvegye az uralmat. Átveszi az irányítást és a semmibe rángat engem. A segítségedre van szükségem, nem tudom ezt örökké leküzdeni. Tudom, hogy figyelsz: érezlek odakint. Vigyél át a falakon odalent, repülj örökké, ne engedj el! Szükségem van egy megmentőre, aki begyógyítja a fájdalmamat, amikor a legrosszabb ellenségemmé, az ellenséggé válok.

Az ajkai égettek, mégsem húzódtam el; nem mintha amúgy olyan sok esélyem lett volna rá, vagy akartam volna. Mire egyáltalán feltűnt, hogy megmozdultam, már felemeltem az addig a testem mellett lógó karomat, és tétovázva a dereka köré fontam. Ha ez lehetséges, még inkább felbátorodva szorított magához, nyelvével befurakodott a fogaim közé. Szenvedélyesen, szinte már dühösen körbejárta a számat, és lépett párat előre, hogy a kerítésnek szorítson és mind a két kezével a hajamba túrjon. Le kellett hajolnia hozzám, de ez mintha egyáltalán nem zavarta volna. Ködös agyammal felfogtam, hogy valószínűleg nőttem egy kicsit az elmúlt hetekben, ezért nem volt annyira fájdalmas már köztünk a magasságkülönbség.
   Egy egészen kicsit meghúzta a tincseimet, mégsem fájdalmasan nyögtem fel. A teste az enyémnek simult, és ettől úgy éreztem, menten felgyulladok. Nem is emlékeztem, milyen érzés fázni - sőt, igazság szerint semmire sem emlékeztem rajta kívül.
   A szív gyorsan ver. Színek és ígéretek. Hogy legyek bátor? Hogy szeressek, ha félek a zuhanástól? De látva, hogy egyedül állsz, hirtelen az összes kétségem eltűnik valahogy. Egy lépéssel közelebb... Minden nap meghaltam rád várva; kedves, ne félj! Ezer éven át szerettelek, hát szeretni foglak még újabb ezerig.
   Fogalmam sem volt, mennyi ideje csókolt, de mindvégig egy dolog járt a fejemben: nem akarom, hogy vége legyen. Addig tehetetlen kezemet óvatosan az arcához emeltem, és félve végigsimítottam rajta. Ujjaim bejárták borostás arcélét, és félve a rakoncátlan, vörös hajba túrtak.
   Ekkor viszont, mintha elektromosság rázta volna meg az érintésemtől az arcán, elszakadt tőlem. Olyan váratlanul ért, mintha megfosztottak volna mindentől - csak később jöttem rá, hogy Robin karjában nem éreztem az ürességet, ami a szüleim valódi kilétének megtudása óta kínzott; ezért tűnt úgy az elválásunkkor, mintha kitépték volna a szívemet.
   Zihálva meredtem rá, közben pedig megint reszketni kezdtem, viszont még mindig bizsergett mindenem az érintése emlékétől.
   Az emlékeimben világosabb kék volt a szeme, mint abban a pillanatban. Hatalmasra nyílt, szinte fekete íriszekkel, az enyémhez hasonlóan gyorsan emelkedő és süllyedő mellkassal hátrált tőlem, mintha attól félne, hogy máskülönben visszarántja hozzám az a mágnes, ami miatt nekem is kész küzdelem volt egy lépés távolságot tartanom tőle.
 - Te élsz - meredt rám elhűlten, és a szája megvonaglott.
   Még mindig az előző néhány perc hatása alatt álltam, és kellett egy kis idő, hogy fel tudjam fogni a szavait. Abban a pillanatban mindennél jobban érdekelt a magyarázat az imént történtekre, de azt sem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a kérdést.
 - Leesett? - kérdeztem kínomban, és nem tudtam, merjek-e nevetni.
 - Azt hittem, meghaltál - szorította ökölbe a kezeit, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne lépjek oda hozzá széthajtogatni az ujjait és megnyugtatni, hogy élek és virulok. De őrültnek nézett volna érte, legalább annyira, mint én magamat, már a gondolatért is.
 - Az... átverés volt. - Nem akartam elmondani, hogy találkoztam az öccsével, mert volt egy sanda gyanúm, hogy nem érintené túl jól a hír. Ennyire azért még én sem voltam naiv.
 - Vagyis? - követelőzött, és a homlokát ráncolva várta a magyarázatot.
 - Hosszú történet - fontam karba a kezemet, leginkább azért, hogy megdörzsöljem a felkaromat. Kezdett visszakúszni a hideg a testembe.
   Egyetlen másodperc leforgása alatt kibújt a kabátjából, és rám adta, gondosan ügyelve, hogy egyetlenegyszer se érjen a bőrömhöz. A bőrkabátja a térdemig leért, és olyan forróság volt benne, hogy rögtön elfelejtettem, milyen évszakban járunk.
 - Meséld el - utasított, mintha a beosztottja lennék, de mielőtt ezt egyáltalán végiggondolhattam volna, hozzátette: -, kérlek.
   Soványabb volt, mint amire emlékeztem; az arca beesett, a haja ápolatlanabb, a szeme pedig kialvatlanabb, mint valaha. Kiszáradt a szám, amikor eszembe jutott Kevin nagy terve Robin eltiprására. Kételkedtem benne, hogy annak a pszichopatának igaza lehet, de akkor mégis...
 - Amanda - csattant olyan váratlanul a hangja, hogy összerezzentem.
   Öklei remegtek, és láttam, hogy a bütykök a kezén már teljesen elfehéredtek. Az ajkába harapva, a fejét oldalra döntve várta a válaszomat, és hirtelen egy elkeseredett gyerek jutott eszembe a kérlelő, könyörgő pillantásáról.
 - Csak tudnom... tudnom kell, hogy miért kellett azt hinnem, hogy... hogy meghaltál. - Nehézkesen beszélt, és elfordítottam a fejem, hogy ne lássa a szemeimet, mert úgy éreztem, akkor biztosan észrevenné bennük a szinte legyűrhetetlen vágyat, hogy magamhoz öleljem és ne engedjem el, amíg el nem tűnik a szemeiből a fájdalom.
 - Sajnálom - suttogtam, és még nem is értettem igazán, miért. De továbbra is hallgattam. Nem mondhattam el neki az igazságot, más magyarázatot pedig nem tudtam kitalálni.
 - Amy, kérlek... - bicsaklott meg a hangja, és mielőtt észbe kaphattam volna, a karjai közé vetettem magamat, hogy ne lássam az arcát, ami úgy nézett ki, mintha mindjárt elsírná magát.
   A kulcscsontjába fúrtam az orromat, és olyan erősen karoltam át a hátát, ahogy csak bírtam. A vastag, erős karok habozás nélkül öleltek magukhoz, és éreztem, hogy a lélegzetvétele meglibbenti pár hajszálamat.
 - Hogyhogy itt vagy? - váltottam témát ügyetlenül.
 - Amanda, azt kérdeztem, miért hitetted el velem, hogy meghaltál - tolt el magától, annyi dühöt, számonkérést és csalódottságot sűrítve a hangjába, amennyiről el sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges.
   Ez... Komolyan azt hitte, hogy én terveltem ki ezt! A bombariadót, az elszenesedett holttestet, amit az enyémnek hittek, az elmenekülésemet...
 - Nem én akartam ezt! Ez hogyhogy nem egyértelmű? - tört ki belőlem, és reméltem, nem hangzik annyira érzelmesen a hangom, mint ahogy nekem tűnt.
 - Akkor mégis ki a franc volt? - emelte fel a hangját, és ezzel olyan szinten a frászt hozta rám, hogy remegni kezdtek a kezeim.
 - Ezt most komolyan mondod?! Én sosem vágtalak volna át ilyesmivel, még talán vissza is mentem volna hozzád, mikor az állítólagos szüleimről kiderült, kicsodák, de Kevin nem hagyott más...
 - Kevin? - ráncolta a szemöldökét, és egy másodperc alatt értetlenségből valami leírhatatlanná alakult az arckifejezése.
   A szám elé kaptam a kezem, és átkoztam az összes Hőst, hogy nem állították meg a nyelvemet, mielőtt kiejthette volna ezt a nevet.
 - Szóval az öcsém... Az öcsém volt az?! - rázott meg a vállaimnál fogva, hogy a fogaim összekoccantak. Könnyek szöktek a szemembe. - Amanda, a kurva életbe, válaszolj már!
 - Nem! - tiltakoztam, reménykedve a reménytelenben.
 - Ne hazudj nekem! - kiabált.
 - Igen! - sikítottam hisztérikusan, és kitéptem magam a kezei közül, mert a szorítása már a csontjaim eltörésével fenyegetett. - A fenébe is, az a pszichopata, elmebeteg vadállat azt akarta, hogy halottnak higgy, mert az ő ködös elméjében az az összeesküvés-elmélet fogalmazódott meg, hogy te szerelmes vagy belém! Azt akarta, hogy összetörj, hogy feladd a küzdelmet, és ezt azzal akarta elérni, hogy megint eljátssza veled azt, amit Lanával!
   Az utolsó szavakat már a hátának mondtam, mert elfordult, és teljes erőből beleütött a legközelebbi fatörzsbe, majd a másik kezével is. Felsikoltottam, és odaléptem hozzá, hogy visszatartsam, de hiába csimpaszkodtam a csuklójába, szinte meg se érezte. Hirtelen elhatározástól vezérelve közé és a fa közé léptem, hátha akkor abbahagyja a püfölést.
 - El fogod törni a kezedet - zokogtam elfúlva, és kipislogtam a könnyeket a szememből, hogy megnézhessem, mekkora kárt tett magában.
 - A nyakamat kellett volna kitörnöm, már nagyon régen - lökött el magától, és elhátrált, egyik tenyerét felém emelve, mintegy jelezve, hogy ne menjek a közelébe. - Mit csinált veled?!
   A fejemet rázva kellett emésztenem egy kicsit a kérdést, mert nem tudtam összefüggésbe hozni ezt azokkal, amik eddig elhangzottak. Robint megint átbaszta a tulajdon testvére, akinek a szerelme halálát is köszönhette, és ő azért aggódik, hogy velem mit csinált az az őrült?
 - Amy?! - követelőzött.
 - Semmit - fújtam ki a levegőt, és igyekeztem ura lenni az arcizmaimnak. Tudtam magamról, hogy iszonyatosan hazudok.
 - Pontosan tudom, mikor hazudsz, Amanda, a picsába már! Ha ezzel próbálkozol, akkor legalább erőltesd már meg magad kicsit jobban, hogy el is higgyem! - csattant fel, és fenyegetően tornyosult felém. Még mindig idegesített, hogy felfelé kellett néznem rá, bár már inkább egy, mint kettő fejjel múlt felül. - Halljam - szűrte a fogai között, azon a tipikus hangon, amiből süt, hogy igazából jobb lenne neki, ha nem hallaná a választ, de képtelen tudatlan maradni.
 - De tényleg semmi olyat - nyöszörögtem remegő hangon, de Robin pillantását látva inkább folytattam. - Csak egyszer megölelt hátulról, és a vállamba fúrta az arcát.
 - És? - kérdezte elhaló hangon. Érdekelt volna a képesség, amivel pontosan a fejembe lát.
 - És a fülembe harapott. És megpuszilta a nyakamat. Hé! - Elé vetődtem, mielőtt egy másik fát is telibe kapott volna. - Könyörgök, ne csináld ezt - kérleltem. - Robin, hallod? Semmit nem old meg, ha eltöröd a kezedet - próbálkoztam.
 - Sajnálom az... előbbit. Tudod. Hogy... megcsókoltalak. - Szabályosan lefagytam a hirtelen témaváltástól, és tátott szájjal néztem őt. De legalább nem ütött megint öklömnyi lyukakat egy fába sem.
 - Miért tetted egyáltalán? - tettem fel a kérdést, ami azóta kavargott a fejemben, mióta a karjaiba zárt. Közben szemügyre vettem a kezeit, és igyekeztem legalább letörölni róluk a piszkot és a vért - a kezemmel. Igazán steril. De legalább addig sem kellett a szemébe néznem.
   Egy ideig nem válaszolt, úgyhogy érdeklődve felnéztem rá. Így épp láttam, hogy alig észrevehetően megrándult a szája sarka. - Mert... egy pillanatra azt hittem, Lana vagy. - Egyetlen pillanatig sem nézett a szemembe, ameddig ezeket a szavakat mondta.
   Nem akartam megkérdezni, hogy hazudik-e, úgyhogy beletörődően lehajtottam a fejemet.
 - Mondd el pontosan, mit akart tőled Kevin!
   Engedelmeskedtem, bár a Robin irántam érzett szerelméről szóló részeket kihagytam a történetből, szerintem mindkettőnk érdekében. Így is több volt ez, mint amit akárkinek kívántam volna.
   Robin a kerítésnek támaszkodva, rám nem nézve hallgatott engem, majd, amikor a mondandóm végére értem, egy ideig csak némán állt a sötétben.
 - Most, hogy ezen túl vagyunk - szólalt meg hirtelen, könnyed hangnemben, és csak azért tűnt fel az érezhető feszültség, harag és letörtség a hangjában, mert már volt abban részem korábban, ahogy elrejti a valódi érzéseit. - Mit keresel itt? És hogy voltál képes ebben a ruhában kilépni az utcára?
 - Bulizni voltam - tudtam le tömören a dolgot. - És amikor elindultam, még nem volt ilyen hideg.
 - Nem arra gondoltam - felelte, és ahogy elfordította a fejét, úgy tűnt, mintha elvörösödött volna. - Amúgy sem lenne szabad éjszaka az utcán sétafikálnod, de ebben a ruhában az is meg akar majd erőszakolni, aki nem tartozik egyik bandához sem.
   Minden tagomban elpirulva nyeltem egyet, és nagyokat pislogva felnéztem rá. - Te is? - csúszott ki a számon, éppen abban a pillanatban, amikor ő azt mondta: - Váltsunk témát.
   A szeme rezdüléséből tudtam, hogy nagyon is hallotta a kérdést, de figyelmen kívül hagyta. Én pedig nem tettem fel újra, mert már így is iszonyatosan hülyén éreztem magam miatta. Egyáltalán hogy jutott eszembe ilyesmi? Ja, igen, van egy kis alkohol a véremben. Nem annyi, mint Jake-ében vagy Adairében, de azért van.
   A homlokomra csaptam, mikor ők eszembe jutottak. Adair talán le is lépett, miután elváltunk, Jake pedig nem tudja - és a részeg fejével nem is igazán tud túl sok opciót kigondolni -, hova tűntem a bejárattól.
   Ekkor hallottam meg, hogy egy túlságosan ismerős hang a nevemet kiáltja.
 - Amy, ez nem vicces, a frászt hozod rám! Anyámék le fognak cseszni, ha megint nem viszlek haza időben!
   Nem mertem Robinra nézni, miközben Jake odaért hozzánk, és megkönnyebbülten felsóhajtott: - Na végre. - Még nem látta meg Robint, mert felém nézett, és a sötétben nehéz lett volna kivenni a férfi alakját. - Szereted rám hozni a szívbajt, Csodalány. Már azt hittem, megint elraboltak. Adair mondta, hogy elküldted a francba... Bocs, hogy eddig hagytam, hogy zaklasson. Többet egy ujjal sem fog hozzád érni, ígérem. Legalábbis, amíg józan vagyok, addig ezt garantálhatom. - Az utolsó mondatok közben időnként már összefüggéstelenül röhögött.
   Felnevettem volna a szavain, ha nincs épp a látóteremben Robin arca. Kisebb fáziskéséssel Jake is meglátta, hogy nem rá figyelek, mert értetlenül meredt rám, majd megfordult, és szembetalálta magát egy kétméteres, szekrényszélességű, dühében gyakorlatilag fújtató bandavezérrel.
 - Amy, kérlek, mondd, hogy ő nem az, akinek gondolom. - Jake hangjából nem tudtam kiolvasni, pontosan mit érez. Hirtelen ijesztően józannak hallatszott a hangja.
 - Én is kurvára örvendek. - Egy ér vészjóslóan lüktetett Robin nyakán, és magamban fohászkodtam a Hősökhöz, hogy ne verje agyon a pótbátyámat. - Ennyi elég is lesz belőled. Amandának és nekem még meg kell beszélnünk pár dolgot.
 - Kibaszottul nem kell megbeszélnetek semmit! - tette a karomra a kezét Jake hősiesen, és tényleg bátor dolog volt tőle, hogy a legalább három pisztollyal felfegyverzett, eléggé zilált külsejű Robin és közém állt, de említett személy idegei számára ez már az utolsó csepp volt a pohárban.
   Láttam, hogy robbanni készül, úgyhogy gyorsan akcióba léptem.
 - Jake, kérlek szépen, csak... Várj meg a diszkó előtt! Aztán hazamegyünk együtt, és majd én megmagyarázom Angelának. Csak tényleg muszáj...
 - Amy, megháborodtál?! - förmedt rám Jake, teljesen érthető felindulással. - Nem hagylak magadra azzal az állattal, akitől legutóbb is alig szabadultál meg! Elrabolt, nem emlékszel?
 - Hallottad, mit mondott - förmedt rá Robin. - Ha nem kotródsz el másodperceken belül, darabokra téplek. - A szemein látszott, hogy meg is teszi.
 - Jake, ezt az egyet hadd kérjem tőled, és esküszöm, megmagyarázom majd! - tettem a derekára a kezem. - Légy szíves, menj! Ígérem, megyek mindjárt, és indulhatunk!
   Még egy utolsó értetlen, csalódott pillantást vetett rám, majd a szokásos öles lépteivel ott hagyott minket. És amint eltávolodott, robbant a bomba.
 - Te... ezzel élsz? - krákogta Robin, és csak a pillanatnyi értetlensége miatt volt még elviselhető a hangereje.
   Lehunytam a szememet, mert úgy éreztem, a pillantása kiégeti a retinámat. - Igen - sóhajtottam, és mielőtt bármit mondhatott volna, hozzátettem: - Azért, mert a szüleimről kiderült, hogy nem a szüleim, és nem volt hova mennem. Jake fogadott be. Jobban mondva a szülei, mert épp amúgy is örökbe akartak fogadni egy gyereket. Én kapóra jöttem - mondtam keserűen.
 - Majdnem meghatódtam - gúnyolódott. - Esküszöm, nem értem a nőket! Mi a francot látsz ebben a kis...
 - Ne merd őt szidni előttem! - parancsoltam megálljt neki, és láthatóan levegőt venni is elfelejtett, annyira meglepődött a hangszínemen.
 - Mert akkor mi lesz? - kapta fel a vizet. - Ahogy látom, minden szembejövő idiótához beköltözöl, aki csak felajánlja! Nem is értem, miért fájt annyira, hogy megszabadultam tőled!
   Ő is érezte, hogy ezt nem kellett volna. Viszketett a tenyerem, annyira meg akartam ütni, de nem tettem, mert egyrészt megállított volna, másrészt az apját juttattam volna eszébe. Helyette tettem egy lépést abba az irányba, amerre Jake távozott. Tartoztam neki egy magyarázattal.
 - Felejtsd el - állított meg, elállva az utamat. - Őszintén... Te együtt alszol azzal a sráccal?
   A hangja komoly volt, és akármennyire is szerettem volna gúnyolódni vele, vagy direkt bántani őt, a szemébe nézve feleltem az igazságot. - Külön szobánk van - közöltem rekedten. - De néha, amikor rémálmom van és felriadok, átmegyek hozzá, mert kicsit megnyugtat a jelenléte. És ennyi! - tettem hozzá sietve, mielőtt ebben is kételkedni kezdene. - Jake még soha nem nyúlt hozzám úgy, ahogy gondolod.
 - Miért, a te meglátásod szerint én hogy gondolom? - vigyorodott el kényszeredetten.
   Kiszáradt a szám, mikor feltűnt a közelsége, és megint hatalmába kerített az a sütő elektromosság, ami miatt egyszerre rázott a hideg és a meleg. Muszáj volt feltételeznem, hogy ezt Robin is érezte, mert ellépett tőlem, mintegy elővigyázatosságból. Kicsit úgy tűnt, hogyha egymás közelében vagyunk, nem tudjuk távol tartani magunkat a másiktól.
 - Fogalmam sincs, mi jár a fejedben, de ha még sokszor eljátszod ezt, azt hihetem, hogy féltékeny vagy. - Kicsit felvittem a hangsúlyt a mondat végén, mert igazából kérdésnek szántam volna, csak nem mertem nyíltan kimondani.
   Elnyílt ajkakkal meredt rám, és egy pillanat alatt elpirultam, mikor eszembe jutott az, ahogy megcsókolt velük.
 - Csak nem azt szeretnéd, ha az lennék? - vágta rá hirtelen, és elvigyorodott. Ha kevésbé ismerem, őszintének hittem volna a mimikáját.
 - Terelsz - vontam fel a szemöldököm.
 - Te is - mutatott rá.
 - Lanát is mindig zaklattad a féltékenységi rohamaiddal? - kérdeztem.
   Alig észlelhetően elsápadt, és úgy nézett rám, mint aki feltépte egy amúgy is nehezen gyógyuló sebét. Valószínűleg ezt is tettem, és azonnal megbántam. - Ne haragudj. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem.
 - Ő sosem adott rá okot - felelte mégis, mintegy magának, elmerülve a gondolataiban, nem is nézve a szemembe. - És mivel akkoriban nem gondoltam, hogy valaha is elveszíthetném, ezért nem is aggódtam miatta annyira. Gyerek voltam. Nem gondoltam végig a dolgokat. - A földet kezdte pásztázni, majd hirtelen felnézett, egyenesen rám, a holdfénytől és az utcalámpától csillogó szemekkel. - Te pedig, Csodalány, nem válaszoltál a kérdésemre - parodizálta ki a becenevet, amin Jake szólított. - Arra hajtasz, hogy féltékeny legyek?
 - Hogy mi van? - tört ki belőlem a nevetés. - Sosem feltételeztem, hogy éreznél irántam bármi olyasmit, ami miatt...
 - De szeretnéd, ha éreznék, mi? - harapott az ajkába vigyorogva.
 - Hogyne, minden vágyam! - tettem a szívemre a kezem, mert nem tudtam elképzelni, hogy erre tényleg komoly választ várna.
 - De most komolyan!
 - Komolyan minden vágyam! - öltöttem ki rá a nyelvemet.
   Elröhögte magát, a csókunk óta először őszintén. Nem tudom, miért, de jó érzés volt látni és hallani. A fejét rázta, és rakoncátlan tincsei lengedeztek az arca körül. Kedvem lett volna a füle mögé simítani és beletúrni a hajába, de helyette inkább az ujjaimat kezdtem piszkálni.
 - És ki a fasz az a másik srác, akit említett?
 - Egy... ismerősöm - sóhajtottam fel. A barát már nem volt találó.
 - Csodálatos. Hány ismerősöd van még, akitől épeszű ember távol maradna? - gúnyolódott lenézően. Eltátottam a számat.
 - Kezdem azt hinni, hogy itt áll előttem az egyik! - vágtam vissza reflexszerűen.
 - Ó, tényleg?! - kapta fel a vizet. - Csak alátámasztom azt, amivel Kevin teletömte a fejedet, mi?
 - Tessék..?
 - Csak rajta, halljam, mennyire szar ember vagyok! Igazatok is van! - őrjöngött. - Tudod, mit? Le kéne szarnom, hogy Kevin tud rólad, és visszavinnem magammal, ha már egyszer a kibaszott foglyom vagy! Jobb is lenne, ha nem érdekelne, hogy minden perc, amit a közelemben töltesz, akár az is lehet, amikor miattam valaki megkínoz vagy megöl téged! Tényleg, most hagynom kéne, hogy visszamenj ahhoz a faszkalaphoz, aki épp a bátyádnak játssza magát, meg a másikhoz, aki zaklat?! Áruld már el!
   Elnyílt ajkakkal figyeltem őt. Megint eluralkodott rajtam a késztetés, hogy magamhoz öleljem, de tudtam, hogy most nem ennek van itt az ideje. Tudnia kellett, hogy mit jelent számomra.
 - Eszem ágában sem volt azt mondani, hogy szar ember vagy - kezdtem, először bizonytalanul, majd egyre határozottabban. - Már csak azért sem, mert ez nem igaz, Robin. Igazság szerint még sosem találkoztam hozzád hasonló emberrel, de azt tudom, hogy mindegyiküknél több fájdalmat álltál ki, és ahhoz képest nem váltál sem pszichopatává, sem szobanövénnyé - tártam szét a karomat, és megkockáztattam egy gyenge nevetést. - Mikor megjött a havim a bázisodon, te elkísértél a boltba, fizettél helyettem. Mikor Jared megtámadott, csak kiáltanom kellett, és te jöttél, és megmentettél, és miközben egy embered elárult, te amiatt aggódtál, hogy jól vagyok-e. - Egyikünk sem szakította meg a szemkontaktusunkat, miközben beszéltem. Nem tudtam, milyen érzelem ül Robin arcán, de azt igen, hogy elkerekedett szemekkel csüggött a szavaimon. Innen tudtam, hogy megérte. - Rosszat álmodtam? Te megvigasztaltál és megígérted, hogy megvédesz mindentől, amitől képes vagy. Aztán megsérültem, te pedig napokig az ágyam mellett virrasztottál... Így hirtelen csak ezek jutnak eszembe, de nem csak ennyit tettél értem, ezzel tisztában vagyok - mosolyogtam fel rá. - Szóval keress mást, ha kritikát szeretnél - döntöttem oldalra a fejem.
   Összetéveszthetetlen mosoly ült az ajkán, és ettől nekem is vigyorognom kellett. Tagadhatatlanul elpirult, és a járdát pásztázta, fülig érő szájjal, és így úgy nézett ki, mint egy középiskolás fiú. Felnevettem a gondolatra.
 - Mi az? - nézett fel vidáman.
 - Egyre jobban hasonlít az arcod színe a hajadéhoz - kuncogtam.
   Ha lehet, még jobban elvörösödve elfordult és a hajába túrt. A válla rázkódott a nevetéstől. Szórakozottan felemeltem a földről a táskámat, és visszaszedegettem bele a szétszóródott dolgaimat.
   Az idő megállt a gyönyörűségtől, ami ő. Bátor leszek, semminek sem fogom engedni, hogy elvegye azt, ami előttem áll. Minden lélegzet, minden óra ehhez vezetett. Minden nap meghaltam rád várva; kedves, ne félj! Ezer éven át szerettelek, hát szeretni foglak még újabb ezerig. És mindvégig hittem, hogy megtalállak majd. Az idő elhozta nekem a szívedet: ezer éven át szerettelek, hát szeretni foglak még újabb ezerig...
 - Ne aggódj értem. Jake jó ember, Adairt pedig mostantól elkerülöm, a csicsás ruhákkal és a bulikkal együtt. Viszont mennem kell - húztam el a számat csalódottan. - Jake még a végén elalszik, amíg rám vár. De egyébként valamikor muszáj elmondanod, hogy kerülsz ide, és mi jót csináltál, mióta nem láttalak! - figyelmeztettem.
   Jake említésére ökölbe szorult a keze, és érezhetően feszült lett, de ő is tudta, hogy a legjobb, amit tehet, az, hogy enged hazamenni. Elgondolkodva rágcsálta a szája szélét, majd felcsillant a szeme, és intett, hogy várjak. Előtúrt a farmerja zsebéből egy mobiltelefont, és a kezembe nyomta.
   Értetlenül néztem rá. - Ezt miért kapom?
 - Az egyik technikus-féleség emberem megbuherálta, hogy akkor se lehessen lekövetni, ha valaki megpróbálja. Benne van a számom, és van egy ugyanilyen telefonom nekem is. Ha bármi gond van, felhívsz, megértetted? - leckéztetett. - De komolyan! Ha az állítólagos bátyád elkezd pofátlankodni, vagy az a pöcsfej apja képzel túl sokat magáról, akkor is!
   Elmosolyodtam a gondoskodásán. - Miért akarsz ennyire vigyázni rám?
   Nemtörődöm stílusban vállat vont. - Csak.
   Mielőtt újra megpróbálhattam volna kifaggatni, megfordult, és, mintha ott sem lettem volna, elindult arrafelé, ahonnan jött.
 - Robin, a kabátod..! - kiáltottam utána.
 - Tartsd meg - vetette oda, meg sem állva.
   Én pedig csak néztem utána lefagyva, s halvány lila gőzöm sem volt, miért hagytam, hogy csak így elmenjen.

2017. február 7., kedd

Húsz

Nem gondoltam, hogy ez lehetséges, de a dolgok lassan leülepedtek, és egészen nyugodt életet éltem Jake családjával. Valahol a lelkem is megnyugodott, talán épp a békés környezetnek köszönhetően. Persze, Christopher továbbra sem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy belém kössön, de leginkább elkerültük egymást, szóval ilyenből nem volt túl sok. Angela önmagához hűen a saját lányaként kezelt, és nem tudtam úgy a közelében lenni, hogy ne érezzek mosolyt az arcomon. De kétségtelenül Jake vitte a pálmát. Ő tényleg a bátyám lett. Az iskolát is folytattam - muszáj volt -, de közben rájöttem, hogy nem hátrány, ha valami legalább kicsit eltereli a figyelmemet... hát, minden másról.
   Ez egy dal valaki másról, szóval ne izgasd magad, ne aggódj: az ördög pont ott van, pont ott van a részletekben, és nem akarsz kárt tenni magadban azzal, hogy túl alaposan megnézed. Azzal, hogy túl alaposan megnézed, nem, nem, nem, nem.
   Mert már mindent megtudtam a levelekből és az iratokból, amiket a nevelőapám széfjéből szereztünk. Életemben először végre tényleg körvonalazódott valami bennem a valódi történetemmel kapcsolatban - hála a dobozban talált naplórészletnek, vagy jegyzetnek, tök mindegy, amit a nevelőapám írt rólam, amikor hozzájuk kerültem. Ebből kiderült, hogy a valódi szüleim Emily és Arnold Chrush voltak. Mikor már nem volt pénzük, apám rossz embertől kért kölcsön, akiről kiderült, hogy bandavezér. Ő megölte anyámat, és mikor apa el akart menekíteni engem, őt is. Néhány civil rám talált az utcán, ahogy futottam, és beadtak az árvaházba, miután nagyjából megbizonyosodtak róla, hogy a szüleim nem élnek. John leírta, hogy azért döntöttek az örökbefogadás mellett, mert Madisonnak nem lehetett gyereke, de szükségük volt az állami támogatásra, amit gyerekvállalás után kapni - Corlos népessége eléggé megcsappant, ezért támogatta az állam a gyereknevelést itt. Egyikük sem szerette a gyerekeket, nem is akartak soha - ezért nőttem fel hidegségben, szeretet nélkül.
 - Amy, figyelsz? - lengette meg a tenyerét az arcom előtt Jake, mire összerezzentem. - A tanár úr - biccentett előre, én pedig ijedten kaptam a tanár felé a fejemet.
 - Bocsánat. Mi volt a kérdés? - nyögtem, félig még mindig teljesen máshol járva.
 - Á, semmi különös, ne is fáradj, Amanda - fonta karba a kezét.
 - Elnézést - motyogtam, és a padot bámultam, hogy ne lássa az arcom vörösségét.
 - Minden rendben? - súgta oda nekem Jake, aki a padtársam is volt egyben.
 - Öhm, igen, azt hiszem - próbáltam megnyugtatni, de őt is körülbelül annyira tudtam átverni, mint saját magamat.
   Ölelj át valaki mást, és ne büntesd, ne büntesd magadat! Az igazság, akár vér a körmeid alatt: nem akarsz kárt tenni magadban, kárt tenni magadban azzal, hogy túl alaposan megnézed, nem, nem, nem, nem, nem akarsz kárt tenni magadban, nem akarsz kárt tenni magadban.
   Egy sokatmondó pillantással válaszolt, de nem tett megjegyzést. Igazából teljesen higgadtnak mutattam magam, de belül örvénylettek bennem a furábbnál furább és zavarosabbnál zavarosabb gondolatok. De főleg azt éreztem, üres vagyok. Minden, amit valódinak hittem, egy pillanat alatt kiszakadt belőlem - főleg azért, mert nem akartam nyugton hagyni az igazságot. Nem lettem volna képes eldönteni, hogy a hazugságok közötti élet a jobb, vagy az igazság okozta fájdalom.
   Kicsengettek. Megkönnyebbülten pattantam fel, és végigviharzottam a termen, majd a folyosón, egyenesen ki az udvarra. Már úgy éreztem, megfulladok odabent.
   Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam, Jake a nyomomban van. Egy fának támasztottam a homlokomat, hogy ne lássa az arckifejezésemet. - Ne! - szóltam rá, mikor meg akart fordítani, hogy magához ölelhessen.
   Imádtam Jake-et, és az ölelései csodákat tudtak tenni néha, de velem már nem. Ezt nem hozhatta helyre.
 - Amy, kérlek, beszélj hozzám! - támaszkodott a fának, aminek én, de ügyelt, hogy ne érjen hozzám, tiszteletben tartva a kérésemet. - Talán könnyebb, ha elmondod! Szeretném veled együtt cipelni a terhedet.
 - Attól, hogy elmondom, nem lesz kevesebb cipelni valóm - ráztam meg a fejemet, és elgyötörten felé fordultam. Szinte már szerettem volna, ha segíthet, olyan csalódottnak látszott, de nem állt módjában helyrehozni engem. Engem, aki nem is létezem igazán.
 - Azért próbáld meg - kért halkan.
   És bárki mással kapcsolatban tévedhetnék, szóval ne áltasd, ne áltasd magad, te vagy pont ott, pont ott, a tükörben. Nem akarsz kárt tenni magadban azzal, hogy túl alaposan megnézed, túl alaposan megnézed...
 - Mit akarsz tudni? - kaptam felé a fejemet. - Hogy üresnek érzem magam, mintha kitépték volna a belsőségeimet, és hogy azt sem tudom, ki vagyok, hogy létezem-e egyáltalán? Miért vagy erre kíváncsi, Jake? Hiszen én magam se vagyok kíváncsi rá! Legszívesebben kikapcsolnám az agyamat, hogy ellegyek az ürességben egy életen át, de egy pillanatig sem vagyok képes nem gondolkodni! Próbálok kapaszkodni a szürkeségbe, amit érzek, mert amíg az elfelhőz, addig nem gondolkozom annyit, de minél inkább szorítanám, annál inkább kicsúszik az ujjaim közül. Azt sem tudom, miről beszélek, oké? - túrtam a hajamba két kézzel. - Valószínűleg megőrültem. Hősök az égben, hidegségben nőttem fel, úgy, hogy nem ismertem szeretetet, erre kiderült, hogy azért, mert a szüleim nem is a szüleim! Az igazi szüleimet megölték, érted?! Én pedig elveszítettem azt a kevés emlékemet is róluk, amit az öt gyerekévem alatt szereztem. Semmi sem az enyém, amit annak hittem. Még a nevem sem. Amanda Lilian-Zoey Sherr-nek hívnak, pedig a valódi nevem Amanda Lilian Chrush. Most pedig kolonc vagyok egy család nyakán, akik joggal küldhetnének a pokolba, de nem teszik, mert szánnak engem! Egy szánalmas rakás szerencsétlenség vagyok, semmi több. - Hisztérikusan felnevettem, és Jake arcára emeltem a pillantásom. - Ezt akartad tudni, Firkász? Örömet okoz hallani, mennyire elcseszett vagyok? - Legbelül még én is tudtam, hogy ezt nem gondolom komolyan, de annyira jól esett bántani valakit; kitölteni valahogy a fájdalmamat.
 - Először is, nem vagy elcseszett - mondta határozottan, és állta a pillantásomat. - Másodszor pedig minél előbb verd ki a fejedből azt, hogy "kolonc" vagy. Pontosan tudod, milyen fontos vagy, és hogy mennyire szeretünk. Nem őrültél meg. Nem vagy szánalmas. Azonkívül a neved a tiéd. Te Amanda vagy, aki Csodalány. - Látva, hogy elmosolyodom, ő is követte a példámat. - Na, végre már. Többet kéne mosolyognod, mondtam már?
   Megráztam a fejemet, s nevetve a kinyújtott karja alá bújtam és megöleltem. Lehunyt szemmel hallgattam a szívverését, és hangtalanul letüdőztem az illatát, ami mindig megnyugtatott kicsit.
 - Szerintem mára ennyi suli elég volt; úgysem ér semmit - szólalt meg. - Hoztam a te cuccodat is - mutatta fel a táskámat.
 - Köszi - mormoltam, és a táskámért nyúltam, de a sajátjával együtt a vállára kapta, és már indult is, mielőtt tiltakozhattam volna, hogy bírom azt én is.
 - Ja, és már tudom, hogyan fogok segíteni - tette hozzá mintegy mellékesen.
 - Na, hogyan? - vigyorogtam rá kényszeredetten. Értékeltem a próbálkozását, de őszintén nem hittem benne, hogy bármi, amit tehet, helyrehozhatná mindazt, amit érzek. - Ne kímélj.
 - Elviszlek egy buliba - tárta szét a karját.

 - Már nem azért, de nevetségesen nézek ki, ismerjétek el! - pördültem meg még egyszer a tengelyem körül.
   Használhatnálak egy figyelmeztető jelnek, mely szerint, ha túl sok értelmes dolgot mondasz, elveszted az eszed? És fókuszpontként foglak használni, és így nem tévesztem szem elől azt, amit akarok. És tovább jutottam, mint gondoltam, hogy képes leszek, de jobban hiányoztál, mint gondoltam, hogy fogsz. És szerelmet találtam ott, ahol annak nem kellett volna lennie.
   Még sosem viseltem sem estélyit, sem mást, ami ünnepélyesebb egy fehér ingnél és egy idétlen szoknyánál - és egyáltalán nem tetszett az élmény. Egyfelől szokatlanul éreztem magamat benne, furcsán védtelennek, másfelől egyáltalán nem éreztem annyira mutogatni valónak a testemet ahhoz, hogy ilyet viseljek. A lépcsőzetes, fodros, fekete selyemruha spagettipántjai folyvást lecsúsztak a vállaimról, az alját pedig szüntelenül húzogatnom kellett, mert kimondhatatlanul idegesített, hogy egyébként a combom közepénél feljebb ér.
   Angela már kibontotta a hajamat a megszokott fonatból, és pár fésűvonással egész tűrhető zuhatagot varázsolt abból a csutakból, ami valamiért, ha én fésültem, mindig lapos és unalmas volt. Felajánlotta, hogy kisminkel, de határozottan elutasítottam - épp elég volt nekem ennyi fényűzés egy estére.
 - Mondjatok már valamit! - förmedtem ingerülten a tátott szájjal bámuló Angelára és Jake-re.
 - Istenien nézel ki, drágám - mosolygott a pótanyám, és szinte már világított az arca a büszkeségtől. - Milyen szerencse, hogy végül mégis megvettem ezt a ruhát! Rajtad ezerszer jobban áll, mint rajtam!
 - Köszönöm, anya - hajtottam le a fejemet elpirulva. - Jake? - kérdeztem félve.
 - Egész éjjel verekednem kell majd - sóhajtott fel tettetett fájdalommal, mire vállba csaptam. - De komolyan! Ha ebben megjelensz a diszkóban, egy perc nyugtod se lesz, minden pasi rád akar majd mozdulni, sőt, a lányok is, vagy én nem tudom - vigyorgott.
 - Jake! - szólt rá Angela, próbálva komoly színben feltüntetni a megrendszabályozást, de nem tudta elfojtani a mosolyát. - De igaza van - fordította ismét rám a tekintetét. - Gyönyörű vagy, Amy!
   Mosolyt erőltettem az arcomra, és bár ettől nem éreztem magam sokkal jobban a bőrömben, azért értékeltem, hogy milyen őszintén biztatnak. Ha úgy néztem volna ki, mint egy ágrólszakadt, akin a szép ruha sem segít - és valószínűleg így is volt -, Angela és Jake akkor is az egekig magasztaltak volna.
 - Készen állsz, Csodalány? - nyújtotta a karját Jake, amit a gondolataimba merülve fogadtam el, azt sem tudva, mi zajlik körülöttem.
   A megszólításról ugyanis eszembe jutott az, ahogy Robin gúnyolta ki ezt a nevet, amikor először hallotta. Volt ugyanis valami, amit nem árultam el Jake-nek, amikor rázúdítottam a sok mindent, ami bennem dúlt. Hogy nincs nap - kit áltatok: óra -, amikor ne gondolnék Robinra.
   Szerettem ezt a tényt annak tulajdonítani, hogy szépen lassan megőrülök. De hiába küzdöttem volna ellene, ő úgy élt az emlékezetemben, mint egy szilárd, biztos pont, amibe kapaszkodhattam, akkor is, amikor úgy éreztem, földrengés van. Olyan volt nekem, mint egy erős, vastag fal, ami akármitől megvédhet. Még azok az alkalmak is felidéződtek bennem, amikor a hidegben hozzábújtam és azonnal átmelegedtem. Valamiért nem tudtam ezeket kiverni a fejemből, és az volt az igazság, hogy valójában nem is akartam. A káosz, a zavar, az üresség tengerén egyedül az ő emlékének állt hatalmában, hogy békét hozzon számomra, ha törékenyet és átmenetit is. Nem értettem, hogy miért, vagy azt, hogy hogyan lehetséges ez, egyszerűen csak így volt.
 - Igen - feleltem bizonytalanul.
 - De aztán ne maradjatok egész éjszaka! - kötötte Jake lelkére Angela. - Ne vigyétek túlzásba az ivászatot, és kerüljétek a gyanús alakokat! Vigyázz Amandára, Jake, jó?
 - Persze, anya - bólintott, majd rám nézett. - Mondanod sem kell - kacsintott.
   S te leszel a hevenyészett műszerem arról, hogy mennyit adjak és mennyit vegyek el. Ó, figyelmeztető jelnek foglak használni, mely szerint, ha túl sok értelmes dolgot mondasz, elveszted az eszed! Ó, és szerelmet találtam ott, ahol annak nem kellett volna lennie, épp előttem. Verj egy kis észt a fejembe.

 - Amy, lassan már egy órája itt vagyunk. Nem gondolod, hogy ideje lenne táncolnod? - ordította a fülembe Jake, hogy a szinte dobhártyaszaggató zenén keresztül is értsem.
 - Ühüm... szerintem inkább passzolom - hajtottam le a fejemet.
   Szinte felugrottam ijedtemben, mikor az állam alá nyúlt, és felemelte az ujjait, hogy a szemembe nézhessen. Kérdőn felvonta a szemöldökét, mire színpadiasan felsóhajtottam, és beletörődtem, hogy nem szabadulok a magyarázkodástól.
 - Idétlenül érzem magam ebben a ruhában, oké? Még így is; nemhogy még táncoljak benne!
   Nem tudom, mit mutassak itt; azt sem tudom, hova menjek innen. Beállítom az ébresztőmet, és sötét van, de felkelek, hogy időben eljussak a munkába. Néha látok csillagokat, de ugyan már: ugyanazokat a régi miérteket fogják tőlem kérdezni. Van egy olyan érzésem, hogy a tánc utolsó napjai nemsokára eljönnek, és fel kell készülnöm. Elrendezem magam, és azt mondom a barátaimnak, hogy nekik is fel kéne készülniük... Próbálom megakadályozni a kezeim remegését. Lezuhanok, de nem zavar: nem akarom megváltoztatni, nem akarom megváltoztatni.
 - Neked a fejedben van valami hatalmas probléma - felelte Jake, olyan őszinte rosszallással az arcán, hogy szinte elhittem neki, hogy jól nézek ki. Szinte.
 - Hé, Jake! - Inkább a Jake vállát hátulról megveregető srác szájáról olvastam le a szavait, mintsem hallottam volna őket. Jake meglepetten fordult meg a bárszékén, és az ő nevetését tisztán lehetett hallani.
   Kezet ráztak, aztán Jake felém fordult. - Amy, ő itt... - Mondott egy A betűvel kezdődő szót, de teljesen ismeretlennek tűnt a keresztnév, így értetlenül megráztam a fejemet.
 - Adair - nyújtotta ki a kezét a srác, én pedig megilletődve elfogadtam. - Tudom. A szüleim be voltak tépve. De állítólag valami nagyon tiszteletreméltó név, csak nem emlékszem pontosan, mit jelent.
   A hangja olyan erősen, tisztán csengett, hogy semmi gondom nem volt a megértésével, a szűnni nem akaró hangzavar ellenére. Sőt, külön teljesítmény volt, hogy figyelni tudtam a szavaira, mert az orra szinte az arcomhoz ért, mikor a fülemhez hajolt, és így amellett, hogy megcsapott az illata, a lélegzetétől szinte azonnal libabőrös lettem.
 - Szóval... Éjdéjr? - próbálkoztam.
 - Pontosan - nevetett fel, és vidáman levágódott a mellettem lévő székre. - Te pedig Amanda, ha jól hallottam az előbb, ugye? - A szemeiben játékosság csillant, és határozott mosollyal pásztázta az arcomat. Reméltem, hogy a neonfények kereszttüzében nem látszott, ahogy elpirultam. Bólintottam.
   Amíg Adair rendelt magának egy italt, addig én a sajátomért nyúltam. Jake pimaszul vigyorogva felém hajolt és így szólt: - Most már semmiképp sem úszod meg. - Mielőtt tiltakozásra nyithattam volna a számat, felemelte a mutatóujját, és folytatta. - Idáig érzem, hogy izzik köztetek a levegő. Majdnem leszédültél a székről, amikor hozzád szólt - incselkedett, mire vállba vertem. - Ne is tagadd, kishúgom. Hajrá, tiéd az éjszaka! Habár nem, haza kell, vigyelek hajnalig, szóval nem szó szerint, de használd ki. És mosolyogj végre - biztatott. - Táncolj!
   Annyira aranyos volt tőle mindaz, amit csinált, hogy egy másodperc törtrésze alatt erőt adott nekem a kitartása. Ő nem mondott le rólam - arról a naiv, egyszerű és félénk, de lelkileg nagyjából ép lányról, aki pár hónappal ezelőtt voltam. Azonkívül mindent meg is tett, ami csak hatalmában állt, hogy helyrehozzon; a maga módján persze. Ezt nem vehettem semmibe azzal, hogy folyton elutasítom a próbálkozásait. Még az is lehet, hogy az ő módszere - a buli, a tánc - beválik. Honnan tudnám, ha még nem is próbáltam?
   Azt hiszem, szeretek, szeretek, szeretek, pedig még mindig nem tudom, mit jelent az. És nehéznek érzem a szívemet, mert elveszítem az egészet valakiért, aki nem tud érezni. Bár el tudnának vinni a barátaim! Egy ideig jól vagyok gyorsan vezetve meg azt a sok fényt villogtatva, és bár szarul érzem magam, tudom, hogy a másik oldalon majd találkozunk. Találkozunk a túloldalon. Lezuhanok, de nem zavar: nem akarom megváltoztatni, nem, nem akarom megváltoztatni.
 - Hé, Amy, jössz táncolni? - kocogtatta meg a vállamat Adair, mire összerezzentem. Így utólag belegondolva talán egyedül a mosolytól is beadtam volna a derekamat, ami az arcán ékeskedett.
   Válasz helyett egy hajtással kiittam a piám maradékát, ránevettem Adairre, egy kisgyerek lelkesedésével felpattantam a székről, majd megragadtam mind a két kezét és a táncparkettre húztam.
   Jake azt kérte, táncoljak. Így hát táncoltam.