2017. augusztus 2., szerda

Huszonnyolc

   Nem kell aggódnod. Kihoztuk Robint.
   Az elkövetkezendő napokban ez a pár szó tartotta bennem a lelket. A naivabb felem az Adamtől érkezett SMS előtt abban reménykedett, hogy majd Robin hív fel, esetleg jön el hozzám, hogy ezt elújságolja. De a józanabbik énem tudta, hogy ez baromság. Robin sosem jönne a közelembe, ha van választása. Robin fél, hogy bajom esik miatta.
   De igyekeztem nem ezzel foglalkozni, hanem csak örülni, hogy megoldódott a dolog, és Robint többé nem fenyegeti a kivégzés veszélye. Ez is valami, méghozzá nem apróság.
   Viszont ahogy teltek a napok, úgy hiányzott Robin is egyre inkább. Nem az a hiány volt ez, amit mindig éreztem nélküle. Amióta megkaptam - és még ezerszer újraolvastam - a levelét, hatványozottan vágytam a jelenlétére, a közelségére, a hangjára, a mosolyára, az érintésére. Olyan elemi szinten magam mellett akartam tudni őt, hogy azt még magamnak sem mertem bevallani, mert betegesnek, tébolyodottnak éreztem. Nem lehet normális dolog, hogy ennyire függjek egy embertől! Egy embertől, akivel ráadásul soha nem lehet köztünk semmi, bármennyire is szeretem vagy szeret ő engem.
   Szóval Adam üzenetét követően megpróbáltam továbblépni. Eskü, én megpróbáltam, minden erőmmel. Na jó, ez talán nem egészen igaz: ha igazán tovább akartam volna lépni Robinon, akkor nem hordtam volna az édesanyja gyűrűjét, nem olvastam volna el napjában tucatszor a levelét, nem szorongattam volna a tőle kapott telefont a kezemben, azt várva, hogy megszólaljon, nem álmodoztam volna szünet nélkül róla. De elmentem Jake-kel és a haverjaival horgászni és gördeszkázni is a parkba. Beszéltem telefonon Seannal, és elmentem hozzá bepótolni a legutóbb félbeszakadt filmnézést. Segítettem Angelának a konyhában, amikor csak tudtam. Igyekeztem odafigyelni órán a tanárra, és minden házimat megírtam, még az irodalom beadandókat is, pedig ha valami, hát az olyan tantárgy volt, amihez hozzá sem tudtam szagolni.
   De nem ment. Nem jutottam ötről a hatra. Még mindig Robinnal álmodtam minden egyes éjszaka. És még mindig őt láttam mindenhol. Pedig ő még mindig nem volt sehol.
   Egészen egy hétig.
   Lemenetelek egy üres utcán, mint egy hajó a viharba: nincs megadás, nincs visszavonulás; lebontok minden falat, csak hogy melegen tartsalak. Porig égetem ezt a várost egy gyémántért a porban. Biztonságban foglak tudni, mikor már nem maradt senki, akiben megbízhatnék. Megfogod hát a kezem? Ki fogunk tudni tartani! Ha a világod darabokra hullik, lázadást kezdek. Ha leszáll az éj a szívedben, meggyújtom a tüzet. A sötétben, mikor bekapcsolod a riasztót, megtaláljuk egymás karjait. A szerelmedért, mindenért, ami vagy, lázadást kezdek.
   Jake-kel az oldalamon léptem ki az iskola kapuján a verőfényes napsütésbe, ami éles kontrasztban állt a hatalmas pelyhekben szállingózó hóval, ami már mindent beborított. Jake egyik idétlen poénján röhögtünk mind a ketten, mikor elcsúsztam a jégen az udvaron. Jake még hangosabban nevetett, miután elkapott és talpra állított, majd megölelt. - Csak így tovább, Csodalány - vihogott idétlenül, mire vállba vertem, de a vigyort nem tudtam eltüntetni az arcáról, ahogy a sajátomról sem.
   És mikor elindultunk volna, megláttam őt, és földbegyökerezett a lábam. Valószínűleg nem eléggé, mert ismét elcsúsztam, és ezúttal a fenekemre estem, mivel Jake nem tudott időben elkapni. Nem figyeltem a nevetésére és a szavaira, mert a pillantásomat nem tudtam levenni Robinról, aki az utca túloldalán állt, az egyik fehérbe öltözött fa előtt.
   Ilyen távolságról is kiszúrtam, hogy vastag télikabátba bújtatott teste pattanásig feszült. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy milyen jól áll neki a sapka, ami lenyomta vörös tincseit. A haja ennek hatására a sapka végeinél szanaszéjjel állt.
   Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a tekintete szinte felnyársal. Mielőtt azonban feleszméltem volna, a szemei egy pillanatra sokatmondóan Jake-re villantak, majd Robin elfordult, és a fa másik oldalának dőlve várta, hogy lerázzam a testvéremet és beszélhessünk.
   Annyira kattogott az agyam, hogy féltem, Jake is meghallja. De leginkább a szívem dübörgött olyan intenzitással, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről. Jake-hez fordultam.
 - Egek, elfelejtettem! - kaptam a fejemhez, remélve, hogy az előadásom hitelesebb, mint amilyennek én éreztem. - Van egy kis elintéznivalóm a könyvtárban. Ne várj meg, sokáig fog tartani!
   Biztatónak szánt mosollyal az arcomon sarkon fordultam, mintha visszaindulnék a suliba, és az épületbe érve felmértem a terepet. Jake elindult hazafelé, és mikor eltűnt a közelből, felsóhajtva előmerészkedtem.
 - Gyere velem - vetette oda Robin, mikor melléértem.
   Engedelmesen követtem, amíg két utcával arrébb befordult egy romos, elhagyatottnak tűnő épületbe.
 - Elmegyek - bökte ki azonnal, mikor a nyomában beléptem a ház egyetlen, nagy helyiségébe. A szívem kihagyott egy ütemet. - Csak szólni akartam, hogy tudd.
   Elakadt a lélegzetem, és szerintem eltátottam a számat is. Nem akartam elhinni, hogy jól hallottam. Az volt az első gondolatom, hogy biztos romlik a hallásom, és csak félreértettem, amit mondott.
   Másodszor azt hittem, sírógörcsöt kapok, de, hogy ezt leplezzem, inkább a dühömnek engedtem utat.
 - Nyilván - gúnyolódtam, pedig legszívesebben sírtam volna. - Számíthattam volna erre. Leírtad, mit érzel, és most elmenekülsz. Annyira tudhattam volna..! - túrtam a hajamba, keserűen a tehetetlenségtől.
 - Corlos elfoglalása sosem volt létfontosságú a tervem véghezviteléhez - kezdte, ignorálva engem. - Csak azért ragaszkodtam hozzá, mert híres történelmi hely, meg minden. De most, hogy ennyi idő után sem sikerült eltiporni a vezetőséget, úgy döntöttem, érdemesebb feladni és fontosabb városokkal foglalkozni, mint itt kínlódni valamivel, ami nem is éri meg igazán. Szóval elmegyek. Sok van még hátra az országból.
 - Fasza - vágtam rá, nem törődve vele, mennyire flegma és egy duzzogó gyerekre emlékeztető a hanghordozásom.
   De valójában a sírás határán álltam. - Mikor jössz vissza? - kérdeztem halkan, keresve a pillantását.
   Végre a szemembe nézett. - Nem jövök - felelte egyszerűen, egészen úgy, mintha nem lett volna tudatában, hogy ezzel a két szóval porig rombolt.
 - De... - nyögtem ki végül. Elakadt a szavam. - Ezt nem mondhatod komolyan - döntöttem el, makacsul rázva a fejem.
 - Pedig de - felelte rögtön. - A főváros nem adja fel magát önként - próbált viccelni. De ettől csak még rosszabb lett. - És miután megszereztem, nem hagyhatom ott azt, amiért egész életemben dolgoztam. Egy egész országban kell majd megteremtenem a demokráciát és mindazt, ami ahhoz kell.
   Az agyam felfogta a szavait, de a szívem nem volt képes. Hogy hagyhat itt? Én a levele minden szavát szentírásnak vettem, de ha annyira szeretne, ahogy írta, akkor hogyan teheti meg, hogy örökre elhagy? Hiszen én a gondolattól darabokra törtem, hogy elmegy - ő pedig ott állt előttem, mint egy jégszobor, és még poénkodott is azzal, hogy soha többet nem láthatom, nem érinthetem.
 - Amanda, hagyd abba a sírást - szólalt meg erőtlenül, ezzel ráébresztve engem, hogy könnyek csorognak az arcomon. Már eltűnt a tartásából a ridegség. Hősök az égben, tényleg nem bírta, ha egy lány sírt előtte! Robinnak, a nagy bandavezérnek, akivel senki nem vehette fel a versenyt, minden bátorsága inába szállt néhány könnycsepptől. Legszívesebben felnevettem volna ezen az irónián, de nem voltam képes rá.
   Látva, hogy nem hagyom abba, odalépett hozzám és a tenyerébe fogta az arcomat, hogy letörölje a könnyeimet. Ettől irracionális módon dühös lettem. Hogy van képe az arcomhoz érni, mikor épp az imént jelentette be, hogy sosem látom többet? Hogy van képe mindennek ellenére elérni, hogy megremegjen a térdem és kétszeresére gyorsuljon a szívverésem az érintésétől? Miért akarja még jobban az emlékezetembe vésni, hogy mit veszítek el?
 - Vedd le rólam a kezed - csimpaszkodtam a csuklóiba és húztam el őket az arcomtól, amin kitartóan patakzott a két vízfolyam.
   Összeráncolta a homlokát, és az arckifejezését látva egy pillanatra úgy éreztem, hogy neki is megszakad a szíve. Figyelmeztetés nélkül lehajtotta a fejét és lecsókolta a könnyeimet. A lélegzetem elakadt, és még sírni is elfelejtettem forró ajkait érezve a bőrömön.
   Már nem zokogtam, de ő még mindig nem húzódott el tőlem. Kezei megremegtek az ujjaim között, és zihálva vette a levegőt, ahogy én is. Ismét támadott az a különös, az ő érintése előtt számomra ismeretlen elektromosság, ami apró, szikrázó tűzijátékok módjára pattogott a bőrünkön. Nem bántam a perzselő, gyönyörű fájdalmat, amit a nyomukban okoztak - minden idegsejtem azzal volt elfoglalva, hogy Robinra vágyjon.
   Átgázolok a tűzön és a füstön, mint a napfény a ködön; küzdök, míg a zászló halálomig fehéren nem lengedezik. A bombákon és a robbanásokon keresztül visszavonjuk az egészet. Ha a világod darabokra hullik, lázadást kezdek. Ha leszáll az éj a szívedben, meggyújtom a tüzet. A sötétben, mikor bekapcsolod a riasztót, megtaláljuk egymás karjait. A szerelmedért, mindenért, ami vagy, lázadást kezdek.
   Valamit motyogott, azon a lágy hangzású, számomra ismeretlen nyelven, amit már korábban is hallottam tőle, és az anyanyelvének véltem; de abban a pillanatban nem lettem volna képes összerakni egy összefüggő kérdést, mint például, hogy mit mondott az imént. Ajkai bejárták az arcomat a homlokomtól az államig, a szám kivételével, majd áttértek a nyakamra és a kulcscsontomra. Úgy éreztem, még mindig Robin kezeit szorongatom, de akkor sem tudtam volna biztosan megmondani, ha az életem múlik rajta. Mintha összefonódtak volna a kezeink, úgy, hogy már nem lehetett megmondani, hol végződik az egyik és kezdődik a másik.
   Szinte az ájulás szélén álltam, annyira szerettem volna, hogy megcsókoljon, de nem tette. Helyette a homlokomnak döntötte a sajátját, és próbálta lelassítani a légzését.
 - Te tanítottad meg nekem igazán, mit jelent az a szó, hogy "bárcsak" - mosolyodott el keserűen.
 - Bárcsak ne mennél - csuklott el a hangom, de már nem sírtam. Azt hiszem, kiszáradtak a szemeim.
 - Így a legjobb - lépett el mellőlem. A hangján az érződött, hogy saját magát is meg akarja győzni ezzel.
 - Hogy lenne ez a legjobb?! - csattantam fel, a kezem legyintésével összefoglalva az egész helyzetünket. Azt, hogy erőszakkal távol tartja magát tőlem, mert szerinte nekem így a legjobb, és veszélybe sodorna, ha velem maradna. Azt, hogy mindkettőnknek a szíve szakad meg a másik közelségéért, mégis mindig távol leszünk egymástól.
 - Vigyázz magadra, Amy - indult meg az ajtó felé.
 - Olyan ironikus ez, tudod? Egy olyan férfit szeretek, aki meghalna értem, de fél megfogni a kezem. - Hisztérikusan a hajamba fúrtam az ujjaimat, és felkuncogtam.
   A kezei ökölbe szorultak, de pontosan tudta, hogy igazam van. Mégsem fordult vissza. - A Hősök legyenek veled - mormolta halkan, és kilépett a házból.
 - A Hősök verjenek meg! - kiáltottam fel pár perces fáziskéséssel, pedig már úgysem hallhatta. Rég messze járt. Rég kilépett az egész nyavalyás életemből is.

Ha maradt volna humorérzékem, akkor felnevettem volna azon, hogy megint Jake van csak mellettem, mikor kisírom a szemeimet. Rettenetesen éreztem magam, hogy képes vagyok hagyni, hogy ilyen állapotban lásson, de talán megőrültem volna, ha nincs velem valaki. Nem mondhattam el neki, hogy mi történt - hogyan is magyaráztam volna meg a racionális, józan, kívülálló Jake-nek, hogy beleszerettem a férfiba, akibe soha nem lett volna szabad?
   Tegnap meghaltam, a holnap vérzik. Belezuhanok a napfényedbe. A jövő szélesre tárva. Már túl vagyok azon, hogy azt higgyem, tudom az okát. A remény meghal, mikor elveszíted, amit megtaláltál. A világ annyira üres, mikor egy kompromisszumban akad... Hamar csend követi ezt a hangot, valahogy eljön a napnyugta.
 - Gyerekek, vacsora! - állt meg az ajtó előtt és kiabált be Angela.
   Szerencsére a ház falai jól hangszigeteltek voltak, így hisztérikus zokogásom nem juthatott át. Szuper, gondoltam, legalább csak Jake fog látni a legszánalmasabb perceimben. Vagy óráimban? Már nem tudtam volna megmondani, mióta bőgtem.
 - Rendben, egy pillanat és megyünk! - szólt vissza hangosan Jake, én pedig összerezzentem a hangerejétől, pedig normál esetben meg sem rezdültem volna tőle. - Amy, hé - simított ki pár könnytől csatakos hajtincset a homlokomból. - Csodalány, kérlek, szedd össze magad! Mit mondasz anyának, ha meglát így?
   Azt biztos nem, hogy a szerelmem azért menekült el az ország másik felére és nem tér vissza soha, mert megszállottan hiszi, hogy előbb-utóbb meghalok, ha túl közel enged magához.
   Megcsörrent a telefonom, én pedig bosszankodva nyomtam ki Seant. Nem sokkal azután hívott, hogy aznap véget ért az utolsó órám, és akkor nem vettem fel, mert az egyik tanár épp megállított pár szóra a folyosón. Utána megint hívott, mikor Robin már elment, de kinyomtam - nem hittem, hogy képes lennék bárkivel is beszélni. Biztos aggódni kezdett, mert azóta már háromszor - a mostani volt a negyedik - keresett, nem több sikerrel, mint korábban.
 - Ez már a negyedik volt - nézett rám aggódva Jake. - Ha sokáig csinálod ezt, idejön, hogy megtudja, mi a baj.
   A gondolatra is a rosszullét környékezett, de talán csak azért, mert Robin távozása óta szüntelenül hányingerem volt és úgy éreztem, elájulok. Viszont arra sem voltam képes, hogy visszahívjam. Valószínűleg csak összefüggéstelen zokogást tudtam volna produkálni.
 - Te menj csak - ráztam a fejem. - Mondd meg, hogy mindjárt jövök én is.
   Jake kétkedve méregette az arcomat, de ő is tudta, hogy nem tehet értem többet. Amint kiment, a fürdőszoba felé vettem az irányt. Mélyeket lélegeztem, és gondosan kerültem a pillantásommal a tükröt, nehogy meglássam, hogy festek. Megmostam és megtöröltem az arcomat, erővel visszatartva a további könnyeimet.
   Én is tudtam, hogy az önsajnáltatásom szánalmas és gyerekes, de nem tudtam továbblépni azon az égető kérdésen, ami folyamatosan a fejemben járt: hogyan fogom megszokni a tényt, hogy sosem látom őt viszont többé?
   És válaszokat találva elfelejtjük az összes kérdést, amit otthonnak neveztünk, mikor elhaladunk az ismeretlenek sírjai mellett. Ahogy az értelem elködösíti a látásomat és a ragyogás elhalványul, a napfény illúziója és egy hazugság tükörképe fognak megvárakoztatni engem, mikor a szerelem már olyan régen eltűnt. S ennek a napnak a lezárása bizonyítja, hogy az idő öli meg minden hitemet. Csak annak a hitnek a tudata maradt.
   Nekem Robin jelentette a biztonságot, a szeretetet, a társat; és azt a dolgot is, ami elűzte az ürességérzést, a sehová sem tartozás gondolatát belőlem, mely azóta kínzott, hogy kiderült: a szüleim nem a szüleim. Mivel a gyerekkorom boldog részére az amnéziámnak köszönhetően nem emlékeztem, a mostohaszüleimmel - ridegségben, szeretetet nem ismerve - töltött éveimre annál inkább, ezért abszolút ismeretlen érzés volt felfedezni, hogy Robin ellenben szeret engem. Nem is olyan régen jöttem rá, hogy mellette érzem csak úgy, hogy vagyok valaki, és hogy teljes szívemből szeretem őt... Erre ő elmegy. És soha nem jön vissza.
   Próbáltam az ő szemszögéből nézni. Talán egy egész csoport pszichiáter sem tudta volna meggyőzni arról, hogy nem ő felel az anyja, a felesége és a gyereke haláláért, és hogy nem fog "engem is megölni", ha velem marad. De ő ebben a hitben élt, és ha ezt így szemléltem, rájöttem, hogy az én biztonságomért, az én javamra döntött így. Nyilván nem az volt az elválásunk fő oka, hogy a fővárost is az uralma alá akarja hajtani - ha számított neki ez a terv, és nincsenek a félelmei a biztonságommal kapcsolatban, akkor talán még magával is vitt volna. Robin meggyőződései álltak kettőnk között, nem a kormánymegdöntésre tett törekvései.
   De nem számít, hogy szeret-e; még az sem, hogy én szeretem-e őt. Nem látom többé. Robin nem létezik - az én életemben legalábbis biztosan nem. Többé nem. És fölösleges volt azon gyötrődnöm, hogy miért hagyott el, hiszen a lényeg csak annyi, hogy elhagyott, és nekem nélküle kellett folytatnom az életemet.
   A gondolatra kis híján ismét zokogásban törtem ki. Még a feltevés is abszurdnak, valótlannak tűnt. Akárhogy próbáltam, nem tudtam elképzelni az életemet Robin nélkül. Azt sem, hogy továbblépek rajta valaha. Hiszen olyan volt nekem, mint az oxigén, amit belélegeztem, a víz, amit megittam, a szilárd talaj, amin jártam. Hogyan élhettem volna nélküle?
 - Amy! - hallottam Jake bizonytalan kiáltását.
 - Megyek - feleltem, pedig úgy éreztem, nem tudom mozgásra bírni a lábaimat.
   Valahogy mégis sikerült. Angela figyelmét nem kerülték el sírástól püffedt szemeim, de nem kérdezett semmit Christopher előtt.
 - Minden rendben, kicsim? - lépett oda mellém vacsora után, mikor segítettem neki bepakolni az edényeket a mosogatógépbe.
   Bólintottam.
 - Tudod, hogy itt vagyok neked, Amy - biztatott. - Tudom, hogy nem helyettesíthetem az édesanyádat, de nyugodtan elmondhatsz nekem bármit, amit neki elmondanál.
   A szavaitól nem tudtam nem mosolyogni, és önkéntelenül is magamhoz öleltem. - Köszönöm - motyogtam. - Tudom.
   Aznap éjjel azt álmodtam, hogy Robinnal egy asztalnál ülve kártyázunk, és ő nevet az ügyetlenségemen, mert sorra veszítettem ellene. A sokadik játszma után letette a kártyákat, az enyém mellé húzta a székét és átkarolta a vállamat. Nekidöntöttem a fejemet, éreztem az illatát, és meg mertem volna esküdni, hogy tényleg ott van mellettem - de ekkor felébredtem. És még sosem éreztem magam olyan nyomorultul, mint akkor.
   És elveszítettem azt, aki vagyok, és nem értem, miért van ennyire összetörve a szívem attól, hogy visszautasítom a szerelmedet. A rosszul sikerült szerelmek nélkül az élettelen szavak folytatódnak. De én tudom, és csak ezt tudom, hogy a vég a kezdet, hogy ki vagyok a kezdetektől fogva. Vigyél haza a szívemhez, engedj el és futni fogok, nem maradok csendben. Ez a sok hiábavaló év, elpazarolt évek, elpazarolt nyereség, minden elveszett, és csak a remény maradt. Ennek a háborúnak nincs vége, még van fény, ott a Nap, ami befogad mindenkit, aki összetört, a helyre, ahova mind tartozunk, és az ő szeretete mindent meg fog hódítani... Tegnap meghaltam, a holnap vérzik. Belezuhanok a napfényedbe.

2017. július 30., vasárnap

Huszonhét

A portás tényleg megvesztegethető volt, és tényleg addig alkudozott, amíg az összes pénzt oda nem adtam neki, amit Adamtől kaptam.
   Kirángathatnálak az óceánból, kihúzhatnálak a tűzből, és mikor az árnyékokban állsz, felnyithatnám az eget és tiéd lehetne az odaadásom az idők végezetéig. És sosem merülsz feledésbe, amíg én az oldaladon állok.
   Az engem körülvevő börtön légköre elképesztő súllyal nehezedett rám, a tény pedig, hogy Robin itt raboskodik, csak ezerszer jobban. Nehezen küzdöttem le az émelygésemet és bírtam mozgásra a lábaimat. A folyosó végéhez érve megtorpantam, és kérdőn néztem az őrre, aki kísért.
 - Ez lenne az - erősítette meg a ki nem mondott kérdésemet, és a kulcscsomójával matatva az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa azt.
 - Köszönöm - mondtam halkan, ahogy utat engedett nekem. Még a gondolat is fájt, hogy egy olyan ember, mint Robin, rácsok mögött sínylődik, tehetetlenül, magányosan, bezárva, a kivégzését várva.
   Összeszorítottam a fogamat és beléptem. Az őr halkan becsukta mögöttem az ajtót.
   Magánzárka volt, és az egyetlen fényforrást az aprócska tetőablak jelentette. A helyiség közepén rácssor meredezett, ami mögött egy, a sarokban kuporgó alak körvonalait véltem felfedezni. Biztos voltam benne, hogy hallotta az érkezésemet, de a füle botját sem mozdította; nem nézett fel rám.
 - Robin? - suttogtam bátortalanul. Nem akartam megijeszteni.
   Továbbra sem emelte fel a fejét. Feldúltan léptem oda a rácsokhoz. - Robin! - szólítottam meg, immár határozottabban.
 - Elég volt - mordult fel, még mindig mozdulatlanul. - Nem kell több álom.
 - Mi? - értetlenkedtem, aztán leesett, mit mondott. Azt hitte, álmodik, mert nem gondolta, hogy valóban idejövök. - Robin, tényleg itt vagyok! Nem álmodsz!
   Makacsul csóválta a fejét, majd köré fonta a karjait, mintha száműzni akarna a gondolataiból.
 - Adam elhozta nekem a leveledet, Robin - markoltam meg izzadó kezemmel az egyik hideg, kemény fémrudat. - Azonnal eljöttem hozzád.
   Úgy kapta fel a fejét, mintha áram rázta volna meg. A sötétben inkább sejtettem, mint láttam hatalmas, még most is gyönyörű szemeit.
   Óvatosan, bizonytalanul tápászkodott fel, és úgy lépdelt felém, mintha félne, hogy elnyeli a föld, ha a padlóra helyezi a súlyát. Kis késéssel rájöttem, hogy azért botorkál, mert a bezártság miatt a börtön sötétjében úgy érzi, akármelyik percben eltévedhet.
   És nincs szükségem erre az életre. Nem maradt már miért élnem, de még nincs okom meghalni. Viszont mikor az akasztófánál állok, az égre bámulok majd, mert nem számít, hova visznek, a halált túl fogom élni - mert sosem merülök feledésbe, amíg te az oldalamon állsz.
   Kétségbeesetten nyújtottam felé a kezemet. A tenyerem a vállaira simult, és ahogy megérezte az érintésemet, egy utolsó, immár határozott lépéssel megszüntette a köztünk maradt távolságot, és olyan lendületesen ölelt magához, hogy az egész testem a rácsoknak ütődött. De én csak a karjaival foglalkoztam magam körül, és csak a haját éreztem a hajamon.
 - Tényleg itt vagy - nyögött fel, és két kézzel a hajamba túrt. - Hőseim, itt vagy!
 - Miért, mire számítottál? - nevettem örömtelenül. - Tudhattad, hogy azonnal idejövök, amint elolvasom a leveledet.
 - Először is, külön Adam lelkére kötöttem, hogy azt csak a kivégzésem után adja oda neked! - vált el tőlem. - Másodszor... Az a levél nem kötelezett semmire. Miért jöttél mégis?
   Tőle tanultam, hogyan kell figyelmen kívül hagyni azt, amire nem akarsz reagálni, úgyhogy csak felkaptam a vizet. - Ó, valóban? - háborodtam fel az első mondatán. - Szóval kiírtál magadból mindent, ami a lelkedet nyomta, én meg csak akkor tudhatom meg, ha már meghaltál? Én meg éljek ezzel a fájdalommal, az téged nem érdekel?
 - Nem kell fájdalmat érezned miattam - rázta a fejét elutasítóan. - Tudom, hogy te mindenkinek a szíveden viseled a sorsát, de nem kell egy olyan miatt gyászolnod, mint én.
 - Szóval nem kell - hitetlenkedtem. - Nem kell gyászolnom miattad, mi? Egy olyan vak idióta miatt, mint te - tettem hozzá haragosan.
 - Minden szidalmadat megérdemlem, de ezt most hogy érted? - ráncolta a szemöldökét.
 - Szerinted mégis miért viszonoztam a csókodat? És utána miért csókoltalak meg? - csóváltam a fejem kétségbeesve.
 - Fogalmam sincs. Mert be voltál rúgva és mert terelni akartad a témát?
 - Nem, és megint nem - temettem a tenyerembe az arcomat, mire Robin elkapta a bal kezemet.
 - Te felvetted a gyűrűt! - szélesedett ki egy mosoly az arcán. Semmi sem tett annyira boldoggá, mint az, hogy őt mosolyogni láthattam.
 - Még szép, hogy felvettem - vágtam rá. - Nekem legalább annyira értékes, mint neked.
 - Miről beszélsz, Amy?
   A szemébe néztem. Én már minden gondolatát ismertem, hiszen az emlékezetembe égett a levele minden szava - és tartoztam neki annyival, hogy, ha már egyszer olyan hülye, hogy magától nem jön rá, akkor elárulom neki, én mit érzek.
 - Arról, hogy soha nem dobnék el valamit, ami ennyire gyönyörű, és neked ilyen sokat jelent - vallottam be. - Azért, mert... - Itt elakadtam. Hogyan fogalmazzam meg, mit érzek iránta, amikor még magamnak sem voltam képes?
 - Miért? - kérdezte halkan, és lehunytam a szemem rekedt, talán reményteli hangját hallva.
   Kinyitottam a szemem, és viszonoztam a pillantását, amibe szinte belefulladtam. - Azért, mert a te nevetésedet hallani a legboldogabb emberré tesz a világon. Mert amikor neked fáj, nekem is. Mert hiányzol, ha nem vagy velem, és mert mágnesként vonzasz, ha igen. Azért, mert szeretlek.
   Ajkai elnyíltak, és kifürkészhetetlen szemei tágra nyílva meredtek rám. Sejtettem, mit fog mondani, ha magához tér. Hogy köztünk soha semmi sem lehet, mert veszélybe sodor engem. Nem hittem, hogy meg tudnám győzni érvekkel, de fogytán volt az időnk, úgyhogy amúgy sem lett volna rá esélyem.
 - Szóval ha most felhívom Adamet, hogy mentsenek ki innen - nyomatékosítottam -, akkor nem fogsz tiltakozni, és hagyod, hogy megmentsék a hülye segged. - Láttam, hogy szólásra nyitja a száját. - Ne merd azt mondani, hogy nem - figyelmeztettem. - Nem halhatsz meg. Nem teheted. Az embereid kijuttatnak.
 - Amy, nem érted - túrt a hajába eltorzult arccal. - Nekem... muszáj meghalnom.
 - Mindent leírtál abban a levélben - ráztam a fejem. - Ha valaki, hát én értem. Tudom, min mentél keresztül. Tudom, hogy én a felébe is belehalnék.
   Elfordította a fejét. - Nem való nekem az élet, tudod? Unom. Belefáradtam. Már nem bírom. Nem akarok élni. Nem akarok emlékezni a múltamra. És nem akarok úgy élni, hogy nem lehetek veled.
 - De velem lehetsz, te idióta! - nyújtottam át a kezemet a rácson, hogy az arcára simítsam. - Semmit nem akarok jobban, mint hogy veled lehessek. De ehhez ki kell jutnod innen. Robin, kérlek...
 - Ha kijutok innen, akkor sem lehet közöm hozzád - szorította össze a fogát, és eltolta a kezemet az arcától. - Amikor Kevin még csak megsejtette, hogy szeretlek, elrabolt és megfenyegetett, hogy ha nem teszed, amit mond, akkor megerőszakol és megöl. Amy, nem érted, hogy a gondolatot sem bírom elviselni, hogy valami bajod essen miattam? Akár Kevin, akár valamelyik másik ellenségem, akár egy áruló emberem, akár az én kezem által?
 - Jaj, hagyd már ezt a dumát! - dühöngtem. - Senki mellett nem vagyok nagyobb biztonságban, mint melletted. Megvédesz mindentől, tudom. És a te kezed által meg pláne nem esik bajom. Sosem bántanál.
 - Az anyám, a feleségem és a gyermekem nem ezt mondanák.
 - Robin, te... - Úgy éreztem, megőrülök. - Újszülött voltál, amikor az édesanyád meghalt. Nem vagy felelős a haláláért, értsd már meg! És Kevinre céloztál, nem Lanára, amikor ő meghalt! Az egy baleset volt, ami csakis az öcséd lelkén szárad. Fogadd már el, hogy nem öltél meg senkit, akit szerettél!
 - Ha így lenne - hunyta le a szemét, és sóhajtott -, akkor is meghalnak azok, akiket túl közel engedek magamhoz. Megöli őket a létezésem. Bármennyire akarom is, nem foghatom meg a kezedet, mert amint egy ellenlábasom meglátja, ellenem fordítja a gyengeségemet.
 - De megfoghatod - gördült le egy keserű könnycsepp az arcomon a tehetetlen dühtől. Két kézzel megszorítottam az ujjait. - Amíg élek, mindig veszélyben leszek. Legurulhatok a lépcsőn és kitörhetem a nyakam. Lehetek figyelmetlen és elüthet a busz. Ez nem lehet így, Robin, nem mondhatsz le valamiről, ami még el sem kezdődött, csak azért, mert rosszul is végződhet..!
 - De igen, lemondhatok, Amanda - felelte, könyörtelen hangot erőltetve magára. - Meg is tettem, már nagyon régen. Méghozzá azért, mert a legutolsó nőt, akit szerettem, a tulajdon öcsém miatt ugyan, de én öltem meg. És talán egy önző, lelketlen, birtoklásmániás megszállott vagyok, de túlságosan szeretlek ahhoz, hogy ugyanennek a veszélynek tegyelek ki téged, a kurva életbe!
   Elmondhattam volna neki újra, ezredszer is, hogy nem ölte meg Lanát. Hogy az nem az ő lelkén szárad, hiszen baleset, és csakis Kevin hibája volt. De már belefáradtam, és nem voltam pszichiáter sem, hogy rá tudjam vezetni az igazamra. És abban a pillanatban annyira dühös voltam, hogy valami egészen más jutott eszembe.
 - Jó. Rendben van. Nem fogom rád erőszakolni magam - mosolyogtam rá gúnyosan. - De mivel te megmentettél, ezért arról nem tudsz lebeszélni, hogy én is megmentselek téged, ha már te magadat nem vagy hajlandó.
 - És hogy akarsz megmenteni? - röhögött ki. - Leütöd az őröket?
 - Nem nyert - szélesedett ki a mosolyom. - Mivel a saját embereidnek nem engeded, hogy kijuttassanak, ezért másvalakihez fordulok. Én arra gondoltam, hogy beszélek a börtönigazgatóval, vagy a bíróval, ha kell. - Reméltem, a hangom legalább olyan magabiztosnak tűnt, mint szerettem volna. - És megkérdezem, mit tudnék tenni, hogy kiengedjenek téged - búgtam a lehető legmézesmázosabb stílusban.
   Mielőtt feleszméltem volna, Robin olyan erősen a derekam köré fonta a karját, hogy a rácsok a húsomba nyomódtak.
 - Felejtsd el, Amanda - sziszegte dühösen. - Nem! - nyomatékosította, már hangosabban.
 - Te mondtad, hogy nem lehet közünk egymáshoz - feszítettem tovább a húrt, mosolyra húzva az ajkamat, ami csak pár centire volt az övétől. - Akkor miért bánnád egy percig is, ha lefekszem...
 - Hallgass el! - kiabált az arcomba.
 - Ha nem engedsz el, szólok az őrnek, hogy akadályozol - néztem rá negédesen.
 - Köpök az őrre - rázta a fejét; vörös fürtjei csak úgy csapdostak az arca körül. - Nem... Nem teszel ilyet, Amy. Megértetted?! Felejtsd el!
 - Édes vagy, mikor aggódsz a tisztaságomért - mosolyogtam rá gúnyosan. Pedig belül tényleg pillangók repdestek a gyomromban a gondolatra.
 - Ígérd meg - szórt szikrákat a szemeivel. - Ígérd meg, hogy nem... hogy nem teszed meg, amit mondtál!
 - Egy feltétellel megígérem - döntöttem oldalra a fejem.
   Fújtatva meredt rám, mint aki meg tudna fojtani egy kanál vízben. - Éspedig?
 - Hagyod, hogy az embereid kijuttassanak innen téged.
   Pár néma másodperc után elengedett, és hátrébb lépett a cellájában. Szinte azonnal hiányozni kezdett a közelsége, de igyekeztem nem mutatni, hogy ennyire a megszállottja vagyok.
 - Nem fogom... rád erőszakolni magam - csuklott el a hangom, miközben lesütött szemmel a hátához beszéltem. - De azt ne kérd tőlem, Robin Wander, hogy elsétáljak a halálod mellett - nyeltem vissza a könnyeimet. - Ne merd.
   A szemközti falhoz ért, és nekidöntötte a homlokát.
 - Úgy tudok élni, hogy te valahol máshol vagy; nehezen, de talán még úgy is, hogy valaki mással vagy boldog. De...
 - Áruld már el, hogyan lehetnék boldog nélküled - vágott közbe, továbbra sem nézve rám. Éreztem, hogy cseppfolyóssá válik a térdem ettől az egy mondatától.
 - De úgy nem - folytattam nagy nehezen -, hogy meghalsz, és ezzel elveszed az egyetlen embert, aki mellett úgy érzem, vagyok valaki - ráztam a fejem hisztérikusan. - Úgy nem megy, Robin.
   Egyetlen pisszenést sem hallatott. Csak felém fordult, egy ideig méregette az arcomat, majd nehézkesen bólintott. Felnevettem a megkönnyebbüléstől. - El tudod érni Adamet, nem? - tudakolta halkan.
 - Igen - bólintottam, és kevés hiányzott, hogy felvisítsak örömömben. - Köszönöm. Most megyek és szólok neki, mert nincs sok időnk.
 - Amy? - szólalt meg bátortalanul, mikor már a kilincsen volt a kezem.
 - Igen? - fordultam vissza.
 - Én... - Hirtelen elhallgatott és csak legyintett. - Mindegy.
 - Viszlát, ha majd szabad leszel - mosolyogtam rá.
 - Én sosem leszek.
 - De igen. Megígérem. Ja és Robin! Szeretlek - jelentettem ki határozottan.
   Megremegett az ajka, és úgy nézett ki, mintha mondana valamit, de végül nem szólalt meg.
 - Szeretlek - ismételtem, hogy biztosan az emlékezetébe véssem. Tudnia kellett.
   Mert nincs szükségem erre az életre, csupán valakire, akiért meghalhatok, akiért sírhatok, mikor magányos vagyok. Mikor a tűzben állok, a szemébe fogok nézni, és tudatom az ördöggel, hogy elég bátor vagyok meghalni, és hogy nem tud nekem olyan poklot mutatni, ami mélyebb az önhittségemnél. Mert sosem merülök feledésbe; örökké küzdeni fogok. És nincs szükségem erre az életre, csupán valakire, akiért meghalhatok, akiért sírhatok, mikor magányos vagyok. Ne légy gyengéd, mikor leszáll az a jó éjszaka: dühöngj tovább a haldokló fény ellen!
   Alig léptem ki az épületből, hívtam és értesítettem Adamet. Elküldi az embereit. Robin ki fog szabadulni.

2017. július 25., kedd

Huszonhat

Drága Egyetlen Amy!
Már most újra kéne kezdenem az egész levelet, de félek, nem lesz elég a papír, amit kaptam, így inkább nem pazarlom tovább. Semmilyen megszólítás nem illene hozzád; egyik sem elég kifejező. Amúgy sem vagyok jó a levélírásban. Főleg nem akkor, ha pont neked kell.
   Semmiképp sem akartam úgy a kivégzőosztagom elé járulni, hogy nem írtam neked egy búcsúlevelet. Mert igen; miután letartóztattak, rövid úton kimondták a halálbüntetésemet, és innen már nincsen kiút. Illetve, ez így nem teljesen igaz - lenne kiút; az embereim megszöktethetnének. De határozottan megtiltottam nekik, mert eldöntöttem, hogy nem küzdök tovább a sors ellen. Meg különben is: jó ideje céltalanul bolyongtam már, mielőtt téged megismertelek, te viszont mindig elérhetetlen fénypont leszel számomra, és amúgy sem kényszeríteném rád magamat soha. Milliószor jobbat érdemelsz nálam.
   Már most úgy hangzok, mint egy gumiszobás őrült, mi? Ez még semmi. Mivel sosem látlak már, és valószínűleg a jövő hetet sem élem meg, nyugodt szívvel írom le neked azt, amit nekem jelentesz. Legalábbis megpróbálom... Egyrészről sosem voltam egy nagy fogalmazó, másrészről szerintem a legékesszólóbb költőnk se tudná szavakba foglalni azt, amit érzek. Annyiszor hazudtam neked, annyiszor bántottalak, annyiszor kiabáltam veled, mikor belül legszívesebben addig csókoltalak volna, amíg meg nem fulladok. Én csak szeretném, hogy tudd, mikor miért tettem azt, amit. Tuti, hogy csupa nyálas önsajnáltatás lesz az egész, de már nem használhatod fel ellenem, mert nekem úgyis mindegy, nemde?
   Az élettörténetemet nagyjából tudod. Ez már önmagában is egy felháborító dolog, tudod? Mindig zárkózott embernek tartottam magamat, és egyetlen ember volt az életemben, akihez hozzád hasonlóan mindent kifecsegtem mindössze napok leforgása alatt. Sosem fogom megérteni, hogy tetted ezt velem. De megint nem arról írok, amiről kéne... Fel akartam vázolni az életem főbb fordulópontjait, hogy legalább nagyjából értsd, miért lettem az a pszichopata állat, aki.
   Anyám belehalt a megszülésembe. Ő volt az utolsó személy, aki iránt apám szeretetet érzett, és ezért egész életemben engem büntetett a halála miatt. A lelki terror enyhe kifejezés arra, amit az öcsémmel, a mostohaanyámmal és velem művelt egész életében. A sebhelyeim nagy részét tőle kaptam, de az öcsém még rosszabbul járt - ahogy nagyobb lettem, én könnyebben elszaladtam apánk elől, ezért mindig ő kapott többet. Aztán jött Lana... Tudod, még most sem hiszem, hogy léteznie lenne szabad olyan megszállott, egészségtelen, minden mást felülíró szerelemnek, mint amit ő ébresztett bennem. Az öcsém pedig elrabolta, és neki hála én lőttem ki a golyót, ami végzett Lanával és a meg nem született gyermekünkkel. Néha még most is azon kapom magam, hogy elgondolkozom: fiú lett volna, vagy lány? Közvetlenül ezután szinte ösztönből lőttem egyet Kevinbe is, de túlságosan elfoglalt a haldokló Lana ahhoz, hogy ellenőrizzem, Kevin valóban meghalt-e. Én azt hittem, megöltem.
   Ettől fogva nem sok mindennek éltem a küldetésemen kívül, amire egész életemben készítettek. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy élőhalott voltam. Alig ettem, nem aludtam - ha mégis, akkor ordítozva ébredtem egy sor kedves lidércet követően -, csak néhány emberemhez szóltam; még a borotválkozást is csak azért folytattam, mert mindig pokolian viszketett a szakáll.
   És tudod, mi történt velem? Belépett - kit szédítek; beráncigálták - az életembe valaki, akire elég volt egy pillantást vetnem, és egyszerre juttatta eszembe és feledtette el velem Lanát. Jobban mondva mindent elfelejtettem attól a perctől, hogy először beszéltünk. Tudod, hogy rólad beszélek, nem?
   Már amikor először láttuk egymást, hű maradtál önmagadhoz. Mindegyik foglyom, egytől egyig, lesütött szemmel evett, mint akiket fojtogatnak, erre te mit csinálsz? Dacosan felemeled a fejed, és nézelődsz, olyan természetességgel és magától értetődőséggel, mintha csak otthon lennél. És ami még jobb, épp engem néztél. Engem, aki egy pillantásodat sem érdemelte. De akkor csak annyit láttam belőled, hogy nem félsz engem nézegetni... Szar ízlésed van, Amy, már bocs. A nap rád sütött, így az sem esett le, hogy vörös a hajad, de azt tudtam, hogy mondani akarok neked valamit. Bármilyen mocsokságot, ami miatt zavarba jössz az embereim meg a fogolytársaid előtt, csak azért, hogy te is a tányérodat méregesd, mint a többiek. Hogy te is szégyelld magad: hogy te is félj. Akkora egy felfuvalkodott, bunkó pöcs voltam vagyok!
   Erre mi volt a következő húzásod? Kimásztál a fürdőszoba ablakán, épp oda, ahol bagóztam. És még magáztál is, hogy mindenképp érezzem, mekkora világ választ el tőled, a látszólag jómódú, elkényeztetett kislánytól, akit csak azért hozott be Lionel, hogy a váltságdíjból fegyvereket tudjunk venni. Ha pedig ez még nem lenne elég, mit látok, mikor megfordulok? Szinte Lana egy gyönyörűbb, dacosabb, ártatlanabb képmását. Bocs, hogy ilyet mondok, Amy, de ordított rólad, hogy egy tapasztalatlan kislány vagy, akit még meg sem csókolt soha senki. Nem azért, mert taszított volna a látványod bárkit is, hanem mert a kisugárzásod egy ártatlan, tiszta, álmodozó lányra utalt. Ez így iszonyatosan hangzik.
   Utána megjött neked, és boltba akartál menni. Emlékszem, azt kamuztam neked, hogy én is venni akarok valamit, és csak ezért vagyok hajlandó elkísérni, de ez egy szemenszedett hazugság. Azóta csak te jártál a fejemben, hogy megláttalak, de a találkozásunk óta egyáltalán nem tudtalak eltüntetni a gondolataim közül. Akkor még magam előtt is tagadtam, de szánalomra méltó módon kerestem bármilyen alkalmat arra, hogy a közeledben lehessek. Még sosem éreztem ilyet; Lanánál sem, senkinél. Épp ezért gyakorlatilag megőrjített, hogy ott volt az a pöcsfej Jake. Csodalánynak szólított téged, meg tisztára úgy beszélt, mintha az övé lennél, én meg egyszerűen vöröset láttam. Igen, mindezt úgy, hogy egymás nevén kívül szinte semmit nem tudtunk a másikról! Tudom, hogy elcseszett vagyok, nem kell mondani. De a gondolat, hogy valaki más érintsen meg úgy, ahogy én szeretnélek, elviselhetetlen volt - csak akkor még nem tudtam, hogy így érzek. Azt hittem, szimplán csak unszimpatikus nekem a srác, vagy valami; azt semmiképpen nem feltételeztem, hogy egy nap alatt beléd szerettem, és féltékeny vagyok bárkire, aki a közeledbe megy...
   Ahhoz képest, hogy épp vörös köd lebegett a szemem előtt, és legszívesebben golyót repítettem volna a Csodafiúd fejébe, meg téged is megráztalak volna egy egészen picit, elég volt egyetlen szavad, és lenyugodtam. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Amint Jake eltűnt a képből, és csak te voltál előttem, úgy éreztem, minden rendben, vagy én nem tudom. Szinte el is felejtettem, hogy le akartalak cseszni. Azt viszont nem, hogy pasid van. Mert akkor azt hittem, Jake az. És ez az őrületbe kergetett.
   De ennél is sokkal jobban zavart az, hogy a közeledben az a kevés eszem is elment, amim addig volt. Elég volt egy helyiségben lennem veled, és a nevemet sem tudtam volna megmondani. Látni a törékeny, tökéletes testedet, a lángoló hajadat, és főképp a leírhatatlan szemeidet... A drogommá vált. A nevetésed is. A hangod is. Főleg az, amikor a nevemet mondtad. Legtöbbször dühösen vagy bosszúsan - néha megijedtem a gondolattól, hogy ha ezek ilyen hatást váltanak ki belőlem, talán megállna a szívem, ha mondjuk megérintenél. Nem mintha az agyam épebbik fele ne tudta volna nagyon jól, hogy te sosem fogsz megérinteni engem. Épp engem! Pont te! Még a gondolat is nevetséges.
   Lenyűgözött tehát a képességed arra, hogy rajtad kívül mindenről és mindenkiről elfeledkezzek egyetlen hétnyi ismeretség után. De az is, amivel látszólag minden erőfeszítés nélkül megnevettettél, vagy épp elérted, hogy átéljem a gyerekkort, amiben valójában sosem volt részem. Te voltál számomra az öröm maga.
   És piszkosul idegesített, hogy állandóan el akartál szökni. A jobbik énem tudta, hogy teljesen jogos a vergődésed, de mégis mindig kedvem támadt az ágyam lábához bilincselni, valahányszor kísérletet tettél rá. Aznap is szökni próbáltál, amikor megtudtam, hogy az... Kevin életben van, és erről a saját szememmel akartam megbizonyosodni, amikor meglőttek, és Jared kitalálta, hogy te szedd ki belőlem a golyót. Mondanom sem kell, hogy nem lelkesedtem a gondolattól. Mindenkinek, aki eddig látta a sebeim egy részét, szánalom jelent meg a tekintetében, és kis híján ordítottam a gondolattól, hogy te is úgy fogsz nézni rám.
   De nem, életem. Te egyszerűen szemügyre vettél - ezzel elérve, hogy az egész testem libabőrös legyen -, nyeltél egy nagyot, és munkához láttál. Valahogy megvolt a képességed arra, hogy éreztesd, hogy sajnálsz a hegeimért, de mégsem mutattál szánalmat irántam.
   Még engem is meglepett, hogy milyen érzés volt a vállamon és a karomon érezni az ujjaidat. Mondtam már, hogy imádom az ujjaidat és a kezedet? A sebem nem érdekelt - éltem már túl rosszabbat is, többször is. Csak az, hogy ott álltál mellettem, és ez elég erőssé tett ahhoz, hogy elviseljek bármit. Még azt is, amire számítottam: hogy majd direkt fájdalmat próbálsz okozni ahelyett, hogy kihúznád a golyót; meg is érdemeltem volna, a te szempontodból. Annyira félreismertelek, angyal..!
   Imádtam csipkelődni veled, főleg azt fitogtatni, hogy a foglyom vagy, aki tőlem és a döntéseimtől függ. Tetszett, hogy az enyém vagy, ha csak ilyen szempontból is. Igen, birtoklásmániás vagyok, de ez még a legkisebb hibám, nem gondolod? És mindezt leszarom, ha téged birtokolhatlak, akár egyetlen percig is.
   Amikor gondolkodás nélkül faképnél hagytam a többieket, akik egyébként kíváncsiak voltak a megsebesülésem körülményeire, hogy utánad menjek, észrevettem, hogy annyira megszorítottam a csuklódat, mikor kiszedted belőlem a golyót, hogy nyoma maradt. Amy, ez... Tudod, mit? Nem. Ez törvényszerű. Megöltem az anyámat. Megöltem a feleségemet. Megöltem a meg nem született gyermekemet. Megöltem az öcsémet - legalábbis én azt hittem, így volt, de egy pillanatig sem éreztem miatta bűntudatot. Az, hogy szinte letépem a kezedet, és észre se veszem? Szinte már természetes. És gyűlölöm magam azért, ami vagyok.
   Amy, te pedig... egy biztató mosollyal az arcodon és úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, megfogtad a kezemet. A kezemet, ezt a rokon- és tömeggyilkos, mészáros kezet, amihez felfoghatatlanul sok vér, lopott pénz és ártatlan ember halála tapad. Miért fogtad meg a kezemet, Amy? Miért ültettél hamis reményt a szívembe..? Miért hitetted el velem, hogy lehet bármi közöm egy olyan csodához, mint amilyen te vagy?
   Már nagyon rég leszoktam a rendszeres, hosszan tartó alvásról, ezért szokás szerint ébren töltöttem az éjszakát, amikor azt hallottam, hogy a nevemet sikítod. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor végigfutott az agyamon, hogy talán épp most veszítelek el téged is. De amikor megláttam, hogy Jared... megcsókol téged, hozzád ér, egyáltalán a közeledben van... Nálam rendszeresnek számított az, hogy az őrjöngés szélén állok, de ettől a látványtól konkrétan vérvöröset láttam. Fogalmam sincs, hogy lehetséges, hogy nem vertem ott helyben agyon azt az állatot - csak azt tartom elképzelhetőnek, hogy abban a pillanatban mindennél jobban szerettelek volna téged biztonságban tudni, mint Jaredet holtan. Meg persze meg akartam tudni, hogy miért árult el, kinek, mennyiért, és mennyit köpött.
   Arra kértelek, hogy maradj ott, amíg én elintézem Jaredet - de mire visszamentem, már eltűntél. Rögtön a nyomodba eredtem, és egy idő után elég volt a kutyaugatást követnem, mivel valamiért felhívtad magadra az összes házőrző figyelmét. Konkrétan remegtem a dühtől, az aggodalomtól és a képtől, ami örökké beleivódott az agyamba - te és Jared. Az az utolsó elbaszott szardarab, ahogy... Inkább abbahagyom.
   Valahogy eléd kerültem, te pedig pont nekem rohantál, ami nem segített sokat a kedélyem lehűtésében. A karomba kapaszkodtál, az illatod megcsapta az orromat, és csak le kellett volna hajolnom, hogy a hajadba temessem az arcom. Aztán gyakorlatilag ficánkolni kezdtél, mikor hátulról átkaroltam a hasadat, és ez kicsit... felkavart. Téged csak a hajam csiklandozott, engem viszont a formás feneked...
   Megint makacskodtál, ami vicces volt, tekintve, hogy háromszor annyit nyomtam, mint te, és fél méterrel magasabb voltam nálad. Nem hinném, hogy bármelyik lány ellenkezett volna velem ilyen "erőviszonyok" mellett, te viszont habozás nélkül megragadtál rá minden alkalmat. És persze, hogy még akkor is mocorognod kellett, amikor a karomba vettelek - igazán büszke vagyok magamra, hogy ilyen körülmények mellett csak ezután csúszott ki a számon, hogy összeillünk. Tudod, amikor kibírhatatlannak neveztél, és rámutattam, hogy ez rád is igaz. Szívem szerint pofán basztam volna magam, hogy egyáltalán átfutott ez a gondolat az agyamon, de nem tudtam tenni az ellen, hogy csak te jártál a fejemben. Egy olyan lány, mint te, pont velem... A feltételezés is lealacsonyító rád nézve.
   Ennek ellenére, miután elaludtál a karjaimban, megálltam az utcán, és csak figyeltem az arcodat egy utcalámpa fényében. Nem először, és nem is utoljára csodálkoztam azon, hogy lehet egy emberi lény ennyire gyönyörű. És valamiért annyira büszkévé tett az, hogy elaludtál a karomban! Úgy tűnt, mintha rám bíztad volna magadat, és emiatt egy nagyon rövid ideig abba a hitbe ringattam magam, hogy bízol bennem. Igen, naiv vagyok, de jó volt eljátszani a gondolattal, tudod?
   Ezután a saját szobámban fektettelek le aludni. Ne félj, egy ujjal sem mertem vagy akartam volna hozzád érni, mert egyrészt nem éreztem elég pofátlanságot magamban ahhoz, hogy bemocskoljalak a kezeimmel, másrészt épp aludtál, és nem akartam visszaélni azzal, hogy ilyen védtelen vagy. De Adamnek persze rá kellett kérdeznie, hogy mit akarok tőled!
   Bár tudnám, mit akarok tőled, édesem. Igazából több ellentétes dolgot is akarok.
   Azt akarom, hogy minél távolabb légy tőlem, hogy ne essen bajod; hogy biztonságban legyél. Mert nem élném túl, ha az történne veled, ami az anyámmal, vagy épp Lanával és a gyermekünkkel. De azt is akarom, hogy olyan közel legyél hozzám, amennyire ez csak lehetséges: hogy lássalak, megérinthesselek, hallhassam a nevetésedet és a hangodat, ölelhesselek, csókolhassalak, sose engedjelek el. Szorítani akarlak, érezni akarom az illatodat, és tudni, hogy mindig veled leszek. És igen, azt is akarom, hogy a nevemet nyögdécseld, de azt nem illik kimondani, vagy? Kurván nem vagyok otthon az illemben, gondolom, rájöttél. Le is szarom.
   Azt akarom, találkozz valaki mással és legyél vele - akkor biztosan képes leszek távol maradni tőled. Légy mással boldog, és éld biztonságban az életedet, ne velem, aki csak fájdalmat, szenvedést és halált hozok azoknak, akik a közelemben vannak és akiket szeretek. De ahogy ezeket a szavakat leírtam, a másik felem már a gondolattól is ordított, mert nem bírnám elviselni azt, hogy távol legyél tőlem. Igen, egy önző szörnyeteg vagyok, de nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy mással vagy boldog. Sosem tagadtam, hogy képtelen vagyok önzetlen érzelmekre. Sosem bírnám elviselni, hogy valaki úgy érintsen, ahogy én akarlak; hogy valakit úgy szeress, ahogy engem akarom, hogy szeress. Pontosan: ki akarlak sajátítani magamnak.
   Azt akarom, hogy törlődjön ki még az emléked is az elmémből, hogy ne kelljen ennyit gyötrődnöm egy olyan szerelem miatt, ami sosem teljesülhet be. De ugyanakkor ezt akarom a legkevésbé; elvégre bennem te vagy az egyetlen jó dolog. Te, akit a szívemben hordozlak; te, akinek a szép emlékeim legnagyobb részét köszönhetem. Beférkőztél a szívembe és az agyamba, te boszi. Annyira szeretlek.
   Szóval gondolatban elküldtem Adamet az anyjába, de nem azért, mert rólad beszélt, hanem mert a szájára akarta venni Lana nevét. Nem tudom, feltűnt-e, de még mindig nem bírom elviselni, ha valaki hangosan kimondja előttem a nevét, és én is mindig nagy küzdelemmel vagyok csak képes rá. Te ez alól is kivétel vagy; a te szádból még ezt is szívesen hallom. De biztos felmerült már benned a kérdés, ennyi faszságom elolvasása után, hogy valóban azért szeretlek ennyire, mert hasonlítasz Lanára?
   Nem hinném. Egyszerűen azért, mert a hasonlóságotok ellenére nemhogy összekeverni nem lehetne titeket, de egy lapon említeni sem. Már elmondtam neked, hogy Lana haja világosabb vörös volt, mint a tiéd, ami közelebb áll a vér színéhez. Neked zöld a szemed, az övé egy árnyalattal világosabb, szinte már zöldesfehér. Neki vékonyabb testfelépítése és alacsonyabb termete volt, mint neked. A te bőröd sápadtabb és világosabb az övénél. De a jellemetek egész más. Remélem, nem haragszol, ha ezt most nem részletezem; Lanáról alapjáraton sem akarok beszélni, de most, hogy papír szűkében vagyok ahhoz képest, hogy mennyi mindent le akarok még írni, pláne nem. Neked írok levelet, nem Lanának.
   Így hát leültem melléd az ágyra, és csak néztelek. Egy életen át el tudtalak volna nézni, annyira megbabonázott a látványod, az illatod; fogalmam sincs, pontosan mi. De muszáj volt felébresztenem, mert úgy éreztem, megőrülök, ha nem hallhatom a hangodat. A hangodat, ami addig mindig elfeledtetett velem minden borzalmat, ami egyébként a fejemben járt. Tudtam, hogy csak a te pillantásod, a te hangod képes kitörölni a fejemből a képet, ahogy Jared épp... ledugja a nyelvét a torkodon. Senki nem érhet hozzád az akaratod ellenére, a kurva életbe!
   Mivel ezek jártak a fejemben, ezért, gondolom, esetlenül ejtettem ki a nevedet. Te pedig felajánlottad, hogy hívhatlak a másik neveiden is, te jó ég, kicsim! Az utcán az emberek egymást lökdösik és tapossák, én pedig találkoztam egy lánnyal, aki még annyi kényelmetlenséget sem kíván a másiknak, hogy egy neki nem tetsző nevet kelljen kimondania.
   Utáltam, hogy felmerül annak a gyökérnek a neve, amikor arról beszéltél, a szüleid hogy szólítanak. Egyszerűen kiidegelt, hogy a szüleiddel egy lapon említed; mintha olyan közel állna hozzád, hogy a családodhoz tartozik. Valahol mélyen féltem, hogy olyan komoly a dolog köztetek, hogy már az eljegyzésnél tartotok. Gyűlöltem a gyereket már első látásra is, de minden ilyen alkalommal egy picit még jobban. Tudom, hogy beteg dolog. De ez vagyok én.
   Aztán végre elárultam neked, hogy nem tudok kiigazodni rajtad, és hogy egy rejtély vagy számomra - erre te belém kötöttél. Ne érts félre, tudom, hogy megérdemlem minden utálatodat, de addigra már rohadtul vágytam az elismerésedre - ja, a testedre is, de arra nem elsősorban -, a tiszteletedre; a kedvedben akartam járni, csak mert jól esett. Erre te a képembe vágod a - egyébként nyilvánvaló - tényt, hogy csakis azért vagy velem, mert egy emberem elrabolt. Azt is kérdezted, hogy miért tartalak fogva - egyszer később nagy vonalakban megválaszoltam, amit még bőven lehetne ragozni, de most nem lényeges. Utána azzal vádoltál, hogy csak unatkozom, és maffiózóst játszok, mint egy gyerek. Sosem emelnék rád kezet, de abban a pillanatban, legyünk őszinték, megfordult a fejemben. Az apám egész gyerekkoromban úgy kezelt, mint egy tökkelütöttet, akire egy ablak kinyitását se lehet rábízni. Éppen ezért talán semmivel nem lehet úgy felhúzni, mint azzal, ha gyerekesnek, idiótának neveznek. Sajnálom, hogy undok voltam veled. De nem tehettem mást, mint hogy kitartóan hordjam az álarcaimat. Az álarcokat, amik ahhoz kellettek, hogy ne kuporodjak egy sarokba és ne zokogjak; hogy ne lökjelek az ágyra és tegyelek a magamévá; hogy ne meneküljek hanyatt-homlok el az egész világ elől. Igaz, így egy időzített bomba lettem, aki hol undok, hol nevetséges, de ezzel jár az, ha mást próbálsz mutatni, mint amit érzel.
   Pont nem segített a Jarednek köszönhető kedélyállapotomon, amikor megláttam, hogy Lionel a kezedet fogja, majd a derekadra teszi a kezét, és rád akarja adni a bőrkabátját. Igazából büszke vagyok magamra, hogy nem rúgtam fel érte - igen, egy idióta, birtoklásmániás, féltékenységi-rohamokkal küzdő fasz vagyok. És mikor végre az én kabátom volt rajtad és én foghattam a kezedet, közölted, hogy Lionelnek jobban örülnél. Hát, ha a gyerekesnek nevezésemmel tudsz a legjobban felhúzni, akkor azzal már nem is tudom, mit művelsz, ha más férfi nevét hallom tőled, főleg egy ilyen szövegkörnyezetben. De utána legalább volt ürügyem az ölemben vinni téged, úgyhogy, azt hiszem, megnyugodtam. Egészen addig, amíg nem láttam, hogy Lionelre mosolyogsz. Azt viszont szerintem sosem fogom megérteni, hogy azok után, milyen bunkón beszéltem veled, téged érdekelt, miért nem alszom.
   Gyerekkoromban legtöbbször olyan rémálmaim voltak, amikben apám vert, vagy láttam anyám halálát. Miután megöltem Lanát, főleg ezt éltem újra. Ezekhez társult még rengeteg, kevésbé rendszeres álmom is, de a lényeg az, hogy ha csak lehunytam a szememet, a démonaim megrohamoztak. Talán gyenge vagyok, sőt, biztos, de ezt nagyon régóta nem bírom már elviselni. Ezért inkább próbálom alvás nélkül bírni. Nyilván, ha tíz napig nem aludnék, abba belehalnék, ezért időnként rábírom magam pár óra rémálomra - így tengődtem már nagyon hosszú ideje, amikor aznap este rávettél, hogy feküdjek le aludni melléd.
   Az életben addig csak Lana törődött velem, de úgy és olyan körülmények ellenére, ahogy te, még senki. Minden jogod meglett volna hozzá, sőt, elvárás lett volna, hogy tiszta szívedből gyűlölj, erre te lefektettél aludni, mert zavart, hogy kialvatlan vagyok! Nem tudom, mikor szerettem beléd, de ez is egy csodás alkalom lett volna rá. Ráadásul akkor megtudtam, hogy Jake nem a fiúd, és még a kezedet is megfoghattam egy kis időre, mikor felsegítettél. Aztán egy ágyban aludtunk, és amíg mellettem voltál, nem voltak rémálmaim... És még sosem voltam annyira hálás senkinek, mint akkor neked.
   Gyanítom, az első lidérces álom akkor kezdődött, amikor kikeltél mellőlem az ágyból. Egy idő után felriadtam, és láttam, hogy nem vagy mellettem; azt hittem, megint megpróbáltál megszökni. Ez még a szokásosnál is jobban felcseszett, mert pont megtudtam, hogy melletted képes vagyok nyugodtan aludni - te meg otthagynál? Szerintem füstöltek a füleim a dühtől. Az is csak rontott a helyzeten, hogy Lionel társaságában találtalak.
   A dühöm elpárolgott, mikor megláttam, hogy szabályosan remegsz, annyira félsz attól, mit fogok veled csinálni. Tudnod kellett volna, hogy nem ütnélek meg, hiszen ez nyilvánvaló! És nem kicsit felkavart a tény, hogy rettegsz tőlem. Nem akartam, hogy rettegj tőlem.
   Elmondtam neked a tervemet - és közben egyszer sem jutott eszembe a kérdés, hogy mégis mi a faszt művelek. A tulajdon embereim se tudták mind a tervnek még a felét se, én pedig beavattalak téged. Igen, így utólag belegondolva hülyén hangozhatott. De az, hogy kinevettél, és utána a szemem közé vágtad, hogy nem bízol bennem... Természetes, hogy nem bízol, nyilván, de nekem ez fájdalmat okozott. Mert egy naiv, álmodozó barom vagyok, és valamiért azt hittem, ha én késztetést érzek arra, hogy az életemet is rád bízzam, az azt fogja jelenteni, hogy te is ennyire bízol bennem.
   Beviharzottam, mert féltem, hogy hülyeséget mondok, ha maradok; de pár perc fel-alá járkálás után rájöttem, hogy te kint maradtál abban a fagyos hidegben. Az ajtóból láttam, hogy az egyik emberem ölelget, és mikor léptem ki az udvarra, épp nevetgéltél vele. Le tudtam volna lőni Jasont. Nem bírtam elviselni, hogy bárki azzal a lánnyal legyen, aki mellett tudok nyugodtan aludni. Aki annyira más, mint bármi, amit addig ismertem. Akihez valami megmagyarázhatatlan érzés fűz. Az ő kabátja volt rajtad, a francba is..! Erről eszembe jutott az, ahogy Jared a kerítésnek tolt téged. Végigfutott az agyamon a gondolat, hogy talán Jason is megcsókolt, amíg bent voltam. Hirtelen - ne kérdezd, milyen logika alapján - felmerült bennem, hogy talán Jared azért csókolt meg, mert te is akartad. És ez a gondolat... Vöröset láttam a dühtől és a kétségbeeséstől. Már akkor is tudtam, hogy előbb jönnek Corlosba a Hősök, mint hogy közted és köztem bármi is lehetne. Az agyam tudta ezt. De a lelkem fába szorult féregként ordít, ha úgy érzem, nem lehetsz az enyém. És akkor úgy éreztem. Ezért kiabáltam veled, ezért rángattalak, ezért mondtam olyasmiket, amiknek a felét se gondoltam komolyan. Talán egy sötét részem csak bántani akart téged, amiért te is bántottál engem. Fel is pofoztál. Nagyon örülök, hogy akkor sikerült szem előtt tartanom, hogy te te vagy, és hogy téged nem foglak megütni, akkor sem, ha kitéped a szívemet és a szemem láttára vágod darabokra. Apám volt az, aki ott ütött, ahol ért. Ő ütlegelt úgy, mintha nem is ember, hanem állat volnék. Ezért azóta is, ha megüt valaki, úgy érzem, ő az. De te nem ő vagy. Ennek ellenére akkora hülye voltam, hogy elsírtad magad. Hőseim, még attól is megborzongok, ha csak leírom! Nem tudok mit kezdeni azzal, ha sír valaki előttem. Akkor meg pláne, ha te vagy az. Egész életemben bántottam azokat, akiket szerettem, sőt, meg is öltem, és szerintem semmi nem kínzott annyira, mint a tény, hogy miattam könnyek csorognak végig az arcodon. A csillagokat is lehoztam volna neked, csak hagytad volna abba!
   De inkább csak megöleltelek. Hiba volt. Úgy éreztem, sosem leszek már képes újra elengedni. Az illatod az orromba kúszott, a mellkasomhoz szorítottad a fejedet, és a hajad olyan puha volt, hogy azt hittem, eltűnik benne a kezem, mint a futóhomokban. Te pedig azzal büntettél, hogy hidegen viselkedtél velem - ez is megőrjített. Hallani akartam a hangodat, a nevetésedet; látni a mosolyodat.
   Három kérdést tettél fel, amiket, ha megválaszolok, újra szólni fogsz hozzám. Akkor kitérő, rövid válaszokat adtam, mert nem akartam, hogy megismerkedj az elcseszett múltammal. De nemsokára meghalok, úgyhogy már elmondhatom neked a válaszokat.
   A rémálmaim sok mindennek köszönhetők. Anyám belehalt a megszülésembe. Apám egész életemben gyűlölt, amiért elvettem élete szerelmét, és ezért minden nap többször véresre vert, az öcsémmel együtt, és már kicsi korunkban pisztolyt nyomott a kezünkbe, hogy embereket öljünk vele. Az öcsém a szemem láttára vált napról napra pszichopatábbá ettől, majd rabolta el a szerelmemet, aki az egyetlen fényfolt volt az egész sötét életemben, és a gyermekemet hordozta a szíve alatt, aki pedig a reményem volt arra, hogy valami jót is adok a világnak, és hogy ő majd jobb emberré tesz. Amikor pedig az öcsémre céloztam, nem őt találtam el: megöltem a feleségemet és a meg nem született gyerekünket. Főleg ilyesmiket szoktam újraélni alvás közben.
   A sebhelyeimről akartál tudni. Mondanám, hogy a nagy részük apámtól van, de ez, figyelembe véve az utóbbi időszakot, már nem biztos, hogy igaz. Azt hiszem, lövésnyom van a legtöbb a testemen - nem hinném, hogy van testrészem, amit még ne lőttek volna meg legalább egyszer. De komolyan, még a lábfejemet, sőt, az ujjamat is ellőtték egyszer! Utóbbi vissza lett varrva, de azért még látszik. Késeltek is már meg: van egy tizenöt centi hosszú, csontig hatoló vágásnyom a bal combomon, jó néhány késszúrás helye az oldalamon, egy a hasamon, egy-egy mindkét karomon, egy a kulcscsontom felett. Apám egyszer bedugta a kezemet a bekapcsolt sütőbe, mert felhúztam, de az már nagyon halvány, alig látszik. Nyílt töréseim is voltak már, mindkét alkaromon, a bal felkaromon és a jobb lábszáramon, ha jól emlékszem. Apám párszor megkorbácsolt, mikor valamit nagyon elcsesztem, ezért van szétszabdalva a hátam. Ja, és már vagy ötször eltört az orrom, ebből egyszer apámnak hála. Apám két fogamat is kiverte egyébként, de elvitt a fogorvoshoz, hogy rakassanak újat, mert úgy találta, hogy nevetségesen nézek ki hiányos fogsorral. Szerintem mindent leírtam, de ha kihagytam valamit, akkor se lesz már helyem pótolni.
   Amikor először találkoztunk, azért mondtam, hogy "ezt nem hiszem el", mert egy nagyon rövid, elvakult pillanatomban azt hittem, Lana áll előttem. Valójában mindenkiben őt láttam a halála óta, de miattad tényleg életre kelt egy kicsit.
   Emlékszem, azon az éjszakán olyan átkozott hideg volt, hogy azt hittem, a szemem láttára fagysz halálra. Ezért, bár a jobbik eszem tudta, hogy hiba, felajánlottam, hogy hozzám bújhatsz. És kurva büszke vagyok magamra, hogy nem gyűrtelek rögtön magam alá, figyelembe véve, hogy a tested melege, illata és érintése elvette az eszemet. De beértem annyival, hogy magamhoz öleltelek, olyan szorosan, ahogy csak mertem - mondtam már neked, hogy olyan puha és törékeny vagy, hogy félek, darabokra hullasz, ha túl erősen szorítalak? De valójában talán attól félek, hogy a puszta lényem tör össze, nem a kezem; hogy olyan sötétségben élek, hogy te, aki egy fénylő csillagra hasonlítasz, belehalsz, ha túl közel húzlak ahhoz a sötétséghez.
   Talán így is történt, mert aznap éjszaka lidérces álmod volt. Arra ébredtem, hogy ficánkolsz és nyöszörögsz a karjaim között, majd kirohantál. Akármit megadtam volna, hogy ne kelljen sírni látnom téged, és legszívesebben eltöröltem volna a fájdalmadat, annyira rossz érzés volt látni. És ahogy összegömbölyödtél az ölemben, úgy éreztem, végre kiegészültem. Végre betöltötte valaki az űrt, amit egész életemben éreztem. Mikor Lanát ismertem, nem éreztem ilyet - ő nem feledtette el velem a mocskot, amiben éltem. Te viszont mintha új embert teremtettél volna belőlem. Nagyon régen, sőt, valószínűbb, hogy soha nem éreztem magam olyan boldognak, mint abban a percben, veled az ölemben, a fejeddel a mellkasomon, a pici kezeiddel a hasamon. Nem csoda, hogy megígértem, mindentől megvédelek: ilyen hülye vagyok én. Pont, hogy veszélybe sodorlak már a létezésemmel is, és mindent bajt én hozok a fejedre, de abban a percben tényleg úgy elhatároztam, hogy megvédelek. Nevetséges vagyok, mi?
   Mindig tudtad, hogyan húzz fel egy másodperc alatt, így persze, hogy akkor is sikerült. Olyan vehemensen védted a helytartót meg a fiát, mikor megtudtad, hogy az életükre török, mintha közeli barátaid lennének. Aztán leesett, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy te egyszerűen csak ilyen vagy. A légynek sem ártanál, senkinek nem akarsz rosszat, és nem merül fel benned, hogy a világunk talán nem a létező legjobb hely. És amikor láttam, ahogy összekucorodtál az ablakpárkányon, és a hajaddal játszottál, rájöttem, hogy neked eszméletlenül jól áll ez a tisztaság, ez a jóság. Bármit megadtam volna, hogy mindig ilyen maradhass; hogy ne kelljen olyan sötéten látnod mindent, mint nekem. Te tényleg ragyogtál - nem akartam, hogy valaki kioltsa a fényedet. Főleg azt nem, hogy ez a valaki én legyek.
   Leléptem, és bár sikerrel jártam, ez azonnal kiment a fejemből, mikor visszaértem a laktanyára, ahol hagytalak téged. Addigra Lionel már mindenkit elvitt máshova, és otthagyta az egyik emberemet, hogy nekem is szóljon. De az az ember nem tudta elmondani, pontosan mi történt, csak azt, hogy lövöldözés volt, és én addigi életem talán leghosszabb fél óráját éltem át, mire eljutottunk az új rejtekhelyre, ahol te is voltál. Nem igazolódott ugyan be a legszörnyűbb félelmem, hiszen még életben voltál; de olyan összetörtnek és picinek tűntél ott azon az ágyon, hogy szinte hallottam a szívem darabokra hasadását. Hiszen nemrég ígértem meg neked, hogy mindentől megvédelek, erre kevés hiányzott, hogy megöljenek miattam. Ha az a golyó csak egy kicsit is arrébb megy... Hőseim. Nem mertem és nem is akartam otthagyni téged, még egy percre sem, és talán jól is tettem, mert sikítva tértél magadhoz. Átvérezted a kötésedet, de azt kérted, ne hagyjalak egyedül. Más körülmények között talán letörölhetetlen vigyor lett volna az arcomon ettől a pár szavadtól.
   Szokás szerint nem bírtad sokáig a felhúzásom nélkül, de így legalább, mivel feldühítettél, nem gondoltam át, mit teszek, és az arcodhoz értem. A pillantásodtól úgy éreztem, az egész testem megremeg, és megborzongtam. Mintha elektromos kisülések pattogtak volna ott, ahol a bőröd a kezemhez ért. Talán az agyamat is áramütés érte, ezért döntöttelek hanyatt az ágyon és könyököltem feléd. Mintha szándékosan saját magammal akarnék kicseszni azzal, hogy provokálom magam, komolyan..! Amikor veled vagyok, elvesztem az eszem. Ezért mondtam ki hangosan is, hogy szereted kísérteni a sorsot - mert néha úgy érzem, te is tisztában vagy ezzel, és azért játszadozol az amúgy is gyenge idegeimmel.
   Pár napon belül amúgy is kaptam egy kiadós agyfaszt, mivel Lewington nem volt hajlandó köpni, de ráadásnak még mocskos nagy baromságokat is összehordott. A vallatást nyilván nem adtam fel, de muszáj volt szünetet tartanom, hogy lenyugodjak - erre ott talállak a folyosón, vértől csöpögő kötéssel, olyan sápadt arccal, mint aki mindjárt elájul a vérveszteségtől; és ha ez nem lenne elég, Lionel áll előtted, mint egy élőpajzs. Más körülmények között szerintem rögtön parancsba adom, hogy mostantól minden emberem tartson tőled húsz lépés távolságot, de olyan falfehér voltál, mint akinek mindjárt megáll a szíve. Annyira pici, vékony és törékeny voltál még Lionelhez képest is, hogy szinte eltűntél; a frászt hoztad rám. Meg persze emellett feldühítettél, de ahhoz már hozzászokhattam volna. El sem tudtam képzelni, mi a francot gondoltál, hogy kikelsz az ágyból egy amúgy is nehezen gyógyuló sebbel, és még ráadásul Lionellel is pusmognod kell valamit. És idegesítettél. Minden alkalmat megragadtál, hogy felhúzz, én mégsem tudtam annyi ideig haragudni rád, mint szerettem volna. Főleg, miután megharaptad az államat, amitől kicsit elkalandoztak a gondolataim.
   Mondtam már, hogy csodállak? Biztos rájöttél már, de te vagy a csodám. Lana halála után, amíg nem ismertelek, szerintem egyszer sem mosolyogtam vagy nevettem őszintén, veled viszont szinte minden nap. Addig úgy éreztem, csak lassan haldoklom, melletted viszont először éltem. Azért mondom, hogy először, mert Lana... De ehhez el kéne mesélnem Lana és az én történetemet, és ahhoz nincs elég időm és helyem. A lényeg, hogy Lanával közel sem éreztem magam olyan boldognak és olyan sokszor, mint veled. Valójában melletted tudtam először boldog lenni, és fogalmam sincs, hogy csinálod.
   Emiatt viszont még nehezebb volt látni, hogy szenvedsz a rémálmaidtól. Kezdtél olyan lenni, mint én: sírva, sikítva ébredtél minden alkalommal. Egyetlen apró érintésed, sőt, a puszta közelséged is elég volt, hogy elveszítsem az eszem, és hogy olyasmiket áruljak el neked magamról, amiket senki nem tudott. Amúgy is olyan voltál, mint aki belém lát - néha vissza is éltél ezzel, mert sikerült egyetlen megjegyzéseddel is a legérzékenyebb pontomra tapintanod. Mint például amikor azt mondtad, alig várod, hogy lelépjek, és mehess a kis hercegedhez. Rendesen visszavágtál azért a szóhasználatomért, azt meg kell hagyni. De be is tartottad a szavadat, ha úgy vesszük. Mert amikor visszatértem a sikertelen puccs és két beszedett golyó után, Fred épp a Lewington-gyerektől ráncigált el téged. Persze ettől még iszonyatosan felcseszett, hogy erőszakos veled, és fájdalmat okoz, amikor ráadásul meg is vagy sérülve.
   Soha nem hagysz fel a lenyűgözésemmel. Mikor kötés került a sebeimre, rögtön hozzád mentem, és volt egy megjegyzésem arról, hogy az embereim azt is kénytelenek lennének engedelmesen tűrni, ha fejbe lőném magam. Mondhattál volna te erre akármi mást is, de te azt kérdezted, "egy sem lenne közöttük, aki inkább megkérdezi, hogy miért akarsz így tenni?", vagy valami ilyesmit. Úgyhogy megint elámultam azon, milyen... nem is tudom... kedvesen, jóindulatúan állsz a dolgokhoz. Még sosem találkoztam valakivel, akinek ilyen lett volna a látásmódja. Ezt tovább tetézted azzal, hogy aggódtál értem. Mi okod lenne aggódni a férfiért, aki elrabolt? Más embernek semmi. Te viszont Amy vagy, ezért aggódtál az épségemért. És ez valahol jobban meghatott, mint addig bármi. Csak aztán le akartad venni a pólómat, hogy kicseréld a kötésemet, amivel alapjáraton nem lett volna baj, mert imádtam az érintésedet, csak attól féltem, hogy nem fogok tudni uralkodni magamon. Már akkor bajban voltam, mikor a hajamhoz értél, de azt már tényleg nem bírtam ép ésszel, hogy letérdeltél elém, és a csípőmnél matattál azzal a rohadt kötéssel. De azért te nem nyugodtál, és még a pólómat is neked kellett visszahúznod, hogy teljesen kikészíts. Korábban azt hittem, azért izgulok fel minden mozdulatodtól, mert Lana óta nem voltam nővel; de ennyire elkeseredett még attól sem feltétlenül lettem volna. Te viszont szinte törvényszerűen kihoztad belőlem ezt, minden egyes rohadt alkalommal. Nem tudom, egyáltalán hogy bírtam úgy aludni melletted, hogy nem csináltam valami faszságot.
   Megint álmodtam, mert, mint utólag kiderült, te felkeltél - amúgy meg hihetetlen, hogy a közeledben nem álmodok, de amint otthagysz, igen. Viszont még ezért a rémálomért is ezerszer kárpótolt arra ébredni, hogy ott térdelsz fölöttem. Képes voltál bocsánatot kérni azért, hogy leöntöttél, mikor ébresztgetni próbáltál! Sosem mulasztottad el az alkalmat, hogy emlékeztess: minket világok választanak el egymástól. Mégis újra és újra megnyíltam neked. Elmondtam neked azt is, hogy megöltem Lanát. Neked pedig az volt az első reakciód, hogy odajöttél hozzám, és szorosan megfogtad a kezemet. Egek, ideges lettél, mikor nem tudtál meggyőzni arról, hogy nem az én lelkemen szárad az anyám és Lana halála! És olyan szorosan öleltél magadhoz, hogy azt hittem, meghalok a biztonságérzettől.
   Fura volt veled aludni. Fura volt átölelni téged, és úgy érezni, megállt az idő. A kezdetektől csodálkoztam, hogy egyáltalán elviseled az érintésemet, és nem menekülsz sikítva a gondolattól, hogy egy ágyban aludjunk. El sem tudod képzelni, milyen nehéz volt másnap hajnalban rávennem magam, hogy végre felkeljek és otthagyjalak. Sosem akartam elválni tőled.
   Mire visszatértem, a bázis porig égett. A foglyoknak nem esett bántódása, és egy emberem sem veszett oda, Lionel és Adam mégis olyan furcsa arcot vágtak, ami iszonyatosan megijesztett. Utána nagy nehezen elmondták, hogy találtak egy holttestet a felrobbant épület mellett, és hogy az csak a tiéd lehet, mert mindenki más megvan.
   Ne kérd, hogy erről többet írjak, mert szerintem felordítok és elbőgöm magam, ha tovább kell ecsetelnem. Azt hittem, meghaltál... Szerintem sosem sírtam annyit egész életemben, mint aznap és utána még sokáig. Te voltál az egyetlen fénysugár a nyomorult, sötétségben töltött életemben, és miattam te is meghaltál, ahogy mindenki más, akit valaha szerettem.
   Azután tíz napig nem voltam képes aludni. A tizedik napon már ripityára törtek és kihullottak a körmeim, hallucináltam, lázam volt és olyan erősen remegtek a végtagjaim, hogy mindent levertem és összetörtem, ami a közelembe került. Adam és Lionel telenyomtak altatókkal, és attól két napra kidőltem. Azután a napirendemet tekintve minden ugyanolyan lett, mint mielőtt megismertelek volna - nem mintha egy percre is ki tudtalak volna verni a fejemből, nehogy azt hidd; mindössze folytattam tovább mindent úgy, ahogy addig tettem. De semmi sem volt rendben. Már nem kiabálva, hanem zokogva ébredtem, mert nem a szokásos és nem is rólad szóló rémálmok gyötörtek, hanem épp az ellentétük. Minden éjjel azt álmodtam, hogy velem vagy. Mintha még az elmém is meg akarná nehezíteni az életbenlét elviselését. Az összes emberem látta rajtam, hogy élőhalott vagyok. Képzeld, páran még le is akartak váltani, amit Adam akadályozott meg. Alapos fejmosást is kaptam tőle ezért, úgyhogy kénytelen voltam legalább látszatra összeszedni magam - de belül már menthetetlenül darabokra hullottam. Rászoktam a céltalan sétálgatásra, hogy egy kicsit elszabaduljak már a megszokott kerékvágásból.
   És mikor egy ilyen, sétával töltött éjszakán megláttalak, azt hittem, álmodom. Megszoktam, hogy minden álmomban velem vagy, ezért nem lepődtem meg. Naná, hogy megcsókoltalak - legalább álmomban hadd tegyem azt, amit akarok, nem? Úgy éreztem, a felhők fölött járok. De aztán megérintetted az arcomat, és mintha belém csapott volna a villám. Olyan valós, olyan kézzelfogható voltál, hogy már nem voltam képes elhinni, hogy álmodom. Még az illatod is szinte fejbe vágott. Nem lehetett ilyen élénk álmom, még rólad sem.
   Olyan erősen vonzottál magadhoz, hogy kész csodának számított, amikor képes voltam elszakadni tőled. De akkor tudatosult bennem, mi van rajtad. Annyira felfoghatatlanul állt rajtad az a ruha..! Fel nem tudtam fogni, mi járt a fejedben, mikor kiléptél benne az utcára. Azt sem, hogy mégis hogy lehetsz életben. De ahogy fokozatosan felfogtam ezt a tényt, úgy éreztem, újra élek. Megint verni kezdett a szívem.
   Utána viszont az merült fel bennem, hogy ha te életben vagy, akkor nekem miért kellett átélnem életem legszörnyűbb három hetét? Belém volt már nevelve, hogy mindig a legrosszabbat feltételezzem, ezért szinte azonnal arra gondoltam, hogy te akartad ezt. Mi mást hihettem volna? Szinte még akartam is, hogy a te kezed legyen a dologban, mert akkor végre haragudhattam volna rád valamiért. Annyira függtem tőled; jó lett volna kicsit csalódni benned, hátha akkor kevésbé szeretlek majd.
   De persze, hogy az elmebeteg, sorozatgyilkos, lelketlen, rosszindulatú, az életem tönkretevésére felesküdött pszichopata öcsém rendezte meg az egészet. Ráadásul tudott az érzéseimről. Ez pedig azt jelentette, hogy bármikor megkínoz vagy megöl a szemem láttára, csak mert már tudta, hogy ezzel okozhat mindennél nagyobb fájdalmat nekem. Emiatt már pláne nem lett volna szabad a közeledben lennem, mert ha az öcsém tud rólad, akkor a lehető legnagyobb életveszélyben vagy. S a gondolat, hogy veled, a közeledben volt, hozzád ért, mintha felrobbantotta volna az elmémet. Pluszba ott volt még a tudat, hogy bizonyára elhordott engem minden szarnak előtted. Nem bírtam elviselni.
   Nem akartalak téged ennek kitenni. A lehető legtávolabb akartalak tudni a testvéremtől, és ebből adódóan magamtól is. Legszívesebben meg nem történtté tettem volna a csókunkat, hiába volt az addigi életem legszebb pár perce. Ki kellett találnom valamit, hogy eltaszítsalak magamtól - innen jött az ötlet, hogy Lanára fogok mindent. Azt gondoltam, hogy talán, ha elhihetem veled, hogy csak azért csókoltalak meg, mert egy másik nőt láttam helyetted, végre elkerülsz majd.
   Azonnal elfeledkeztem a tervemről, hogy messzire elkerüllek, mikor rájöttem, hogy azzal a gyökérrel laksz. Azt hittem, belepusztulok a féltékenységbe. Egy házban éltél vele, a kurva életbe! Amennyire én tudtam, akár együtt is lehettetek már. Csoda, hogy nem öltem meg ott helyben, pláne, mikor hozzád ért. Érted, hiába tudja az agyam, hogy semmi közöm nem lehet hozzád, azt mégsem bírom elviselni, hogy másnak legyen. Beteg, mi?
   Hogy csinálod? Úgy értem, mi a titkod? Egy pár perce még haldokoltam a gyásztól, kicsivel azután a kétségbeeséstől őrjöngtem, te pedig egyetlen pillanat alatt vigyorgásra késztettél. Igaz, utána kitomboltam magam, de aztán te ismét bebizonyítottad, hogy egy két lábon járó csoda vagy. Jót láttál bennem. Pont bennem. Ha ez lehetséges lenne, azt mondanám, abban a percben még jobban beléd szerettem; de tudom, hogy az már fizikai és érzelmi képtelenség. Melletted újra tinédzsernek éreztem magam, de nem az idegbeteg, elcseszett tinédzsernek, aki annak idején voltam, hanem egy boldognak, aki sosem. Kitörölted a fejemből a rossz emlékeket a puszta jelenléteddel.
   Tudtam, hogy így a legjobb, úgyhogy hazaengedtelek ahhoz a köcsöghöz, de ettől még a gondolatra is viszketett a tenyerem. Megkérdeztél, mikor odaadtam azt a mobiltelefont, hogy miért akarok ennyire vigyázni rád. Csodálkoztam, hogy nem egyértelmű. Tényleg, Amy, hogy lehet, hogy nem vetted észre, mit jelentesz nekem? Én azt gondoltam, az arcomra van írva. De lehet, így is van, csak te vagy vak. Úgy lenne a legjobb - végre kiderülne, hogy nem vagy tökéletes. Nekem az vagy, nyilván, de érted.
   Próbáltam visszatérni a mindennapjaimba, de nehéz volt úgy, hogy állandóan rád gondoltam, talán így, hogy tudtam, életben vagy, még inkább, mint amikor még halottnak hittelek. Folyton hiányoztál. Mikor szólt hozzám valaki, egy pillanatra azt hittem, te vagy az, annyira tele voltak veled a gondolataim.
   De a te gondolataid láthatóan - és érthetően is - nem velem voltak tele. Azt hittem, már tényleg elvesztem a maradék eszem, mikor megláttalak az újság címlapján, a lábad között Sean Lewingtonnal, láthatóan egy csók után, aztán meg ölelkezve. Sosem voltam a hidegvéremről vagy akár az intelligenciámról híres, ezért csapot-papot otthagyva rohantam a kibaszott Jake házához, mert persze, vele laktál. Az a fotó már önmagában is túl sok volt az idegeimnek, de mikor felmértem a terepet, és a gyerekkel egy ágyban találtalak, tényleg bekattantam. Azt mondanám, még jól is jártál azzal, hogy csak téged rángattalak ki az ágyból, ugyanis szívem szerint megfojtottam volna a pasidat.
   Egyetlen érintésed elfeledtette velem nemcsak azt, hogy miért vagyok ott, hanem a nevemet is. Mondtam már, hogy hihetetlen vagy, Amy? Épp lecsesztelek, és iszonyatosan bunkó voltam, te pedig a tudtomra hoztad, hogy mindvégig aggódtál értem. Miért aggódtál a hogylétem miatt, Amy? Hogyhogy nem gyűlöltél inkább? Még meg is védtél a pasid zsernyák apja előtt! Miért? Milyen angyal vagy te, hogy nem rosszindulattal gondoltál rám? A francba is, még meg is pusziltál búcsúzóul! Komolyan elhitetted velem, hogy érdemes élnem. Annyira kizökkentettél, hogy azt se tudtam, hol vagyok. Remekül értesz a megőrjítésemhez, életem.
   Mikor felhívtál, azt hittem, baj történt, elvégre megkértelek, hogy akkor hívj, ha valami gond van. Te olyan lelkesen köszöntél, mintha örülnél, hogy hallod a hangomat - nem először gondolkodtam el azon, hogy valami baj lehet a fejedben. Ki az az elmebeteg, aki örül, hogy hallhatja pont az én hangomat?
   Mint kiderült, a szüleidet az én drága jó édesapám ölette meg. Meg sem kellett volna lepődnöm, tudod? Ha veled valami rossz történt, azért tudnom kellett volna, hogy csak én vagy a családom lehetünk felelősek.
   Azt már nem is említem, hogy éreztem magam, mikor megtudtam, a selyemfiúdnál vagy. Nem értettem, mi fogott meg téged benne, és hogy miért engeded a közeledbe - de akkor eszembe jutott, hogy te még tőlem sem undorodtál, akkor egy viszonylag normálisnak számító férfit még talán kedvelsz is. De ez nem nyugtatott meg különösebben. Újra és újra azok a képek jelentek meg a lelki szemeim előtt az újságból.
   Mindezek ellenére szabályosan remegni kezdtek a térdeim, mikor megláttalak. Komolyan, lassan én hányom már el magam ettől a levéltől, te hogy bírod? Bár valószínűleg el se olvasod; teljesen megérteném azt is. Beültél mellém a kocsiba, és szinte megrészegített a puszta jelenléted. Aztán megfogtad a kezem... Tisztára, mint aki szándékosan a dolgomat akarja megnehezíteni. Miért vagy ennyire csodálatos, Amy? Miért nézel mindenkire olyan bizalommal és kedvességgel, amit nem is érdemel? És basszus, miért csókoltál meg?! Azt hittem, felrobban a szívem. Ha nem kapok észbe időben, ahogy magamat ismerem, képes lettem volna a végletekig elmenni veled ott a kocsiban. Miért művelsz velem ilyeneket, a Hősök szerelmére, Amanda?! És ezt komolyan kérdezem, mert ötletem sincs!
   Még akkor is rólad fantáziáltam, amikor bevetésen voltunk. Pedig életem legfontosabb bevetéseinek egyike volt, mivel ezen múlott, hogy Corlos megszabadul-e a helytartó és így a diktátor rémuralmától, avagy sem. Sean nem árult el semmit az apja védelmi rendszeréről, még a lakhelyét is magunktól találtuk meg - a köcsög javára írom, hogy magas a fájdalomküszöbe és átkozott hűséges. Ennek ellenére egyébként - nagyjából - sértetlenül elengedtem váltságdíj fejében, mikor rájöttem, hogy nem fog köpni, mert a tévhited ellenére nem gyilkolok olyanokat, akik nem ártottak nekem. Bár már azt is ártásnak lehet venni, hogy te odáig voltál érte. De még maradt valami a lelkem helyén, ezért szabadon engedtem. Így utólag már kicsit bánom...
   Szóval most itt ülök a cellámban, és írom ezt a gyomorforgató levelet, amit széttépnék, ha maradt volna egy csepp józan eszem is. Ezzel együtt elküldöm neked az anyám gyűrűjét. Ez az egyetlen tárgy, ami maradt nekem belőle. A halála után apám viselte, de mikor ő is meghalt, elvettem és azóta mindig magamnál hordom. Álmodni sem tudnék neki jobb helyet, mint a te ujjad. Bár valószínűleg úgysem fogod hordani, mert neked csak egy ócska, régi gyűrű. Nekem mindig sokat jelentett, mert így könnyebb volt elképzelni, hogy anyám, akit sosem láttam és akit megölt a világrajövetelem, velem van. Viszont a halálom után már úgyis mindegy, és neked valószínűleg úgysem kell, szóval kidobhatod nyugodtan. Ha egyáltalán elolvastad idáig a levelemet, és nem hajítottad el rögtön a gyűrűt, amint megláttad. Azért sem hibáztathatnálak.
   Lassan a végére kéne már érnem a rizsámnak, nemcsak azért, mert így is egy emberiség ellen elkövetett bűntett a létezése, hanem mert a papírom is elfogyott. Azt akarom, hogy tudd, te leszel az utolsó gondolatom. Az utolsó egymilliárd gondolatom, hogy egészen pontos legyek, hiszen amióta megismertelek, szinte az összes gondolatom te vagy. Azt akarom, hogy te is tudd, mekkora csoda vagy. Neked köszönhetem életem legszebb perceit, legőszintébb nevetéseit, legfelhőtlenebb pillanatait. Miattad tudom, milyen úgy szeretni valakit, hogy szinte felrobban a szíved.
   Szeretlek. Fölösleges megpróbálnom elmondani, hogy mennyire - csak érezni tudom. Szeretlek, Amy.
Robin

A könnyeimtől alig látva összehajtottam és visszaraktam a borítékba a levelet, majd a telefonomat felkapva és taxit hívva kiviharzottam a házból, ujjamon Robin édesanyjának gyűrűjével.
   Ne hallgass, beszélj egy kicsit! Ne tedd; küzdj még egy kicsit! Ne sírj, mondj valamit... Az idő a te gyógyszered - felejts egy kicsit.