2018. július 21., szombat

Negyvenegy

 - Hogy mondhatsz ilyet? - reagáltam le elképedve az előbbi mondandóját, miután felocsúdtam a kezdeti sokkból, amit okozott vele.
 - Semmi baj, Amy! - rázta meg a fejét, halványan mosolyogva. - Nem hibáztatlak érte. Eleve nincs bennem semmi szerethető. Ráadásul te épelméjű vagy - nem várhatom el tőled, hogy ugyanolyan őrülten szeress, mint én.
 - Ezt te sem gondolod komolyan! - hűltem el.
 - Úgy nézek ki, mint aki viccel? - fonta karba a kezét. - Amanda, ha el akarsz hagyni, ne csinálj belőle lelkiismereti kérdést! Azt akarom, hogy boldog legyél. Talán ez az utolsó dolog, amiért még élhetek.
 - Robin, mi ütött beléd?! - emeltem fel a hangomat. - Te is tudod, hogy veled vagyok boldog! Honnan szedsz ennyi marhaságot?
 - Az imént majdnem szó nélkül faképnél hagytál, és csak azért, mert az exem besétált ide és előadott valami rosszindulatú hazugságot! - követte a példámat. Mindig váratlanul ért, ha felemelte a hangját, hiába tette már ezerszer is korábban. - Gondolkodás nélkül elhitted neki, hogy képes lennék... megcsalni téged! - túrt a hajába feldúltan. - Mi a faszt gondolhatsz akkor rólam?! Milyen embernek tarthatsz, te jó ég...
 - Mondtam már, hogy félrevezetett! - Minden erőmmel próbáltam visszafojtani a könnyeimet, másodpercről másodpercre egyre kevesebb sikerrel. - Annyira jó színésznő! És egy manipulatív szemétláda!
   Robin keserűen elnevette magát, és lehuppant a kanapéra. A karfára könyökölt, és a tenyerébe temette az arcát.
 - És a legjobb embernek tartalak, akit ismerek - válaszoltam meg a kérdését.
   Megint kinevetett. - Ezt még te sem hiszed el - rázta a fejét.
   Esőcseppek zuhognak mindenfelől. Kinyújtom feléd a kezem, de nem vagy ott. Úgyhogy csak állok és várok a sötétben, a fényképeddel a kezemben. Egy összetört szív fényképével. Maradj velem! Ne engedj el! Hiszen nem tudok nélküled élni! Csak maradj velem, és szoríts erősen, mert az egész világomat köréd építettem fel, és nem akarom tudni, milyen nélküled. Úgyhogy maradj velem, csak maradj velem!
 - Pedig igen - ültem le mellé, és bizonytalanul a keze után nyúltam, de nem csak a kezét húzta el, hanem gondolkodás nélkül felpattant, hogy ne érinthessem meg.
 - Ezt ne csináld! - szólt rám, olyan hangon, hogy összerezzentem. - Ne használd ki, hogy az érintésedtől elgyengülök - halkult el a hangja.
   Kínzó csend telepedett ránk. Kerestem a szavakat, de az összes annyira üresnek tűnt ahhoz képest, amit éreztem. Mégis tettem egy próbát. - Azt hittem, egyértelművé tettem, hogy mennyire fontos vagy nekem. De lehet, hogy csak azért hittem ezt, mert annyira szeretlek, hogy el sem tudom képzelni, hogy te ne legyél tisztában vele.
   Robin egy kétkedő pillantást vetett rám, és az ablakhoz lépett, mintha valami nagyon érdekes történne odakint.
 - És én bízom az őszinteségedben - tettem hozzá, pedig még mindig égett az arcom azért, amit ma leműveltem. - De akkor te is bízz az enyémben! - kértem. - Hiszen pontosan tudod, hogy ha akarnék, se tudnék hazudni; az arcom egy nyitott könyv - léptem oda hozzá. A kezem tétován megállt félúton a levegőben. Nem mertem a vállára tenni. - És azért mondtam, hogy jó embernek tartalak, mert ez az igazság. Te vagy a legerősebb, leggondoskodóbb, legbátrabb és legodaadóbb ember, akit ismerek. Évek óta azon dolgozol, hogy jobb hellyé tedd ezt a világot, pedig az is érthető lenne, ha már rég azt mondtad volna, hogy a francba az egésszel. Szerintem ha valaha megfordulna a fejemben, akkor sem tudnék nálad jobb társat találni. Vagy apát a gyermekemnek, ha már itt tartunk.
   Lehajtotta a fejét, én pedig egyre jobban szomjaztam az ölelésére. Már az is könnyített volna a kínomon, ha rám néz. - Robin, kérlek, a szemedbe szeretnék nézni! - könyörögtem.
   Ellökte magát az ablakpárkánytól és felém fordult.
 - Mindennél jobban szeretlek - suttogtam elgyengülve. - Kérlek, bocsáss meg! Ne haragudj rám, Robin, kérlek!
   Próbálkozom és reménykedem, hogy egy nap az érintésem elég lesz, hogy elvegye a fájdalmadat. Elvégre olyan sokáig kutattam, és egyértelmű a válasz: rendben leszünk, ha nem hagyjuk eltűnni. Átkutattam a szívemet, de hányszor! Ha nem vagyunk együtt, olyan, mintha nem lennének csillagok, amik bevilágítsák az éjjeli eget. A fényképünk azokra a napokra emlékeztet, amikor megígérted, hogy mindig együtt leszünk, és sosem hagysz el. Ezért kell maradnod.
   Nem szólt semmit, és megint lesütötte a szemét. Egy ideig még álltam ott, tehetetlenül, azt kívánva, bár inkább megforgatna egy tőrt a szívemben, mint hogy hagyjon így, a kétségek és a bűntudat között őrlődni.
   Megpördültem, hogy ne lásson sírni, és lerogytam a kanapéra. A tenyerembe temettem az arcomat, elrejtve a könnyeimet. Hogy lehettem ekkora marha?! Hogyan hagyhattam, hogy Lana az orromnál fogva vezessen, és még el is érje a célját?
 - Amy. - Nem láttam, csak éreztem, hogy odalépett hozzám. - Amy, kicsim, kérlek, ne sírj! - guggolt le elém, és a térdemre tette a kezét.
   Meglepődve és hirtelen reménnyel eltelve néztem rá, és visszafojtottam a lélegzetemet, miközben letörölte a könnyeimet. A vállára tettem a kezemet, és mintha csak erre várt volna, felém hajolt és megcsókolt. Mintha neki is éppúgy lételeme lett volna az ajkaink egymáshoz simulása. A kezem a mellkasára csúszott, és görcsösen összezárult a pólója anyaga körül, hogy magamhoz húzhassam, amennyire csak lehetséges. Egyikünket sem érdekelte, ha összekoccant a fogunk; szükségünk volt egymásra.
 - Akkor nem hagysz el? - zihálta elhalón Robin.
 - Soha - vágtam rá őszintén.
   Leült mellém a kanapéra, de közben egy pillanatra sem vált el tőlem. Könnyedén az ölébe húzott. Ajkai a nyakamra, majd a kulcscsontomra tévedtek, mire önkéntelenül felsóhajtottam.
   Manó megmozdult, mintegy figyelmeztetően. Már túl nagy volt. Hirtelen ötlettől vezérelve kimásztam Robin öléből, és letérdeltem elé.
 - Mit csinálsz? - kérdezte értetlenül, miközben elkezdtem kicsatolni az övét.
 - Nem tudom, Manó nem bánná-e - ismertem be félve. - Ezért gondoltam, mással kompenzállak...
 - Amy, nem kell ezt csinálnod! - fogta le gyengéden a kezemet, amivel már kigomboltam a nadrágját.
 - De akarom - vetettem ellen, és folytattam, amit elkezdtem.
   Maradj velem! Ne engedj el! Hiszen nem tudok nélküled élni! Csak maradj velem, és szoríts erősen, mert az egész világomat köréd építettem fel, és nem akarom tudni, milyen nélküled. Úgyhogy maradj velem, csak maradj velem! Ó, ne menj el! Ne hagyd, hogy a sötétben várjalak...
   Robin pár pillanaton belül artikulálatlanul felnyögött, és mindkét kezével a hajamba túrt. Imádtam az arckifejezést, amit vágott, és mindent beleadtam, ami tapasztalatom csak volt a témában, hogy élvezze. És abból, ahogy ívbe feszült a gerince és ahogy hátravetette a fejét, arra következtettem, hogy elértem a célomat.
 - Te jó ég, Amy, el fogok menni! - Megpróbált eltolni magától, de nem hagytam. Azt akartam, hogy bennem érjen el a csúcsra.
   Elégedetten ültem vissza mellé a kanapéra, és a vállára hajtottam a fejem. - Legalább jól csináltam? - kérdeztem. - Nem sokszor próbáltam... - Az ajkamba haraptam, észbe kapva. Már ezt a félmondatot sem kellett volna megosztanom vele. Nem akartam, hogy a volt férjemre gondoljon.
 - Hőseim az égben - suttogta, és hitetlenkedve fordította felém a fejét. - Szerintem szétrobbant a szívem. Ez, remélem, válasz a kérdésedre, életem.
   Felkuncogtam, és boldogan a mellkasának dőltem - tényleg olyan sebesen vert a szíve, mintha az imént futotta volna le a maratont.
 - Viszont azt hiszem, úgy fair, ha visszaadom a kölcsönt. - Kihallatszott a hangjából, hogy vigyorog. Mielőtt kilogikáztam volna, mire gondolhat, a karjába emelt és elindult velem felfelé a lépcsőn.
 - Mire gon... - szaladt ki a számon, és még ugyanabban a pillanatban megvilágosodtam. - Ó! - Hirtelen egész testemben elvörösödtem. - Biztos vagy benne, hogy...
 - Halálosan, életem - helyezett le az ágyra, és határozottan elkezdett megszabadítani a nadrágomtól. - Kölcsön szívroham visszajár - kacsintott rám, és még nyomott egy csókot a számra, mielőtt lehúzta a bugyimat és munkához látott.

 - Mit szólnál a Theóhoz? - kérdezte rekedtes hangon Robin, miközben lustán feküdtünk a takarók között, félig egymásba gabalyodva. Ujjai finoman simogatták domborodó hasamat.
 - Tetszik - feleltem mosolyogva. - Hogy jutott eszedbe?
 - Volt egy gyerekkori barátom - fordította el a fejét. - Vagyis nem tudom, annak nevezhetem-e. A szomszédban lakott, és egyszer, mikor mindketten olyan öt évesek lehettünk, véletlenül átesett a labdája a kerítésen a mi kertünkbe. Nem akartam visszavinni neki, mert apa gyűlölte, ha másokkal találkoztam vagy beszéltem. De a srác becsengetett, és bejött a labdájáért. Olyan cserfes gyerek volt, rögtön bemutatkozott - Theodore White-nak hívták -, ezerszer is bocsánatot kért, elmondta, hogy épp a kutyájával, Teddy-vel labdázott, csak túl magasra dobta, azért ment át a kerítés fölött.
   Ösztönösen hozzábújtam, érezve a szavaiból, hogy a történetnek nem lesz túl jó vége.
   Forgolódva ébredtem, egy ismeretlen lánggal bennem. És nem tudom, hogy érezzek; nem szoktam hozzá a valódi dolgokhoz. Ez túl igazi! Éveken át magányos voltam, aztán lassan megjelentél te. Mikor a legnagyobb szükségem volt rá, mindig átöleltél, aztán rétegenként lelepleztél engem.
 - Apám épp akkor viharzott haza valahonnan - folytatta csendesen. - Először ráordított a gyerekre, hogy mégis mit keres itt, és kipenderítette a labdájával együtt. Aztán engem hordott le, úgy, hogy szerintem az egész utca hallotta. Hogy mégis mit képzelek, hogy beengedek idegeneket, és csak úgy trécselek velük az udvaron. Theo többé a közelembe sem jött; lehet, apám miatt, de az is lehet, hogy a szülei mondták neki, hogy kerüljön el messzire. Biztos hülyeség - sóhajtott fel -, de valamiért megmaradt bennem, ennyi év után is. Néha még most is eszembe jut, hogy vajon mi lett vele azóta.
 - Nem hülyeség - simítottam végig a mellkasán. - És nagyon tetszik a név. Így már csak kettőt kell kitalálnunk.
 - Olyan fura, hogy kevesebb, mint egy hónap, és gyerekünk lesz! - mormolta Robin.
   Nem akarok menekülni ez elől: még sosem voltam ilyen boldog. Inkább megszöknék ezekkel az emlékekkel, mintsem azon aggódjak, hogy elveszítem őt. Ez egy nem mindennapi szerelem. Nem vagyok valami jó a szerelemben, de nyitott vagyok, és a sok ima közül pont az enyémet választották ki. Hihetetlen vagy! Hogy bízhatsz ebben? Én a szavakat sem találom.
 - Nagyon - értettem egyet. - Néha megijeszt a gondolat. Hogy itt lesz egy kisbaba, aki teljesen a mi felelősségünk... Kétlem, hogy készen állok rá - vallottam be, próbálva elnyomni a pánikot.
 - Készen állsz - nyomott egy puszit a homlokomra Robin. - Ketten tán csak elbírunk egy csecsemővel! - próbálta elviccelni a dolgot, de éreztem a hangján, hogy őt is ugyanolyan kétségek gyötrik, mint engem. Ennek ellenére elnevettem magam.
 - De azért várom is - méláztam el. - Hogy milyen lesz. Hogy milyen színű lesz a szeme és a haja. Remélem, egy kék szemű, vörös szépség lesz - mosolyogtam Robinra.
 - Én azt remélem, hogy zöld lesz a szeme - vigyorgott vissza rám. - Mint az elbűvölő, csodálatos, vadmacska anyukájának - tűrt egy hajtincset a fülem mögé.
   Puszit nyomtam a tenyerébe. - Alig várom, hogy halljam a nevetését - motyogtam.
 - És hogy megfoghassam a kezét - tette hozzá Robin.
   Egy ideig mindketten csendben feküdtünk, aztán éreztem, hogy Robin teste megfeszül.
 - Mi az? - könyököltem fel. Elég ideje ismertem már ahhoz, hogy tudjam, mikor valami nincs rendjén.
 - Csak... eszembe jutott valami - rázta meg a fejét. - Nem fontos.
 - Ki vele!
   Felsóhajtott. - Arra gondoltam, hogy ugye... nem lesz baj a szüléssel? - bökte ki.
 - Ezt hogy... - A szemöldökömet ráncolva próbáltam rájönni, mire gondol, aztán megvilágosodtam, és legszívesebben felképeltem volna magam, hogy erre nem gondoltam korábban. Hiszen Robin anyja a megszülésébe halt bele! - Nem lesz semmi baj, Robin! - Felkönyököltem, hogy a szemébe nézhessek. - Theo egészséges, és én is. Minden rendben lesz.
 - Honnan tudhatod? - kételkedett.
 - Tudom és kész! És különben is, nem fogsz ilyen egyszerűen megszabadulni tőlem! - méltatlankodtam. - Még kábé hetven évig kénytelen leszel elviselni, drágám! - vigyorogtam rá, és megkönnyebbültem, mikor követte a példámat.
 - A síron túl is - karolta át a derekamat. - Ott is veled akarok lenni.
 - Megbeszéltük - bújtam hozzá. - Jó éjt!
   Igazából nem akarok menekülni ez elől: még sosem voltam ilyen boldog. Inkább megszöknék ezekkel az emlékekkel, mintsem azon aggódjak, hogy elveszítem őt. Ez egy nem mindennapi szerelem. Forgolódva ébredtem, és egy ismeretlen lánggal bennem. És nem tudom, hogy érezzek: esküszöm, ez túl igazi...

Mosollyal az arcomon ébredtem. Bágyadtan nyújtózkodtam egyet, majd Robin felé nyúltam - és üresen találtam a helyét.
   Mint akibe villám csapott, úgy ültem fel az ágyon. Még soha nem fordult elő, hogy később ébredtem volna, mint ő.
 - Robin, itt vagy? - kiáltottam, hátha csak a konyhában vagy a mosdóban van. De senki nem válaszolt.
   Idegességemben kétszer is elejtettem a telefonomat, mire végre sikerült ráböknöm Robin nevére a gyorshívás-listán. Ki volt kapcsolva. Tehetetlenül dobtam vissza az éjjeliszekrényre a készüléket, és az ujjaimat a hajamba fúrva próbáltam mérsékelni a pánikomat, pedig tudtam, hogy fölösleges.
   Hova fogok menni, mikor már nem lesz szükséged rám? Tele kérdésekkel, miközben csak úgy kisasszézol az ajtón? Megvertek, félredobtak és a sárban vonszoltak - szükség van rád, szükség van rád! Mi vagyunk az egyetlenek, akik tudjuk, hova tartozunk. Mi vagyunk az egyetlenek, akik tudjuk, hova tartozunk.
   Valahogy rávettem magam, hogy felkeljek, lezuhanyozzak, felöltözzek és megfésülködjek. Félig katatón állapotban botorkáltam le a lépcsőn, és ezúttal egy könyvtől reméltem a figyelemelterelést, de hiába telepedtem le a kanapéra a regénnyel a kezemben, egyszerűen nem tudtam arra figyelni, amit olvastam.
   Aztán, fogalmam sincs, hogy percekkel vagy órákkal később, kinyílt az ajtó. Azonnal felpattantam - pontosabban talpra kecmeregtem, a pocakom méreteit tekintve - és az előszobába siettem.
 - Amy - zihálta Robin.
   A kezét a jobb combjára szorítva bicegett oda hozzám, és az ujjai tocsogtak a vérben. Felsikítottam.
 - Semmi baj - csitított, teljesen hasztalanul.
 - Mi történt?! - karoltam belé, hogy elkísérjem a kanapéig.
 - Semmi baj, átment a golyó - pihegett.
 - Ettől most kurvára megnyugodtam! - Még én is meglepődtem, mennyire hisztérikusan cseng a hangom. - Ki lőtt meg?
 - Egy régi ismerős - harapott az ajkába Robin, és meg mertem volna esküdni, hogy egy pillanatra elmosolyodott. - Ne aggódj, már nem fog bajt okozni.
 - Azt hittem, ennek már vége van, Robin! - fakadtam ki.
 - Most már igen! - nézett fel rám, és a szemeiben csillogó fájdalom láttán észbe kaptam.
 - Össze kell varrni? - kérdeztem, és óvatosan elhúztam a kezét a sebről, hogy szemügyre vehessem.
 - Nem, kis golyót használt - nyögte.
 - Hozok fáslit - döntöttem el, és a fürdőszobába viharzottam.
   Sikerült bőgés nélkül levennem Robin nadrágját és bekötöznöm a combján tátongó sebet. Egyikünk sem szólt egy szót sem. De amikor feltápászkodtam mellőle és a fürdőszobában beáztattam egy tálba a véres gatyát, kitört belőlem a zokogás.
 - Kicsim - hallottam Robin hangját a nappaliból. - Kérlek, gyere ide!
 - Máris átvérezted? - hüppögtem, és odasiettem hozzá.
 - Nem - mosolygott rám lágyan, és kinyújtotta felém a kezét, de nem bírtam megfogni. - Csak nem bírom elviselni, ha sírsz.
   Ettől csak még jobban ömleni kezdtek a könnyeim. - Robin, azt hittem, már nem vagyunk életveszélyben! - törtem ki. - Hogy már nem kell attól tartanom, hogy bármelyik percben megölhetnek, vagy szitává lőve jössz haza!
 - Kérlek, ne sírj - suttogta megtörten, és lehúzott magához, hogy átölelhessen. - Nyugodj meg. Nincs semmi bajom. Százszor rosszabbat is túléltem már. Pár hétig sántítani fogok, ennyi. Amy, minden rendben van! - duruzsolta a fülembe.
 - Sántítani fogsz, mikor a világra jön a gyermekünk - mutattam rá, és nem hagytam magam eltéríteni. - Majd mikor a babakocsit toljuk, akkor is attól kell majd tartanom, hogy épp beléd ereszt-e valaki egy golyót? Vagy a gyerekbe?
 - Nem. - Éreztem, hogy megfeszül, és már a hangja is vészjóslóan csengett. - Most már tényleg vége, Amy. Theónak nem lesz semmi baja. Erre megesküszöm neked.
 - Megint leléptél anélkül, hogy szóltál volna - hajtottam le a fejem. - Halálra aggódtam magam.
 - Ma van a névnapod, a Hősök szerelmére! - nyúlt az állam alá, hogy a szemembe nézhessen. - Meg akartalak lepni valamivel! Végül nem tudtam venni semmit, de...
 - Te... észben tartod a névnapomat? - képedtem el. - Én teljesen elfeledkeztem róla!
 - Még szép, hogy észben tartom - mosolyodott el. - Te vagy a mindenem. Ha akarnék, sem tudnék elfelejteni semmit, ami hozzád köthető.
   Ezúttal nem toltam el magamtól, mikor magához húzott, hogy megcsókoljon.
   Hova fogok menni, mikor már nem lesz szükséged rám? Tele kérdésekkel, amiket azt akarsz, felejtsek el? Legyőzettem; még élek, de megdermedtem - szükség van rád, szükség van rád! Mi vagyunk az egyetlenek, akik tudjuk, hova tartozunk. Mi vagyunk az egyetlenek, akik tudjuk, hova tartozunk.

Mindig is szerettem Theóban, hogy örökké pontos volt. De tényleg, mindig, mindenhová időben, percre pontosan érkezett és minden határidőt betűre betartott.
   Írni akarok neked egy dalt. Egy olyan gyönyörűt, mint amilyen édes te vagy, csupán egy leheletnyi fájdalommal az érzésért, ami a hatalmába kerít, mikor nem vagy velem. Írni akarok neked egy dalt!
   Így tett a születése napján is. Pont aznap, amikorra az orvos kiírt, és pont akkor, amikor megérkeztünk a kórházba. Robin szó szerint pánikrohamot kapott, mikor felnyögtem az első fájástól. Előtte is egy ideg volt, minden próbálkozásom ellenére, hogy megnyugtassam, de akkor úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. Hullasápadt volt, a kezemet szorító keze pedig jéghideg.
   Kölcsön akarom adni neked a kabátomat. Egy olyan puhát, mint az arcod, hogy mikor a világ hideg, legyen egy menedéked, ahova elbújhatsz. Kölcsön akarom adni neked a kabátomat! Ó, mindent, amire szükségem van, te adsz meg nekem; ó, már csak viszonozni szeretném!
 - Robin, minden rendben lesz! - emeltem az ajkamhoz a kezét, hogy megpuszilhassam. De már ezerszer elmondtam neki ezt, és semmi értelme nem volt, jelen pillanatban pedig már nem tudtam erre koncentrálni, így úgy kellett betolniuk a szülőszobába, Robint a folyosón hagyva, hogy tudtam: attól retteg, hogy belehalok.
   Építeni akarok neked egy hajót. Egy olyan erőset, amilyen szabad te vagy, hogy bármikor, amikor úgy érzed, elsüllyed a szíved, tudd, hogy nem fog. Építeni akarok neked egy hajót! Ó, mindent, amire szükségem van, te adsz meg nekem; ó, már csak viszonozni szeretném!
   Voltak pillanatok, amikor én is ettől rettegtem, de volt egy jó oldala annak, hogy Robin ennyire pánikolt ettől: az, hogy még inkább meg akartam nyugtatni. Ahogy egyre jobban megismertem, rájöttem, mennyire össze van törve, és ezzel egyenesen arányosan nőtt bennem a vágy, hogy összerakjam a darabjait. Ezért már puszta dacból is úgy voltam vele, hogy megszülöm a gyermekünket, aki egészséges lesz, és nekem sem lesz semmi bajom, és boldogok leszünk. Magam miatt is, persze, de elsősorban azért, mert ha valaki, hát Robin megérdemelte, hogy boldog legyen. Hogy végre megszabadulhasson a démonaitól, akik egykor kísértették álmában, és hogy végre csak mosolyogni lássam. És a kisfiunk is.
   Írni akarok neked egy dalt. Egy olyat, amitől a szíved emlékezni fog rám, így bármikor, amikor nem vagyok veled, hallhasd a hangomat és velem énekelhesd: írni akarok neked egy dalt, írni akarok neked egy dalt!